Tolna Megyei Népújság, 1985. szeptember (35. évfolyam, 205-229. szám)
1985-09-07 / 210. szám
A NÉPÚJSÁG 1985. szeptember 7. A biztosítási „ügynök” Mikrométer helyett tollat használ Rapkai Zoltán, az Állami Biztosító szervezője Az utcán mindenütt táskát cipelő gyerekek igyekeznek először, vagy éppen már sokadik alkalommal az iskola felé, hiszen szeptember második napja és a hónap első hétfője van. Munkanap a javából, amilt az is bizonyít, hogy Rapkai Zoltán, az Állami Biztosító szekszárdi városi fiókjának munkatársa a reggeli munkaértekezlet után fogad egy kis beszélgetésre. Az iroda a szokásos, bútorok, íróasztal és székek, telefon és ügyiratok halmaza. A feketehajú, mokány fiatalember kedvesen invitál az ügyfeleknek kijáró székbe és udvariasan mosolyogva igazít ki korát illető tévedésemről. — Már két éve felváltottam a negyedik ikszemet, de annalk örülök, ha kevesebbnek gondolta az éveim számát. Bizony nagy dolog volt az, amikor az egykori vidéki kissrác Nagykónyiból Szekszárdra került a nagyhírű Garay Gimnáziumba. Érettségi után előttem állt a nagy lehetőség, hogy másfél év tanulás után a műszergyárba kerüljek esztergályosnak. Hát én éltem is a lehetőséggel, így Budapestre kerültem gyakorlatra és az első fecskék mi voltunk, akik visszajöttünk a gyáriba. A műszergyár mostani személyzeti vezetője, Csapó Károly volt a padtársam. Jó kis csapat volt az, szívesen és jó szívvel emlékezem arra az időre. A gyárból vonultam be katonának és tartalékos tisztként oda is tértem vissza a forgácsolóba csoportvezetőnek. — Ekkora vargabetű után hogyan adta arra a fejét, hogy biztosítási ügynök legyen? — Elnézést kérek, de az ügynök szó nem a legszerencsésebb — igazít ki a szomszéd asztalnál ülő Molnár Jánös, aki közvetlen munkahelyi vezetője és munkatársa Rapkai Zoltánnak. Az ügynök általában elad valamit, szappant, vagy facsemetét, de a biztosítás nem kifejezett árucikk, annak csak akkor van értéke, ha a káresemény bekövetkezik. — A mi munkánk inkább üzleti jellegű — veszi át a szót Rapkai Zoltán — így inkább mi üzletkötők vagyunk. — Kicsit irritáló lehet ebből a szemszögből az ügynök kifejezés — teszi hozzá kollégája. — De az eredeti kérdésre válaszolva elmondhatom, hogy 1968-ban az Állami Biztosító bonyhádi fiókjánál kezdtem. A fiókvezető, szekszárdi lévén, megkeresett, hogy egy régi ismerősöm javaslata alapján felajánlja az állást. Azt mondta, — „Ez a gyerek alkalmasnak látszik a muníkára”. Ügy tűnik, igaza is lett. A nagy életbiztosítások és a casco-kötések szakszervezőjeként két negyedévet teljesítettem, úgy emlékszem 120 százalékra. A megyeszékhelyen volt üresedés, így haza. kerültem a szekszárdi városi fiúikhoz 1969. június 10-én. Körzetfelügyelő lettem, de ez a beosztás ma már nem létezik, minit szervező dolgozom. — Mit jelent ez konkrétan? — A vállalatoknál lévő CSÉB-megbízöttak felkészítését, irányítását, a munka ellenőrzését. Állományon kívüli dolgozók közül 128-an tartoznak hozzám, valamint négy üzletkötő munkatársam is van. — Ez fura helyzet lehet, hiszen nem beosztottjai, mégis felel értük és munkájúkért. — Így igaz. Többnyire a munkaügyön és bérosztályon dolgoznak az „embereim”, díjlevonó és biztosi táskötő feladattal. Jól megy a munka, összesen 72 vállalat ügye. it intézzük. Katonai nyelven szólva csak kérhetek és jelenthetek, de ez csak a humor kedvéért kerüljön papírra. — Milyen 17 évről adhat most számat? — Ennyi idő alatt sok pozitív és persze negatív élmény is ért, de nagyon jó dolog az, ha bajbakerült embereken tudok segíteni és a biztosítás útvesztőiben sikeresen eligazítom őket. A kezdés nehéz volt, Bonyhá- don nem voltak ismerőseim, de a kollégáim segítettek és ezzel együtt is igazi mélyvíz volt, de hamar barátokra találtam. Ma is szívesen emlékszem a Vesztergombiék vasiparis csapatára, Vagy a téeszesekre. Persze szóba kerül a szeptember, az új tanév és a család is, és Rapkai Zoltán kicsit elérzékenyülve meséli, hogy nagylányát Pécsre vitték, mert felvették a Művészeti Szakközépiskolába, így Renáta kollégista lett. A fiú negyedikes a Zrínyi utcai iskolában, a feleség szintén a biztosítónál találta meg a munkalehetőségét. Aztán a nagy szerelem, a hobbi kerül szóba, ez pedig természetesen a foci. A sokáig aktív futballista ma a Szekszárdi Dózsa baráti körének elnökhelyettese, de a Rákóczi szocialista brigádnak is vezetője, és a kétszeres arany- koszorús brigád az idén meg pályázza az ÁB Kiváló brigádja címet is. Rapkai Zoltán a szekszárdi fióknál szakszervezeti bizalmi helyettesként is dolgozik. — Elégedett embernek érzi magát? — A munkámat megbecsülik — mondja, s mutatja a fényképet, ami azon a kéí- évvel ezelőtti ünnepségen készült, amikor az ÁB kiváló dolgozója kitüntetést vehette át. — Az anyagi ösztönzés pedig a munkámban van. Persze nálunk is Van uborkaszezon, a nyári szabadságok és az ünnepek idején, ilyenkor kevesen kötnek biztosítást. Egy-egy jó üzlet bennünket is feldob, sikerélményt ad, ez a munka öröme is egyben, és lehet vele keresni, de a tól-ig határ nagy. Az alacsony alapbérre jó munkával, szorgalommal és becsületes helytállással kell feltenni a koronát, ami forintokat is hoz. A Csötönyi-völgyben van egy kis szőlőm. Még nem vagyok igazi gazda, de a szomszédok segítenek, majdcsak belejövök abba is — teszi hozzá nevetve. — Inkább szellemi megterheléssel jár a munkája? — Ha nincs meg a terv, az hozza az álmatlan éjszakát. Beszélgetünk még a szakember és az ügyfél első benyomásainak fontosságáról, jó sokat a labdarúgásról, érdekes sztorikról, amikor összekeverték a telefonszerelővel, és a kétszer kötött biztosításról is. Rapkai Zoltán jóbeszédű ember, de ez kell is, hiszen ezzel és tollával keresi kenyerét. Szabó Sándor Fotó: Kapfinger András A gépsorok közti, olajitatta aszfaltutat festett, sárga csík szegélyezi. Itt áll, kezében kihajtott jegyzettömb. Az esztergapadnál, félig háttal, középkorú férfi; menetet vág, kicsit ráhajlik a forgó darabra, úgy figyeli a késről lepördiMő forgácsokat. Amikor új darabot fog fel, egy pillantást vet hátra. Soha nem beszéltek egymással, mégis mindent tudnak a másikról, amit kell. Az időelemző, kezében a stopperral azért áll itt, hogy mérje a műveleti részidőket: mennyi megy el a darabcserére, mennyi a méretre esztergálásra, mennyi a menetvágásra. Aztán ennek alapján fent, a technológiai osztályon módosítják a normát. Az esztergályos tudja, legfeljebb a műveletek közti holtidőket elnyújtva lehet kicsit csalni, mert ha egyszer beállította az előtolást, a gép mindig ugyanannyi idő alatt teszi a dolgát. Ha csak el nem ég a lapka, vagy nem anyaghibás a félkészdarab. Az időelemzőt ez a szemvillanás megzavarja. „Mi van öcsi, azt hiszed, behúzol a csőbe?” — érzi az esztergályos tekintetéből, bár az is lehet, a középkorú férfi enyhén bandzsít, attól ilyen kaján az arckifejezése. Nem kellene érzékenykednie, hiszen tíz perc múlva már a másik gép mögött áll meg, s kezdi újra a méréseket. A szakma megszerzése után ő is évekig dolgozott egy öreg marógépen* tudja, mi az ilyen kivénhedt gépeken hozni a normát. Közben esti tagozaton elkezdte a műszaki főiskolát, és tavaly felvitték a technológiai osztályra időelemzőnek. — Tudja, milyen késeket kaptunk ezen a héten? — mordul hátra az esztergályos, s a fémládába ejti a kész munkadarabot. — A lapkák a harmadik menet után lepattantak, mert nincsenek jól felforrasztva. Inkább ezért szólhatna — nem teszi hozzá: ahelyett, hogy itt álldogál. — Az üzemvezetőnek mondták? Az esztergályos legyint. Az időelemző behajtja a spirálfüzetét. Ügy látszik, ez már mindig így lesz; lerí róla a „jöttmentség”. Amikor azon a marógépen dolgozott, sejtette, ez minden kezdőnek amolyan próbaféle az üzemben: ha sikerül megszelídíteni a kikopott, mormogó gépet, akkor jobb masinára kerülhet. A többiek ugratták, s ő csak komoran végezte a dolgát. Aztán jött egy új fiú az üzemrészbe, drótkefe üstökű legény, s azt is ilyen matuzsálemi gépre rakták, és kötekedni kezdtek vele, de az elsőre olyan káromkodásba tört ki, hogy az ugratok rögtön abbahagyták. Neki is ezt kellet volna tennie akkor, de nem tette; otthon az apja semmire sem volt olyan kényes, mint a durva szóra. „Pénzügyi szakember vagyok” — szokta mondani az öreg, ha valaki érdeklődött a foglalkozása után, de ő rájött, ez csak fontoskodás, aktakukac, könyvelő az öreg. Valamikor, a háború alatt elvégzett vagy három szemesztert a jogon, aztán kénytelen volt abbahagyni az egyetemet. Talán ezért remélte annyira, hogy a fia majd jogra megy; de neki igazából nem volt kedve hozzá, meg a túljelentkezés is olyan nagy, hogy végül szomorú arccal — nehogy az öreg felelőtlenséggel vádolja —, de valójában megkönnyebbülve jelentette be otthon az elutasítást. És szakmát szerzett, forgácsolót. Az apja — ebben már biztos — soha nem bocsátja meg ezt a lépését. Indult a másik géphez. Ahol a két közlekedőút keresztezte egymást, vasállványökon jókora tengelyek sorakoztak, a közeli esztergáról lekerült darabok. Az állvány rácsain keresztül visszanézett az otthagyott gépre; a középkorú esztergályos lehajolt, a kis szekrényénél matatott, kivett valamit, lopva körülnézett. Az időelemző látta: ugyanolyan darabot, milyen negyedóránként lekerül a gépről. Bele is dobta á fémládába, a többi közé. Már a következő esztergagépnél kellett volna mérnie. De miért dugta a szekrényébe az az ember a menetes orsót? Hiszen másra nem használhatja, nem érdemes ki vinnie a gyárból. Előre dolgozna? Mert tudja, hogy ők időnként megjelennek mérni, s akkor szándékosan lassabban végzi a munkáját, nehogy megint leszorítsák a normákat? Valószínűleg. Viszont a megszokott teljesítményt hozni akarja, ezért az előregyártóit orsók közül elővesz egyet. De ezt megtehette volna a műszak végén is. Az időelemző elszégyellte magát. Ez a lopva cselekvés csak játék; hadd higgye ő, hogy kileste a titkot, ám az esztergályos inkább a tudomására akarta hozni: akárhogy figyelhetik, akkor is tújjár a „kékköpenyesek eszén — ahogy az egész technológiái osztályt hívják a gyárban. Dél körül ért vissza az irodába. Amikor nyílt az ajtó, főnöke egyetlen mozdulattal belökte az iróasztalfiókját, és szigorúan nézett rá. — Á, te vagy az? — azzal újra kihúzta a fiókot, és bicskájára feltűzött egy kolbászdarabkát meg egy zöld- paprikaszeletet. A főnöknek még két éve van hátra a nyugdíjig, háromórártként akkurátusán a jobb felső fiókjából falatozni szokott, hideget, amit a felesége csomagol: disznósajtot, szalonnát, kolbászt, mikor mit. — No, hogylan jártál? — A szokásós. De a hallgatása valamit sejtethetett, mert a főnök csak nem hagyta abba: — Történt .valami ? — Nem. Illetve: nem csak most. Minden nap történik valami. Például az, hogy csak mi gondoljuk, a norma úgy hat a melósra, ahogy hisszük. — Ezt meg hogyan érted? Hát éppen ezért kell karbantartani a normát... — A lónak a ... — félbehagyta, pedig a kifejezés: ^karbantartani”, kihozta a sodrából. — Nyögd már ki, mi bajod — és a főnök most már valóban a helyére dörrentette a fiókot. — Az esztergályos a mi „karbantartott normánk” mellett előredolgozik, amikor bír, s előveszi a munkadarabot, amikor kell, vagy lazítani akar. Hát ennyit ér a mi fi- gyelgetésürtk. — Na és? Ezért szoktunk lefaragni a mért időkből. Mert tudjuk, hogy ezékben rátartás van .. . i„Rátartás, hogy miket ki nem találnak” —röhögni lett volna kedve. „Ha rátartás, akkor van rátarti esztergályos is...” — Unom ezt a spicliskedést — mondta aztán. — Te megőrültél —mondta a főnök, szeme elkerekedett, hogy az időelemző legszívesebben egy tükröt tartott volna elébe: „Nézd meg, milyen vagy!” — Sose voltam józanabb. Visszamegyek a forgácsolóba, gépre! — Most, a főiskola befejezése előtt? — Miért, lent úgyis többet keresnék. Néhány hétig úgy tettek, mintha a beszélgetés el sem hangzott volna. Az egyik reggel a főnök kibökte: — Hallottad? Új, számvezérlésű gépet kap a forgácsolórészleg. — Egyet? Hárommal az egész üzemrész teljesítményét hozhatnánk. A pontosságról nem is beszélve. — Egyelőre egyre futja a keret. Mondd, értesz te ezekhez a masinákhoz? — Tanultunk róla a főiskolán, de nem dolgoztam rajtuk. — Akkor is te vagy az egyetlen, aki bármit is tud róluk. Meg a szerelők a gyártó cégtől, akik most beállítják. — Leszaladhatok megnézni? — Menj. Az időelemző végigügetett a betonúton, szétcsapta a forgácsolóüzem ajtaját helyettesítő műbőr lebernyeget, amelyen a targoncák is megállás nélkül nyomakodhat- tak át. Két öreg esztergapad helyén, friss betontalapzaton ott állt a sárga, fényes új gép, kapcsolószekrénye mint valami műszerpult, kirítt az olajoszöld régi esztergagépek közül. Oldalából még csövek, huzalok lógtak ki, két idegen-overallos szerelő ügyködött körülötte. Az időelemző megtapogatta a gépet, lehajolt, belekukucskált. — Hát ezt majd figyelheti —mondta mögötte egy hang. A múltkori esztergályos. Bandzsa szemében kötekedő fény. — Vagy ebbe a figyeltetést is beleprogramozták már? — Ért maga ehhez? —kérdezte az időelemző élesen, mert nem tudta, mire akar kilyukadni amaz. — Nem értek hozzá, bár ezt is meg lehet tanulni. Az én reumámnak is inkább ilyen kellene már, ahol csak a gombokat kell nyomogatni. Magába szállt: hány éve álldogálhat ez az ember a huzatos műhelyben, a gépe mellett? Húsz, talán harminc? Inkább az utóbbi járhat közel az igazsághoz. Akkor meg akár a piszkálódását sem sajnálhatja tőle. Felfrissülve ért Vissza ,az irodába. — Főnök, én komolyan mondtam azt a múltkor... — Gondoltam — mondta a főnöke. — Pedig azt hittem, hogy egyszer te ülsz ide, a helyemre. — Na, ne vicceljen már, azért még nem kell búcsúzni. — Hát tőled, azt hiszem, elbúcsúzhatunk. Feltéve, ha sikerül a forgácsolórészleg vezetőjével elfogadtatni, hogy egyedül te értesz a géphez. A z időelemző már látta magát a halkan duruzsoló új gép mellett. Kell néhány hét, míg kiismeri. Ha átpilliant a csarnok másik sarkába, ott lesz az a kancsalító. Majd nézhetik egymást. De azért az a mondat, a reumáról, úgy lopakodott körülötte, mint egy lerázhataitlan kóbor kutya.
