Tolna Megyei Népújság, 1985. augusztus (35. évfolyam, 179-204. szám)
1985-08-27 / 200. szám
* Képújság 1985. augusztus 27. Nótaest Moziban Önbíráskodás Antoine — aki eredményesen nyomoz kedvese gyilkosai után Az emberek egy része hajlamos elfogadni, szinte természetesnek tartani az ön- bíráskodást, a „szemet szemért, fogat fogért” elv gyakorlati alkalmazását. így azt hiszem, sokan voltak az ön- bíráskodás című francia film nézői között, akik elfogadhatónak tartották a főszereplő reagálását a filmben bekövetkezett eseményekre, semmi kivetnivalót sem találva cselekedeteiben. Antoine, a szimpatikus, jó megjelenésű fiatalember lassúnak tartja a rendőrség nyomozását és kedvese meggyilkolása után maga is nyomozni kezd, hogy megtalálja a többmilliós nagyvárosban azt a három embert, akik Carine halálát okozták. Az már csak természetes, hogy egyedül is jut annyira, mint a rfagy apparátussal dolgozó rendőrség és együtt érkeznek el a végső képsoroknál a gyilkosokhoz, számolnak le a rossz arcú, ellenszenves, és minden megvetésre érdemes banditákkal. Persze ettől a krimi — mert hát arról van szó, — még lehetne izgalmas, a konfliktus drámai feszültséggel teli. Hogy nem lett az, azzal magyarázható, hogy túlságosan sematikus figurák mozognak a vásznon. A jók — a fiú oldalán állók, no és elsősorban a főszereplő —, makulátlanok, velük szemben a gonosztevők állnak, akikről szinte alig tudunk valamit azonkívül, hogy mindendre elszánt gaz. emberek és a két tábor között ott vannak a rendőrök, a lassú, megfontolt, ám mégis eredményt elérő Gagnon felügyelő irányításával. Hogy a történet mégis kitöltse a két órát, látomásszerű betétekkel a fiú visszaemlékezik az elmúlt időszakra, szerelmesével való megismerkedésére, az együtt töltött boldog napokra. Közben persze szorgalmasan gyakorolja a célbalö- vést, hogy amikor eljön a leszámolás perce — amiről minden mozinéző az első negyedórában tudja, hogy el keli jönnie —, megfelelő fel- készültséggel álljon az események elé. Amelyek mindenki várakozása szerint, feltartóztathatatlanul bekövetkeznek és a kétórás várakozás után a néző részese lehet a sok paradicsomlét és még több vaktöltényt felhasználó végkifejletnek, a nagy leszámolásnak. Hogy a fiú végül csak egy összebilincselt kezű, már védekezni sem tudó banditát öl meg, azon sem hiszem, hogy tűi sokan moralizálnának, hisz a jó győzött, a rossz elnyerte méltó büntetését — legalábbis a filmen. Mert az élet ugye bonyolultabb és nem mindig ilyen egyszerűen történnek a dolgok. De még ezzel sincs bajom, hisz mesét, kiagyalt történetet láttunk. Azzal viszont inkább van, hogy az önbíráskodás című film szinte sugallja, hogy jogos visszavágásról van szó, még ha kétségkívül gyilkosság is, ami történt, a fiú cselekedete érthető, sőt szinte elvárható volt. Az önbíráskodást jogalapra emelve szinte egyetlen útnak, elfogadható, logikusan megindokolt cselekedetnek, jogszolgáltatásnak tüntetve fel. A magam részéről inkább rábízom az igazságszolgáltatást az erre hivatott intézményekre, szervekre és bár az önbíráskodásnak földgolyónkon régi hagyományai vannak, továbbra sem javaslom senkinek, hogy a filmbeli példát kövesse. Tamási János Könnyű nyáresti szórakozást ígért az „Akácos út" című műsor, melyre az Országos Rendező Iroda szervezésében került sor Szekszárdon, a Babits Mihály művelődési központ színház- termében. Fajsúlyosabb program a tikkasztó kánikulában aligha váltott volna ki számottevő érdeklődést, a magyarnótát szeretők azonban szinte teljesen megtöltötték a nézőteret. Sokak számára népszerű e műfaj, ezért jó néhányan a környező községekből is Szekszárdra látogattak, hogy meghallgassák Solti Károlyt és társait. De mitől is közkedveltek ezek a nóták? Minden valószínűség szerint azért, mert az utóbbi másfél évszázad során keletkezett, általában ismert szerzőktől származó lírai dalok, melyekben egyaránt fellelhetők nép- és műzenei elemek. Mondom lírai dalok, melyek az ember mindennapjait kísérő örömet, bánatot, szerelmes vágyódást és fájdalmas csalódást, fiatalos szilajságot, s az elmúlás keserűségét, boldogságot és boldogtalanságot és ki tudja felsorolni még hányféle életérzést fejeznek ki. Kodály szerint „...ez az első tömeges megjelenése olyan közérthetően magyar népszerű zenének, amit még ma is mindenki annak érez.” Ezekből a közérthetően népszerű dalokból hallgathattak a jelenlévők egy csokorra valót. Megszólalt a címet adó „Akácos út”, az érzelmeket korbácsoló „Vén cigány". Átélhették a jelenlévők, hogy „Nincsen rózsa tövis nélkül, szerelem szenvedés nélkül.” Együtt szárnyalhattak a „Gém daru”-val és volt lehetőség önvizsgálatra a „Nem vagyok én már az aki voltam” hallgatása közben. Lehetett elérzékenyülni és feloldódni ropogós csárdásban, felidézni a régen volt szerenádok vallomásait s gondolatban bekopogtatni az útszéli fogadóba, ahol „Zene, zene, zene szól a csárdában”. Mindebben segítettek a jókedvvel és stílusosan éneklő művészek: Sza- lay László, Pintér Györgyi, a nótaestet nagyszerűen indító Gyulay Erzsi, Molnár Júlia, a „Nyílik a rózsában” ismertté vált Takács Béla, s e műfajban Kanadától Ausztráliáig méltán világhírű Solti Károly. Kísért i’fj. Oláh Kálmán és népi zenekara. A sikeres műsort konferálta és humornál fűszerezte dr. Németh József. Lemle Zoltán Egy útmutató füzetről Rádió A nagykamasz fiú hiúsága A Babits Mihály Megyei és Városi Művelődési Központ új kiadvánnyal lepte meg látogatóit ezekben a napokban. A hasznos és tájékoztató füzet az 1985/86-os évadra vonatkozó terveket, művelődési és szórakozási lehetőségeket tartalmazza, de eligazítja az érdeklődőket a szakkörök, tanfolyamok, klubok programjáról, az összejövetelek időpontjairól, a művészeti együttesek próbáiról. Néhány dologról érdemes részletesebben is szólni, persze, nem elvenni a hasznos füzetecske „kenyerét” — és előrebocsátva azt is, hogy e mellett a megszokott, tehát a havonta megjelenő műsorfüzetet ezután is eljuttatják látogatóiknak. Tehát a jól szerkesztett kiadványban mindenki pillanatok alatt eligazodhat, s már most, a nyár végén hozzávetőlegesen megtervezheti segítségével családja, baráti köre, illetve saját maga programjait. Részletes a színházi évad bérlet- tájékoztatója, mind az elő. adásokat, mind az árakat illetően. Sőt, előreláthatóan a művelődési központ munkatársai úgynevezett pótelőadá- solkkal is számolnak, nagyon helyesen, hiszen az összeállítások a színházak tájékoztató jellegű műsortervei alapján készültek. Így a bérletvásárlók élőre tudhatják, ha a számozott előadások közül valamelyik nem valósulna meg, mélyek azok a darabok, melyeket beiktathat helyettük. A színházi előadások mellett a hangversenyekről és kiállításokról is tájékoztat a füzet, de a már említetteken kívül eligazítást nyújt a közhasznú, illetve végzettséget nyújtó tanfolyamokról, és természetesen a nyelvtan- folyamokról is. A végzettséget nyújtó tanfolyamok közül csak néhányat említünk: targoncavezető, ívhegesztő, könnyűgépkezelői; de említésre méltó a továbbképző és speciális tanfolyamok széles választéka is. Végezetül szól az útmutató az „egyebekről”, ahol a Teátrum Galéria és presszó ösz- szejöveteléit ajánlja, sőt a színházkedvelők számára olyan előadásokat is szervez, nek, melyek bemutatására Szekszárdon nincs lehetőség, azaz invitálja a „Színházi buszok” járataira az ínyenceket. Azt hiszem, a művelődési központ tájékoztatója valóban útmutatóul szolgál a Szekszárdon és a környéken élőknek. — h — Mindannyian átéljük — férfiak—nők — a kamaszkor világra és önmagunkra is mérges ellentmondásait, a magunk megtalálásának gyötrelmesen szép idejét, és hogy „teljes” legyen a leltár, a kamaszkori első szerelem ismeretlenségét. Ha mondjuk ezekkel a kérdésekkel foglalkozik rádiójátékában egy író és talál két kiváló színészt a fenemód ellentmondásos és sokszor komikus vívódás eljátszásához, akkor műve már félsiker. Siker volt az elmúlt vasárnap a Kossuthton sugárzott Vidor Miklós-hangjáték. És nem elsősorban a két kiváló színészei — Hegedűs D. Géza és Jani Ildikó — alakítása miatt. A történetet nevezhetjük könnyed nyári, vagy aktuális vakációs-kamasz történetnek is. Nevezni nevezhetjük, de ez a felszínes megállapítás igazán nem fedi az ö és én címmel sugárzott mű tartalmát. Mondanivalójában lényegesen mélyebbre ásott Vidor Miklós, amikor tavalyi nyaralásának helyszínére visszaküldte gimnazista fiú főszereplőjét, hogy találkozhasson tavalyi falusi vakációjának színhelyén megismert hasonkorú szép gimnazista lánnyal. Igaz, ha ennél a pontnál önök szerelemre gondolnak, nem csalódnak. Ám a kapcsolatot a szerző nem hétköznapi, direkt módon írja le nekünk. Hanem egy olyan kétszere- pes konfliktusban, amelyben hárman vannak. Igenis hárman, mert Isti — Hegedűs D. Géza — a budapesti flaszteron nevelkedett, kicsit nagyképű kamasszal Réka — Jani Ildikó — eljátsszatja egy láthatatlan barát szerepét, mégpedig oly módon, hogy megtudja, milyen is valójában a távolról szeretett és a vakációra nagyon várt fiú. Mesteri fogás az ilyen konspiráció, amikor egyazon embernek két szerepben kell színt vallani magáról és eljátszani önmaga és esetleges barátja ellentmondásait, úgy, hogy saját érzelmeit ne adja ki fenntartás nélkül a másiknak. Érzésem szerint ez Hegedűs G. Gézának ez kevésbé sikerült. A rádiójáték igazi főszereplője a lányt megszemélyesítő Jani Ildikó volt, aki mintha az összes lány és asszony meleg érzéseit, praktikáit adta volna vissza. De úgy, hogy minden böködés- ből, csipkelődésből érezni lehetett, hogy szereti azt, akit bánt. szűcs Tévénapló Jó volt a Hétvége Azt mondják, minden jó, ha jó a vége. Erre én azt mondom — pontosabban nem is erre, hanem a televízió „Hétvége” című műsorfüzérére — hogy minden jó, ha jó az eleje, a közepe és természetesen a vége. S mindez egyértelműen elmondható a két és fél napos nonstop-sorozatról, melynek műsorvezetője Horváth János, háziasszonya Endrei Judit volt. Hely hiányában, ugyanakkor sajnálattal nem soroljuk fel a rendezők, a műszaki vezetők, riporterek, gyártásvezetők nevét, ahogyan a búcsúzáskor Endrei Judit sem tette, mindössze annyit mondott, hogy hatvanhétén voltak szolgálatban — hozzátehetjük, igen sokak örömére — a hét végén. És jó volt érezni, hogy a csapat ragyogóan dolgozott és „élt” együtt ezekben a napokban No persze, a ragyogó együttdolgozásnak más megnyilvánulási formái is voltak jócskán. Sőt, mondhatni, hogy a műsor minden mozzanata e „kategóriába” tartozott. Tehát egy újszerű és nagyszerű kezdeményezés végeredménye pergett a filmkockákon — a tévék képernyőjén — pénteken délutántól vasárnap estig. A megszokott műsorblokkokon kívül több helyszínről érkeztek az élő riportok — tele nyárvégi és hétvégi gondolatokkal, problémákkal. De helyet kaptak a mű sorban a vetélkedők, a szórakoztató programok és produkciók. Számtalan aktuális kérdés került napirendre, melyben elmondták véleményüket a nézők, ugyanakkor az illetékesek is. Most mondhatnám azt, hogy ők hatvanhétén sokaknak tettek „keresztbe”. Ezt úgy értem, hogy mindazoknak a nézőknek, akiknek egyszerűen fölborították tér_ vezett programjukat. Mert aki belenézett a Hétvégébe, az aligha tudott elszakadni a képernyőtől! Végezetül? Örömmel látnánk a folytatást, melynek színvonalában csöppet sem lehet kételkedni, ugyanis Horváth Jánosék a mércét már most, igencsak magasra állították. S nem túlzók, ha azt mondom, hogy minden elismerést megérdemelnek a színvonalért, a változatos összeállításért, de magáért a fizikai teljesítményért is — hm — Zsákutca Fiatal orvos érkezik a vidéki kórházba. Jóvágású, akin első percben megakad a nők szeme, azonkívül szorgalmas, lelkiismeretes, okos, s midőn egy nemzetközi konferencián felszólal, az is kiderül róla, hogy tud németül. Szóval igazi Jókai-hős. Miként Jókai-hős a főorvos is, aki buta, féltékeny, korrupt, mindenki utálja, de nem lehet ellene tenni semmit, mert jó kapcsolatai vannak. — Tehát egyik oldalon áll a tündökletes tisztaság, a másikon a sötét, mindenre képes gonoszság. Van ilyen az életben? Miért ne lenne, de az élet és a művészet játékszabályai merőben különböznek: ott minden megtörténik, a művészetben viszont ábrázolni kell, mert egyébként hitelét veszti a történet. Ilyen éles ellentétpárokat is jócskán ismer az irodalomtörténet, elég Otelló és Jago esetét említeni csak Shakespeare tudta azt, amit a Zsákutca című tévéfilm szerzői nem, hogy a jó és a rossz fogalmát mindig emberek testesítik meg. Mint már annyiszor, itt is az írói érzékenység hiányzik, a jellemek meggyőző rajza, az események lélektani indoka. Ha ez hiányzik, minden elrugaszkodik a valóságtól, s már a tényekben is kételkedünk, jóllehet, az úgynevezett élet is produkálhatja őket, a történet érdektelen lesz, hőseinek sorsa közömbösen hagy bennünket. Mint itt is. Pedig a szerző, Sárosi István, aki. ről megtudjuk, hogy nem hivatásos író, feltehetően „az életből leste el” a témát, de ennél, a néző számára egyébként közömbös ténynél a társszerző és rendező. Málnay Levente is megállt. Az eredmény nagyon sovány, legföljebb annyit mondhatunk, hogy ilyen az élet, de ez sem biztos. Pedig a szereplők kitesznek magukért, mint Sinkovits Imre és Lukács Sándor, de csodára ők sem képesek, Kései találkozás Cs. Szabó László 1949 elején úgy döntött, hogy nem tér haza. Egy ideig Itáliában élt, majd Angliába költözött. s a londoni rádió magyar adásának lett munkatársa. Itthon nem esett róla szó, a londoni rádióban elhangzó, jobbára kulturális beszámolóit kevesen hallgatták, így azok sem ismerték akkori munkásságát, akik a 30-as évekből emlékeztek jelentős esszéire, novelláira. Azokban az években megbecsült íróink közé tartozott, Babits, Illyés volt barátja, fontos szerepet játszott a rádió irodalmi rovatának vezetőjeként. Végre harminc év után hazatért, két könyve is megjelent, tanulmányainak és novelláinak testes gyűjteménye, többször hallottuk hangját, s azt is tudtuk, itthon akar meghalni, gazdag könyvtárát pedig a sárospataki kollégiumra hagyta. A ív-beszélgetés 1982 nyarán készült, két év múlva meghalt Cs. Szabó, s most, végre — a késedelem semmiképp nem indokolt — láthattuk a róla készített filmet, amelyen Czigány Györgynek beszélt életéről, munkásságáról. Sok mindenről természetesen nem eshetett szó, s a Cs. Szabó-hagyaték nyilván még tartogat irodalomtörténeti meglepetéseket, ahogy néhány évvel ezelőtt Fenyő Miksáé, aki megírta a Nyugat történetét, s hazaküldte nagyon gazdag, rendkívül fontos levelezését, ami azóta meg is jelent. A beszélgetés során gyakran hanzott el a „kettős hűség", a befogadó ország iránti lojalitás, és a haza iránt soha fel nem adott ragaszkodás gondolata, s ez Cs. Szabó egész munkásságának egyik kulcsszava. Három évtizedes külföldi munkássága alatt soha nem esett a hűtlenség bűnébe, s ha sok mindent másként látott és élt át —, mint akik itthon maradtak, akkor is csak az anyanyelvben tudott és akart gondolkozni, s azt is tudta, hogy munkásságának itthon kell megméretnie. Erről is beszélt ezen a kései találkozáson. Az anyanyelv öröméről, arról az egyetlen lehetséges közegről, amiben magyar írónak élnie és munkálkodnia adatott. Emelkedetten őrizve a szó erejét, becsületét és tisztaságát. Életútja változatos volt, de ezt soha nem tévesztette szem elől. CSÄNY1 LÁSZLÓ
