Tolna Megyei Népújság, 1985. szeptember (35. évfolyam, 205-229. szám)

1985-09-17 / 218. szám

a Képújság 1985. szeptember 11. Moziban Kigyotofas Manuela és Ábel, a két főszereplő 1923., Berlin, öt év telt el a vesztes háború óta. „Ret­tegés és ínség” a weimari Németországban. Pusztító infláció, munkanélküliség, tomboló erőszak. Az éjszaka sötétjéből baljós dobogással előbújnak a fekete bőrkabá­tos-egyenruhás zsidóverő tér. rorosztagok, félelmet és pusztítást hagyva maguk után. A közbiztonság a nul­lával egyenlő, az erkölcsi hanyatlás megállíthatatlan. Az újságok hasábjai uszító, féktelen demagógiával átita. tott fércművekkel szédítik és ijesztgetik a nyárspolgárokat. Húsz évre vagyunk a meg­semmisítő táboroktól, de né­hol már a KZ-lágerek rém­képei kísértenek. Az egyik klinikán embertelen kísérle­teknek vetik alá az „önként” jelentkezőket — egyelőre még titokban, a hatóságok tudta nélkül folynak a ma­chinációk, de eLtelik két év­tized és egy bizonyos dr. Mengele folytatja Auschwitz­ban a kísérleteket — hiva­talos jóváhagyással és gigan­tikus méretekkel. Már ké­szülődik a hatalom átvételé­re az akkor még nevetséges pojácának tartott egyén — 10 évet vár még ugrásra ké­szen, és Führer lesz az egy­kori frontharcos őrvezetőből. Ebben a pusztulásra ítélte­tett világban keresi helyét a Kígyótojás című film főhőse, a munkanélküli artista, Ábel Rosenberg. Magányosan bo­lyong egy mindjobban szét­hulló, atomizálódott társada­lomban. Ismeretlen félelmek gyötrik, a fojtogató légkör rátelepszik, befonja életének mindenrtapjait, s kétségbe­esetten kapkod levegő után. Tovább fokozódnak szoron­gásai, mikor egy klinikán vállal munkát, ahol szigorú­an bizalmas aktákötegeket kell rendszereznie. Egy na­pon megdöbbentő felfedezést tesz. Űj lakása, ahol él, tit­kos kísérleti laboratórium. Minden mozdulatát filmsza­lag, szavait hanglemez őrzi. Ábel Rosenberg a film vé­gén a rendőrséget megelőz­ve eljut a kísérleteket irá­nyító főorvoshoz, aki a meg­szállott őrültek hitével bi­zonygatja igazát. Az idő igazolja majd, a haladás ér­dekében cselekedett. A fele­lősségre vonás elől menekül, ve ciánkapszulával — ezt a módszert is a nácik tették ismertté — vet véget életé­nek. Ingmar Bergman 1977-ben készült alkotása, a Kígyóto­jás a bergmani életmű ön­álló láncszemét alkotja. Bár fellelhetőek benne a Berg­mantól megszokott jelkép- rendszerek, most előző film­jeitől eltérő módon a tör­ténelmi háttér bemutatása is fontos szerepet kap. A tör­ténelmi konfliktusok emberi konfliktusokat hoznak fel­színre. A neves svéd film­rendező nem mondja ki egy­értelműen — mint ahogy más művében sem mond ki semmit sem egyértelműen —, de érzékelhető: a német történelem egyedi példájából kiindulva és a német útté- vesztés gyökereinél kutatva általános érvényű tanulságo­kat von le az eseményekből, elemezve az emberi kapcso­latok torzulásának ok és okozati összefüggéseit. A film így egyszerre lélektani drá­ma és elgondolkodtató fi­gyelmeztetés. SZERI ÁRPÁD A nyári színházi évad tapasztalatai A nyári színházi évadban a budapesti és a vidéki sza­badtéri színpadokon több mint 100 színművet, operát, komoly- és könnyűzenei hangversenyt láthatott-hall- hatott a közönség, mintegy 400 előadáson. A lezárult idény kapcsán elsősorban az általánosítható tapasztala­tokról, a továbblépésre ösz­tönző művészeti-műsorpoliti. kai tanulságokról érdeklődött az MTI munkatársa a Mű­velődési Minisztérium szín­házi osztályán. Elmondták, hogy az előző két évad alapján rossz elő- érzettel és előjelekkel ké­szültek e nyári évadra. En­nek oka egyrészt az anyagi- technikai-szervezeti ellátott, ság nem megfelelő színvona­la — ami már korábban megfigyelhető volt —, más­részt az eddiginél is keve­sebb pénz állít rendelkezésre a nyári színházi programhoz. Maga a minisztérium is ar­ra az álláspontra helyezke­dett, hogy a nyári színházi működést általában nem tá­mogatja anyagilag. Ez eltér a korábbi évek gyakorlatá­tól. Csupán néhány kiemel­kedő produkcióhoz adott se­gítséget: a gyulai nyári szín­ház bemutatóihoz, valamint a kisvárdai és a pécsi nyári színház egy-egy új előadá­sához nyújtott anyagi támo­gatást. A kedvezőtlen előérzeteket táplálta a közönség igényé­nek erőteljes megváltozása is: egyre inkább kifejezetten szórakoztató vagy zenés szín­házi produkciókat kívánt lát­ni a színpadokon, ugyanak­kor jó néhány értékes, ma­gas színvonalú előadást majdhogynem kongó nézőtér előtt tartottak meg az előző évadokban. E tapasztalatok ellenére az idén a megtorpanás, a visz- .szaesés jelei helyett a fejlő-, dés, új tendenciák kibonta­kozása volt megfigyelhető. Rádió Ezért nincsenek a hajtókán? Ismerősöm nemrégiben egy kitüntetés rövid törté­netét mondta el nekem. Helyesebben mesélte, mert amit tőle hallottam, az mesébe illő. Nem történt kü­lönben más, csak az, hogy amolyan laza kvaterkázás közben az érdeklődőt megkérdezték, hogy milyen elis­merést óhajt. Az egész beszélgetés olyan volt, mond­ta az ismerősöm, mint egy dinnyevásár. A munkáról egy szó nem esett... Ennek a történetnek, vagyis a kitüntetések, a jutal­mak átadását megelőző jelenség azonosságát kezdtem érezni a Családi tükör mostani egyik riportjában. Ott is kitüntetésekről volt szó, az adhatóról, a kiérdemel- hetőről, az anyagi elismeréssel járóról. Már a riport eme tétele is jó volt: Amikor jól jön a kitüntetés ... Tehát az adás szerkesztői kimondatlanul azt is kér­dezték, hogy mikor nem jön jól és miért jöhet. Én valahogy nem így értem ezt a kérdést. Mert, ha ismeretem nem hiányos, akkor a kitüntetésnek vala­milyen jó, magas színvonalú munkateljesítmény eléré­se kellene, hogy legyen az alapja az — egyetértésben az érdekelt szervekkel — ünnepélyes külsőségek között átadott emblémának. Ha mind ez ideig jól értelmeztem a kitüntetések adományozásáról szóló rendelet krité­riumát, akkor ott ez így is van. Sajnos, a mindennapi életben, a gyakorlatban már közel sem. Sok helyütt egy-egy szocialista brigád cím, a kiváló dolgozó kitüntetés olyan lett, mint a kétéven­ként kötelezően adott munkaköpeny. Oda kell adni valakinek, mert legközelebb kevesebb lesz a kontin­gens. Ebben a riportban az egyik megszólaló gazdasá­gi vezető éppen a futószalag adományozás ellenkező­jét hozta fel példaként. Munkahelyének felettes ható­sága papíron szabályozta, hogy a kiváló dolgozó ki­tüntetést csak ötévenként adható. A termelési ciklus­hoz igazodó kitüntetés-adományoszás nevetséges is, mert hiába dolgozik valaki éppen jól, egy-két-három évben, hiába váltja meg a világot ötletével, magatar­tásával, nem kaphat kitüntetést, mert még nem járt le az idő... Ennek a gyakorlatnak pedig semmi köze a megbecsüléshez. A riportban — örültem is neki — az is elhangzott, hogy a díjak, a jutalmak és kitüntetések presztízsét jó lenne végre a helyére tenni, mert az egy helyen nagy tömegben átadott kitüntetés nem ér semmit. Értéke, minősége épp úgy devalválódik, mint a lőrinces diny- nyének. Természetesen ebben a parányi riportban más is je­len volt. Hogyha idősebb korban kap valaki egy ki­tüntetést, akkor kollégái és ő is többnyire mindjárt arra gondol, hogy pakolhat, mert nyugdíjba küldik. Mellesleg e riport résztvevői mellett politikusokkal, szakszervezeti vezetőkkel hallgatnék meg úgy iga­zán egy olyan adást, amely erről a témáról szól. Jó­val mélyebben, jóval több tényanyaggal. És ne felejt­sék el, még valamit: őszintén! szűcs Tévénapló Bernstein A neve fogalommá vált, zeneszerző, zongoramű­vész, karmester, kitűnő könyveket írt, s mindezeken kívül ő „a Bernstein”, akit a világ minden részén ün­nepelnek, bármilyen minőségben jelenjék is meg. Ná­lunk is szívesen látott vendég, s bár koncertjeire nem jut el mindenki, a televízió szerencsére elviszi min­den házba. Korábban is láthattuk néhány zenei isme­retterjesztő filmben, a tv nemrég közvetítette pesti hangversenyét, közben pedig befejeződött az a 11 ré­szes sorozat, amelyben a bécsi filharmonikusokkal Beethoven valamennyi szimfóniáját vezényelte. Né­hány nyitány is elhangzott, befejezésül pedig a nagy­szabású Missa Solemnis, ez a IX. szimfóniához mérhe­tő hatalmas mű. Mi Bernstein titka? Lehet dicsérni közvetlenségét, bölcs derűjét, emelkedett humanizmusát, ami különös hangsúlyt kapott a IX. szimfóniát bevezető szavaiban, de ugyanilyen fontos tökéletes felkészültsége, a hiány­talan tudás, ami nélkül az invenció, a beleérző képes­ség is tévútra mehet. Ha kell, évszámokat sorakoztat fel, máskor emlékezetből idézi, de mindig lényegre ha­tóan, a mű legbelső titkát tárva fel, hogy amikor meg­szólal a muzsika, biztosan követhessük. Nagy élmény volt a Beethoven-ciklus, s azt is csak dicsérni lehet, hogy már az elején bejelentették: az ősszel az egész sorozatot megismétlik. Ez elsősorban azoknak szólt, akik engedtek az első műsor csábításá­nak, de azoknak is, akik örülnek, hogy még egyszer végignézhetik. Talán ezek sincsenek kevesen. cs. Két székely szépteremtő A Magyar Televízió belpolitikai főszerkesztőségének riportfilmje a székelyföldről származó Cs. Kiss Ernőt és Salló Istvánt, a két fafaragóművészt, vagy ahogyan ismerőseik találóan nevezik, a két székely szépterem- tőt mutatta be. (Péntek 18.30 óra.) A jól szerkesztett műsorból — mindez Veres István szerkesztő-rendező­nek köszönhető — nemcsak az derült ki, hogy a szülő­hely közelsége, honem a fa tisztelete és szeretete is összeköti őket, mivel mindketten művészei a faragás­nak. A végig érdekes riportban vallomások hangzottak el a gyerekkorról, a szülőhelyről, ahol egymástól lesték el a „szegények motívumait”, hogy funkcionális esz­közeiket azokkal díszítsék, ugyanis „az ottani ember szegénysége miatt természetes, hogy farag” — hang­zott Cs. Kiss szájából. Hitvallást hallottunk a munká­ról, idézve a székely ember megszívlelendő mondását, miszerint „a dolog nem árt, csak a bú”, a kultúra ter­jesztésének bensőből fakadó okairól, a faragás adta gyönyörűségről, belső kiteljesedésről, a szülőföldhöz való kötődésről. „Kiderült”, hogy Cs. Kiss nemcsak szívesen farag, hanem tudását ifjúsági szakkörökben évente ismétlődő fafaragó táborokban közkinccsé te­szi, ismereteit elhivatottan tanítja is gyerekeknek, felnőtteknek egyaránt. De — úgy tűnt ki a beszélgetés­ből — az érett mesterek sem restellnek tanulni tőle. Nem volt hiábavaló a televízió előtt eltöltött fél óra, hiszen túl a vallomásokon, túl a művészi hitvalláso­kon, túl az esztétikai élményen mást is kaptunk: példát a munka szeretetére. — él — Családi vasárnap Nemcsak kellemes szórakozást és némi izgalmat adott a — természetesen — vasárnap délután sugár­zott hetvenperces műsora a televíziónak, hanem hasz­nos és követésre érdemes ötletekkel szolgált egyebek között a közművelődési intézményeknek is. Mindezt előre bocsátva annyit, hogy a Családi kör — először jelentkezett — magazinjában olyan csalá­dokat látott vendégül a tévé, illetve olyan családok látták vendégül a tévét, melyekben iskolás korú gyerekek vannak. Ebből következik máris, hogy a be­szélgetések, játékok is azokhoz a gondokhoz, örömök­höz kapcsolódtak, melyekkel a kisdiákok, illetve szü­leik nap mint nap találkoznak, találkozhatnak. Még azzal együtt is, hogy a műsor vadonatúj, igen érdekes­re, érdekfeszítőre, ugyanakkor jól szerkesztettre, át­gondoltra ... sikeredett. Mi az, hogy sikeredett ? Ilyenné alkotta a tévés-csapat melynek „látható” kar­mestere Vágó István műsorvezető volt. Hogy mi min­den került terítékre a műsorban, azt nem sorolom föl, hiszen akik látták, jól tudják, helyette a műsor „kiha­gyóinak" mondom: csatlakozzanak a következő Csa­ládi vasárnapot várók táborába. Egyetlen dolgot viszont megjegyzek. A műsort néz­ve mindvégig hatással volt rám, hogy milyen meghitt és meleg légkört tudtak varázsolni a tévések. Persze, e „tudomány” foglalkozásuk kritériuma is, de ezenfe­lül is feltűnt. Különösen annál a hétgyermekes család­nál, ahol Kertész Zsuzsa volt a riporter. S ezért is cso­dálkoztam igen nagyon, amikor a gyermekek édes­anyja szinte „zárszóként” magához ragadva a mikro­font, úgy összegezte véleményét a műsorról — erre nem kérte senki! — hogy kár: az atmoszféra nem olyan volt, mint várták, azaz ridegség jellemezte a családi műsort. Szerencsére Vágó István a tőle meg­szokott talpraesettséggel és finomsággal helyére tet­te a „dolgot", de a csorba azért sokakban megmarad­hatott. .. Kár volt az érdemtelenül kemény és fals kri­tikáért, amire remélem, azóta már a hétgyermekes anyuka is rájött, s bánja. — hm — Kecseti Gabriella iparművész kiállítása Könyv Vardkesz Petroszjan: Elmulasztott esztendők Egy kis örmény faluban öngyilkos lett két tizenéves, egy fiú és egy lány. A tra­gédia nyomába ered Levon Sahinjan, jereváni újságíró, hogy megfejtse a modern Rómeó és Júlia rejtélyét, tör­ténetüket. Eközben feltárul előtte a konvenciókba gör­csösen kapaszkodó környezet felelőssége, a vaskalapos ha­gyománytisztelet, ami nem­csak a falusiakat, hanem a tősgyökeres városi tisztvise­lőket, sőt főnökét is jellemzi. Számvetésre kényszerül, életét, s az élet megválaszo­latlan kérdéseit mérlegeli, ■az emberség kritériumát kér­dőjelezi meg. A dilemmára pedig egyetlen választ ad, az együttérzést, aminek kész­sége nélkül a legjobb indu- latú és szándékú, elvei sze­rint cselekvő ember is szen­vedést, tragédiát okozhat, anélkül, hogy tudna róla. Együtt kell érezni a hoz­zánk közel állók örömével, fájdalmával. Akkor is, ha fárasztó, ha nyomasztó em­lékeket, élményeket vés az emlékezetbe. A főhős, Levon fogalmazza meg az önvizs­gálatra késztető gondolatot: nem elég kegyelettel emlé­kezni a halottakra, addig kell szeretni az embereket, amíg nem késő. Úgy kell le­élnünk napjainkat, mintha mindig a legutolsó napunk lenne, hogy később ne érez­zük elmulasztott esztendők­nek éveinket... A kisregényben verseihez, regényeihez hasonlóan az élet, a XX. század második felének kérdései feszítik az örmény szerzőt, s válaszai nemcsak Szovjet-örmény­országban, de a világon min­denütt általános érvényűek. Az ember és a történelem, a nemzedékek kapcsolata, az idősek felelőssége a gyerme­kekért, az ifjak felkészülése tudásban és lélekben, az ur­banizáció problémái — vala­mennyiünket töprengésre késztetnek. — tzs — Forgács Iván: Egészség, orvostudomány, egészségügy A „világ szemüvegén át” 'egészségügyünk múltját, jö­vőjét, illetve jelenét vizsgál­ja e könyvben Forgács Iván. Ennek során mutat rá azokra az igen jelentős, ma már történelminek mondha­tó eredményekre, amelyeket a magyar egészségügy a fel- szabadulást követően elért. A jelenről szólva áttekinti azokat a rizikófaktorokat, amelyek nagyban megnehe­zítik az átlagos életkor to­vábbi növelését, a harmo­nikus, kiegyensúlyozott öreg­kor megérését. Az egészség megőrzése — mint azt tudjuk — nem csu­pán egyéni, hanem össztársa­dalmi érdek, amely az élet minőségének egyik legfon­tosabb tényezője. A jövőt — hangoztatja könyvében az egészségyügyi szervezés nemzetközileg is­mert tudósa — az fogja meghatározni, hogy .milyen alapvető változásokat leszünk képesek elérni az egészséget befolyásoló életmód, rizikó- tényezők felszámolása, illet­ve a környezetvédelem fej­lesztése, az egészségügyi el­látó rendszer felépítése és működése, valamint az egész­ségpolitika, az irányítás, a kutatás és a finanszírozás terén. Kecseti Gabriella kolozs­vári iparművész ruhakreá­cióinak kamarakiállítása látható a Magyar Sajtó Há­zában (VI., Népköztársaság útja 101.) hétfőtől szeptem­ber 27-ig.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents