Tolna Megyei Népújság, 1985. október (35. évfolyam, 230-256. szám)
1985-10-19 / 246. szám
lO^rÉPÜJSÁG 1985. október 19. SzUcs Mariann: A veszteség Lóránt Zsuzsa kiállítása Lóránt Zsuzsa szobrász- művész alkotásaiból rendeztek kiállítást Budapesten, a Dorottya utcai kiállítóteremben. Copfos A Dunatáj új száma Tolna megye tudományos és művészeti szemléje, a Dunatáj új számát Kerék Imre versei vezetik be, majd Tandori Dezső tanulmányát olvashatjuk Kosztolányi mágiái címen. Pomo- gáts Béla Nemzeti krónikák címen Karinthy Ferenc regényeiről és elbeszéléseiről írt, Durgonicsné Molnár Er. zsébet a palánki mezőgazdasági szakiskola történetéhez szolgáltat érdekes adatokat. Nagy Andor pedig a megye száz év előtti oktatási helyzetéről közöl tanul, mányt Kálmán Dezső múlt századi írásai alapján. A pécsi egyetemi hallgatók jogtudatáról szól Schadt Györgyné és Visegrádi Antal érdekes felmérése. Töttős Gábor pedig az állami díjjal kitüntetett Kanyar József tudományos munkásságát méltatja. Böröndi Lajos Sárándi József lírájáról írt. N. Horváth Béla Tüskés Tibor Illyés-ta- nulmányát méltatja, Bay Endre pedig a Zalai írók és költők antológiáját, valamint Pék Pál verseskönyvét mutatja be. Salamon Nándor Bencze László festőművészről ír.t Csapó György könyve alapján, Kőhegyi Mihály pedig egy német könyvet ismertet, Anton Tafferner Quellenbuch zur Donauschwäbischen Geschichte című munkáját. Az új szám, amely beszámol a megye kulturális eseményeiről is, ,Baky Péter grafikáiból mutat be néhányat. nyánk temetése előtt még mindannyiunknak megvolt a dolga. öcsém a rokonsággal, apám az étellel foglalkozott, én a szertartás körüli herce. burdát intéztem. Aztán mindennek végeszakadt, mi. kor az utolsó ángyikánk is elbúcsúzott. Mi, hárman ott ültünk a vacsora romjai mellett. A fekete szalagos gyertya csőnkig égett, csak a kanócból szállt föl halvány füstcsík. Magunk elé, vagy csak az ételmaradókot bámultuk. A késő délutánban árnyékunk megnyúLt, a kemence falán összeért. A kemencepadkán régen annyit gucorogtunk anyánk mesebeli szavait hallgatva. Mintha őt vártuk volna most is, hogy szedje le az asztalt, hogy a sürgölődés közben százszor is megkérdezze: „Izlett-e, fiam?”. Mintha csak a köténye suhogását vártuk volna, ültünk az asztalnál, szótlanul, mint a becsapott gyerekek. Lopva apám szemébe néztem. Máskor huncutság fészkelt barna pillantásában, szerette anyánkat ugratni, s velünk, hogy felnőttünk, sokszor évődött. Most üresen, sötéten nézett az asztal alá. — Felgyógyul anyám! Biz. tos! — mondtam neki legutóbb, amikor a kórházból kijövet az állomásra értünk. — Remélőm — bólintott, aztán nagysokára hozzátette. — Ha van Isten, hát möghallgat. — Az orvosok bíznak a felgyógyulásában — motyogtam, és bátorítólag megszorítottam csontos karját. — Eh, az orvsok — legyintett. — Az embör megérzi a végit. Csak Isten segíthet, hát most az egyször tögyön neköm is valamit! Sose beszélt róla, de igaz keresztyén módjára élte az életét. Fiatalabb korában csak az év végi hálaadásokon vett részt, cselédként nem maradt máskor ideje, de aztán, hogy teltek fölötte az évek, egyre sűrűbben, sátoros ünnepekkor is eljárt a templomba. Ahogy én őt ismerem, a tízparancsolatot tisztelettel betartotta, a szentségekből is kivette a részét. De ami a számomra és környezetében is tiszteletet parancsolt, az az embersége volt, mely nem mérhető semmiféle írott vagy íratlan törvénnyel. Tiszta volt, mint a hegyi- kristály, s a nehéz időkben olyan kemény is. Tisztességét, emberségét nem önmagában hitte, hanem Istenében. Bízott és hitt. Minket nem erőltetett hitére, de saját mágát abból építette. Istenével békében élt, míg anyánkat nem kellett a kór. házba vinni. Talán akkor fordulhatott mindenható segítségért. Csak legyintett, amikor öcsém vagy én elmagyaráztuk neki a diagnózist, a várható állapotot. A műtét sikerült, a rákos daganatot eltávolították, hát ugyan mit akartunk még a tudománytól?! Csak tüdő. gyulladást ne kapjon, mert azt nem vészeli át egy ilyen idős szervezet! Mindenre, kiváltképp a lehetetlenre bíztuk, hogy anyánk felgyógyul. Apánk sokszor leintett minket, ha fejtegetni kezdtük az orvosi véleményeket. — Majd az Isten mögsegít. K int föltámadt a szél. A hétórási vonat za..... katolását olyan köze. l inek lehetett hallani, mintha a fészerből jönne, öcsém a füttyszóra lassan megmozdult, aztán leballagott a pincébe, hogy bort hozzon fel. — A hétórási — mondta lassan apám. — Döme sógorék tízre mán hazaérköznek. — Leszedem az asztalt — mondtam zavartan, mert Döme sógorék igazán nem érdekeltek, hogy mikor érkeznék haza, vagy mikor van csatlakozásuk. Egyéb, ként sem szerettem a temetéseken összecsődült rokonságot. A részvételnél nagyobb bennük a kíváncsiság, hogy mekkora parádét fizet az ember, milyen hosszan beszél a pap, milyen a koporsó; s a virrasztáskor megbeszélni, hogy kivel mi van. — Aztán mikor mégy haza? — Holnap, a reggeli gyorssal, apám, de Sanyi... — Ne aggódj, fiam, mindön röndben lösz — hárította el igyekezetemet, majd a pipájával küszködött. öcsém, mikorra letöröltem az asztalt, visszatért a borral. Töltött, keze enyhén remegett, biztos voltam ben. ne, hogy lent a pincében még külön is meghúzta a bort. Poharaink aranylottak a kitöltött italtól. Apánk lassú mozdulattal megemelte, gyengéden visszaejtette az asztalra, talpa enyhén koccant. — Egészségötökre! Mi bólintottunk, aztán su. ta mozdulattal kuttyogat- tuk le torkunkon az italt. Mind a hármunkból hiányzott valami. Biztonság, anyánk nagyköténye, érdesen simogató tenyere, hiányzott a jelenléte. öcsém szép hangján egy, virágénekbe kezdett. Apám döcögve dúdolta utána. Én a poharamat babráltam. Igen, holnap visszautazom Pestre, távol, ugyanúgy, mint eddig messze anyánktól. Nekem biztos, hogy könnyebb lesz elviselnem a hiányát, mert már húsz éve vagyok hazalátogató, anyám vendége. — Most azt éneköld fiam, hogy „ellopták a szívemet, jól érzöm...” — dünnyög- te apám. A hangja szomorú volt és száraz. öcsém olaszos baritonján indította a dalt. Az ember szíve szinte ráült erre a csodás hangra, s úgy röpült vele. Apám kezében a pohár hirtelen szétmorzsolódott. Az üveg pattogását alig lehetett hallani, csak a tenyeréből csöppenő vért láttam, s a pirosra festett szilánkokat. Kirohantam a konyhába, hogy rongyot keressek, gézt, ultnaszeptilt, szinte feldúltam a gyógyszeres szekrényt. — Hagyd el! Én töttem. — Már itt is vagyok, nincs semmi baj, apám, egy kis karcolás, mindjárt rendben lesz. — Mérgemben töttem — kezdte megadóan apám. — Anyátokat ; kértem a terem- tőtül. Né vegye el tülem! Inkább én mönjek elibb el, ne ü! Gondútam, becsülettől az egész életűmért ennyit kérhetek. Csák ennyit akartam kérni! Most mán biztos, hogy néköm nincs istenem. Ha lőtt vóna, segítőt;, vóna. De mindegy! Sanyi- kám, énéköld azt, hogy... dalra már nem emlékszem, csak a fájdalmára, anyánk okozta veszteségre. De valójában anyánk okozta veszteség volt az?! Kinek Vállalatunk, az Általános Rugógyár hosszú évek óta gazdaságtalanul termel, így aztán a közelmúltban újabb igazgatócsere zajlott le nálunk. Az új főnök első nekifutásra lecserélte a régi titkárnőt, meg a gépkocsivezetőt, hozott magával egy főkönyvelőt, az igazgatói traktusban teakonyhát és pihenőszobát rendezett be a vállalat pénzén p>otom félmillióért, mondván: második otthonunk a munkahely. Aztán váratlanul vezetői tanácskozásit hívott össze — Emberek! — szólt a jelenlévőkhöz. — Az itt eltöltött rövid egy hónap alatt az a vélemény alakult ki bennem, hogy néhány, a munkáját gyengén végző dolgozónak feltétlenül útilaput kell a talpára kötni. Kérem tegyenek javaslatokat, hogyan tudnánk előrelépni ezen a területen! — Van egy remek ötletem! — mondta az értekezlet egyik minden lében kanál résztvevője, aki mellesleg a tizennegyedik igazgatót szolgálja, és még mindig az eredeti beosztásában van. — Ugyebár mindnyájunk előtt köztudott, hogy a felsőbb irányító szervek számos, gyenge képességű emberkét, kigolyózott kádert sóznak ránk rendszeresen. Az új főnök először magára vette a célzást, de aztán biztatóan megszólalt: Csanády János: Vezessen a lant! A séta messze visz parkok füvén, lábat emelni óh, mi jó! Minden sarkon üdvözöl egy rigó, nehéz szívem meglendül könnyedén. Vessen a vers bár poklok mélyire, visszatérni vezet néhány ige; parkok füvén sétálni óh, mi jó: minden sarkon üdvözöl egy rigó. Süssenek bár katlanban ördögök a tiszta ég ha tavasszal dörög, vagy a villám-vágó nyár elején, s bűvöljenek varázslatos körök; a séta messze visz parkok füvén, vessen a lét-lant poklok mélyire, úgy születik a dal benn, mint örök égzengés hosszan tartva messzire. Bókkon Gábor: Vesztőhely parazsában... Éjszaka Megrepedt kockák szétömlő szurkos fénye A keskenyedő Hold-penge vágtató lovak párálló szügyébe metsz Örvénylő sötét Ziháló kövek és csontok Szívedben fehér kígyók sziszegő csendje — Lucskos vesztőhely gőzölgő parazsában ébredsz Megpörkölödött szemhéjak felé növekvő karmok A józan ellenfényben fűrészporba süllyedő fuldokló fejek Lepedékes nyelveden fölforrt tengerek szomja — Isten kockázik motyogva vérpettyes esőköpenyéber Slawomir Mrozek: Menekülés a civilizáció elől Az idén elhatároztam, nem tartok névnapot. De hogyan csináljam? Ha előre szólok az ismerőseimnek, akkor is eljönnek június tizenharmadikán, és arra kényszerítenek, hogy egyek- igyalk-énakeljek a saját költségemre. Zárkózzak be? Betörik az ajtót, alagutat ásnak a pincén keresztül! Mondjam azt, hogy beteg vagyok? Kirángatnak az ágyból, és erőszakkal pálinkát öntenek a számba! Csak a menekülés segíthet rajtjaim. Június tizenharmadikán pitymal'liatkor kilopództam a házból, és elrejtőztem az erdő sűrűjében. Egy hátizsákot is vittem némi hanapnivaló- val. Körös-körül ezer bájával hívogatott a csodálatos természet. Napsütés, madarak, fák és pázsit, s ami a legfontosabb, sehol egy lélek. Életemben először ünnepeltem a névnapomat józanul, kellemesen, kulturáltan. Kilenc óra tájban találkoztam egy férfivel. Gyűrött, sötétkék öltönyt viselt, aroa borostás, lesoványodott. Bemutatkozott : — Róbert vagyok, június hét. Nagyon örülök. Hát ön kicsoda, Bogumil? — Antal vagyok, tizenhar- madika. Bogumil tizedikén völt. — Mit nem mond, már ti- zenharmadika van? Nem is tudtam, hogy ilyen régóta itt vagyok. Mit gondol, haza lehet már menni? — önnek igen. A vendégek most velünk, Antalokkal vannak elfoglalva. — Hát p>ersze. Majdnem elfelejtettem: fogadja szívből jövő őszinte jókívánságaimat! Nincs valami innivalója? Megpróbáltam alkoholt szívni a levelekből, de csak a fogam csikorog tőle. — Köszönöm szép>en. Hasonló jókat... bár egy kicsit megkésve... — válaszoltam zordan, és hozzátettem: — Különben van, de nem sok. Déltájban találkoztunk még néhány Antallal, és kis csoportba verődtünk. Róbert is velünk jött. Egy öreg erdész felvilágosított bennünket, hogy a vízmosás melletti cserjés bővelkedik a legjobban Antalokban. És valóban, amikor keresztülvergődtünk a bokrok között, ismerős dallam foszlányait sodorta felénk a szél. Antalok népes csoportjára bukkantunk. Majd két tucat jól megtermett legény gyűlt össze a tisztáson. Éppen pálinkát főztek nadragulyából. Róbert így szólt: — Na, én még maradok egy kicsit — azzal leült. Se vége se hossza nem volt a kölcsönös jókívánságoknak, pöhárköszöntőknek és a karéneklésnek! Még sohasem volt részem ilyen zajos névnapban. Harminc ember egymás között, drusza mind, vendég meg sehol, nem számítva pjersze Róbertét. Estefelé valaki felikiáltott: — Uraim! A tóparton a Luciánok táboroznak! ök is tizenharmadikán ünnepjelnek! — Nem fog minket szemen köpni egy Luci sem... — énékeltük, és tántorogva elindultunk a tópjartra, hogy megtanítsuk kesztyűbe dudálni a Luciánokat. Szerencsére eltévesztettem az irányt, és találkoztam egy Jolánnal. Tizenötödike volt már. Fordította: Adamecz Kálmán Hópihe Krisztinek Metsző hideg volt, a Hold is álmatag. Hömpölygő éjben karomba zártalak. Téli széltől gally zengett fölöttünk. Lenge ruhában köd táncolt köröttünk. Éjpalást mélyén tótükör-szemed, Remegő kézzel fogtam meg kezed. Ajkadon pihent kristály-hópihe, S csókunk tüzében elforrt a semmibe. KACZIAN RUDOLF futott ütilopu? — Érdekes megközelítés. Folytassa! — Itt van pjéldául Buharai Hugó. Az ő kedvéért még osztályt is kénytelenek voltunk szervezni, mert a főhatóságtól elpaterolták, viszont osztályvezetői posztnál alacsonyabb beosztást nem fogadott el. Mivel azóta már más főhatóság felügyelete alá tartozunk, retorziótól nem kell félnünk, nyugodtan megszabadulhatnánk Hugó barátunktól, mert egyfolytában lóg, és nem csinál semmit. Az ötletet az értekezlet után bizalmas tervekben rögzített intézkedések sora követte. Először összeírták azokat a munkatársakat, akiket föntről, sógor-koma alapon küldtek a nyakunkra, akiket protezsáltak, akiket keresztapja híján lefelé buktatták. Amikor a névsor összeállt, kezdetét vette a szűrés. A listáról kihúzták azok nevét, akikkel nincs semmi gond, akik rendesen dolgoznak. Így aztán csak a kétbalkezes tehetségtelenék maradtak a listán. A szelektálás egyik fontos szempontja volt az is, hogy megnézték, mi van az illető protektorával, a keresztpapával. Ha még most is a helyén van, esetleg még magasabbra tornázta fel magát a hivatali ranglétrán, a keresztfiát kihúzták az eltá- volítandók névsorából. Ha viszont a keresztpapa nyugdíjba ment, lebukott, lapátra tettték, akkor kíméletlenül... No szóval, a végleges rangsorban szerepelt egy főosztályvezető-helyettes, egy mérnök-közgazdász, egy osztályvezető, meg egy jogtanácsos. Nem akarom tovább szaporítani a szót, de vállalati érdekre, szerkezeti átrendezést is eredményező, új követelményrendszer bevezetésére, megnövekedett adóter- hekre, beszűkült világpiacra, nehéz télre, árvízveszélyre, meg még rengeteg nehézségre hivatkozva sikerült a delikvensektől megszabadulni. Ja, és hogy most mi a helyzet? Egyszerű és világos. A főosztályvezető-helyettesi pxxsztra az igazgató feleségének az unokaöccse került, az osztályvezetői tisztet a főkönyvelő sógora tölti be másodállásban, a felügyeleti szervtől jött hozzánk egy kigolyózott mérnök-közgazdász, a jogtanácsosi állás viszont egyelőre még betöltetlen. Szeretném hangsúlyozni: az új igazgató nagy sikernek könyveli el, hogy néhány tehetségtélen, kétbalkezes, protezsált embertől sikerült megszabadulnunk. Állítólag ezt a véleményét a pihenőszobában fogalmazta meg, miközben gyermekkori barátjával, az új jogtanácsossal komyakozott. Kiss György Mihály