Tolna Megyei Népújság, 1985. szeptember (35. évfolyam, 205-229. szám)
1985-09-14 / 216. szám
( TOLHA A IO NÉPÚJSÁG IMS. nepteafecr 14. Iszlai Zoltán: Viselkedők aszkó Gábor álmosan mß pillogott a zöld mű* * bőrüléses, porcsíkos to- lóablakú vasúti kocsiban, mi. kor betört a hátsó ajtón az általános Iskolás, korai ki- rándulócsoport. A gyerekek átömlöttek volna az ő kettős ülésére is, ha nem robban be az első ajtón egy testes, rövidhajú, szederjesen és bajuszosan kövérarcú fiatal nő. Karján csokoládé- maszatos szőke kisfiával. — Viselkedj, kislányom, viselkedj — állta el az útját egy rebegő szemű barna iskoláslánynak az átjáróban. — Ti majd ott elfértek. Ide mi ülünk. — Hú — sziszegett a kislány gyűlölködve —, hát ha egy perccel előbbre érünk, már mindnyájan ülünk. — De nem itt — fejezte be a társalgást a pumpáltarcú óriásnő, s hátatfordított. A mókusbarna bakfis egy pillanatig undorodva bámul, ta az arcának szoruló széles, kékmelegítős hátat. Majd a legközelebbi ülés karfájára rogyott, s éles hangon folytatta mesélését, amit valahol kint már elkezdett. Közben a helyfoglaló család többi tagja is megérkezett. Egy fiatalos, de véreres szemű nagymama átvette a bajuszostól — mint hamarosan kitűnt, a lányától — Andriskát: ,Jhát hová megyünk, hát a Gizi néniéklhez megyünk Andriska, látod, ez a Gizi néni meg a Tóni bácsi, látod?” £s Paszkó Gábor is látta és hallotta őket. Meg a többieket. Viselkedni egészen Visegrádig, ahol ők leszálltak, Paszkót meg sustorgó fejjel, a fülén kidagadó agy. velővel hagyták magára. Andriska legelőször kiflit kapott. Jóropogósfrisscsak- egykicsittörjéllenekinemkell. ebbeazegész, mondta a puf- fadozó anyu, apofámszétsza. fcadk i sf i amneakezeddelnea- kezeddel. Már minthogy valami mással fogdossa közben a nagymami terhescipős lábát, amit a lilanyakú néni tüstént feltett az ülésre, hogy őt se zavarja semmi a ,Jó- ropogósfriss” kétpofáratöm- ködésében, fokhagymás sápadt kolbásszal. — Hát, hány éves vagy életem? — kérdezte erre Gizi néni. Andriska válaszul erőlködve ráprüszkölte a kiflit, hogy háphom. Pedig csak kettőnek látszott. — És te hány éves vagy, életem? — kérdezte törölközve Gizi néni, fülén ettől kezdve néhány nedves kifli- morzsával a velük tartó osi- gáShajú, egyenes szemöldökű rokon kislányt. — Tíz múltam — nézett fel könyvéből a lánykarokonság mogorván. — És nem szeretsz tanulni, mi? — állapította meg Gizi néni. — Én se szerettem. De muszáj volt. Anyád se szeretett tanulni. De muszáj volt neki. Ha meg dolgozol, akkor azt unod. Aki dolgozik, egyébként annak jobb. Mert azt csinál, amit akar. — Még hogy azt csinál — morrant közbe szederjes anyu —, hanem amikor a kolléganőcskék keserítik a... — Nyáron is majd megfulladtunk — bólint helyes- lőleg Gizi asszony, egy piros nylonzacskóval vacakolva —, ti meg nem tudtatok ott kikövetelni valamit abban a hülye csarnokban? Aki a ventillátor alatt ült, annak tönkrement a nyaka. Olyan hülyén oldották meg. A bajuszos nő bólintott, majd felsikított: — Megeszedamitodapakol- tamkisfiamfogadjszóthány- szorszóljákénnembirokveleanyuhátfogjamármegleg- alábbapofájáthaddtörlömle- Andriskateátokezmindigrúg- maradjna. Na! Nagymama (fogja): — Andriskám, arany szívem! Hát rugdosod a nagymamit? Inkább adj neki egy csókot életem. És cuppant. — Lefőztem, mondom, hogy elhozom — csörgette meg Gizi a piros zacskót. — Tóni fogd! Poharat nem hoztam hozzá. Igyatok belőle egy-egy slukkot. Nálam van papírpohár — avatkozik közbe az egyenes szemöldökű tízéves. — Hadd lám! — kapja ki kezéből Gizi néni a poharakat. — Tóni fogd! Isszák. A' langyos feketét. A szederjes fintorog. — Te, hát ebben hány cukor van? — Négy — mondja Gizi. — Mi mindég néggyel isz- szuk. — Hát, ízlés dolga — bor- zong meg óriásanyu. — Megiszom én cukor nélkül is. Ha nincs cukor — jegyzi meg bölcsen Tóni, aki jól fog, ezenkívül kicsi és szőke és ravasz kopaszkás. — Énnekem így a legjobb — kapcsolódik be a társalgádba a nagymami, felnőtt, ként is. — Azt hiszem, az előbb a vérnyomásom leesett. Olyan rossz érzés, Tónika, hogy az élettől elmegy a kedvem. De csak addig tart, ameddig bekávézok. Aztán ugyanolyan leszek, amilyen voltam. — Te nem ülsz le, Manyi? — kérdezi hirtelen Gizi a bajuszos asszonyt;. Észrevéve, hogy a nagy kávézásban egy hellyel kevesebbjük maradt. — Majd az ölembe, igaz! — javasolja hetykén Tóni. De a Manyi az tamáskodik. — Ha én a Tóni ölébe beleülök, akkor elnyomott lesz, egyből. — Na nem azért — védi meg felesége a kopaszkást. — Azért még jól bírja ez. Eszik meg iszik eleget, nem? Az átmenetileg beállt csöndbe fölerősödik a mesélő úttörőkislány hangja. Mo. ziélményeket oszt meg kirándulótársaival. — Két... ilyen... gladi... gladiátor... verekedett. és tördelték egymást. Nyomta bele... a kést. Olyan volt!... Elvonszolta, söpörte a homokot... olyan volt... Jézusatyám, nekem ne öntsél annyit, mert ez nekem árt — sikoltott fel az észrevétlenül eipőtlenné vált nagymama, túlharsogva a mozimesét. — Hát szerbusz- tok, egészségetekre, én vagyok a legidősebb! A kocsiban a pálinkaszag rendes útjára indul. Űttörőkislány (már másik filmnél tart): — ... és amikor operálták, akkor valami mást adtak be neki inni... a csövön keresztül... Nagymami: — Isten ments, mégegyet? Ej, nem bánom. Leiszom tőled azt a picit. Imádom, amikor egy picit be vagyok csípve, Kicsi életem, hát nem adsz a nagymaminak egy csókot? Cupp. És Cupp. Űttörőkislány: ...és voltak azok a tepsik... de nem olyanok... hanem... az olyan volt, amikor az áruházban lógsz... mindenki... a vállfán... Nagymami: — Many lka, aj, de jó itt. Elférünk mindnyájan. Gyere közelebb. — Jaj, de elvertem ezt tegnap — veszi ölébe Andriskát a szederjesarcú. — Anyukám, hát képzeld, kiszakítja ott nekem a falból az éjjeli lámpát. Ekkora tiplivel! Erős gyerek ez! Egészségedre — emelné Tóni az üveget. A felesége gyakorlottan elkapja. A könyökénél. Tóni bűntudattal dugaszol. Visszapakolja a literest a piros nylonzacskóba. Az üres termosz mellé. Bántatos csönd. Andriska se rúg. Az ablakon mászától. Űttörőkislány (áthatóan, Pasrfcó Gábor háta mögül): — Apáról fiúra terjedt az a... szóval ez a kard eltört... szóval a... nádasban ilyen éles kard volt... előkelő család... csak rang... rangrejtve, vagy hogy... szóval... — Édes fiam, mi vagy te, angol lord? — üvölt rá rekedten gyermekére Manyi, az anyu. — Tessék levenni a lábadat az asztalról! Én nem tudom, kitől tanulod ezt a lábrakást, de letöröm! — Egy dzsentelmen lesz — nevet saját bemondásán Tóni. És ismét göngyölíteni kezdi orvul a piros nylont. Nagymama (merengve): — Kiszakította a lámpát. Az arany szívem. Akkor én kérdezem, Andriska mit csinálsz, Andriska, hát szabad ezt? Mire azt mondja, hát dódozok. Dódozik, na mit szólsz? Újabb kettős cupp, pedig nagymama egyet csókol. De Tóni meg kidugaszolja az üveget. Szílvaszag, nagyma- milábszag, fokhagymaszag. Sőt, talán Andriska is? Paszkó reméli: nem. Hiszen dzsentlemen. Töltögetések. Űttörőkislány hátulról ráúszik: — Éppen akkor... szóval kivittek oda egy néger lányt és... a majomhoz vitték... és akkor... és akkor jött a majom. Szóval... de ezt nem ette meg. És ott a hapsi azt mondta, hogy eljátsszák, hogy mi történt... Nagymami (a korábbiaknál sokkal veresebb nyakkal; túlharsogja): — Hogy ez azt a kacsát mennyire szereti, az nem is igaz. Csúnya vagy, azt mondja a Rózsi néninek, tudod ott a telketeken, a Szabadság-hegyen, csúnya vagy, nem adod nekem a hápi ka. csát. Akkor kérem a takiast, azt mondja, kérem a takast, így. Bajuszos Manyi: — Agyon is verem legközelebb. Kakast kér, mint egy koldus. Az meg kukorékol, ez meg nézi. Mint egy rongyos koldus. Köszl, Gizikém, ez már a lábamba megy. — Kis japán kakast ket- lene, vagy... — legyint Tóni, mint akinek minden állat mindegy. — Egy kis papagájt Andriskának — emeli világosság felé az üres üveget a felesége, akinek elképzelése a gyermekese állatszükségletéről határozottabb. — Hogyne, még mit nem. Majd elmegyünk a barátomhoz. Van annak kutyája, macskája, papagája — ígéri Manyi, vésztjóslóan nyalogatva a száját. — Dobd ki, ezt nem veszik vissza, dobd ki nyugodtan — tanácsolja felesége a bánatos Tón inak. A torlott férj lehúzza az ablakot. Üveg ki, ordítás kintről. Ablakfelhúzás elvágja. Űttörőkislány (már nem filmet mesél, hanem kirándulást): — Az osztályfőnök jó fej. Például Aggtelekre mentünk, és például ott aludtunk, persze nem aludtunk. Piszok mérges volt, hogy most egyenesen haza, de egy szart mentünk haza. Kiszaladtunk és elbújtunk, ő meg könyörgött, hogy a szülőknek mit mond, hát ezt lehetett vele. Egész éjszaka könyörgött. Andriska: érthetetlen módon a padlóra esik. Még ért- hetetlenebbül egyáltalán nem bőg. Hatalmas anyja fölveszi, rázza, mint Tóni bá az üres üveget. — Ez nekem mindig leesik. Ez így fogja egyszer végezni. De én hagyom. Tegnap is leesett a székről. A konyhaszekrényre akart fölmászni. Aztán sírt. Ha sirsz kisfiam, hát sírjál, mondtam neki. Nem mászol föl még- egyszer nekem, mert ott maradsz. Vagy fejre esel. Képzeld, ezt a szalámit sem eszi. Töpörtyűt zabái. Meg sajtot. Átmegy a szomszédba, a kakasokhoz. Kéjek, Rózsi néni, azt mondja, egy kis kenyeret. Meg szalonnát és a kakast! Andriskám! Hagyd aludni a nagymamit! Szólok a kalauz néninek! — Ne velem ijesztgesse, hanem az apjával — jegyzi meg a végszóra érkező kalauznő komoran. — Kérem a jegyeket! És Visegrád ekkor még félórára volt. Paszkó Gábor addig még végighallgatott három amerikai filmet és egy szatírhistóriát az úttörőkislánytól. Andriska fejbeverte nagyanyját a levetett terhescipővel, hogy ne aludjon, hanem vele foglalkozzék. Giziké kegyesen megengedte Tóni bának, hogy a piros szatyorból elővegyen még egy — beválthatatlan, ám szintén szilvát tartalmazó — üveget. Tartalmától a család megéhezett. A végtelennek tetsző kolbászhoz azonban csak a csöndben olvasó kislány kért kiflit; Andriska sem. visegrádi állomáson — kivételesen — nem ____ Andriska esett hasra a s ietségtől, hanem a nagymama. Ám leánya úgy emelte őt Is talpra a kemény peronról, mint a puha pely- het. Paszkó Gábor hitetlenül bámult utánuk át a — szellőzés miatt — leeresztett ablakon. Hogy azért őt is észrevette a família, azt abból sejtette, hogy az enyhén tántorgó Tóni bácsi — kihez bajuszos anyuék ugye látogatóba mentek — valamiért neki integet és kiáltozik. Paszkó egy kis idő múlva jött rá, hogy kettőért is kalimpálhatott. A nagymama 'fél pár terhesclpőjét meg a termoszt kereshette rajta. Utóbbit valószínűleg azért felejtették ott, mert mellette a szatyorban nem maradt több tele üveg. A. * Fehér Az erkélyen nine» rács, a galambok beröpködnek a szoba ajtajáig, rátelepednek a széteső kartondobozra, kirugdalják belőle a krumplit. Hangosan turbékolnak, csipkedik a szőlőt. Néha előfordul, észreveszi, figyel a neszre, fölkel, megérinti az ablaküveget. Akkor a galambok elröppennek, • mennybolt felé. Hogy volt azelőtt? Az első, ami eszébe jut: el kell menni innen, minden szó nélkül, írást hagyni, ráirni egy kockás irkalapra: keressetek otthon. Balogh Bözse megmondta, bolond a város, zajos, beszédes, túl nagy ahhoz, hogy szeretni lehessen. Rengetegen lakják, messzire esik, háromszor pihen meg addig a madár, a dobogós hídtól az állomásig. „Mit keresnél ott?! Ingyen pusztítod a kenyeret, hasznodat nem vehetik." Igaza lenne? Az erkélyen áll, az arc a beesett, fakó, a válla csapott. Nézi az utcát, cseng-bong a világ, de nem lehet belefeledkezni. Az emeletről imádni a földet? A téren gyerekek rúgják a labdát, olyan a drótkerítés, mint a vén lovak háta. Lányok visitoz- nak, észreveszi a púpos embert, bölcsőt cipel, de nem piros színűt, pedig annak van csodatévő hatalma. Olyanféléből emelgette ki a fiait: Imrét, Jánost, Zoltánt. Az volt a boldogság. Ami volt, az. A nyitott kocsmaajtón dől a füst, valakit kilökdösnek a járdára, valahol kutya nyikkan. „Azt hiszed, te leszel a fontos? Ügy sietsz, mintha poloskás lenne az ágyad, a kert semmit nem teremne, minden rossz csak rád hullana a magas égből. A fiadék megvoltak nélküled, meglesznek ezután is." Nem tudta, mit válaszoljon, hallgattak egy darabig, mígnem Balogh Bözséhez fordult: — Csak a télre visznek el. — És hozzátette: — Négy hónapra. — Hosszú tél lesz, hosszú, ha mondom — nézett rá Balogh Bözse. Az uborkavirággal nem álmodik. Elszáradt mind. Bor. zasztó melegen sütött a nap, rontásra készülődött, odakergetett a falu fölé két vörösvércsét. Jajgattak hamar az alsó szeren: — Bajt hoz, bajt! Meghasadnak a méheskunyhók, szakadék lesz a kutak körül, meglássátok! Tüzet fognak az akácfák gyökerei, pöndörödnek a levelek, kányák egész serege telepedik a házakra. Félni nem félt, embertől legalábbis nem, de akkor megborzongott. Csak ne lett volna a lábánál az a kő! Emelte, dobta fölfelé, hadd zuhanjanak a'madarak! A bajt hozták? Elcsúszott a hidasnál, véresre verte a szemöldökét. Kinyitotta az ól ajtaját, bemászott, összeszedte a tojásokat. Repedt volt mindegyik! Uramisten! Megpróbálta elképzelni a várost, és érezte, a szive, a torka fáj bele. A félelem utóbb ismerős volt, mégis váratlanul érte, amikor október közepén hazaállitottak a gyerekek. — Készülődjön, mama! — Pislogott: — Jól van. — összeszedett néhány holmit; fekete ruhát, cipőt. Mielőtt bezárta az ajtót, alaposan megnézett mindent, megsimogatta az asztalt, a sziket, tekintete az edényekre szegeződött, úgy tűnt, zörrennek egy pillanatra lábasok, tányérok, fedők, és Így, ebben az őszi búcsúzásban, anélkül, hogy a gerendás szobába benyitott volna, azt mondta: — Menjünk. Balogh Bözse integetett utánuk a kapuból, ahogy elhajtottak. Nem beszéltek sokat a kocsiban, egyórai utazás után a városba érkeztek, féknyikorgás, dudálás hallatszott be az autóba. Innen sehova? A háta kiegyenesedik, a szemének nincsen semmi fénye, a keze csupa ránc. Odabent egy kanári veri szárnyával a kalitkát, mintha erre gyúlnának ki az utcán a fények. Szót nem tudnak egymással váltani, mosoly nem fut végig az arcán, senki se tudja, mire gyűjti az erőt, milyen sóhajok préselődnek ki a száján. A vörösvércsék a vállán ülnek, borzasztó, iszonyú két madár, kétségbeesés a nevük. Hol az a rigó, amelyik kikiáltja, meddig élünk? Itt rigó? Néma, mint a föld. — Balogh Bözsének persze, könnyű — mondja, és bólogat. Tavalyelőtt szívta a fogát: mi lesz? Elfogy a község, lement a kutakban a víz, elszökött. Tavaly viszont jó vízre akadtak a határban, nem barnítja meg a poharakat, a kádat. Szervezik a vizmütársulatot, összefogott három falu, föltámad a település, trombitálás nélkül. Lám, nem fogyatkoznak meg! Nem bizony! Valamikor hat forintért lehetett telket venni, négyszögöljét, húszezerért nádas házat. Most százezer alatt egy licita se kezdődik. — Mit ácsorog itt?! Jöjjön be! — Mindjárt — feleli. — Mindjárt. A menye nem értené meg, hiába beszélne neki hetven évről, a hosszan elnyúló hegyről, a kiszedett krumpliról — akkorák lettek, hogy csoda — esztendeje hitvány volt, alig tudott belőle öreget válogatni. A noha vesszejét Zalából hozták, azóta ezerszer mondták, ki kell pusztítani. Tele van vele a hegy. Egyszer valami úrféle szólt hozzá a pincénél: „Nénikém, a nohának meg kell halni. így rendeltetett." Húsz esztendeje nem mondja senki. Régen két-három napig kotlatták, ette magát a kádban, jobban adta a levet. Már mindegy, kinek van, kinek nincs. Ezerkilencszázhúszban került a kövecses dombra háromszáz tőke. Fehér otelló, így hívta mindenki. Ideges asszonyhang rezzenti, Vilmáé: — Nem hall?! Potyog a szőlő, szedegeti a földről, égeti az ujjait. Csak be kell hunyni a szemét, máris emlékezik a bor színére, a hordókra, a gádorfákra, az erős abroncsokra, a birsalma és a lasponya illatára. Minden ahhoz az élethez tartozik, a tátiké, a prés, a kenőolaj szaga, a kapák, a zsákok. A nohának meg kell halni? Amikor kijött a kórházból, örült mindennek. Reggel teát főzött, odaült az ablak mellé, ujjait a csésze köré fonta, leste az ajtót. Időnként arra gondolt: mégis csak jobb lehet a városban. Hanem most a hang — nem először — zavarba hozta. Már biztos benne, elmegy, nem álmodik semmiről, nem lesz beteg a télen. Egy szélfúvás visszavinné, haza, a fehér otellókhoz. A macskát hívja, Balogh Bözsénél hagyta, viselje gondját. Csodálkozva nézi, milyen tiszta lenn a park, világos a fű, a kocsma, hatalmas a pöttyös labda. Valami a mellének csapódik, két vércse sötét árnyéka suhan el előtte. Sebesen röpülnek, ő meg örül. Azt hitte sose jut ki innét, soha többé. Kicsiny kezével a homlokához kap, mintha a kendője alól kibukkant haját akarná eligazítani. Elmarad mögötte az erkély. Később esni kezd az eső. Kopog a betonon, megnyugtatja testének csontjait. JOÓ JÓZSEF
