Tolna Megyei Népújság, 1985. november (35. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-02 / 258. szám

A NÉPÚJSÁG

1985. november 2.

Mennyibe kerül a sertés?

A termelőnek olcsó, a felvásárlónak drága

Beszélgetés Borsi Mihály ouldlyvezetfiwel

A közelmúltban tájékoztatást kaptak a mezőgazdasági nagyüzemek arról, hogy a sertés- és baromfi hústermelés ösztönzésére milyen lehetőségeik kínálkoznak. Az ország vágósertés-termelése a jó belföldi ellátásra és a növekvő exportra egyaránt alapot adott. Az exportot az 1980-as évek elején a viszonylag stabil eladási lehetőségek, és a kedvező árak is megalapozták. Az utóbbi két évben viszont piacváltást kellett végrehajtani, ami egybeesett a világpiacon jelentkező

10—20 százalékos árcsökkenéssel. Mindezek mellett airra kényszerült az ország, hogy a biztonságos belső ellátás és a hagyományos piacokon való bennmaradás mellett a vágósertés-termelést visszafogja. Ezt a tendenciát jelzi az idei évre tervezett, s a jövő évre előirányzott vágósertés-termelés is.

Az elmúlt időszakban a MÉM tájékoztatót adott ki a sertés- és baromfitermelés ösztönzésére hozott intézkedésekről. A statisztika szerint a vágósertés-termelés az elmúlt évben volt a csúcson, s a számítások szerint idén nem Is kevéssel visszaesik. A termelés csökkenése azt jelzi, hogy idén kevesebben vállalkoznak sertéstartásra, s nyilván amiatt, mert ez nem kifizetődő. A most hozott intézkedések következtében várható-e, hogy fellendül ismét a sertéstartási kedv? A kérdésre Barsi Mihály, a megyei tanács mezőgazdasági és élelmezési osztályának vezetője válaszol.

— Valóban csökkent a sertésállomány, aminék az a legfőbb oka, hogy az elmúlt két évben a növekvő költségek ellensúlyozására nem történtek árintézkedések. Ez idő alatt ugyanakkor piacváltást kellett végrehajtani. A jövő évre tervezett és a sertéságazatot érintő intézkedésektől egyértelműen azt várjuk, hogy megyénkben növekszik a sertéstermelés.

— A sertéshústermeléssel kapcsolatos tájékoztató említi, hogy a termelést vissza kellett fogni — ez mintha ellentmondásos lenne azzal a ténnyel, hogy most ösztönzik a termelést.

— A belföldi igények kielégítésén túl az ország sertés- hústermelése fontos export- árualap. A kereslet-kínálat egyensúlya mindenkor befolyásolja a termelés mennyiségét, és legfőképp a minőséget. Tehát a külpiac javítása, s az ágazat fejlesztése a célunk mindenekelőtt. Úgy vélem, a külpiaci helyzet feloldja ezt az ellentmondást. Tény. hogy a húsipar 1986-tól

tervezte a minőségi átvételt.

de több ok miatt ebben bizonytalanok voltak. A meny- nyiségi felfutással párhuzamosan ugyanakkor előtérbe 'került a minőségi átvétel is. A megye sertéstermelésének döntő hányada a nagyüzemekből származik. Tolna megyében nem jelentkeznek azok a problémák, amelyek Bács-Kiskunban, ahol is a sertéstermelés zöme a kisüzemi szektorból kerül ki. A nagyüzem ágén nagy mértékben képes és tudja a háztáji termelést befolyásolni, méghozzá úgy. hogy a húsiparnak megfelelő fajtákat adják a termelőknek.

— Tolna megye sertéságazatát a hozott intézkedések hogyan érintik a jövedelem szempontjából?

— A most hozott intézkedések az előző év termelési szintjét alapul véve mintegy 122 millió eredményjavulást ígérnek. Ez az összeg nem kevés a mi megyénkben, s kiegészíti a sertéstelepek rekonstrukciójára adott állami támogatás is. Szükséges a rekonstrukció, minhogy a 15 évvel ezelőtt épített sertéstelepek nem felelnek meg a mai igényeknek. Pedig ezekre a sertéstelepekre szükség van, s várható, hogy a mostani intézkedések következtében jobbá, korszerűbbé válnak, válhatnak.------------------------------------------------------------N

agyüzemi sertéstartás Csurgó-pusztán

— A minőségre való ösztönzés következtében az átlagosnál nagyobb összeget, kilónként két forinttal többet adnak az I—IV. osztályú hasított sertésekért. Milyen kategória a hasított súly, a két forint sok vagy kevés?

— Mindannyian jól tudjuk, hogy a termelőnek mindenféle ár kevés, a felvásárlónak minden ár sok. Ez így természetes, hisz mindketten pénzből élnek. A termelésben kialakult egyféle egyensúly, s remélhetőleg jól is funkcionál. Az, hogy a minőséget dotálják, természetes és egyértelmű cél, hisz a belföldi és az export piac egyre kényesebb, sőt, mondhatni finnyássabb. A versenytársainkkal kül- és belpiacon egyre inkább versenyezni kell. Ami a hasított sertést

illeti, a levágott, zsigereitől megtisztított sertést jelenti, azaz értékelhető termékalapanyagot. A minőségre való ösztönzést egyértelműen jónak, pozitívnak tartom, hisz ez elégségesnek látszik arra, hogy a minőségre való törekvést serkentse. Hogy miért? A termelő most már alaposan meggondolja, hogy milyen minőségű sertést adjon el a húsiparnak, s ha az a kívánalom, hogy húsra hizlalja, s nem zsírra a sertést, a tápanyagot, takarmányt is így választja meg.

— A kistermelők továbbra is élősúlyban adják be az állatokat. Ok 39,30 és 32,50

forint között kaphatnak egy kiló húsért, — többet, mint eddig. A fehér hússertés ára kilónként 20 fillérrel növekszik, a pigmentált sertések alapára nem változik. Tudott dolog, hogy a fehér hússertés több fehérjét kíván, tehát az előállítása drágább. Ez a felár vajon ösztönzőleg hat-e a termelőkre?

— Már a korábban meghatározott minőségi átvétel arra ösztönözte a termelőket, hogy fehér hússertéseket neveljenek. Megyénkben nemcsak a nagyüzemek, hanem a kistermelők is, már korábban a húsipar igényeihez igazodtak. A húsipari vállalat kívánalmainak tehát nemcsak a nagyüzem, hanem a kistermelés és a háztáji is megfelel Tolnában. Mindez nem csupán elhatározás kérdése, sok, nagyon sok múlik a jól képzett szakembereken, szakmérnökökön.

— A termelők kérhetik az állatok vágás utáni minősítését. Így minőségi felárat kapnak. Nem lesz ez a módszer túlságosan bonyodalmas?

— Ez az intézkedés azt a célt szolgálja, hogy fokozatosan megvalósítsuk a minőségi átvételt. A termelő választhat, s ha a saját munkáját jónak minősíti, ebből gyakorlat lehet. Mindenekelőtt a termelők és a felvásárlók közötti bizalmat szeretnénk megteremteni, azt. hogy tudja, érezze a sertéshús-termelő, hogy nem csapják be, az érdekét szolgálják akkor is, ha éppen nincs jelen, mikor félbehasítják azt a sertést, amit egész éven át gondozott.

D. VARGA MARTA

éső délelőtt volt, amikor kiengedték. Régóta készült ezekre a pillanatokra: felkészült, ahogy a kötéltáncos a veszélyes mutatvány előtt — tudta, másképpen nem lehet elviselni, ha lezuhan mégis, ha újra összetöri magát. Ne remegj, ne ordits, bíztatgatta a tükörképét a lengőajtó üvegében, és ne engedd, hogy ököllé szűküljön a gyomrod.

A lépcső tetején megállt. Idáig sokszor ki tudott szökni — de valahányszor elérte a felső lépcsőfokot, megrettent, visszafordult. A portás ilyenkor csodálkozva nézte az intézeti pizsamát, a már őszülő, kemény borostát, s a kisfiús legyintést, ami a lendületet adta, hogy visszafusson.

Az első napon sírógörcsöt kapott. Az orvos azt mondta,- kint aludhat a városban, ha valaki felelősséget vállal érte, mert egyelőre csak a folyosón tudná elhelyezni. Végigtelefonálta az összes barátját, — de valamilyen ürüggyel mindegyik kimentette magát...

És most ott áll a lépcső tetején, borostásodó félelmével, mint a tanácstalanság maga: szinte hallja egy bomba sivítását, ami eddigi életét összezúzza majd, s nem látja be, miért kellene futnia, vagy egyáltalán lépni — hiszen lehet, akkor marad életben, ha itt marad, és meg se moccan.

A harmadik napon meglátogatta az egyik barát. Mentegetőzni jött. Egy ideig hallgatta, bólogatott, aztán hirtelen felüvöltött. Attól kezdve senkit nem engedtek be hozzá.

Amikor kilép az utcára — behunyt szemmel, ezt is előre eltervezte —, érzi, hogy megtántorodik -mégis. Visszafordulna, megkapaszkodik a kilincsben. Az ajtó zárva van. Elindul, behunyt szemmel, tapogatózva, mint aki csak nemrég vesztette el a szeme világát.

Egyszer megkérdezte az orvost: miért van az, hogy ha valakin nem tudunk segíteni, akkor meggyűlöljük? Az orvos figyelmesen nézte: nem értem, mit akar mondani. Megismételte: ha valaki tehetetlenségből, lustaságból nem képes segíteni a másikon, miért gyűlöli meg végül?! Az orvos mosolygott. Feleljen, kérte. Mit mondjak? Akármit, csak feleljen, ne vigyorogjon ilyen megértőén, ordított fel, mire berohantak az ápolók, s nyugtatókat adtak be neki.

Nem veszi észre: egy ideje egyhelyben áll. Nem emlékszik az utca három hónappal ezelőtti arcára. Lassan nyitja Jd a szemét, mintha barlangból bukkanna fel, mintha a félelem tárnáiból:

— Messze van a metró? — kérdezi valakitől, akit végre meg mer szólítani.

— Az utca végén balra.

Ahogy hálásan az elsiető férfi után bámul, hirtelen rossz érzés tör rá. Mennem kéne nekem is valahová, gondolja. Csinálnom kéne valamit. Sietősebbre veszi lépteit, s úgy néz maga köré, mintha bűnt követett volna el. Gyanús vagy, mondogatja magának. Nagyon gyanús.

Szeretetkórász vagyok, közölte egyszer az orvossal. Ha van éhenkórász, én szeretetkórász vagyok.

Megy néhány megállót a metróval, aztán átszáll egy buszra. A városnak ezt a részét nem ismeri, bámészkodik. A sofőr hirtelen indít, egy női kéz kalimpál kétségbeesetten a levegőben. Ösztönösen fogja meg, s teszi a kapaszkodóra. A nő hálásan pillant rá.

A puszták nyugalma árad rólam, mondta a szobatársának egyik éjjel, a folyosón cigarettázva. Elérhetetlen vagyok, s így meghódithatatlan is. Nincsen barátom, csak a tenger. A másik rápillantott, azt felelte, ez nem jó. Igaz, hagyta rá, de lehet, hogy csak önvédelem. Kutatom azokat a helyeket, ahol nem érzem fölöslegesnek magam. Ahol nem néaem öklömre támasztott állal, gunyorosan, hogy mit csinálok, hogyan, s nem kérdezgetem magamtól:

mit akarsz te itt?! Hogy kerülsz ide? A másik bólint, bemegy a szobába. Hátat forditva alszik el.

Hirtelen kapja oldalra a fejét, elkalandozó pillantása összefonódik a nőével.

— Leszáll? — kérdezi az.

— Igen — feleli. — Ha akarja.

A nő gyorsat, aprót biccentve indul.

— Nem tud valami jó helyet erre? — kérdezi már az utcán.

Deák Mór:

Kilencre visszajövök

Amikor az orvos behivatja, és szóról-szóra elmondja neki az éjjeli párbeszédet, másik szobába kéri át magát. Attól kezdve mindenkit kerül.

— Meddig ér rá? — kérdezi, amikor belépnek a presz- szóba.

— Ameddig jól érzem magam.

Hirtelen arra gondol, hogy nincs hova mennie. Citromízt érez a szájában, ahogy ez eszébe jut, de tudja, hogy azóta az első éjszaka óta nem tartozik felelősséggel és barátsággal senkinek. Zsuzsa? Egyszer se látogatta meg a három hónap alatt. Talán már oda is költözött az a másik. Marad a pályaudvar. Vagy: visszamenni.

— Mi a foglalkozása? — kérdezi harmadszor a nő.

— Ja! — riad fel. — Állástalan vágyók. És maga?

— Azt hiszem, mindegy — mosolyodik el a másik. S csak most nézi meg először tisztesebben: vörösesszőke haj, kék szem, egészen fiatal, gondolja. Olyanok még a mellei, mint két fegyver. Két rámirányuló, kibiztosított puska.

— Most mire gondol? — kérdi a nő.

— A melleire — mondja csendesen. — Bocsássa meg.

— Parancsolnak? — áll meg mellettük a pincér.

— Mit iszunk? — lélegzik fel a férfi.

— Én egy konyakot.

— Két konyakot legyen szíves.

Rágyújt. Olyan, mint egy ikisfiú, gondolja a nő, elrejtőzve a füstben. Mint egy kisfiú, akinek elengedték a kezét, és kint hagyták a forgalmas utcán.

— Igyuk meg a pertut — mondja a férfi.

A nő elmosolyodik.

— Aztán menjünk fel hozzám.

A szoba tágas volt, színes — a férfi riadtan nézett körül.

— Nem tetszik? — kérdezte a nő.

— Egyedül élsz?

— Elváltam,

„Mint egy gyerek. Egy nagyfejű, borostás gyerek.”

— Főzök egy kávét — törte meg végül a csendet.

A férfi egyedül maradt. Anyjára gondolt. Mennyit kérte: ne hagyja egyedül soha. Eszébe jutott egy harminc évvel azelőtti, óvodai anyák napja. Édesapja akkor disszidált, válás nélkül hagyva ott őket. Ö még nem értett semmit, csak érezte, hogy esténként anyjának hideg a teste, amikor hozzábújik, és elfelejti átölelni őt... hosszú verset mondott az ünnepségen. Anyja valahol hátul állt. ö megkereste, a szemébe nézve, eléje lépett, s úgy mondta, ordította: nekem van a világon a legszeretőbb anyám.

Elmosolyodott.

— Min mosolyogsz?

— Jól érzem magam. Megtanultam örülni. Egy kényelmes fotelnak, jó kávénak, neked. Apróságoknak.

— Apróság vagyok? — kérdezte durcásan a nő.

— Most már nem. Valamikor az lettél volna. Amikor még meg akartam váltani a világot.

— Te megalkuvó — simult hozzá a nő.

Megfogta a kezét, belecsókolt.

— Nem vagyok az. Csak megtanultam, minek szabad örülni, minek nem.

— Kisigényű lettél?

— Melletted? — mosolyodott el. Felhúzta a nőt, táncoltak.

— Nem hordasz melltartót — mondta, s felhajtotta a a vékony blúzt. — Kivégzem magam — nevetett föl. — A számba veszem a puska torkolatát.

Éjszaka felriad. Nem érti, miért nincs rács az ablakon Felpattan, beleveri a fejét az ágy szélébe. Lassanként elveszti önuralmát. Kapkod, nem talál ismerős tárgyat.

A nő dorombolva öleli át.

— Mi baj?

A férfi megkönnyebbül, rágyújt.

— Furcsa itt nekem — kezdi. — Abban a szobában, ahol eddig éltem, a hold egy leopárd szeme volt. Végigkúszott a szobán, s hiába húztam magamra a paplanomat, reszkettem. Az ablakokon rács volt, ne is menekülhessünk. Kétszer futottam neki fejjel, aztán feladtam. Néha meg, mint egy keselyűszem, úgy fénylett... arra várt, mikor adom már meg magam. Az idő egyszerűen elvesztette a jelentését — egy mondatban is előfordulhatott jelen és mvjlt. Csak a jövő nem. Jövő soha ... ezért jó itt. Ide nem süt be a hald.

— Hol voltál? — suttogja a nő.

— A 'klinikán — sóhajtott a férfi.

— Miért?

A cigaretta üstökösként felparázslott.

— Szerettem volna megváltozni, talán azért. De nem volt elég erőm hozzá. Kicsinyessé váltam, mint a kapcsolataim. Képtelen voltam bármit is feladni, amit megszoktam. Mindent ismertem magam körül, mindig rend volt. Felvágtam az ereimet. Nélkülem is ugyanolyan a rend ...

— Én elváltam — mondta a nő egy füstkarika glóriája alatt. — A férjem ivott, többször lehányt. De ez a mai éjszaka jó, olyan mint egy kisfiú ... motoz rajtam, körülölel. Talán csak álmodom az egészet. De most nagyon jó álmodni is.

A férfi keze a hasára csúszott. A nő összerándult.

— Nem akarsz beszélgetni?

A másik nem válaszolt. Egészen hozzábújt, a melle közé fúrta a fejét, végigsimogatta, combjára futtatta ujjait. A nőnek felgyorsult a mozgása, de a férfi, mint a hullámverés biztonsága, úgy követte az ujjai útját, megcsókolta a nő köldökét, -aztán a combját; s amikor végül egy pillanatra fény lobbant föl összeszorított szemhéja mögött, Zsuzsát látta egy szál bugyiban — menstruálok, mondja, menstruálok, a végén már egy hónapban csak egyszer nem menstruált, felnyögött, a nő végigcsúszott ajkával a testén, Zsuzsa eltűnt, már nem tudta, mit csinál, s ami-kor elaludt, még mindig ívbe görbült, ahogyan addig soha.

Másnap délig ágyban maradtak, az asszony kettőre ment dolgozni. A férfit különös nyugtalanság fogta el, ahegy egyedül maradt az üres lakásban. Lassan felöltözött, aztán felgyorsultak a mozdulatai.

agyott egy cetlit az asztalon: „Kilencre visszajövök.” De már tudja, érzi a remegésében, hogy ha Zsuzsa visszafogadja, soha többé; inkább újra vállal mindent, csak hadd simuljanak kezéhez a tárgyak, ne kelljen újakat felfedeznie; hadd éljen mindig múlt időben. s érezhesse olyan hatalmasnak az életét, amilyen sohase volt, — amilyen kedvenc csillagai ragyogása a leopárdszemű hold körül.