Tolna Megyei Népújság, 1985. augusztus (35. évfolyam, 179-204. szám)
1985-08-10 / 187. szám
1985. augusztus 10. ©^NÉPÚJSÁG — Szereti a mesét? — Lehet, hogy kinevet, de én esténként nézem a tévében az esti mesét. Szeretem. I — Talán mert gyermekkorában megszokta vagy éppen az ellenkezője volt? — Igen. Nem nagyon meséltek nekünk. Nem olyan beszédes fajtákhoz tartozom. — Akkor én most elkezdek egy mesét, aztán folytatnia kell... Hol volt, hol nem volt, a dunántúli dombok között, Bonyhád nevű községben élt egy asszony. Ennek az asszonynak volt hét szép gyermeke. Ügy nevezték el őket, hogy József, Rozália, Adél, Márta, Beáta, Zsolt és Rita. Az asszony ... sél! Álljon meg! Rólam meI — Akkor talán folytassa ... — Nincs az én életemben semmi különös, nem tudok mondani semmit. — Akkor mondok egy másik történetet, egy másik asszonyról, aki nagyon gazdag volt. Jól keresett ő maga is, és a férje is. Mégsem tudott örülni, mert nem lehetett gyermeke. Orvostól orvoshoz ment, hogy segítsenek. Minden vagyonát nekik ajánlotta, ha egyetlen gyermeket szülhetett volna. Rengeteget szenvedett emiatt. Mit gondol, kettőjük közül ki volt gazdagabb? 0 vagy maga? — Tudja, nálunk a családban mindig is sok gyerek volt. Mi is heten voltunk testvérek. Természetesnek tartottam én is, mikor házasságunk első évében jött a gyerek. Arra még nem gondoltam, hogy mi lenne nélkülük, de biztosan szegényebbnek érezném magam ... I — ... és a férje? — Amikor az első fiam született, ő sírva fakadt. Na- gyan boldog volt, hiszen akkor ő már a huszonhetedik évében járt. Későn nősült. kát? Elmesélné a találkozásu— Tényleg le akarja írni? Higgye el semmi olyan nincs benne ami újságba való. Találkoztunk és kész. Mások is így találkoznak és élnek. — Másoknál is jártam, ahol sok gyerek van a családban. Volt olyan, ahol tizenegyen is voltak, ahol öten, hatan. Láttam hogyan élnek abban a néhány percben, amíg ott voltam. Én szeretem a játéktól piszkos arcú gyerekeket, de ők nem játszottak ... A gyermek a jövőt jelenti, valamennyiünkét. A második órát töltöm itt. Sorban érkeznek meg a gyerekei. Sőt leendő menye is itt van. O rajta lehet lemérni valójában a család légkörét. Mintha a nyolcadik gyermek volna. Ez az, amit én nem tartok egyszerű dolognak. Ezt nem lehet vásárolni, tanulni, nincs külön receptje. öröklődik nemzedékről nemzedékre. Ez a rendkívüli benne. Látni itt gyerekei arcának szép vonásait, egészséges, egyenes tekintetüket, ez lehet építője más közösségnek is, hogy ne használjak olyan nagynak tűnő szavakat, hogy a társadalomnak ... — Na jó! Szóval a találkozásunkra kíváncsi? — Arra is, meg a hétköznapi életükre, közös örömeikre, gondjaikra. Hallgatom a „mesét**. Hiszem, hogy az nemcsak gyermeknek való táplálék. — Szüleim Istensegítsről kerültek ide. Én Nagyszékelyben születtem, de amióta az eszemet tudom, itt élünk Bonyhádon. Negyvenéves vagyok, mielőtt megkérdezné. Itt jártam iskolába, a Vörös- martyba. Akkor elég lusta voltam a tanuláshoz, örültem is, hogy vége. Apu nevére dolgoztam a ítéeszben, a növénytermesztésben. Nem nagyon szeretek ám én beszélni', csak ha muszáj. i — Jó, akkor „muszáj”.. — Ott laktunk a Budai Nagy Antal utcában. A férjem meg ehhez nem messze, az Árpád utcábap. Egy bálban felkért táncolni és... ennyi. | — Szeretett táncolni? — Még a mai napig is ... Minden bálban ott voltunk a barátnőmmel. | — KI volt a barátnője? — Űgysem ismeri, elköltöztek Csátaljára. Oda ment férjhez. Fülöp Mária. I — Elnézést, hogy közbeszóltam, megzavartam .... — Nem zavart meg, nem akartam mást mondani. I — Azt akarta mondani, hogy a bálban felkérte táncolni Vörösváczki József és ... — ... és másnap eljött hozzánk segíteni. Meg minden nap. Akkor már nem kellett hívni. I — A szülei mit szóltak hozzá? — Nem szóltak bele. — És a testvérei? — Én vagyok a legidősebb, egy lány- és öt fiútestvérem van, ők is Bonyhádon élnek. — Mikor kötöttek házasságot? Volt nagy lakodalom? — Csak a család volt ott, amikor 1962-ben összeházasodtunk. Január 28-án, nagy hó volt. — Mikor született az első gyermekük, József? — József? Bátyi, a bátyus? Novemberben, még abban az évben,1, 62-ben. ö most katona. Talán mindjárt haza jön, ezért is jött ide Eta, a menyem. Róluk is meséljek? A fiam erdész. Barcson tanult és Szekszárdon, a Sötétvölgyben dolgozik, vagy dolgozott, amíg be nem vonult katonának. Mindene a motor, meg az autó. Egy Wartburgunk van, azzal járunk erre-arra, Eta meg, a ... Eta, hol is dolgozol? Ja, a Skála kertészeti osztályán, Szekszárdon. A Baba, Rozália a második gyerek, 1963- ban született. Szekszárdon a sportiskolában tanult és a nagymamájánál, férjem szüleinél lakott. Hetente járt haza. Zalaegerszegen, a Csá- nyi László számítástechnikai szakközépiskolában érettségizett. Sportolt, kosarazott. Ott is élnek, férjhez ment. A múlt héten voltak itthon. Van már unokám is. — Adél, Márta, Beáta, Zsolt, Rita. Ok vannak Itthon. , — Mondjam a születési évüket is? 1967—69—71—72— 74. Rita és Beáta jött most éppen haza. Teniszezni járnak, de az eső elkapta őket. Úsznak is és zenét tanulnak. Hoztam is egy gitárt a Szovjetunióból. — Mikor járt. ... — Tudtam, hogy megkérdi, nem akartam elmondani... Többször jártam már külföldön az asszonyokkal... Na, mondom ... vagyunk hatan, akik úgy összeszoktunk és ha lehet, akkor elmegyünk együtt. Az NDK-ban, Lengyelországban és a Szovjetunióban voltunk. Legutóbb Bécsben három napot... Talán ez volt a legszebb, de a legdrágább is. — Mit csinált itthon a család? — Én már korábban is mehettem volna, amíg a gyerekek kisebbek voltak, mert a férjem nekem mindenben segít. Pelenkázta is a gyerekeket, de főz, takarít, ha kell. A Szovjetunióban vele voltunk az egyik úton. Lengyel- országban meg Adélkával. ö a 36. számú Diszkontban eladó. Márta a ruhaipari szövetkezetben dolgozik és sokat diszkózik. Beáta most végzett a nyolcadik ostzály- ban és Szekszárdra jár majd, a bőrdíszművesekhez. Zsolt és Rita hatodik osztályosok. I — Hogy lehetnek mind a ketten hatodikosok? — Zsolt születésétől fogva rosszul hall. Bár ő azt mondja, hogy amit akar, azt úgyis meghallja. Az első években nehezen ment a tanulás, ezért később kezdhette az iskolát ... — Az előbb említette, hogy a Wartburggal járnak erre- arra. Merre? — Most a jövő szombatra terveztük, hogy elmegyünk a Szelidi-tóhoz, de Tamásiba, Gunarasba szoktunk eljárni. Mikor hova ... — Az utóbbi években a kocsitulajdonosok egyre jobban meggondolják, hogy mikor szállnak útra. Az árak miatt. Mennyi a család jövedelme? — Tíz-tizenkétezer forint. Ez a kettőnk fizetése, meg a családi pótlék is. — Hol dolgoznak? — A férjem a cipőgyárban. Én a költségvetési üzemben portás vagyok. Ez azért jói, mert reggel 6-tól délután 3- ig dolgozom. Mindig egy műszakban. — Jövedelemkiegészítő? — A férjeim varrt labdákat, de ez most megszűnt. Itthon, a kertben megterem, ami a konylhára kell. Csibéket nevelünk, 50—100 darabot. Van egy disznónk is, olyan 3 mázsás lehet. Tavalyról megmaradt. — Akkor van mit tenni itthon is. A gyerekek hogy veszik ki részüket a munkából? — Az nagy segítség nekem, ha saját magukat ellátják. Ki-ki a maga kis perifériáján rendet tesz a lakásban. Azt már nem nekem kell. A bevásárlást is el tudják intézni. | — KI kezeli a pénzt? — Én. Sokat osztok, szorzók, hogy maradjon is. A ■lakásbővítéshez is sok kell. A fiamék is építeni akarnak. Képzelje, azt gondolták, hogy ide építenek majd az udvarba, hogy közel legyenek. Na ennyire azért mégse ... I — Nem örül. hogy a gyerekei szeretnek itthon, sőt, úgy látom, hogy a leendő menye is nagyon jói érzi itt magát. — Ezt jól látja és fontos is, hogy ... | — Mi a fontos? — Az, hogy ilyen nagy családban legyen összetartás. Ha mindenki mást akar, abból semími jó nem származik. — Most úgy elcsendesedtek itt a gyerekek. Mit csinálhatnak? — Általában így van. Ha megjönnek, akkor zajonga- ■nak egy sort, aztán ki ezt, ki azt csinálja. Olvasnak, rejtvényt fejtenek. Ezt mindannyian szeretjük. I — Mit olvasott a legutóbb? — Kertészeti könyvet, mert szeretnék gombával foglalkozni. Jocó az erdőről sokat hozott. Eleinte féltek tőle a gyerekek, de nagyon megszerették. Most arra gondoltam, hogy itthon is megtermelhetem. Hallottam, meg olvastam is. Megpróbálom. Ha nem sikerül, hát. .». — Nem fog keseregni? — Nem vagyak olyan. — Sírt-e olyankor, amikor senki se látta? , — Nem! — Amikor szülte a gyerekeket? — Az mindig nagyon fájt. — Nem gondolt arra, hogy a terhességét megszakítsa? — Arra nem. Annyira nem fájt. I — Mindig ilyen szűkszavú? Nem szoktak veszekedni? — A férjemmel nem lehet. Ha én elkezdek kiabálni, ő kimegy. Ha abbahagyom, bejön. így vagyunk. — A mesékben a hősök — vagy mondjuk csak szereplőknek — ha egyet gondolnak, az már teljesülhet is. Mit változtatna egy gondolattal? — Igaz, hogy szeretem a meséiket, de ennyire nem hiszek bennük. Nem változtatnék setnmit. így rendben vannak a dolgaim. Fontos, ihogy a gyermekeim becsületes emberek legyenek. Ha látom, hogy sifkórül nekik, amit elterveztek, az nekem is jó. | — Fél-e valamitől? — A háborútól, mert az még ezt a kis jót is köny- nyen megsemmisítheti. Meg a betegségtől is tartok. I — Akkor én most befejezem a „mesét”, ahogy szokás, és ahogy látom a családját: boldogan élnek, amíg meg nem halnak... Decsi Kiss János Múltunkból Kemény volt az idő 1890— 1891 telén. Arról számoltak be a hivlatalos iratok és a sajtó is, hogy emberemlékezet óta nem volt olyan hideg a tél, és nem hullott annyi hó, minit az említett télen. S mint ilyenkor lenni szokott — s ezt jól tudják a Duna mentén lakó emberek —, a jeges árvíz reális veszély. így volt ez 1891-ben is. A megyében Dunaíöldvártól Báltáig várták az emberek, mikor emelkedik a víz szintje olyan magasra, amely megemeli a jeget, megszünteti a jég kötődését a parthoz, és a víz sodrása elvi. szí a folyó jégpáncélját. De 1891-ben a jég nem indult. Gyakran január végén, február elején már megtisztul a víz felszíne és megkezdődhet a vízíi élet, de most, 1891- ben a vastagra hízott jég nem mozdult még március elején sem... Végre március Ilién megindult a jégzajlás. A jellegzetes tompa morajlást olykor egy élesebb recssenés szakította félbe. Az emberek azt hitték, nem lesz árvíz, a jég gyorsan elúszik, gyorsan felmelegszik az idő, megérkezik az igazi tavasz. Nem egészen így történt... A Szekszárd Vidéke című láp 1891. március 12-i számá. ban tudósítást közölt Paksról. Megtudjuk belőle, hogy a jég a Duna alsó kanyarulatában — a mai konzervgyár tájékán — elakadt, hatalmas torlaszok keletkeztek a parton, s a korábban elindult zajlás megrekedt. A jégtáblák egymásra csúsztak, jégdugó keletkezett, amely azonnal megkezdte a víz duzzasztását. A víz szemlátomást emelkedett. A tudósító ezt követően így számolt be az eseményekről: „A Báró utca víz alatt áll. A délután folyamán folytonos az áradás, óránként fél lábra tehető. Az alsó kőpart- bód alig fél méter látszik ki, há ezen túllép az áradat, a Babos-, Fél-, Kosárkötő- és a szomszédos utcák víz alá kerülnék.” Ezt követően még megtudjuk a tudósításból, hogy a paks—fáddá dunavédgát ár- vízvédelmi készültséget rendelt el, megszervezte a figyelőszolgálatot: .. Egy héttel később a rettenet olvasható a Székszárd Vidéke lap hasábjairól. Megtudjuk, hogy a Duna mindkét oldalon átszakította a gátat, vagy a gátnál is magasabbra emelkedett víz átbu. kott a gátak tetején és elárasztotta a vidéket. A tudósítás megemlíti hogy Solt község teljesen víz alá került, s a községháza körül csónakkal és pontonokkal lehet csak közlekedni. Budafoktól Mohácsig mindenütt a pusztító víz okozott gondot, de a legnagyobb károkat Dunafiöldvár és Mohács között okozta. A bölcskei, a hantai és a hármas-szigeti jégtorllaszok miatt felduzzadt víz Fájsz és Dusnok határát öntötte el, 3—4 méter magasságú víz borította a tájat. Paítaj, Harta, Bátya is a jeges ár kárvallottjai közé tartozott a folyó bal partján. A Hórmas-sZigetnél keletkezett tor Has z miatt Paks ke. rült bajiba. A víz magassága 748 cm volt. Átcsapott a ína- gas kőparton, a községháza kertjét elöntötte, de víz állt a Dunához közel lévő udvarokban is. A víz elöntötte a Kosárkötő, a Fél, a Babos, a Zsinagóga és a Báró utcákat. Víz alatt állt tehát a Bóka-város. A víz sodrásában a Bölcske térségéből eredő rengeteg épületfa, takarmány (széna) volt látható. A paksi Tegzes Kálmán fiakereskedő telepéről valamennyi készletben lévő oszlopfát is elsodort az ár — Gerjennél a víz magassága 18 cm-rel meghaladta a töltés magasságát. A gáton átcsapó ár elárasztotta a környező pusztákat, a Kovács, a Szeniczey, a Gebhardt, Kohn-féle birtok került víz aló. Gerjen szerencséjére, a gátak nem szakadtak át, s így komolyabb veszteség nélkül „úszta meg” a jeges áradatot. A terjedelmes tudósítás szerint a víz pusztítása kisebb iliestt volna, ha az illetékesek megteszik kellő időben a szükséges intézkedéseket. De a paks—faddi védgáttár- s ulatot hiába szólította fel a kormány, nem emelte a gátak magasságát. Pedig volt rá pénze is. Ugyanez volt a helyzet a Duna bal partján is . . . Amikor baj volt, az intézkedések már elkéstek. A lap tudósításának egy részét idézzük: „Már a legmagasabb vízállás következett be, amikor dobszóval ki lett hirdetve, hogy mindenki a gerjeni töltés védelmiére siessen. Meg sem mozdult egy lélek sem, nyomban következett a karhatalom, huszárok házról, házra fiogdostak vagy 200 embert, s vliltték Gerjenbe, és az említett pusztákra a nagybirtokosok földjét védelmezni, &z elhajtott emberek, kik késő este gyalog és fáradtan érkeztek oda, mert a vezénylő tiszt parancsának, hogy kompba szánjanak, nem engedelmeskedtek — őrültség is lett volna a biztos veszedelemnek így nekimenni — hajnalra mind visszaszö- kött. Magában Pakson semmi védelmi intézkedés nem történt ...” A jeges árvíz 1891. március il4-ién enyhült, a jégdugők fokozatosan megszűntek, az épületek, a szántók, az erdők ismét szárazra kerültek. Az élet újra indult. Az árvíz néhány tapasztalatát hasznosítva, több helyen megindult a védelmi munka, emelték a gátak magasságát. S mint ilyenkor lenni szokott, megmozdult a társadalom. Gyűjtést szerveztek a leginkább rászorulók megsegítésére. Az adakozási készség a legmagasabb szinten is adott volt. Mint a Szekszárd Vidéke című lap megírta: „ö császári és apostoli királyi felsége Tolna vármegye vízkárosultjai részére kétezer forint segélyösszeget utalványozott magánpénztárából”. Vasutasok a bíróság előtt „A Szekszárdi vasúti állomás munkásai a napokban mind elboesájtattak. Erre az adott okot, hogy megdézsmálták minden boros és sörös hordót jóformán és maguknak így nagyon sokszor jónapokat csináltak. Végre feljelentés folytán a csendőrség eredményes házkutatást tartott, s az illatők átadattak a bíróságnak” — írta 1891. április 9-én a Szekszárd Vidéke. Mázsás kő az út közepén... Ügy tűnik egykori újságokat olvasva, hogy régen sem becsülték meg kellően az építőanyagot — akárcsak napjainkban. Elődeink is hanyagok voltak ... Idézzük a rövid hírt: „Mázsás kő fekszik már hetek óta Paksnak egyik legnagyobb forgalmi utcájának, a Mészárszék utczának kellős közepén, mely még a kövezés idejéből ott maradt, és senkinek eszébe nem jut onnan elhengeríteni. Az emberek és járművek tulajdonosai már úgy tudják e veszélyes helyet, hogy még sötétben is kikerülik. De azért üdvös lenne onnan eltávolítani. Ajánljuk tehát az elöljáróság szíves figyelmébe.” A nyáj elhagyta a pásztort A Szekszárd Vidéke 1891- ben közölte a hírt, mely szerint Baranya megye egyik jómódú falujában a plébánost magára hagyta a falu lakossága. Az indok meglepő: tettüket azért követték el, mert őket a plébános nagyobb erkölcsiségre, józanságra, és egyéb jóra oktatta. Arról nem szól a tudósítás, hogy mikor tért vissza a nyáj az elhagyott pásztorhoz. K. BALOG JÁNOS
