Tolna Megyei Népújság, 1985. október (35. évfolyam, 230-256. szám)
1985-10-19 / 246. szám
1985. október 19. ^ÉPÜJSÁG 11 Tihanyi Lajos emlékezete Irodalmi Múzeum rendezett kiállítást. Gyűjteményes tárlata 1973-ban nyílt meg a Magyar Nemzeti Galériában. S bár Dévényi Iván pompás monográfiát írt Tihanyiról 1968-ban, sok még az adósságunk valóban rejtelmes és tiszta értékeket felvonultató életművével kapcsolatosan. A mű kész, jórészt a művészettörténeti leltár is elkészült, csupán a közönségre vár a feladat, hogy kincseit birtokba vegye. Losonci Miklós Száz esztendeje, 1885. október 19-én született Tihanyi Lajos Budapesten, 1938-ban hunyt el Párizsban. Ez a két város meghatározta életművét, ugyanis ízig-vérig a magyar festészet megújításán fáradozott, a Párizsban érzékelhető új törekvések alapján. A Nyolcak festőcsoport egyik legtalányosabb, máig teljesen meg nem ismert alakja Tihanyi Lajos. Sorsát meghatározza az a tény, hogy nehezen beszélt és erősen hallássérült volt, mely eleve zárkózottá és magányossá tette. A rámért egyedüllét azonban előnyt is jelentett a festői minőséget illetően, állandó elmélyülésre késztette. A Nyolcak közül az övé az egyik legintenzívebb és legkövetkezetesebb életpálya. Témavilága szőkébb Czi- gány Dezső, Kernstok Károly, Pór Bertalan, Berény Róbert motívumainál, annál erőteljesebb viszont megoldásaiban. Mértéke lett a portréfestésnek, erről tanúskodik remekbe szabott portréja 1915-ben Fülep Lajosról, 1918-ban Kassák Lajosról, melynek mintegy koronája az 1920-ban festett önarckép. Két forrása: Cézanne és Kokoschka művészete, így jutott el a kubiz- mushoz, mely nem száműzte a látványt, de továbbmutatott a Nyolcak törekvésein, és sürgette az aktivizmust. Kassák Köréhez tartozott, pontosabban mindig kizárólagosan önmagához. Kassák írta róla: „Munkássága két részre tagozódik. Egyikben a dombok és lankák között tömbökbe osztott, széles formákkal tagolt földszagú és nedvdús színekkel érzékeltetett tájak, architektonikusan komponált csendéletek, másikban a lélek mély rejtelmeit tükröző, átható karakterérzékkel szerkesztett portrék tartoznak. Nem volt túlságosan termékeny, minden munkáján meglátszik a belső vívódások nyoma, de ahol elérte a maga elé kitűzött célt, ott életesen szépet, különösen egyénit alkotott.” Kassák szavai pontos igazságot tükröznek egy igaz emberről, igaz művészről, Tihanyi Lajosról, akinek most születik meg igazán utókora. Azután, hogy íróportréiból 1972-ben a Petőfi Város Magas színvonal, kiemelkedő tehetségek A Pablo Casals gordonkaverseny A résztvevők számát, s különös felkészültségük kivételesen magas színvonalát tekintve az idén ismét bebizonyosodott, hogy a Budapesti Nemzetközi Zenei Versenyek sorában a Pablo Casals nevét viselő gordonka- versenyeknek igen tekintélyes rangjuk van a világban. Budapesten 1963 óta rendeznek rendszeresen világhírű előadóművészről és iskolateremtő pedagógusról elnevezett versenyt a cselló ifjú művészei számára. A magyar zenei élet, a verseny szervezői és mecénásai részére igen nagy megtiszteltetés volt annak idején, hogy a név felvételéhez a mester személyesen járult hozzá. Casals kivételes támogatása, gesztusa sokat jelentett az immár ötödik alkalommal életre hívott művészi vetélkedő hírének. A legjelentősebb zeneakadémiák és egyetemek zenei tanszakai, vagyis a csellóoktatásban különösen fontos műhelyek küldték el növendékeiket Budapestre, egyebek közt a moszkvai Csajkovszkij konzervatórium, a New York-i Juil- lard Schooel of Music, a bloomingtoni Indiana University, a párizsi Conservatory, a londoni Royal Academy of Music, továbbá a Helsinkiben, Stockholmban, Prágában, Cologneban működő iskolák. Az idei Pablo Casals Nemzetközi Gordonkaversenyre négy kontinens huszonnégy országából 130 versenyző jelentkezett, közülük hetvenötén érkeztek meg és vettek részt a versenyen. A zsűri elnöke a nagy tekintélyű magyar gordonkaművész, Banda Ede volt, mellette Karsson Óla, Palm Siegfried, Daniel Shafran, Vec- tomov Alexander, Mező László és Onczay Csaba foglalt helyet. A külföldről érkezett megfigyelők egyöntetűen hangsúlyozták, hogy a budapesti verseny rangja és színvonala a moszkvai Csajkovszkij Versenyével vetekszik. Megállapították, hogy a Casals nevét viselő gordonkaverseny az elmúlt évtizedek alatt olyan fontos fórummá vált, amelyről tárgyilagos áttekintés nyerhető a világban folyó csellóoktatás jelenlegi módszertani, stílusbeli kérdéseiről. Ugyanakkor megfigyelhetők a hangszer művészeinek újonnan felnövő nemzedékében bizonyos közös művészi jegyek. Örvendetes természetességgel nyúlnák például a fiatal csellisták a kortárs kompozíciókhoz, sőt tiszteletre méltó autentikussággal szólaltatják meg a mai magyar zeneszerzők műveit is. A kivételesen magas színvonal miatt a középdöntőbe több versenyző került be a tervezettnél. Hasonlóképp közel kétszer annyi résztvevő jutott a döntőbe, mint amennyit a rendezők terveztek. Az idei Pablo Casals gordonkaversenyt a kimagasló tehetségű 23 éves svéd Tor- leif Thedéen nyerte, aki a Swedish Radio Scool of Music iskolában tanul és Frans Helmerson növendéke. Tor- leif főként a döntőben szerepelt olyan sikerrel, hogy győzelme szinte kétségtelen volt. Három második díjat adott ki a zsűri. Ezeket az ugyancsak feltűnő tehetségű amerikai versenyző, Cho Young-Chang, valamint a magyar Kertész Ottó és a szovjet Muradjan Levon nyerte. Végül a két harmadik díjas versenyző: Jaffé Ramon (Német Szövetségi Köztársaság) és Figueroa Rafael (Amerikai Egyesült Államok). Az első díjas Torleif The- déen-t hamarosan ismét hallhatjuk hazánkban. A márciusi Tavaszi Fesztiválon lép fel legközelebb, majd májusban koncertet ad a Budapest Kongresszusi Központban, 1987-'ben pedig a MÁV Szimfonikusokkal hangversenyezik, ezenkívül meghívást kapott Kecskemétre, valamint a Soproni Ünnepi Hetekre. A legjobban szereplő magyar versenyző számára kiírt különdíj fejében Kertész Ottó, Mező László növendéke, a jövő év őszén kubai hangversenykörútra indul. Szomory György Család Művészetünk és Európa Szófejtó vagy értelmező szótáraink — meglepő módon — alig adnak támpontot arra vonatkozólag, hogy az európaiság mikor is vált irányadó fogalommá nyelvhasználatunkban. Mintha bizony a felvilágosodás (Csokonai) s a reformkor (Kossuth) igazította volna kultúránkat, gondolkodásunkat, eszmevilágunkat Európához. Pedig jóval azelőtt, hogy Batsányi Párizsra — tehát a polgárosodó Európára — irányította volna vigyázó szemünket, megfogalmazódott 1610-ben, latinul, s hozzá külföldön, Szenei Molnár Albert tollával az egyedi nemzettudatokra épülő európaiság normateremtő gondolata, az új magyar nyelvtan előszavában: „Mivel úgyszólván valamennyi európai nemzet nyelvét nemcsak különb-különb könyvékben művelik és ékesítik, hanem a sok nyelv kedvelőinek kedvéért nyelvtani szabályokba is foglalják, úgy tetszett a felséges és hatalmas Móric fejedelmes úrnak, Hessen tartományi grófjának stb., az én kegyes uramnak és Maece- nasomnak, hogy a magyart sem szabad elhanyagolni.” Közismert, hogy századunk magyar progresziója nem kevésbé európai távlatokban gondolkodott: a Nyugat című folyóirat, Ady, Babits, Móricz útja bizonyította ezt; József Attila is az európaiság megtisztító fogalmára hivatkozott, amikor a fasizmustól szennyezett világban Thomas Mannt mint „fehérek közt egy európait" üdvözölte 1937-ben. Helsinki, 1975. Programja csak visszaigazolta, amit a magyar kultúrában 1957-től fokozatosan és folyamatosan sikerült érvényesítenünk: a világhoz mérni teljesítményeinket. Megmutatni idehaza mindazt, amit Európa (és Kanada, és az Északamerikai Egyesült Államok) érdemeset alkotott, és cserében hírt adni saját értékeinkről. Óriási hagyományai vannak nálunk a műfordítás- irodalomnak; saját literatú- ránk megerősödését is szolgálták a külföldi hatások. Helsinki mérlege a mi szemszögünkből okvetlenül kedvező. Szinte közhely már, hogy egyes nyugati szerzők magyar kiadásainak példányszáma olykor jócskán meghaladja az eredetit. Nemigen mondhatnánk olyan írót, költőt, művet, akinek vagy amelynek nemzetközi hír jutott osztályrészül, s magyarul egyáltalán nem olvasható. Nagyvilág című folyóiratunk immár több évtizede tudósít a legfrissebb irodalmi újdonságokról. A viszonosság esélyeit alighanem két nagy nyelvterületen ítélhetjük a legkedvezőbbnek: az oroszon s a francián. Eddig is a Szovjetunióban számíthatott irodalmunk a legnagyobb külföldi nyilvánosságra, s újabban a francia kapcsolatok is ugrásszerű fejlődést mutatnak (a nem jelentéktelen múltbeli hagyományok szép ki teljesedéseként). Az, hogy — mondjuk — Mesterházi Lajos egyik főműve, A Prométheusz-rej- tély megjelent oroszul, kortárs irodalmunk nemzetközi „frontáttörésének” ígéretes mozzanata volt. De — hallhattuk a rádióban — készül már egy magyar eredetű angol költő fordításában Az ember tragédiájának fölite- hetőleg minden korábbinál sikerültebb átültetése. S ezen a ponton utalhatunk a magyar politika, művelődés- politika mind eredményesebb erőfeszítéseire a nagyvilágban élő magyar írók, művészek — egyének és csoportok — megnyerése, de legalábbis az Óhaza iránti lojalitásra való késztetése céljából. Keveset beszélünk Helsinki szellemének egy olyan ösztönző mozzanatáról, amely a szocialista országok jobb, alaposabb, hitelesebb megismerésének folyamatát segíti. Arról, hogy a Szovjet Irodalom című folyóirat révén immár az egyes szovjet köztársaságok irodalmának újdonságai is hozzáférhetőkké válnak számunkra. Vagy arról, hogy olyan életművek gyarapodásának a bemutatása, mint például a cseh Vladimír Páralé, a saját jelenünk és közelmúltunk birtokbavételéhez is hasznos, izgalmas viszonyítási lehetőség. Színházművészetünk 1973 elején — már az enyhülés Helsinki felé mutató folyamatában — tisztázó szakmai viták során keresett igazodási pontokat Európában. Ilyen. volt az angol Királyi Shakespeare Társulat magyar- országi vendégjátéka, Peter Brook bemutatkozása, mely a korszerű formanyelv, kifejezésmód, játékstílus dolgában igen fontos tanulságokkal szolgált, de ilyen volt a szovjet színházi élet számos — hazánkban vagy a működés eredeti színhelyén megismert — teljesítménye, s köztük: Tovsztonogov s mások vendégrendezései nálunk. Európa „leckéjét” a hetvenes évek közepétől olykor már ígéretesen „mondták föl” társulataink; Kaposvár, a budapesti Katona József Színház, az Állami Bábszínház, a Győri Balett számos előadása, a Várszínház által külföldre vitt Csík- somlyói passió bizonyította: csökkentek valamelyest a világhoz, Európához mérendő hátrányaink, s tán egynémely mozzanatban az élvonalban tudhatjuk magunkat. Most újabb vita van éledőben, s nem lehet meglepő, hogy a mérték változatlan: Európa, a Világ. Filmjeink jó híre a fel- szabadulás után alapozódott meg igazán, s az ötvenes évek közepétől vívták ki maguknák azt a rangot, amelyet mindmáig sikerült megőrizniük. Mégis: aligha véletlen, hogy a Helsinkit követő időszakban, eddig sosem tapasztalt szakmai és közönségsiker övezte legjobb filmeseinket világszerte: Szabó Istvánt, Rofusz Ferencet, Gothárt, Erdősst — a névsor folytatható. Bárcsak maga a folyamat sem szakadna meg most, amikor filmművészetünk alkotói feltételei — gazdasági okök- ból — rosszabbodtak, s egy nemzedékváltás stiláris, tartalmi útkereséseivel is számolnunk kell. A zene művészei szinte mindenütt és mindenkor a „határok feletti” megértés, a nemzetközi együttműködés, kölcsönös megismerkedés eszméjét képviselték. Helsinki gondolata tehát igazán az övék. El is mondhatjuk: a Helsinkiben megegyező országokból számos művészt fogadtunk, s tőlünk is számosán mutatkoztak be külföldön. A magyar zeneszerzés tekintélyét növelték zeneműkiadónk sikeres erőfeszítései Angliában s másutt; hanglemezeink egyre-másra gyűjtik a rangosnál rangosabb díjakat Párizsban. Fogalommá vált már a világban, a kortárs zenei rendezvényeken az Űj Zenei Stúdió, a mesterré érő fiatalok e csoportja, mint ahogyan Kocsis Zoltán, Ránki Dezső, Jandó Jenő — bravúros pianistáink művészete is kelendő „exportcikké” vált. Zenei versenyeinkre nem kevésbé özönlenek a világ minden tájáról a magukat megtisztelve érző fiatal tehetségek. S a képzőművészet sem létezhet mááképp, csak nemzetközi koordinátarendszer* ben. Európa eredményeit sem mostanában kellett be- mutattni élvonalbeli művészeinknek, hiszen Európai Iskola néven szerveződött alkotói közösség nálunk a negyvenes évek végén. Oslói, firenzei megmérettetés nélkül Szemethy Imre grafikai életműve sem gyarapodhatnék azon a szinten, amilyennek ismerjük, Szántó Piroska festészete is teljesebb, hogy az angol Baconnak „a hús esendőségét,, kifejező munkáival találkozhatott. S az irigylésre méltóan szép duisburgi múzeum is gazdagodott, amikor 1976-ban két olyan szobrászunktól állíthatott ki, mint az emberiségért szorongó, az ember esélyeit aggódva féltő Saár Erzsébet és Vilit Tibor; Róma művészeti vonzását is gyarapította Varga Imre szobrainak ottani elhelyezése. Adunk is és kapunk is ebben a művészeti kölcsönhatásban. Kurucz D. István érdekesen szólt erről egy interjúban: „többször jártam Párizsban, Olaszországban, összejöttem francia festőkkel, és érdekes, mi több, figyelemre méltó, hogy irigyelnek bennünket. Azt mondják, a mi festészetünk háttere, ,hinterlandjia’ népi eredetű, amely szocialista tartalmú mindenképpen. Náluk pedig már nincs, vagy még nincs ez, és ők úgy vélik, hogy az európai pdktúra jövője valahol errefelé, mi- nálunk, Kelet-Európábán dől el.” Szép és jóleső gondolát. Mindamellett bennünket arra kötelez Helsinki számvetése, aimost hazánkban tanácskozó nemzetközi kulturális fórum, hogy helyünket és feladatainkat újra és újra meghatározzuk, mégpedig valós teljesítmények alapján. József Attila útmutatása szerint: a „mindenséggel” mérve magunkat; Európához, a világhoz viszonyítva. Kőháti Zsolt
