Tolna Megyei Népújság, 1985. augusztus (35. évfolyam, 179-204. szám)

1985-08-24 / 198. szám

6 NÉPÚJSÁG

1985. »ufusstus 24.

Auth László géplakatossal

I

— A legjobban fizetett műn« kások közé tartozik, sőt, még a főmérnök fizetésével is vetekszik. Nem zavarja ez? Nem okoz lelkiismereti válságot néha?

— Valami sántít a fizetések körül. Nyilván az én munkám is fontos és egy mérnök munkája is. Melyiket kell jobban megfizetni? Ezt a kérdést magamnak is többször feltettem, a kollégáimmal is beszéltünk róla eleget. Ellentét van mindenhogyan a műszaki értelmiségiek és a munkások fizetése között. Ezt jól tudjuk. A régi bérezési gyakorlat hibája ez Most már kezdjük észrevenni, hogy milyen fontos a műszaki értelmiség. A megbecsülésük még közel sincs ott, ahol kellene.

I

— Ha lehetősége lenfie rá megfizetné Jobban a műszakiakat?

— Mindenesetre több megbecsülésre lenne szükség. Figyelembe kéne venni azt a többlet szellemi tudást, ami az ő fejükben van. A rengeteg tanulást, a hosszú iskolaidőt. Azt azért rögtön szeretném hozzátenni: csak

megfelelő követelményrendszer felállítása után.

— Az a tapasztalatom, hogy a munkások nagy része mintha nem lenne egy véleményen magával.

— Nem tudom, hogy a többségnek mi a véleménye. Nekem az. hogy azt, aki felelősséget vállal, tudása legjavát adja, feltétlenül anyagilag és erkölcsileg is jobban kell dotálni, mint most.

I

— Az előbbi mondatából azt veszem ki, hogy a műszaki értelmiség nem nyújtja azt, amit kellene.

— Lehet, hogy félreérthető volt a fogalmazásom. A többség szerintem sokkal lel. kiismeretesebb, mint azt elismerjük. Vannak kivételek, és néha csak a kivételekre figyelünk, azokra, akik nagy hangon lobogtatják a diplomájukat és azokra, akik „odateszik azt az asztalra” amit elvárunk tőlük. Visszatérve az előbbi gondolatához': a munkatársaim között még soha sem hallottam azt, hogy nem kell megfizetni a jó mérnököt, ök mindig a rosszról beszélnek, aki csak parancsolni tud, de amikor a munkáról van szó, valahogy elfelejt itt lenni, ahol szűk. ség lenne rá. Ha az előbbi véleménye igaz, akkor azt is ki kell mondani: a munkások között is van lógós, olyan, aki úgy áll a munkához. hogy más is hozzáférjen. De. nem ők a munkásság, hanem csak elenyészően kicsi része. Ugyanez vonatkozik a műszakiakra is.

I

— Ha az elenyésző kisebbségről lenne szó, akkor nem ott állna a gazdaság,, ahol áll . . .

— Azt nem tudom, hogy miért nem divat ma szellemi és fizikai téren a legtöbbet adni. Van egy olyan nézet is, hogy ki kell pihenni valami, kor az embernek magát.

Hogy ez mikor és hogyan alakult ki, nem tudom. .Talán a fizetésekkel van baj, az elismeréssel? Nekem az a tapasztalatom, hogy itt Szek- szárdon, a műszergyárban a többség igencsak sokat dolgozik. A műszaki szakemberek is ugyanúgy részt vesz.

nek ebben, mint bárki. Az megint lehetne egy kérdés: tehetnének-e többet?

| — Tehetnénk többet?

— Ezen kár lenne meditálni. Többet mindig lehet tenni. Egy biztos: a nyolc órai munkának kellene több becsület. De, amíg — ezt én nem mondhatom — valaki délután fuSiban, vagy gmk-ban többet keres, mint a munkahelyén, addig nem lesz rend. Nem beszélve arról, hogy elfelejtkeztünk valamiről: a pihenésről. Pedig nem minden a minden.

| — Ezt hogy érti?

— Nem szabad belefeledkeznünk az éjjel-nappali munkába. Pihenni kell, a családra időt szakítani, észre kell venni, hogy tönkrezúztuk a közművelődést. . Nyolc órát dolgozzunk, de mindenkitől kénjük számon,’ hogy mit tetA. Erre értem a „nem minden a mindent”.

I

— Közhely már, de mégis megkockáztatom: a mai gazdasági helyzetben ...

— Éppen a mai gazdasági helyzetben kellene jobban meggondolni a dolgokat.'Kell és szükség van arra, hogy az emberek alkotóerejüket megmutassák, biztos vagyok benne, hogy a gazdasági munka- közösségek is nagy hasznot hoznak az országnak. Csak az ár nem kiszámított még. Mert az egyik oldalon nyertünk valamit, a másikon lehet. hogy többet veszítünk.

— Itt van az én gondom is. Ha nem megy a munka, ha nem tudunk hatékonyan termelni, akkor kénytelenek vagyunk munkaidőnöveléssel elérni azt, amire szükségünk van. Es ezért firtattam a beszélgetésünk elején, hogy a műszakiak megbecsülése fontos.

— Ezt mondtam én is.

I

— De többen azt mondják, hogy a munkásosztály a Paradicsomban érezheti magát, mert olyan jól megvan fizetve . ..

— Nézze, nekem 41 forint 70 fillér az órabérem. Ügy hallottam, hogy erre valószínűleg hamarosan még kapok egy forint tíz fillért. Kitűnő fizetés. Megérdemlem’

— Mégcsak gondolni sem merek arra,hogy nem, hiszen nagyon régóta ismerjük egymást, tudom mennyit dolgozik.

— Mit adok ezért a fizetésért? Minden vasipari szak. mában jártas vagyok. Lakatos a szakmám, Zámbó János lakatosmesternél tanultam és 1961-ben ■ kaptartt szakmunkás-oklevelet^ Két' sőbb szakmunkásvizskát tettem a köszörűs szakmából is. Habár az csak papír. Két évig dolgoztam marósként, ha kell, hegesztek, esztergál-, ni is tudok, de azzal nem dicsekszem. Huszonegy éve dolgozom a műszergyárban. Nekem minden gép kezes jó-, szag.

I

— En nem a maga fizetéséről akartam bczsélni...

— Tudom. Csak azt felejtik el sokan, hogy ha egy .' munkástól megkérdezik — sokszor láttam a televízióban — , hogy mennyi a keresete, az mindig a jövedelmét mondja, de azt véletlenül sem teszi hozzá, hogy azért a hétezer forintért háromszáz órát dolgozott. Neki

a végeredmény számít. Meri úgy kalkulál: ennyi és ennyi a kiadásom, a rezsim, ahhoz mennyit kell keresni, hogy gondtalanul eleget tudjak tenni a fizetnivalóknak. Az én csoportomban 30—35 éves emberek dolgoznak. Két-há- rom gyerekük van. Családapák, akiknek el kell tartani a családjukat és némelyiknek még lakása sincs. Akkor ki van túlfizetve?

I

— Azt hiszem, rossz nyomon vagyunk: csak a pénzről beszéltünk.

— A pénzről, de mégis az elismertségről. És azt a pénz is kifejezi. Egy biztos, hogy minden ember szereti, ha figyelnek rá, ha észreveszik. Most mindent a pénzben mérünk. Egyszer majd rájövünk, hogy ez nem jó. Egyre kevesebbet beszélünk a közösségről. Pedig, visszatérve a legelső gondolathoz: csak közösen jutunk előre, akkor ha a munkás is, és a mérnök is együtt dolgozik. Külön-külön egyik sem ér semmit.

| — Hisz a közösségben?

— Egymagámban sehová sem juthatok. Minden közösségben szükség van egy jó vezetőre, aki összetartja őket. És ennek a vezetőnek a mai technikai szint miatt is legalább üzemmérnöknek kell lennie. És ebből az következik, hogy a közösségnek kell ismernie az egyént. Ha a közösség erre alkalmas, akkor lesz rendben a dolog.

I

— Ehhez azonban olyan emberek kellenek, akik képesek elismerni másokat is, nemcsak önmagukat.

— Most negyvenhárom évesen is azt mondom, hogy szívesen tanulok bárkitől: legyen az kezdő szakmunkás, vagy iskolapadból kikerült mérnök. A tanuláson van a hangsúly.

I

— Könnyen beszél: eljutott már arra a szakmai szintre, hogy tudja már, mit nem tud. Es aki ezt tudja, az másképpen viselkedik . ..

— Az a véleményem, hogy minden szakembernek el kell jutnia odáig, hogy legyen tartása mint szakembernek, de legyen hiányérzete is. Ha a kettőt összhangba tudja hozni, akkor rtem téveszthet.

— Nem kötözködni akarok, de az üzemben — alkatrész- gyártásban — elég sokan néznek ferde szemmel a tmk-ra, vagyis magukra, akiknek mégisncsak az a feladatuk, hogy biztosítsák a folyamatos termelést, vagyis jfcgyenek mindig jók a gé— A kiszolgáló részleget örökké illett szidni. így aztán bennünket is pocskondiáznak néha. Érthető: aki szigorú norma szerint dolgozik és attól függ a hónap «égén a boríték vastagsága, •hogy tudott-e folyamatosan dolgozni, azt nem fogja érdekelni a karbantartók problémája. Azt nem' érdekli, hogy olyan régi a gépek egy része, melyekhez már nem gyártanak alkatrészt, az újakhoz pedig valutáris okokból nem vehetünk alkatrészt. Mi megpróbálunk úgy dolgozni, hogy ezt ne vegyék észre, és itt legyártjuk az alkatrészeket. Erre alkalmas ma már ez a kollektíva.

— Csak hát Igen drága kisipari módszerekkel alkatrészt gyártani.

— Drága, de nincs más lehetőség.

— Lehet, hogyha a vállalat központjából leadnának több új gépet, akkor nem lenne ilyen gondjuk. Mert tapasztalatom szerint a vállalati központokban Igencsak kiváló gépek állnak, mert nincs hozzájuk munkaerő.

— Hogy munkaerő nincs, vagy munka, nem tudom ...

— Nem akar rosszat mondani a vállalati központra?

— Nem. Habár régebben bosszantó volt és sértő, hogy azt mondták: nem való ide új gép, mert csak a kapához értenek. Azóta már bebizonyosodott, hogy mi is alkalmasak vagyunk műszergyártásra, sőt, el is ismerik, hogy van itt egy komoly szakgárda.

I

— Mostanában egyre több helyen hallani, hogy szeretnének önálló vállalatként működni tovább. A szekszárdi műszergyárban nem beszélgetnek erről?

— Beszélgetni beszégetünk róla, de az a véleményem, hogy nincsenek meg a feltételek. i

— Ezt úgy mondta, mint egy rossz gad&sági vezető ...

— Nem védekezni akarok, de még nincs önálló piackutatásunk, kereskedelmi apparátusunk ... Tehát így gondoltam, hogy nincsenek meg a feltételek.

■ — De ...

— Biztos vagyok abban, hogy képesek lennénk váltani, úgy mint eddig. Amilyen feladatot ez a kollektíva eddig kapott, azt teljesíteni tudta.

— Szeretnék áttérni egy másik témára. Két éve izgat, hogy miért engedte elindulni akkor a fiát a Gemenc! Nagydíjért a közel kétszáz kilométeres országúti kerékpáros versenyen. A fiú Ausztriában bukott és a jobb Iába, bokájától kezdve végig a combjáig sebes volt, vagyis végighúzódott rajta egy jó erős varr. Az a fiú szenvedett a versenyen.

— Senki sem kötelezte, hogy induljon a versenyen, ö döntött így.

I — De maga az édesapa . . .

— Meg kellett értenem a fiamat. Évekig készült arra, hogy majd egyszer a nagyok között sikert ér el. És ez a verseny hazai pályán volt. Neki presztízs okokból is indulnia kellett. Tudomásul kell vennünk, hogy minden versenyen egyetlen első hely van, és 150 ember szeretné art elnyerni. Hát az én fiam is szeretne a dobogó legmagasabb fokára állni, és itt Szekszárdon.

I

— Ez a kis történet egyben jellemzi az apát is ...

— Mindig önállóságra neveltem a fiamat. Soha sem csináltam meg helyette semmit. A£t is tudja, hogy a siker mindig sok-sok szenvedésből és apró, alig észrevehető sikerekből tevődik ösz- sze. Én még nem találkoztam olyan sikeres emberrel, aki nem szenvedett meg az elismerésért. És ez nemcsak a sportra érvényes.

I

— Örülök, hogy beszélgethettünk!

Hazafi József

Múltunkból

1896. május 8-án Szekszárdon a megyeházán díszünnepség keretében emlékeztek meg Magyarország fennállásának ezredik évfordulójáról. A megye előkelőségei dísz- magyarba öltöztek az évforduló tiszteletére. Az ünnepségen Krammerer Ernő képviselő mondott emlékbeszédet. A beszédet az Űjfalusy nyomdában kiadták. Idézünk a beszédből, amely — ha teljes teljedelmében néztük — mintegy a megyetörténetnek vázlata is lehetne.

„Első szent királyunk, István, megalapítja Pécsvárad nagyszerű monostorát, első Béla király Szent Benedek rendjét telepíti le, lovagias királyunk, Szent László a hátai hegy ormára építi pompás zárdáját. Vak Béla király Dunaföldvárt, II. Géza Cika- dort alapítja a bátaszéki síkon.

A királyok egymást követő sora csak adományozásokkal erősíthették, tarthatták meg hatalmukat, és a nagy számú királyi birtok vidékünkön erre kedvező alkalmat nyújtott. Így kerültek már Anjouk és Zsig- mond alatt Henrik bár megtört utódai közül Tamásiba a Tamássy vajdák, a Rátold nemzetség büszke sarjai a királyok vadászó helyére Paksra, megalapítva a Paksy nemzetséget; a Laczffyak tetterőtől duzzadó, hatalmas alakjai Simontornyára, Döb- röközre; Tolnavárra, a királynők birtokára a Marcza- lyak, a Pécz nemzetségből, amely nemzetségnek egy másik ága sok századdal utóbb került ismét közénk és itt él máig Hőgyészen és Lengyelen; Adria kéklő vizei mellől, Cherse és Osszeroról Kölesdre a Zerechenek pénzügyekben járatos őse, Györgyibe, Anyavárra a besenyő Bodók, Dombóvárra, Felsőnyékre a besenyő Dombayák.

És itt élt és virágzott mindenkor a történelmi nevezetességű nemzetségek e fényes sorozata, a Kanizsaiak, Garayak, Perényiek, Héder- váriak, Országhok, Werbőczy István, Enyingi Török Bálint.

Sok nagy alak élete, sok nagy esemény zajlott le körünkben, melyek emlékét is fű takarja immár, de melyekről emlékezni ma a kegyelet parancsolta kötelesség.”

EGY KÜLÖNÖS KÉPVISELŐI BESZÁMOLÓ

Vékony, magyar és német nyelven fogalmazott, alig 22 oldalnyi füzetecske található a Tolna Megyei Levéltár könyvtárának polcán. Valamikor számos példány került a megyébe belőle. A címe: Nyílt levél a kölesdi választókerület választóihoz — olvassuk a füzet címoldalán, s azt is megtudjuk, hogy az írója Sztankovánszky Imre, a nemzeti munkapárt kölesdi választókerületének képviselője. Ö írta — és nyomtattatta — a nyílt levelet, tekintve hogy betegsége megakadályozta tervezett Tolna megyei kőrútjának lebonyolításában, s hosszabb ideig nem tudott találkozni a választókkal. A nyílt levél nemcsak azokhoz került el, akik ráadták voksükat, hanem az ellene szavazóknak is jutott belőle.

Sztankovánszky a kormánypárt embere volt. Csak minimális szótöbbséggel választották meg 1910-ben. A kiegyezési törvény alapján álló politikus feltétlen híve volt Bécsnek, Tiszának, szélsőséges irányzatnak tartotta a 48-asok szervezkedését. Kárhoztatta a koalíciós kormányzást. Ez a politikai szemlélet fogalmazódott meg a nyílt levélben is.

A beszámolójában hosszasan sorolja Tisza István érdemeit, különösen az obst- rució elleni intézkedéseit. Mint írta, gróf Tisza István jogánál és kötelességénél „férfias elszántsággal, elnöki jogánál és kötelességénél fogva, a házszabályokban

adott teljes hatalmának minden szigorával megállította az országgyűlést azon a meredek lejtőn, amelyre az ellenzék juttatta, szilárd és biztos kézzel metszve ki azon rút fekélyt, amely már egy évtizednél tovább rágódott a Haza testén”.

Mit tett hát Tisza, miért szólt oly lelkesen róla a kő- lesdi választókerületi képviselő? 1913. június 4-én önkényesen lezárta az egy év óta tartó parlamenti vitát és megszavaztatta a véderőtörvényt, amely megemelte a hadsereg létszámát. A következő napokban rendőri karhatalommal kivezettette a tüntető ellenzéki képviselőket, majd a parlamenti mentelmi bizottsággal többeket hosszabb időre kizáratott az ülésekről. Mindez természetesen drámai verekedés, szitkozódás közepette történt. A helyzet annyira elmérgesedett, hogy június 7- én az egyik ellenzéki képviselő háromszor is rálőtt Tisza Istvánra. A merénylet nem sikerült, a miniszterelnök tovább folytatta az emelvényen beszédét, most már egyetlen ellenzéki sem volt a parlament üléstermében. Az ellenzék tiltakozásul bojkottot hirdetett meg, s hosszabb ideig nem vett részt a nemzeti munkapárt uralta parlamenti tanácskozásokon.

Sztankovánszky Imre is azok közé tartozott, akik szívesen összemosták 1848-at és 1867-et, a forradalmat és a kiegyezést. Mint írta: ........ 1867-ig vitte át gyakorlati formában azt, amiért lelkesedtek, küzdöttek és szenvedtek elődeink: a 48-as idők nagy eszméit, merész álmait, amely nagy idők emlékei minden becsületes magyar szívében élnek.”

A Nyílt levélben szó van a választójogi törvényről is, amely valamivel több embernek biztosított jogot, mint az korábban volt. A törvény természetesen távolról sem elégítette ki az ellenzék, s ezen belül különösen az SDP-t, amely az általános, titkos választójogot követelte. Sztankovánszky természetesen a törvényt dicsérte, amelynek tökéletességét abban látja, hogy „éppen ott •emeli érvényre az egyenlőség és általánosság elveit a legfényesebb tökéllyel, hogy magában a törvényben testesült meg a fokozatos haladás, a nép műveltségével, politikai érettségével karöltve járó folytonos fejlődés gondolata”.

Ha közérthetőbben fogalmaz Sztankovánszky, azt kellett volna beismernie, hogy az ország lakosságának túlnyomó többségét még nem tartották érettnek arra, hogy belszóljon sorsának irányításába. Milliók maradtak ezúttal is választójog nélkül. Igaz, az elfogadott törvényt már nem alkalmazhatták, az első világháború alatt nem volt választás. — 1915-ben (kellett volna lebonyolítani —, s a legközelebb, I919-es választást már a proletárhatalom rendezte, új elvek alkalmazásával.

Tolna megyéről, Tolna megyei problémáról a képviselő nem szólt semmit, elbúcsúzik a választóktól: „nem mintha nem volna több mondanivalóm önöknek, hanem még itt a hófödte hegyek kopár sziklái között sem felejtem el azt, hogy odahaza a szép Tolnában nagy most a sürgés-forgás, munkálkodás; mert... úgy hallottam, nincs panasz a termésre és én így dologidőben szerénytelenségnek tartanám, ha még tovább venném igénybe szíves türelmüket!”

Ami igaz, az igaz, sikeres szófordulattal tért ki a megyei problémák elől. Amikor szólni kellett volna a szőkébb haza, a választókerületről az érte tettekről, inkább — elhallgatott.

Ehhez is érteni kellett...

K. BALOG JÁNOS