Tolna Megyei Népújság, 1985. október (35. évfolyam, 230-256. szám)
1985-10-26 / 252. szám
AtfÉPÜJSÁG 1985. október 2«. — Traktoros voltam a téesaben, most meg fűrészeléssel keresem a kenyerem. Akikor megvolt a pénz, 8000 forint körül, most 3500. — Miért hagyta ott? — Január óta Kisvejkéhez tartozunk, megszűnt a téesz. Csinál tarn egy ideig: reggel korán vittek, délután meg már 4 órakor leszáLlhattam a gépről, ha haza akartam érni. Nem ment ez így. A szak. mám úgyis asztalos és ez a munka itt helyben van. Otthon meg hízzanak a disznók. — Mióta él Mucsiban? — Gyuiajról jöttünk 1946- ban. Állítom, hogy nem zavarta meg itt semmi más az embereket, csak ez a téesz- dolog — mondja Fekete Ferenc, s a pillanatra felizzott hangulatot a motoros fűrész visítása nyomja el. Az elhanyagolt, elgazosodott gazdasági udvar nem nyújt ugyan csemegét, de eltartja a tucatnyi szarvasmarhát. Békésen legelnek, meg. szokták a modern kor hangját a közelben, más pedig nincs ami zavarná Őket. A termelőszövetkezetnek híz. nak az otthoni gazdaságokban, bár van munka velük élég, meghálálják a törődést. A málló vakolatú, jó pár évtized nyomát magukon viselő házak között szinte hivalkodóan új a postaépület. — Hat és fél milliós a helybéliek betétállománya — közli velünk Máté János hivatalvezető. A nagybetétes 25 százalék, rendszerint idősebb szülők gyűjtenek a gyerekeknek. így aztán egyik napról a másikra kiveszik az egészet, házra, kocsira fizetnek be, nem marad semmijük. — Hányán fordulnak meg Itt naponta? — Harminc körül jönnék majd mindennap. Inkább reggel 9 óráig, ilyenkor érkezik a kézbesítő is. Hát kérem, fogy ez a falu, mennek el a családok. Már tizennyolcán elköltöztek, mióta megszűnt a téesz, a postai küldeményt utánuk kell küldenünk. — Hány telefon van Mucsiban ? — Hat háznál telefonálhat, nak, személygépkocsi is inkább ott található, akiknél a betétkönyv. Igaz, szükség van rá, ment sokan járnak be esténként is Hőgyészre, színházi előadásokra. Hatvan bérletest tartunk számon. — Talán ez is munkaköri feladata? — Szó sincs róla. Csupán onnan tudom, hogy a művelődési ház tiszteletdíjas vezetője vagyok. Két éve újítottuk fel az épületet, nemrég kezdtük újra a mozivetítéseket. Néha TIT-előedá- sokát tartunk, nagyobb rendezvényünk azonban elvétve, ha akad. A beszélgetést félbe kell szakítani, mert ügyfél érkezett. A fiatalaszony a GEL- KÁ-nak kívánja bejelenteni, hogy elromlott a televíziójuk. — örülhetünk, ha a jövő héten kijönnek — mondja lehangoltan Gommermann Györgyné. — Mindenért Hőgyészre kell beutazni, helyben semmi sincs, még a be. tegeket is oda visszük. — Hol dolgozik? — Most éppen gyesen vagyak, van egy két. és egy hároméves kislányom. Egyéb, ként az óvodában dadaként dolgozom. Jó helyem van, pedig nagyon nehezen lehet a faluban elhelyezkedni. A férjem is eljár a TÁÉV-hez, reggel 5-kor viszi a busz és este hozza. Gsak aludni jár haza. Folytatjuk sétánkat. A gondosan rendben tartott házak, porták mellett elvétve bár, de düledező épületek csúfoskodnak. Többnyire rendeltetésüket veszített középületek, „senki tulajdonai” ezek. Ilyen benyomást kelt az öntudatosan faüzemnek nevezett téesz melléküzemág épülete is. Ebédszünetet tartanak az asszonyok, szívesen válaszolnak az odaérkezőnek. — Két műszakiban dolgozunk, már negyedik éve. Most éppen teflonedény-nye- leket készítünk. Gyorsan megy ez az esztergagépen, igaz kimeríti az ember karját — és pillanatok alatt be is mutatja tudományát Szabó Istvánná. — Szokatlan munka, de meg lehet tanulni — veti közibe idős Nagy Györgyné — könnyebb mint előtte az erdőn. Szőr Lászlónéval együtt egyetértenek abban, hogy ők szerencsések, mert a faluban kaptak munkát. Igaz, nehéz lesz megszokni az uj. jaknak a varrótűt, hogyha mégis beindul az ígért varroda... Délidő van. Kiskocsin érkezik az ebéd az óvodába. A konyha még a napközi épületében üzemel egy utcáival arrébb, de rövidesen mindkettő követi a legkisebbek intézményét, az egykori ta- nácsépületben. — Nem panaszkodhatunk, igazán jó helyünk van — mutat köbbe büszkén Osztatta Miklósné vezető óvónő. — A lakás helyén lesz a napközi, hátul az udvarban pedig játszókertet alakítunk ki. Huszonkilences létszámunk van, elférünk bőven. Két csoportunk volt azelőtt, 44 gyerekkel, de nincs mit tenni, elköltöznek a fiatalok. A mi családunk is megy két év múlva. — Tizenöt éve végzi itt a munkáját nagy elhivatottsággal. Miért válik meg a falutól? — Hőgyészen építettünk, bár szívesen maradnék. A kislányom miatt, azaz ő érte megyünk. Nem egyformák itt a tanulási esélyek. Más-mást jelentenek ezek a szavak a helybélieknek és a tájjal, a megragadó természeti környezettel ismerkedő idegeneknek. Kirándulóhelynek, néhány napo6 tartózko. dásra kívánni sem lehet szebbet ennél a környezetnél. De itt élni, más. A hegyre kapaszkodó, keskeny utcában egyetlen lelket látni. Haran. goznak, ilyenkor kinek lenne dolga arrafelé... Vető Ambrus most viszi haza a föld sárgálló ajándékát. Kis kocsin húzza az állatoknak valót. — Húsz mázsa kukoricát szedtem le idén — s már nyitja is a kiskaput. — Nem mondhatok semmit a termésre. — Szebb lenne, ha volna eső — kiált oda a tornácról felesége. — Egészen tönkre vagyunk már a portól. Ügy sem hallgatnak el — mutat a ház végében csaholó kutyáikra — megugatnak mindenkit, egyik elöl van, a másik a kertben hátul. Kellenek, mert főleg azelőtt nagyon sok idegen volt erre. Ma már nincsenek. A felszabadulás után több mint 20 ezren fordultak meg Mucsiban, így tartják errefelé. Mindenki gyarapodni akart, aztán továbbállt. Mondják, volt aki a házát is elvitte. Ma már csak men. nek, senki nem étkezik. Takács Zsuzsa Fotó: Kapfinger András legfurcsább feketefuvar-história ez volt. A főosztályvezető nem utazott el miatta Plzenbe a testvérvállalat találkozójára. A belső ellenőrök két évre visszamenőleg átnéztek minden „C” menetlevelet, és minden mentést. Mert avisszaélést az autómentő ötvenkét éves pilótája követte el Halmos Gézával, a nyugdíj előtt álló fuvardíj-számfejtővel. Halmos harminckét éve fejtegette a menetleveleket a külső Bárczy telepen, egy lapos tetejű, huzatos házikóban. Ismerte a menetlevelekkel való manipulálásnak mind a háromszáz módját, de ö maga sosem tévedett egy kilométert sem. A kisebb „hibákat" maga javította, a nagyok miatt szép szelíden szólt a sofőröknek: „Nem lesz ez így jó..Nem is féltek tőle, sőt, a fuvarból hazatért kocsik vezetőülése alól neki is jutott ez-az. Dinnyéből a repedt, erotikus exportkártyából a háromszínben mellényomott, fonalszállítmányból a horpadt papundekli-orsók. Mint a gyereknek... A nyugdíj felé közeledve, még Géza volt a legutolsó segédvezetőnek is, a mentős meg már a belépése másnapján a Sanyi bácsi. Sanyi bácsinak többször akartak jobb beosztást adni, de ő visszautasította a divatos, új kocsikat, nem volt hajlandó fuvarba menni. Az újoncok nem értették, hogy tud meglenni csak a fizetésből, miért nem vállalja el legalább a potya alkalmi szállításokat. Aztán az első lerobbanásuk- kor megértették. Volt, aki Gödöllőről sem tudott hazajönni három napig egy eldugult vízpumpa miatt, mások meg hófúvásban, kerék nélkül is teljesítették a fuvart kétszáz kilométerre. Sanyi bácsi nagyhatalom volt. Bár ők ketten megéltek két névváltozást, három átszervezést, meg egy szanálást a cégnél, életükben nem váltottak tíz szót. Március végén Géza megváltozott. Kiment a kisházból a telepre, figyelte a reggeli indulásokat, toporgott a gyülekező előtt, ahova még életében nem tette be a lábát. Szidta meg dicsérte az időjárást, aztán nagy nehezen a lényegre tért. Költözik, kocsi kellene. A pilóták sajnálkoztak, fut a teljesítmény, túl vannak a havi órakereten, menjen a forgalmistákhoz, A forgalmisták azt mondták, beszélje meg a vezénylőtiszttel. A vezénylőtiszt karját tárta: hozzon pilótát. Eltelt néhány nap, Géza egyre zavarodottakban járta köreit. A pilóták röhögtek: — Forró a talaj, Gézukám? — Megerőszakolta a háziasszonyt? — mindenki tudta, ~ hogy valami istenverte öregasszonynál lakik, a hajdani csendőrkaszárnyában. — Miért nem ír a Vezérnek, a Fényes utcaiak most kaptak húsz vadonatúj ZIL-t. Egy ilyen régi dolgozó... Géza elgondolkozott az ajánlaton, aztán sajnálkozva rázta a fejét, petyhüdt pofazacskója is beleremegett: — Nem tudják azok odafent azt sem, hogy a világon vagyok. — Hát akkor legközelebb. — Igen, legközelebb — és elkacsázott. De legközelebb elküldték a francba. — Látja, leuka — magyarázta a gépíró kislánynak, akitől teljes áron kapta meg a maradék hideg kávékat —. amíg az ember nem kér, addig minden rendben van. Pedig hányszor húztam már ki őket... leuka nevetett, és a kezébe nyomta a zaccot. — Nem kérni kell, hanem úgy intézni a dolgokat, hogy az embert kérjék ... Másnap reggel, amikor Géza belépett az irodájába, ott ült a Sanyi bácsi. Kávézgatott magában, és nézte a Népsportot. ■— Ez neki foci — az asztalra csapta az újságot, és kihúzott a zsebéből egy szűz menetlevelet. — Pecsételtet- gesse le, meg ami kell. Szombaton jó lesz? — Micsoda? — kérdezte Géza. — Két nap alatt csak össze tud pakolni, nem? — Hát... — Hozzak embert? — Sanyi bácsi legyintett. — A pénzt ráér fizetéskor befizetni a pénztárba. Nincsenek problémák. Szombat délután bebőgött egy csillogó hattonnás a volt laktanya udvarára. Halmosék! Halmosék! — ordította Sanyi bácsi, amíg Géza elő nem jött. Hatvan szempár tekintetétől kísérve terelgette vendégét a szobájába. Sanyi bácsi szétnézett: — Hát innen már elköltöztek, vagy mi az isten? Egy áov, szekrény, dohányzóasztal, szék. A sarokban ruhakupac, néhány edény, papírok. Sanyi bácsi ledobta magát az egyetlen székre. — Na, hogy is van ez? — kérdezte. Géza leült az ágy szélére. Hallgatott. — Hát hova költözik? — próbálkozott Sanyi bácsi. Géza összeszedte magát. — Harminc éve élek itt — mondta. — Másik ilyen szobát hol kapnék hatszázért? ötször hatos. Csak hát, harminc éve. Harminc — és bólogatott magának. — Van itt valami innivaló? — kérdezte Sanyi bácsi. — Kávé, tea? Esetleg rum? — Esetleg. Géza kiment, aztán visszajött, kivitte a szennyes tányért meg két poharat. Amíg csobogott, Sanyi bácsi lehajolt a papírokhoz. Szép, szálas, ferde kézírással egy feljelentést olvasott, meg egy kérvényt a közös vécé megjavítása tárgyában. — Én vagyok itt az intelligencia — mondta Géza, amikor behozta a poharakat. — Mindenkinek én intézek mindent, már így papíron. Szeretnek is. Aztán megkérdezte: — Valami rágcsálnivalót? — Igen'— mondta Sanyi bácsi és visszaült. — Almát, kekszet, cukorkát, ami van. Géza behozott egy szál kolbászt, kenyeret, teasüteményt, később a teával a rumot. Sanyi bácsin átvillant a gyanú. — Nem buzi maga? Géza szerényen elmosolyodott. — Ugyan, kérem... Bár igaz, kevéssé érdeklődöm... — Kevéssé — bólintott két falat között a sofőr. Miután mindent megevett, megivott egy liter teát egy deci rummal. — Tudja, nekem is kéne egy intelligencia, mert a telekszomszédom galambjai folyton leszarják a teraszomat. — A birtokjogban nem vagyok járatos, bár... Sanyi bácsi a fogát piszkálta: — Nem, azt hiszem, mégis inkább beverem a pofáját. Ezután elbeszélgettek a birtokjog érvényesítésének sokrétűségéről. meg egyebekről is, amíg be nem alkonyait. Akkor azt mondta Sanyi bácsi: — Jöjjön, elviszem, ahová költözött volna. udán kapta el őket a KPM-ellenőr, és sehogy sem értette meg a költözést. A hattonnás gépjármű minden rakománya egy rossz seprő, meg egy aktatáska, ráadásul Sanyi bácsi a vita hevében véletlenül le- szarjankózta őt. Később Géz annyira berúgott, hogy még hétfőn is beteg volt. — Két ilyen profit próbálnak elkapni... — mondta a forgalmi gyakornok egy kis csoport közepén kedd reggel, és amikor meglátták őt, elhallgatott. — Jó reggelt, Géza bácsi — mondta valaki. leuka forró kávéval várta. — Imádom a stílbútort. Géza értetlenül nézett rá. — Hogy maga milyen rendes ember — folytatta a lány — odaadja a rózsadombi lakását az unokahúgának, maga meg egy albérletben szorong évekig. Es azok a bútorok, ahogy hallom ... — De hát... — Tudom, amit tudok — folytatta leuka —, nálunk semmi nem maradhat titokban... — és a melle egy pillanatra hozzáért a férfi vállához. Bár lehet, hogy csak Géza érezte így.
