Tolna Megyei Népújság, 1985. augusztus (35. évfolyam, 179-204. szám)

1985-08-27 / 200. szám

* Képújság 1985. augusztus 27. Nótaest Moziban Önbíráskodás Antoine — aki eredményesen nyomoz kedvese gyilkosai után Az emberek egy része haj­lamos elfogadni, szinte ter­mészetesnek tartani az ön- bíráskodást, a „szemet sze­mért, fogat fogért” elv gya­korlati alkalmazását. így azt hiszem, sokan voltak az ön- bíráskodás című francia film nézői között, akik elfogad­hatónak tartották a fősze­replő reagálását a filmben bekövetkezett eseményekre, semmi kivetnivalót sem ta­lálva cselekedeteiben. Antoine, a szimpatikus, jó megjelenésű fiatalember las­súnak tartja a rendőrség nyomozását és kedvese meg­gyilkolása után maga is nyomozni kezd, hogy meg­találja a többmilliós nagy­városban azt a három em­bert, akik Carine halálát okozták. Az már csak ter­mészetes, hogy egyedül is jut annyira, mint a rfagy apparátussal dolgozó rendőr­ség és együtt érkeznek el a végső képsoroknál a gyil­kosokhoz, számolnak le a rossz arcú, ellenszenves, és minden megvetésre érdemes banditákkal. Persze ettől a krimi — mert hát arról van szó, — még lehetne izgalmas, a konfliktus drámai feszült­séggel teli. Hogy nem lett az, azzal magyarázható, hogy túlságosan sematikus figu­rák mozognak a vásznon. A jók — a fiú oldalán állók, no és elsősorban a főszereplő —, makulátlanok, velük szemben a gonosztevők áll­nak, akikről szinte alig tu­dunk valamit azonkívül, hogy mindendre elszánt gaz. emberek és a két tábor kö­zött ott vannak a rendőrök, a lassú, megfontolt, ám még­is eredményt elérő Gagnon felügyelő irányításával. Hogy a történet mégis kitöltse a két órát, látomásszerű beté­tekkel a fiú visszaemlékezik az elmúlt időszakra, szerel­mesével való megismerkedé­sére, az együtt töltött bol­dog napokra. Közben persze szorgal­masan gyakorolja a célbalö- vést, hogy amikor eljön a leszámolás perce — amiről minden mozinéző az első ne­gyedórában tudja, hogy el keli jönnie —, megfelelő fel- készültséggel álljon az ese­mények elé. Amelyek min­denki várakozása szerint, feltartóztathatatlanul bekö­vetkeznek és a kétórás vá­rakozás után a néző részese lehet a sok paradicsomlét és még több vaktöltényt fel­használó végkifejletnek, a nagy leszámolásnak. Hogy a fiú végül csak egy össze­bilincselt kezű, már véde­kezni sem tudó banditát öl meg, azon sem hiszem, hogy tűi sokan moralizálnának, hisz a jó győzött, a rossz el­nyerte méltó büntetését — legalábbis a filmen. Mert az élet ugye bonyolultabb és nem mindig ilyen egyszerű­en történnek a dolgok. De még ezzel sincs bajom, hisz mesét, kiagyalt történetet láttunk. Azzal viszont in­kább van, hogy az önbírás­kodás című film szinte su­gallja, hogy jogos visszavá­gásról van szó, még ha két­ségkívül gyilkosság is, ami történt, a fiú cselekedete érthető, sőt szinte elvárható volt. Az önbíráskodást jog­alapra emelve szinte egyet­len útnak, elfogadható, logi­kusan megindokolt cseleke­detnek, jogszolgáltatásnak tüntetve fel. A magam részéről inkább rábízom az igazságszolgál­tatást az erre hivatott in­tézményekre, szervekre és bár az önbíráskodásnak földgolyónkon régi hagyo­mányai vannak, továbbra sem javaslom senkinek, hogy a filmbeli példát kö­vesse. Tamási János Könnyű nyáresti szórako­zást ígért az „Akácos út" című műsor, melyre az Or­szágos Rendező Iroda szer­vezésében került sor Szek­szárdon, a Babits Mihály művelődési központ színház- termében. Fajsúlyosabb prog­ram a tikkasztó kánikulá­ban aligha váltott volna ki számottevő érdeklődést, a magyarnótát szeretők azon­ban szinte teljesen megtöl­tötték a nézőteret. Sokak számára népszerű e műfaj, ezért jó néhányan a környező községekből is Szekszárdra látogattak, hogy meghallgassák Solti Károlyt és társait. De mitől is köz­kedveltek ezek a nóták? Min­den valószínűség szerint azért, mert az utóbbi más­fél évszázad során keletke­zett, általában ismert szer­zőktől származó lírai dalok, melyekben egyaránt fellel­hetők nép- és műzenei ele­mek. Mondom lírai dalok, melyek az ember minden­napjait kísérő örömet, bána­tot, szerelmes vágyódást és fájdalmas csalódást, fiatalos szilajságot, s az elmúlás ke­serűségét, boldogságot és bol­dogtalanságot és ki tudja felsorolni még hányféle élet­érzést fejeznek ki. Kodály szerint „...ez az első töme­ges megjelenése olyan köz­érthetően magyar népszerű zenének, amit még ma is mindenki annak érez.” Ezek­ből a közérthetően népszerű dalokból hallgathattak a je­lenlévők egy csokorra va­lót. Megszólalt a címet adó „Akácos út”, az érzelmeket korbácsoló „Vén cigány". Átélhették a jelenlévők, hogy „Nincsen rózsa tövis nélkül, szerelem szenvedés nélkül.” Együtt szárnyalhat­tak a „Gém daru”-val és volt lehetőség önvizsgálatra a „Nem vagyok én már az aki voltam” hallgatása köz­ben. Lehetett elérzékenyülni és feloldódni ropogós csár­dásban, felidézni a régen volt szerenádok vallomásait s gondolatban bekopogtatni az útszéli fogadóba, ahol „Zene, zene, zene szól a csár­dában”. Mindebben segítet­tek a jókedvvel és stíluso­san éneklő művészek: Sza- lay László, Pintér Györgyi, a nótaestet nagyszerűen in­dító Gyulay Erzsi, Molnár Júlia, a „Nyílik a rózsában” ismertté vált Takács Béla, s e műfajban Kanadától Ausztráliáig méltán világhí­rű Solti Károly. Kísért i’fj. Oláh Kálmán és népi zene­kara. A sikeres műsort kon­ferálta és humornál fűszerez­te dr. Németh József. Lemle Zoltán Egy útmutató füzetről Rádió A nagykamasz fiú hiúsága A Babits Mihály Megyei és Városi Művelődési Központ új kiadvánnyal lepte meg lá­togatóit ezekben a napokban. A hasznos és tájékoztató fü­zet az 1985/86-os évadra vo­natkozó terveket, művelődési és szórakozási lehetőségeket tartalmazza, de eligazítja az érdeklődőket a szakkörök, tanfolyamok, klubok prog­ramjáról, az összejövetelek időpontjairól, a művészeti együttesek próbáiról. Néhány dologról érdemes részletesebben is szólni, per­sze, nem elvenni a hasznos füzetecske „kenyerét” — és előrebocsátva azt is, hogy e mellett a megszokott, tehát a havonta megjelenő műsor­füzetet ezután is eljuttatják látogatóiknak. Tehát a jól szerkesztett kiadványban mindenki pillanatok alatt el­igazodhat, s már most, a nyár végén hozzávetőlegesen meg­tervezheti segítségével csa­ládja, baráti köre, illetve sa­ját maga programjait. Rész­letes a színházi évad bérlet- tájékoztatója, mind az elő. adásokat, mind az árakat il­letően. Sőt, előreláthatóan a művelődési központ munka­társai úgynevezett pótelőadá- solkkal is számolnak, nagyon helyesen, hiszen az összeál­lítások a színházak tájékoz­tató jellegű műsortervei alap­ján készültek. Így a bérlet­vásárlók élőre tudhatják, ha a számozott előadások közül valamelyik nem valósulna meg, mélyek azok a darabok, melyeket beiktathat helyet­tük. A színházi előadások mellett a hangversenyekről és kiállításokról is tájékoztat a füzet, de a már említette­ken kívül eligazítást nyújt a közhasznú, illetve végzett­séget nyújtó tanfolyamokról, és természetesen a nyelvtan- folyamokról is. A végzettséget nyújtó tan­folyamok közül csak néhá­nyat említünk: targoncaveze­tő, ívhegesztő, könnyűgép­kezelői; de említésre méltó a továbbképző és speciális tan­folyamok széles választéka is. Végezetül szól az útmutató az „egyebekről”, ahol a Teát­rum Galéria és presszó ösz- szejöveteléit ajánlja, sőt a színházkedvelők számára olyan előadásokat is szervez, nek, melyek bemutatására Szekszárdon nincs lehetőség, azaz invitálja a „Színházi bu­szok” járataira az ínyence­ket. Azt hiszem, a művelődési központ tájékoztatója való­ban útmutatóul szolgál a Szekszárdon és a környéken élőknek. — h — Mindannyian átéljük — férfiak—nők — a kamaszkor világra és önmagunkra is mérges ellentmondásait, a magunk megtalálásának gyötrelmesen szép idejét, és hogy „teljes” legyen a leltár, a kamaszkori első szerelem ismeretlenségét. Ha mond­juk ezekkel a kérdésekkel foglalkozik rádiójátékában egy író és talál két kiváló színészt a fenemód ellent­mondásos és sokszor komi­kus vívódás eljátszásához, akkor műve már félsiker. Siker volt az elmúlt va­sárnap a Kossuthton sugár­zott Vidor Miklós-hangjáték. És nem elsősorban a két ki­váló színészei — Hegedűs D. Géza és Jani Ildikó — ala­kítása miatt. A történetet nevezhetjük könnyed nyári, vagy aktuá­lis vakációs-kamasz történet­nek is. Nevezni nevezhetjük, de ez a felszínes megállapí­tás igazán nem fedi az ö és én címmel sugárzott mű tartalmát. Mondanivalójá­ban lényegesen mélyebbre ásott Vidor Miklós, amikor tavalyi nyaralásának hely­színére visszaküldte gimna­zista fiú főszereplőjét, hogy találkozhasson tavalyi falu­si vakációjának színhelyén megismert hasonkorú szép gimnazista lánnyal. Igaz, ha ennél a pontnál önök sze­relemre gondolnak, nem csa­lódnak. Ám a kapcsolatot a szerző nem hétköznapi, di­rekt módon írja le nekünk. Hanem egy olyan kétszere- pes konfliktusban, amelyben hárman vannak. Igenis hárman, mert Isti — Hegedűs D. Géza — a bu­dapesti flaszteron nevelke­dett, kicsit nagyképű ka­masszal Réka — Jani Ildikó — eljátsszatja egy láthatat­lan barát szerepét, mégpe­dig oly módon, hogy megtud­ja, milyen is valójában a tá­volról szeretett és a vakáció­ra nagyon várt fiú. Mesteri fogás az ilyen konspiráció, amikor egyazon embernek két szerepben kell színt vallani magáról és el­játszani önmaga és esetleges barátja ellentmondásait, úgy, hogy saját érzelmeit ne ad­ja ki fenntartás nélkül a má­siknak. Érzésem szerint ez Hegedűs G. Gézának ez ke­vésbé sikerült. A rádiójáték igazi fősze­replője a lányt megszemé­lyesítő Jani Ildikó volt, aki mintha az összes lány és asszony meleg érzéseit, prak­tikáit adta volna vissza. De úgy, hogy minden böködés- ből, csipkelődésből érezni le­hetett, hogy szereti azt, akit bánt. szűcs Tévénapló Jó volt a Hétvége Azt mondják, minden jó, ha jó a vége. Erre én azt mondom — pontosabban nem is erre, hanem a tele­vízió „Hétvége” című műsorfüzérére — hogy minden jó, ha jó az eleje, a közepe és természetesen a vége. S mindez egyértelműen elmondható a két és fél napos nonstop-sorozatról, melynek műsorvezetője Horváth János, háziasszonya Endrei Judit volt. Hely hiányában, ugyanakkor sajnálattal nem soroljuk fel a rendezők, a műszaki vezetők, riporterek, gyártásvezetők nevét, ahogyan a búcsúzáskor Endrei Judit sem tette, mind­össze annyit mondott, hogy hatvanhétén voltak szol­gálatban — hozzátehetjük, igen sokak örömére — a hét végén. És jó volt érezni, hogy a csapat ra­gyogóan dolgozott és „élt” együtt ezekben a napokban No persze, a ragyogó együttdolgozásnak más meg­nyilvánulási formái is voltak jócskán. Sőt, mondhatni, hogy a műsor minden mozzanata e „kategóriába” tar­tozott. Tehát egy újszerű és nagyszerű kezdeményezés végeredménye pergett a filmkockákon — a tévék kép­ernyőjén — pénteken délutántól vasárnap estig. A megszokott műsorblokkokon kívül több helyszínről érkeztek az élő riportok — tele nyárvégi és hétvégi gondolatokkal, problémákkal. De helyet kaptak a mű sorban a vetélkedők, a szórakoztató programok és pro­dukciók. Számtalan aktuális kérdés került napirendre, melyben elmondták véleményüket a nézők, ugyanakkor az illetékesek is. Most mondhatnám azt, hogy ők hatvanhétén sokak­nak tettek „keresztbe”. Ezt úgy értem, hogy mindazok­nak a nézőknek, akiknek egyszerűen fölborították tér_ vezett programjukat. Mert aki belenézett a Hétvégébe, az aligha tudott elszakadni a képernyőtől! Végezetül? Örömmel látnánk a folytatást, melynek színvonalában csöppet sem lehet kételkedni, ugyanis Horváth Jánosék a mércét már most, igencsak magasra állították. S nem túlzók, ha azt mondom, hogy minden elismerést megérdemelnek a színvonalért, a változatos összeállításért, de magáért a fizikai teljesítményért is — hm — Zsákutca Fiatal orvos érkezik a vidéki kórházba. Jóvágású, akin első percben megakad a nők szeme, azonkívül szorgalmas, lelkiismeretes, okos, s midőn egy nemzet­közi konferencián felszólal, az is kiderül róla, hogy tud németül. Szóval igazi Jókai-hős. Miként Jókai-hős a főorvos is, aki buta, féltékeny, korrupt, mindenki utálja, de nem lehet ellene tenni semmit, mert jó kap­csolatai vannak. — Tehát egyik oldalon áll a tündök­letes tisztaság, a másikon a sötét, mindenre képes go­noszság. Van ilyen az életben? Miért ne lenne, de az élet és a művészet játékszabályai merőben különböz­nek: ott minden megtörténik, a művészetben viszont ábrázolni kell, mert egyébként hitelét veszti a törté­net. Ilyen éles ellentétpárokat is jócskán ismer az irodalomtörténet, elég Otelló és Jago esetét említeni csak Shakespeare tudta azt, amit a Zsákutca című tévéfilm szerzői nem, hogy a jó és a rossz fogalmát mindig emberek testesítik meg. Mint már annyiszor, itt is az írói érzékenység hiány­zik, a jellemek meggyőző rajza, az események lélektani indoka. Ha ez hiányzik, minden elrugaszkodik a va­lóságtól, s már a tényekben is kételkedünk, jóllehet, az úgynevezett élet is produkálhatja őket, a történet érdektelen lesz, hőseinek sorsa közömbösen hagy ben­nünket. Mint itt is. Pedig a szerző, Sárosi István, aki. ről megtudjuk, hogy nem hivatásos író, feltehetően „az életből leste el” a témát, de ennél, a néző számára egyébként közömbös ténynél a társszerző és rendező. Málnay Levente is megállt. Az eredmény nagyon sovány, legföljebb annyit mond­hatunk, hogy ilyen az élet, de ez sem biztos. Pedig a szereplők kitesznek magukért, mint Sinkovits Imre és Lukács Sándor, de csodára ők sem képesek, Kései találkozás Cs. Szabó László 1949 elején úgy döntött, hogy nem tér haza. Egy ideig Itáliában élt, majd Angliába köl­tözött. s a londoni rádió magyar adásának lett mun­katársa. Itthon nem esett róla szó, a londoni rádióban elhangzó, jobbára kulturális beszámolóit kevesen hall­gatták, így azok sem ismerték akkori munkásságát, akik a 30-as évekből emlékeztek jelentős esszéire, no­velláira. Azokban az években megbecsült íróink közé tarto­zott, Babits, Illyés volt barátja, fontos szerepet játszott a rádió irodalmi rovatának vezetőjeként. Végre har­minc év után hazatért, két könyve is megjelent, tanul­mányainak és novelláinak testes gyűjteménye, többször hallottuk hangját, s azt is tudtuk, itthon akar meghalni, gazdag könyvtárát pedig a sárospataki kollégiumra hagyta. A ív-beszélgetés 1982 nyarán készült, két év múlva meghalt Cs. Szabó, s most, végre — a késedelem sem­miképp nem indokolt — láthattuk a róla készített fil­met, amelyen Czigány Györgynek beszélt életéről, mun­kásságáról. Sok mindenről természetesen nem eshe­tett szó, s a Cs. Szabó-hagyaték nyilván még tartogat irodalomtörténeti meglepetéseket, ahogy néhány évvel ezelőtt Fenyő Miksáé, aki megírta a Nyugat történe­tét, s hazaküldte nagyon gazdag, rendkívül fontos le­velezését, ami azóta meg is jelent. A beszélgetés során gyakran hanzott el a „kettős hű­ség", a befogadó ország iránti lojalitás, és a haza iránt soha fel nem adott ragaszkodás gondolata, s ez Cs. Szabó egész munkásságának egyik kulcsszava. Három évtizedes külföldi munkássága alatt soha nem esett a hűtlenség bűnébe, s ha sok mindent másként látott és élt át —, mint akik itthon maradtak, akkor is csak az anyanyelvben tudott és akart gondolkozni, s azt is tudta, hogy munkásságának itthon kell megmé­retnie. Erről is beszélt ezen a kései találkozáson. Az anyanyelv öröméről, arról az egyetlen lehetséges kö­zegről, amiben magyar írónak élnie és munkálkodnia adatott. Emelkedetten őrizve a szó erejét, becsületét és tisztaságát. Életútja változatos volt, de ezt soha nem tévesztette szem elől. CSÄNY1 LÁSZLÓ

Next

/
Thumbnails
Contents