Tolna Megyei Népújság, 1985. november (35. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-16 / 269. szám
A tvÉPÜJSÁG 1985. november 16. Minden ember környezetvédő, ha másról van szó Nemcsak a következő generációnak védjük meg a Földet Veszélyes hulladék a félretaposott sarkú cipő Környezetünk védelmét asszonyokra kellene bízni. Anyákra, akik aggódnak gyerekeikért, a jövőért... A Simontornyai Bőrgyár környezetvédelmi vezetőjének, dr. Csonka-Horvai Juliannának négy gyermeke van . . . * Szívós asszony. Vidám és nyílt. Azt gondoltam, hogy a gyárban a legtöbb ellensége neki van, de kiderült, hogy „Julikét” — mert így szólítják — kedvelik. Nem simontornyai. Ebben a nagyközségben, a gyárban nagyon is számon tartják, hogy valaki honnét jött. A gyári „famíliából” kikerülni mindig előny volt. De, aki Simon- tornyára települ, hamar beilleszkedhet. Ügy, mint Hor- vai Julianna. A környezetvédelmi szakembereket többnyire szükséges rossznak tartják. Erre mondja a környezetvédelmi vezető: Nagyon rossz környezetvédő az, aki hagyja, hogy elhigyjék róla: „én egy szükséges rossz vagyok”. — Azt kell tudomásul vennünk: nem a következő generációnak védjük meg a Földet, hanem magunknak. Ebből a védelemből hasznunk is lehet — azonkívül, hogy a környezet megőrzése mindig is haszon —, a gyárban keletkezhet olyan bevétel, amely a kiadások nagy- részét fedezheti — mondja. Dr. Csonka-Horvai Julianna Nincs mit titkolnunk, hiszen a bőrgyártás közismerten környezetszennyező tevékenység. A környezet minden eleme — a levegő, a víz és a talaj — egyaránt szennyeződhet. Azt azonban már komolyan meg kell vizsgálni, hogy mit tesz és mit tehet egy ilyen gyár környezetünk védelméért? Mert az bizonyos, hogy hiába neveznek ki valakit környezetvédelmi vezetőnek, azzal még „nem váltják meg a világot”. Egy ember, olyan, mint csepp a tengerben. Megváltoztatni képtelen az áradatot, de része lehet annak. Simontornyán komolyan gondolják a környezetvédelmet. A gyár állóeszközkészletéből a környezetvédelmi berendezések, műszerek értéke 68,7 millió forint. Ami magában is tiszteletre méltó szám. Gondolhatnánk azt is — az előbbiekből —, hogy könnyű dolga van dr. Csonka-Horvai Juliannának. — Minden ember környezetvédő, ha másról van szó. Azért azonban szólni kell. ha eldobja az olajos rongyot, vagy ilyenkor mindig megkérdezik: „Ez ilyen fontos?” Ez az egyik oldala a környezetvédelemnek. A másik pedig az, hogy a félretaposott cipő is veszélyes hulladék. És mégsem tartja senki számon, hogy ki, hova dobja el a rossz cipőket. A gyárban pedig szinte grammra el kell számolni a hulladékbőrrel — mondja. — Ezzel azt akarja mondani, hogy manapság Magyarországon a környezetvédelem felemás helyzetben van? — Ezt mondani sem kell. Azt mondjuk: környezetvédelem. Maga a kifejezés sem jó. Mert nem szabad védekezésre építeni, hanem azi kell megakadályozni, hogy megtörténjen a szennyezés. Hiszem azt, hogy a jó értelemben vett környezettel való gazdálkodással nyerni is lehet. És erre kellene fektetni a hangsúlyt. Ha megoldjuk azt, hogy a bőrbe kerülő felesleges krómot visszavezetjük a gyártásba, akkor kevesebb krómot kell használni, ami jelentős pénz- mennyiség. Csak a megoldást kellene megtalálni. Régen a nyersbőr áztatása után a keletkezett strekkolási hulladékot kisütötték, és ebből zsírsavat állítottak elő, ami jó bőrzsírzó anyag. Jelenleg kidolgoztuk ennek a módszernek a laboratóriumi technológiáját, remélem, hamarosan a már visszanyert forintokról is beszélgethetünk De nagy lehetőség van a rengeteg fehérje visszanyerésének technológiájában — állati takarmánynak lehetne használni. — Tehát nem védekezni kell? — Ha minden hulladéknak A gyár szennyvíztisztító berendezésének értéke 55 millió forint Péti Ferencné csoportvezető a beérkező folyadékok titrálását végzi tartott anyagot újra visszavezetnénk a termelés folyamatába, akkor nincs miért védekezni. Persze, ez csak így kimondva egyszerű, ma még sajnos, nem elterjedt dolog. Mondok egy példát: januártól már nagyüzemi szinten bevezettük — saját fejlesztésben — a krómtakarékos cserzési eljárást. Ez környezetvédelmi szempontból jelentősen csökkenti a szennyvíz és a szennyvíz- iszap krómtartalmait. És a Simontornyai Bőrgyárnak évi 6—8 millió forintnak megfelelő deviza megtakarítását teszi lehetővé ez a technológia. — Az utóbbi időben a veszélyes hulladékok kezelése, vagyis a lerakóhelyek hiánya borzolja fel a kedélyeket... — Megint először az elnevezést kellene megvizsgálni. Veszélyes hulladéknak számít az eldobott cipő, és az atomerőmű kiégett üzemanyaga. Magyarországon veszélyes hulladék tároló egyetlen egy sincs. A vállalatok kötelezve vannak, hogy hulladékaikat tárolókba helyezzék el, de ha nincs hova? Ezeket a dolgokat kellene tisztázni sürgősen. Nálunk évente 77 ezer köbméter szennyvíziszap keletkezik. Ennek az óriási mennyiségnek a kezelése, szállítása és tárolása óriási gond. A legközelebbi lerakóhely 150 kilométerre van Simontornyá- tól. Szeretnénk Simontornya környékén egy ideiglenes lerakót létrehozni, mert máskülönben belerokkan a vállalat a hulladékügybe. Ehhez megkaptuk a megyei tanács támogatását is. Nagyon sokat segítene, ha a hulladék egy részét mezőgazdasági hasznosításra alkalmassá tennénk ... — Azért jöttünk, hogy bemutassuk a környezetvédelmi vezetőt, mint embert, és közben környezetvédelmi problémákat bogozgatunk. — Az ember foglalkozása az élete is. Nem? — kérdezi. Az ember megpróbálja a másik embert megérteni. Nemcsak azért, mert kíváncsi. Hanem a tanulási szándék vezérli. Mit leshetek el a másik életéből? Mi az, ami hajtja embertársunkat? Ez főleg akkor érvényesül, ha tudja, hogy beszélgető társa 1971-ben teljesen más tudományág doktora lett. A Simontornyai Bőrgyár környezetvédelmi vezetője a „Röntgen diffrakciós szerkezetkutatásból” doktorált. És akkor tizenvalahány év múltán elvállal egy olyan beosztást, ahol vegyésznek, biológusnak, geológusnak, hidrológusnak kell lennie egyszemélyben. És amikor ez az ember arról beszél, hogy mennyire fontos a Föld nekünk — nem a jövő generációjáról beszél —, azoknak, akik most, a jelenben élünk. Pedig tudjuk, hogy négy gyermeke van. Ebben a mondatban benne foglaltatik az aggódás a máért és a jövőért. Ekkor kell megéreznünk, hogy az ilyen emberben sok bölcsesség gyűlt össze, ami tiszteletet érdemel. Ezt az embert dr. Csonka- Horvai Juliannának hívják. HAZAFI JÓZSEF Fotó: GOTTVALD KAROLY — Ide figyeljen, Antal! Ez rutinmunka. Az őrnagy nekidőlt a mosdókagylónak. A vécé gyönge megvilágításában kissé borostásnak látszott. — Megtaláljuk a tolvajt. A felesleges gyanúsítgatásl el kell kerülni. Maga egyenként behívja az embereket, figyel és mosolyog. A keskeny arcú fiatalember elröhögte magát — Nem így gondoltam — mondta az őrnagy, és kipróbálta a vibráló lilás .fényt sugárzó lámpát. — Ezek hivatalnokok. Csupa érzékeny ember. Majd belejön. Most csak nyissa ki a szemét. — És ha nem közülük lopta el valaki? A fiú vékony hangon, éneklő hangsúllyal beszélt. Napközis tanár volt az alsótagozatosoknál, mielőtt a rendőrségen alkalmazták. — Meg lennék lepve — mondta az őrnagy. Tíz órakor helyezték el a láthatatlan festékkel megjelölt bankjegyeket az egyik titkársági íróasztalon. Tizenegykor a titkárnő már telefonált, hogy jöhetnek. A főosztály dolgozói az ajtó előtt várakoztak, félig- meddig sorba rendeződve a hosszú folyosón. Elöl Sápy, a szakszervezetis, mert neki el kellett mennie valami értekezletre. Aztán Dalányi Károly, az osztályvezető- helyettes, mögötte a beosztottak, nők és férfiak. Az őrnagy kérte, hogy mindenki legyen ott, már csak az érzékenység miatt is. A kis Fejér megint pattogott. — Tele van az ember munkával, és akkor meg itt... — Maga mindig tele van, Tibiké — kuncogott a szép Keményfi Dóra, hogy beleremegtek a mellei a pulóver alatt. — Csak tudnám, mi helyett dolgozik. — Hogyhogy mi helyett? — gesztikulált az alacsony ember. — Talán ki helyett? A társaság nevetgélt. Az osztályvezető-helyettes is elmosolyodott. Ez a Fejér! Született bűnbak. Csak Tenike, a hivatalsegéd, meg a gépírónő, Klára nem nevettek. Fejér Tibor főelőadó volt. A vécéajtó kinyílt. — Tessék szíves lenni — mondta a vékonyhangú Sápy- nak, aki türelmetlenül legyintett a többiek felé. — Egykor értekezletem van. — És bement. A mellékhelyiség sötétjében csak a lilás fény vibrált. Sápy hallgatott. Az őrnagy megkérte, hogy a tenyerével kifelé emelje fel a kezét. A folyosón Fejér hadonászott. — Mj ez tulajdonképpen? Miről van szó? Micsoda nevetséges dolog itt, a női vécé előtt... ! De nem vették komolyan. — Örüljön, hogy ide is bejut egyszer, Tibikém — kaparászott Keményfi Dóra. — Na! Maga mindig... — cuppantott Fejér. — Maga mindenből viccet csinál. Nógrádi Gábor: A titkárnő sietett el mellettük. Nem nézett senkire. — Ilike! — állította meg Fejér. — Nem értem ezt. Most mi ez? Az embernek annyii munkája van. A titkárnő izgatottan suttogott. — Maga is tudja, Tibor, hogy loptak. Hónapok óta. Kisebb-nagyobb összegek... A Sápy kollégának például nyolcszáz forintja ... — Na és? Megvan a tolvaj? — Most keresik — intett a vécé felé a titkárnő, és elsietett. — Most? — bámult utána Fejér. — De mi közöm nekem ehhez? — Tibiké! Most már ne menjen el! Gyanús lesz — fogta meg a férfi karját Keményfi Dóra. — Egyébként is semmi az egész, csak levetkőzik pucérra, és már jöhet is ki. A nevetés végighullámzott a folyosón. Dalányi Károly harsogva röhögött. A gépírónő is elkaccantotta magát. Sápy kijött a vécéből, és fogta az ajtót, amíg az osztályvezető-helyettes be nem ment. Aztán csak legyintett a többiek felé. — Ránk világítanak — mondta. — Egy speciális lila lámpával. Ennyi az egész. — Azt ismerem — harsogta Keményfi Dóra. — Ilyesmik vannak a diszkóban. A halványlila fényben az őrnagy megnézte Dalányi kezét és pénztárcáját. — Köszönöm — mondta a rendőr. — Viszontlátásra! Dalányi megfordult. — Hoppá! — A vékonyhangú beharapta a száját. A férfi tarkóján aranyló foltok villantak fel a lila lámpa, fényben. — Egy pillanat — az őrnagy felemelte a lámpát. Dalányi visszanézett, — Ha megfordulna ... — És a két rendőr közelebbről vizsgálgatta az inggalér alá nyúló ujjnyomokat. — Mi az? — kérdezte az osztályvezető-helyettes. — Valami baj van? — Valaki... — mormogta az őrnagy. — Emlékszik-e valakire ma, aki az ön tarkójára tette a kezét? Antal, kapcsolja fel a villanyt! — Hogyan? — húzta mosolyra a száját Dalányi. — Kinek a keze? — A tarkójához nyúlt, és elnevette magát, — Nemigen. Az őrnagy hallgatott, a lámpát babrálta. A vékony- hangú érdeklődéssel figyelte Oalányit. — Hogyhogy a tarkómhoz?— dadogta a hivatalnok, és elkomorodott. — Ügy értik, hogy véletlenül? — Lehetett véletlen is — bólintott az őrnagy. Az osztályvezető-helyettes riadtan nézett a lámpára, mintha az lenne mindennek az oka. — Csak arra szeretnénk kérni — mondta halkan a nyomozó, — hogy javasoljon valakit a beosztottak közül, akit be kellene hívni. Dalányi homlokán apró veritékcseppek jelentek meg. A vécé kicsi légtere hamar felmelegedett a lámpától. — A gépírónőt — suttogta, és megpróbált mosolyogni. Aztán elővett egy zsebkendőt, és megtörölte a tarkóját. — Nem látszik — mondta az őrnagy: A gépírónő nem tagadhatott. A pénzt ugyan nem találták meg nála, a büfében hagyta, de a keze tele volt árulkodó aranyifoltokkal. — Nekem rendesen kellett öltözködnöm — sírta el magát. A két rendőr becsomagolta a lámpát, és elköszöntek a diadalittas titkárnőtől. A résnyire nyitott párnázott ajtó mögül Dalányi kiabálása hallatszott. — Csak annyit kértem magától, Dóra, hogy tartsa a határidőt. Olyan nehezére esne egyszer? A lépcsőházban a vékonyhangú elnevette magát. — Vajon tudják, hogy a főnökük, meg a gépírónő...? — Fogja két kézzel a lámpát, és ne beszéljen annyit. Ez nem a mi dolgunk. Nekünk csak a tolvajt kellett megtalálni.
