Tolna Megyei Népújság, 1985. augusztus (35. évfolyam, 179-204. szám)
1985-08-27 / 200. szám
1985. augusztus 21. Mikroelektronika - fékekkel Képújság 3 A falu legjobb ismerője: a postás György Lajos 1948 óta minden munkanapon megjárta a főutcát Az 1981-ben megfogalmazott elektronikai központi fejlesztési program az alkatrész- és a berendezésgyártó vállalatok számára összehangolt fejlesztést irányoz elő, ám abból sok minden nem teljesült. Mondhatjuk úgy is: a program első ötéves szakaszának végéhez közeledve már világos, az elképzeléseket maradéktalanul csupán a szakágazat koncentrált alkatrészgyártója, a mai felállásban — tehát a gyöngyösi gyárral együtt — 1983. január 1-től működő Mikroelektronikai Vállalat (MEV) teljesítette, a programban szereplő többi 16 vállalat nem. Ám a lemaradásért elsősorban nem ők felelősek, hanem az időközben fokozottan kedvezőtlenné váló gazdasági környezet. Nyersebben szólva: számukra nem jutott elég a fejlesztésre szánt pénzekből. Nem tudják fogadni A programtól való elmaradás következménye: az elektronikai berendezésgyártók anyaggal és alkatrésszel való ellátása a reményekkel szemben enyhén szólva nem javult. A többnyire szűkös kapacitással bíró hazai szállítók monopolhelyzetben vannak, s azzal visszaélnek. Megesik, hogy a szállító a kért határidő elmúltával igazolja vissza a megrendelést. A szocialista országok alkatrészkínálata szegényes, és átlagosan háromszor drágább a világpiaci árnál. Ráadásul a szállítási határidő legalább egy év. Az utóbbi időben a tőkés gyártók szállítókészsége számottevően romlott. Ma már a megrendeléstől számítva nem egy-két, hanem esetleg hat hónap múlva érkezik meg tőlük a kért anyag, és alkatrész, de előfordul, hogy a tőkés fél megszegi a szerződést. Az alig megszületett MEV a lehetőségekhez képest fi- gyelemreméltóan jó munkát Robottal összekapcsolt esztergagépek A SZIM Budapesti Szerszámgépgyárának Soroksári úti üzemében elkészült a számítógép-vezérlésű (CNC) esztergagép második generációjának mintapéldánya. A berendezés úgynevezett kiszolgáló robottal összekapcsolva — egyelőre emberi felügyelettel — dolgozik. A SZIM-ben kifejlesztett új típusú esztergagéppel együttműködő robotot a Csepeli Egyedi Gépgyárban gyártották, japán licenc alapján. A kiszolgáló robottal közös vezérlésű esztergagép automatikusan forgácsolja a munkadarabokat. A berendezés abban különbözik a hagyományos CNC esztergáktól, hogy a megmunkálandó fémet ember helyett robot adagolja, amely gondoskodik a késztermék tárolásáról is. így lényegesen könnyebbé válik az eszterga- padok mellett dolgozók munkája, nem kell a nehéz fémdarabokat kézzel emelgetni. Az első ilyen hazai gyártmányú, robottal egybeépített automatikus esztergapadot most próbálják ki a szerszámgépgyárban. A gyakorlati vizsga után a berendezést szeptemberben bemutatják a hannoveri szerszámgép-világkiállításon is. A SZIM ebben az esztendőben a mintapéldánnyal együtt ötöt gyárt az új típusú esztergagépből. Jövőre a CNC vezérlésű gépcsalád másik két tagját továbbfejlesztik, és alkalmassá teszik robot fogadására, megkezdik a sorozatgyártást, és mindhárom továbbfejlesztett típusból tíz-tíz, összesen harminc darabot gyártanak. A berendezések felét a hazai, a többit a KGST-piacon értékesítik. végzett. Milliószám állít elő diszkrét félvezetőket és bonyolult integrált áramköröket. Fennállásának rövid ideje alatt saját meggondolásból kifejlesztett vagy harminc nagy bonyolultságú, hibrid áramkört, másokkal, pontosabban a felhasználókkal együttműködve kifejlesztett ugyanezekből vagy húszat, és még csaknem tíz félvezetőtípust. A MEV odáig jutott, hogy ma már olyan áramköröket képes előállítani, amelyek fogadására a hazai berendezésgyártók nincsenek felkészülve. Ha a központi program minden vállalatnál az eredeti elképzelések szerint alakul, úgy ilyen gond nem lenne. Lassítson a gyors? Ami a mikroelektronikai alkatrészek legnagyobb magyar előállítóját illeti, úgy látszik, a vállalat korábbi lendületes bővülése, korszerűsödése lelassul. A fejlődést több akadály nehezíti. Példaként: az úgynevezettt II. gépsor devizális és szerződéskötési problémák miatt az eredeti elképzeléshez képest több hónappal később kezd termelni. Másként fogalmazva: a mikroelektronikai fejlesztés magyar letéteményese kénytelen fékekkel számolni, noha mindenki számára nyilvánvaló, hogy az iparág sorsa nem csupán az iparágé, hanem az egész országé. A döntésre hivatottak egy részénél — a jelek szerint — most sem világos, hogy a mikroelektronikában mutatkozó minden késedelem újra és újra visszaveti országunkat a műszaki haladásban. A jelen helyzetben tehát félő, a program egyensúlya nem úgy állítódik valamelyest is helyre, hogy az elmaradt vállalatok felgyorsítanak, hanem úgy, hogy a MEV lassít. Mit lehet tenni, ha egyszer kevés a pénz? Egy közelmúltban megtartott igazgatói értekezleten a vállalati vezetők majd mindegyike hangsúlyozta, nemcsak a fejlesztési pénzek szűkössége gátolja a program teljesítését. Akadályozza a fejlődést az is, hogy az iparág — ellentétbe^ más országok gyakorlatával — korántsem élvez előnyöket más iparágakkal szemben. Külföld példája Milyen előnyökről van szó? Nem ingyenes támogatásról, hanem bizonyos terhek megszüntetéséről. A fejlett országokban adókedvezményben részesül az a berendezésgyártó, amelyik termékeibe a legkorszerűbbet építi be. Magyarországon pedig adóbüntetésben. Amely vállalat úgynevezett berendezésorientált áramkört vásárol, az nem csupán magát az áramkört fizeti ki, hanem azzal együtt a tetemes adót is. Ha a vállalat saját munkatársaival terveztet és készíttet el valamit, az után nem kell külön fizetnie, az marad rezsiben. Ha külső cégtől (például a MEV-től) vesz egy kész áramkört, vele az eladó terheit is megveszi. Vagyis többletköltséget fizet, amivel mostanában már egyre inkább takarékoskodni kell. Sorolhatnánk még sokáig, mely tényezők gátolják — a pénzszűkén kívül — a program teljesülését, a mikroelektronika térhódítását Magyarországon. E rövid írás azonban csupán annak megjegyzésére vállalkozhat, hogy célszerű volna ezeket megszüntetni. Változtatni kell a szabályozáson azért, hogy a fejlett országok és a közöttünk mutatkozó különbség korunk legfejlettebb technikájának alkalmazásában legalább ne nőjön tovább. MÓNUS MIKLÓS ' Könnyű megtalálni. Majo- son mindenki tudja, merre jár. Jellegzetes alakja egész nap a falu utcáin látható. György Lajos 1948 óta hordja a leveleket, a postai küldeményeket. Ma, 1985-ben nálánál ismertebb ember nincs Bonyhád—Majos településen, nálánál jobban senki sem ismeri az itt lakókat. Pénzes napon — nyugdíjhordás idején — kora délután keressük. György Lajos oldalán a lapos, színe- hagyott táska, mögötte a kétkerekű kuli, ami manapság már feltétlen kell a falusi postásnak, mert olyan sok a küldemény. — Van még egy fuvarom — mondja az utcán. — Rögtön megérkezik a postakocsi, átnézem még a zsákot és kiviszem a délutáni adagot. — Mikor végez? — Ilyenkor öt utánig is eltart a munka. Máskor fél- egy órával korábban végzek. A tenyérnyi postaépületben ülünk le beszélgetni. Pontosabban: én leülök. György Lajos pedig válogatja a leveleket. Talán azért sem ül le, mert már 12 kilométer van a „lábában”, s ha egyszer az ember leül, akkor nagyon nehéz az újraindulás. György Lajos biceg a bal lábára. „Nem mentem el orvoshoz, megerőltettem.” — Miért nem megy az ember orvoshoz, ha beteg — gondolkodom hangosan úgy, hogy a majosi postás tudja, neki válaszolni kell. — Nincs helyettes. Muszáj volt dolgozni, így inkább magam gyógyítottam magam. Ennyire sikerült, fájós lábú lettem. Ez a korosztály már Hlyen. Betegség? Ugyan! és legyintenek. A feladatot, amit vállaltak, nem lehet átabotában csinálni. Annyira nem, hogy ezek az emberek a táppénzt nem ismerik. Orvoshoz akkor mennek, ha viszik őket. Köszönöm nem jár ezért, mert meg kellene inkább róni őket, mint a gyerekeket. Akkor sem változna semmi, mert ők ilyenek. Nagy szó volt, hogy 1948- ban a székely fiatalember postás lehetett. Nem a szé- kelységgél volt a gond, a munkaalkalommal. Így hát György Lajos örömmel bandukolt reggélenként Bony- hádra a küldeményekért. Azért írok küldeményt, mert akkor még a csomagot is nekik kellett kihordani. Nem mintha akkor olyan óriási nagy csomagküldési verseny lett volna, de azért volt mit cipekednie. — Más világ volt akkor — mondja György Lajos. — Még a postással szemben is bizalmatlanok voltak az emberek. Maguk között is. Ha idegen jött. akikor már zár- kódtak... Elmúlt, régen volt, feleitsük el — ajánlja a postás. — Mikor oldódott a bizalmatlanság — kérdezem. — A téeszesítés után. — A hatvanas években? — Amikor már erősebbek voltak a szövetkezetek. A postás lehetne a mi korunk krónikása. Rótta a falu utcáit és érzékelte az ocsúdás, a bizalomébredés minden mozzanatát. Az öreg székelyek, az őshonos svábok összesimulását. Aztán azt is, hogy a gyerekek már nem tartják számon, ki, hon- nét és miért jött, és ki miért maradt. Magyar emberek vagyunk, a Magyar Nép- köztársaság polgárai; én is, ő is, és ők is... A postás érzékelte, hogy mikor kezdődött az ocsúdás. Mikor kezdték az udvarokat, a portákat, a kerítéseket agyusztálni. Aztán egyre Teljes „fegyverzetben": kopott táskával és a kulival hosszabb útvonalon kellett járnia, mert új utcák épültek. O is építkezett. A szép házak nőtték, csak nőttek, ki a földből. A kalákát, a segíteni akarást említi. Azon jót mosolygunk, hogy az ötvenes években kapott egy biciklit. Aztán azt a szerencsétlen „jószágot” B-lis- tázták. — Tudja maga, mit jelentett a B-lista? — Nem nagyon. — Na az én biciklim is ellenség lett. Be kellett szolgáltatnom. — Az a gyanúm, hogy nem a biciklivel toltak ki. — Az én lábammal, gyalogolhattam tovább. A műltidézés helyett a mát keressük. Tudom, hogy a postás nem maradhat meg bizalmi állásában, ha nem olyan ember. Még akkor sem, ha oly nehezen találhatni ma már erre a munkára embert. De, ha egyszer nem bíznak a postásban, annak mennie kell és nem leveleket hordani, hanem el a faluból. Ha kitüntetésre kellene felterjesztenem, akkor csak ezt írnám a javaslatba: György Lajos 1948 óta postása Májasnak. Ebből érteni kellene a kitüntetést adományozóknak. Gondolom a javaslatot majd mások megteszik, hiszen hamarosan alkalom is adódik: két év múlva nyugdíjba megy a postás. Leteszi a színehagyott és lyukas táskát. De, még nem tartunk ott. Mostanában még naponta kihord 270 napilapot, ezenfelül rengeteg heti- és havilapot. Reggelenként a táskában 28—30 kilogramm küldeményt rak, a kocsit is megpakolja és viszi a jó vagy a rossz hírt. — Az idő a legnagyobb tolvaj — mondja György Lajos, amikor.azt kérdezem tőle, hogy mennyit beszélget napközben. — A legnagyobb tolvaj, mert ha a pillanatot elmulasztom, akkor abból később percek, majd órák lesznek. És amikor már késésben vagyok, csak a kapkodás marad. Persze kell beszélgetni, az, öregek várják a gyerekek leveleit, a fiatalok pedig a híreket. Mindenki várja a postást. — Ha valaki vár egy levelet, akkor én is örülök ha megkapja. Ennyi az egész, nincs ebben titok. A postás együtt lélegzik a faluval. Tudja, hogy a legnagyobb nyugdíj 10 ezer forint fölött van, a legkisebb pedig 1970 forint. Tudja, azt, hogy kinek merre „szakadt” a családja, hogy neki szinte mindenki rokona, hogy a felnőttek egy része keresztapának szólítja, hogy... A faluról a legtöbbet György Lajos postás tudja... — Nem szabad ám visszaélni a bizalommal — mondja. — Titkokat is tud. — Tudok, de erről ne beszéljünk. — Megőrzi? — Főbenjáró bűn lenne, ha nem őrizném meg. — Fontos titkot kérdezek: van-e elesett ember Majo- son? — Nem igen. Vannak idősek, akik egyedüli élnek. — Magányosan? — Nem, csak egyedül. A gyerekeik hazajárnak. A postás faluhelyen hírvivő is. Nem pletykaterjesztő. Hírvivő. Az egyik faluszélről üzennek a másikra, és György Lajos azt mindig átadja. Minduntalan a gazdaságra, a gazdagságra térünk át. — Szorgalmas emberek lakják Majost — mondja a postásuk. — Szeretnek fej- fej mellett haladni. így aztán kiugróan gazdag, de szegény ember sincs. A sok postásév tapasztalata mondatja az előbbieket György Lajossal. — Elfáradt? — Ez a két év, ami még, vissza van, nehéz lesz. Sok volt kicsit. Tudja 17 évig jártam géphez dolgozni, addig a feleségem hordta a leveleket. Akkor így kerestük a kenyeret. A gépnél mindig volt annyi fejadag, amiből egész évben süthettünk kenyeret. Ez az idő már elmúlt, sajnos a feleségem tavaly itthagyótt, meghalt. Azért nehéz nekem. Egyedül más. Egyedül nem jó... — Ki a jó postás? — kérdezem búcsúzóul. Lehet, hogy olvassa majd ezt az írást az is, aki majd átveszi a postástáskát. — A jó postásnak mindent kell és semmit sem szabad tudni a faluról. Ha ezt betartja, akkor sokáig lehet itt Majoson postás bárki. Ha bárki nem is, annyit biztosan tudok: nehéz dolga lesz az új postásnak, mert György Lajos, aki 1948 óta hordja a leveleket, olyan magas mércét állított, hogy ember legyen a talpán, aki azt felülmúlja... Hazafi József Fotó: Gottvald (Károly A csőd és a jog : A szanálásról, lebontásra váró ház, vagy — főleg az elmúlt másfél évtizedben — csődlbe jutott vállalat jut az emberek eszébe. Csőd? Talán kicsit régimódi kifejezés. Illetve: nem szívesen mondjuk ki hivatalosan, vagy írjuk le a sajtóban egy állami vállalattal, szövetkezettel kapcsolatban. A csőd és a szanálás korántsem szinonim fogalmak. Az első a teljes tönkremanést jelenti. A szanálásnál Viszont az állam egy vállalatnak vagy egy szövetkezetnék a pénzügyeit rendezi. Meddig és hogyan? A két kérdést még ki lehetne egészíteni továbbiakkal. A válaszokat nem lehet megkerülni. lA szocialista gazdálkodásiban is termelhet nyereségtelenül egy vállalat. Ilyenkor a szanálástól a felszámolásiig jelenlegi jogrendszerünkben sok lehetőség elképzelhető. Az elmúlt évek tapasztalata alapján nyilvánvalóvá vált: új, magasszintű jogszabállyal kell a hol tanácstalanságot, hol kapkodást szülő helyzeten változtatni. Több minisztérium jogászai dolgoznak különböző társadalmi szervek illetékeseivel, gazdasági szakemberével együttműködve ezen a készülő jogszabályon. Az újságíró (is) hallott erről, és felírt egy szót: csődeljárás. Nem szép szó, s lehet, nem így hívják majd a jogszabályt. Akik készítésén fáradoznak, nagy feladatot kaptak: védeni a társadalmi tulajdont, de a vétlen dolgozót is. Hiszen külföldi példákból ismert a kép: csőd, a gyár bezár, újabb munkanélküliek. Ez nálunk járhatatlan út. Persze, a mai állapot sem tartható sokáig: a köz pénzén fininszírozni egyes vállalatok csődjét, s ezzel elodázni a megoldást. Sok a megválaszolatlan kérdés. Mi lesz a hitelképtelen üzemek sorsa? Az ott dolgozók mihez kezdhetnék? Hói és hogyan hasznosítják a más körülmények között még nyereséggel termelő anyagi, szellemi kapacitást? Melyik az a jogszabályban meghatározott gazdasági pont, amikor dönteni kell? Igaz, a jog csupán szabályozó szerepet tölt be. Ám ez a „csupán” egy társadalom életében nagyon fontos tényező. Segíthet, de hátráltathat is. Mind a két esetre ■tudunk számos példát. Azt is tudjuk: elegünk van a nyereségtelen cégekből — végül is mi közösen tartjuk el őket —, de nem akarunk munkanélküliséget sem. Ezért várjuk az új jogszabályt, s ezért szólunk az előkészületekről. Az ősszel minden bizonnyal választ kapunk arra is: milyen lesz a „csődeljárás” Magyarországon. VADAS LÁSZLÓ
