Tolna Megyei Népújság, 1985. augusztus (35. évfolyam, 179-204. szám)
1985-08-18 / 194. szám
IO^RtIéPÜJSÁG 1985. augusztus 18. Mózes Lajos: Csendes Nagy László: Az Országbáz kapujában, 1946. Péter és Julcsa a lépcsők legtetején, háttal a kapunak harang szavú délben, seregek a fényben, százezer fő meg szekér, aiknaszilánkos gebékkel fohászkodva állunk: mi vagyunk a Himnusz, s Péter ama tiszta ingben megborzong a kőig, látva az ünnepi bárányt, látva a kenyeret, bort s az áldozat sugallatától megütve kifakad a lebitangolt Haza nevében s mutat ujjal a kőtornyok tumultusára: AMÍG EZ A HÁZ NEM A MIÉNK — nem a miénk, visszhangzik bennem, aki könyökölök ott egy lovacskán s tudom: az idő a miénk, tudom: a köveknek is távlata por, mert áthulihat minden a rostán. De soha az ő képük, soha a mi fiatal arcunk. Tódor János: Érzelmeink kedves Godot-ja Janusz Oseka: Lyuk a kerítésen Kisváros. Sémi látnivaló. Mégis van ebben a kisvárosban egy iskola, egy húsüzem és egy temető. Az iskolában tudományt töltenek a nebulók fejébe. Mint minden iskolában. Az iskolát kerítés veszi körül. Az iskola mögött egy lyuk tátong a kerítésen. Mindenki, akit érdekel, láthatja, hogyan szöknek ki a tanulók a lyukon keresztül tanítási idő alatt. Egyszer megkérdezte valaki az iskola igazgatójától: — Miért nem csináltatja be a lyukat, hogy ne tudjanak kiszökni a diákok? — Nem tehetem — válaszolta az igazgató —, mert akkor senki sem jönne az is, kólámba tanulni. A kisvárosban lévő húsüzemet is kerítés övezi. Ezen a kerítésen is lyuk tátong. Mindenki, akit érdekel, láthatja, hogyan viszik ki a lyukon keresztül az üzem dolgozói a lopott húst. Egyszer megkérdezte valaki az üzem vezetőjétől: — Miért nem csináltatja be a lyukat, hogy a dolgozók ne tudják kivinni a lopott húst? — Nem tehetem — felelte az üzem vezetője —, mert akkor senki sem dolgozna az üzemünkben. Az elmondottakon kívül nem történt semmi különös ebben a kisvárosban. Na, de itt van még a temető! Azokat temették ide, akik ebben a kisvárosban hunytak el. Egyszer megint meghalt valaki. Eltemették, és a lelke egy szempillantás múlva már az Égi Kapu előtt találta magát. Ügy alakultak a dolgok, hogy a Mennyek Országát is kerítés övezte. A kerítésen pedig egy kis darabon lyuk tátongott. Ezen a lyukon keresztül tengersok lélek furakodott be. Elhunyt kisvárosi lakosunk lelke is ezen a lyukon keresztül érkezett az égbe. Az érdekesség kedvéért rögtön a kapuban áUó Szent Péter elé került, és megkér, dezte: — Miért nem csináltatja be a lyukat, Szentatyám, hiszen így tengersok lélek jut a Mennyek Országába anélkül, hogy átesnék a kapu előtti ellenőrzésen? — Nem tehetem — válaszolta Szent Péter —, mert akkor senki sem hinne az égben... Fordította: Adamecz Kálmán Megáll a Mariahilfer-Stras- se legelején, az árkádok alatt. Pásztázva, szaporán zuhog az eső. Szemben, a Múzeum parkolójában magyar buszok állnak. Tatabánya, Székesfehérvár, Gödöllő, Ibusz olvassa. Bevásárlókocsik, gondolja, kis kiruccanás a Bőség Földjére, a kvarcórák, a magnós rádiók, a szeméiyi számítógépek, a pattogós cukrok, a szexmagazinok, az olcsó és még olcsóbb árak világába. Összehúzza, magán az esőkabátot. Elindul, kopog az eső a műanyag csuklyán. Micsoda zarándokhely, gondolja, nemzedékek be- vásárlóútja a Mariahilfén, a Westbanhofig és vissza, a Rendkívüli árleszállítások, és a csak egy napig érvényes lehetőségek tömege között. — „Józsi, itt csak ötvenkilenc, ne legyél marha!” Arra gondol, hány évtized fejlődése az ötvendolláros, a hetvendolláros, a kétszáz- dolláros és a háromszáz dolláros turista lehetőségei tömege közti különbség, hány évtized, remény és félelem. Ácsorgókat kerül ki, és esernyőket, kirakatokat bámul, és autókat, fellobogózott áruházat és ékszerboltokat. Megtorpan a hatschil- lenges csokoládéhalomnál, Milka tejcsokoládé. Ez tényleg olcsóbb, gondolja, ez mindennél olcsóbb, ilyen olcsó csokoládé nincs is, csak itt. Kettőt vesz el, majd még egyet. Fizet, mosolyog — bitte schön —, válaszolja a pénztárosnőnek. Nem húzza éneklősre, bécsi dialektusra. Mosolyog, arrébb lép, helyet ad a szabolcsi dialektusban kiabáló férfinak. Vágjad, bátyám, gondolja, elvégre azért jöttünk ki, Becs minden kincse, aranya és csokoládéja velünk jön haza. Ezt a csokit már nem a sarki maszektól vesszük meg ötven forintért, de nem ám, vegye meg tőle az, aki nem volt 'kint. A háromschillinges pattogós cukrot húszért, a kvarcórát ötszázért. Hát persze, gondolja, annyit úgy sem tud hazavinni, hogy három évig kitartson, de legalább megtudja, mennyit kaszálnak le róla, jobb ha tudja az ember, a tudás ad némi vigaszt, no és keserűséget is. — „Bécsben és Budapesten ugyanannyiba kerül a paradicsom?! A banán olcsóbb, pedig itt sem terem egy deka sem!” Ácsorog a mozi előcsarnokában, rágyújt. Görögdinnye melleket és világbajnok fenekeket bámul meg. — Egy kislány éjszakája — olvassa — Három nap Hawaii szigetén — A különleges szerelem — Két barátnő és a motorosok. Mennyire antiszex, gondolja, bőrruhás, csizmás srácok két mezítelen lány körül, tágult pupillák, és marokra tekert szőke haj, kikeleti víg erőszak egy patakparton. Hondások és yamahások harca, láncok és cséphada- rók, betört fejek, kinyomott szemek, vérvörös paradicsomlé minden mennyiségben. Karatéfilm ugyanennyiért. Magyarok jönnek, magyarok mennek, csoportosan és párosán, egyedül ritkán. Kilép az esőre, kirakatokat bámul. — Beszélünk magyarul! — olvassa piros-fehér- zöld keretben, németül, angolul, franciául és olaszul. Nemzedékek bevásárlőútja, gondolja, megkoplalt farmerok, valószerűtlenül olcsón beszerzett aranygyűrűk és zsebrádiók világa, közben Bécs éli a maga életét, Magyarország, ez az elbitan- golt és tékodó fiú rajokban bocsátja ki a sóher turistáit és potenciális disszidensje- löltjeit, ezt a kíváncsi, örökkön gyalogló és éhes tömeget, utcai bámészkodókat, irigykedőket és sóvárgókat, a „magyar út”. Ezek a boltok a Westbanhof közönségére szakosodtak, a keleti turistákra, a jugókira, magyarokra, lengyelekre és cse- hekre. Nemzedékek bevásárlőútja, gondolja, kinek a szülei nem gyalogoltak itt, ezen az úton, a hatvanas évek nagy be- vásárlólázában. Háromnapos turisták a Mariahilfén, hány nemzedék, hány jó tanács. — „Villamosra ne szállj, az egy katasztrófa, inkább gyalogolj, az ingyen van, vigyél kenyeret, szalámit, konzer- vet és zacskós levest, az első napon ne vásárolj semmit, jegyezd meg az árakat, írd fel őket, a harmadik napon vásárolj, és lehetőleg alkudj, mindenből alkudj!” Nézi a bolt előtt ácsorgó felhajtókat, friss dissziden- sek, napi háromszázért csalogatják a magyar turistákat. — „Ez a bolt a legolcsóbb Bécsben, ne menjenek tovább!” Oszitrák nem áll le reklámcédulát osztogatni a Mariahilfén, ez a friss disszi- densek reszortja, a rikkancsok arabok, a szemetesek törökök és jugók. Micsoda munkamegosztás, gondolja, nyolc magyar bolt a Maria- hilfén, mind a legolcsóbb, és a legmagyarabb. Osztrák nem tér be vásárolni, mert tudja, bóvlit sóznának rá, hongkongi vackokat, hamisítványokat, amik negyedannyi idő alatt tönkremennek, mint az eredetiek. Márkás hamisítványokat árulnak, és tíz évvel ezelőtt modern számítógépeket. Olcsó aranyat és még olcsóbb aranyat, harmincszázalékos kedvezménnyel, direkt honfitársi alapon. Itt az alapszín a piros-fehér-zöld. — „Csak maguknak, mert magyarok. Ha nem magyarok lennének, nem adnám oda ennyiért. Kétszázért sem adnám. Na, vigye el százötvenért, nem bánom. Adok hozzá egy kisórát, így legyen kétszáz. Ne gondolkozzon, mert én gondolom meg magam!” Végigsétált a pult előtt, kokárdás dekorációk és Bu- dapest-poszterek a falon. Farmerok és kvarcjátékok tömege a pult mögött. — „Adom olcsóbban is, csak ne szóljon a többieknek. Nem, a pezsgőt nem számíthatom be. Nem vehetjük át, értse meg. Nem szabad. Vége a pezsgőüzletnek. Nagyon ránikszállt a policáj. Forintot. Háromtízért. Mondják meg otthon, ne hozzanak több pezsgőt. Ha ingyen hagyja itt, akkor sem fogadhatom el. Tízezerre büntetnek, ha itt találják. Az régen volt. Most már nem megy a pezsgő. Pénzt hozzanak.” Kifordul az üzletből. Zuhog az eső. Szemben, a villamosmegállóban két ellenőr mahkol két vonakodó turistát. Hentesképű, száz kiló körüli férfiak. Csak osztrákot vesznek fel ellenőrnek,' színes bőrűt, auslandert soha. Skandall, tágul a kör. Arra gondol, érthető, harmincnegyven forintnyi összeg egy villamosjegyért sok. Három villamosjegy az egy kvarcóra, avagy egy tányér leves az önkiszolgálóban. Az osztrák napi négyszáz schilling alatt nem megy el dolgozni, neki tellhet villamosjegyre. Mekkora különbség, gondolja, mit érezhet az, aki havi négyezer forint alatt keres. Igaz, olyan ritkán jön ide. Ha igen, akkor meghúzza magát, és gyalogol, és megveszi a bóvlit, és hurcolja az eladhatatlan pezsgősüvegeket. — „Jöjjenek csak be! — kiáltja a tulajdonos. Miben lehetek a segítségükre?!” Arra gondol, már arról is megismerni a magyart, hogy kirakatokat bámul, az osztrák nem áll le bámulni errefelé, ez az olcsó drága az osztráknak. Ez a hangvétel a magyaroknak szánt lenéző kedveskedés, a palima- dárnak szóló kedélyes arrogancia. Erős a gyengével, tájékozott a tájékozatlannal beszél így. — „Nem mennének el egy múzeumba, egy parkba, egy moziba. Bécsből csak a Mariaihilfét ismerik, kiszállnak a buszból, végiggyalogolnak, megvesznek minden vackot, aztán mennek vissza a buszhoz, dicsekedni. Én harmincért vettem meg a kvarcórát, te, Józsi, negyvenért, mekkora marha vagy, én vagyok az okos. Közben mindkettőjük kvarcórája féléven belül tönkremegy. Miért, meddig legyen jó harminc schillingért? Élete végéig? Egy jó óra itt is tíznapi fizetés. Megáll a Mac Donalds előtt, enni vagy nem enni, gondolja, ez itt a kérdés, Coca-Cola és hamburger otthon is van. A szomszéd kirakat videóján Niki Lauda prófétái a pusztuló erdők érdekében, az ólommentes benzin és a katalizátor ügye mellett. Ez sem látott még Trabantot, gondolja, de hát nem tehet róla az istenadta. Nézi a versenyző markáns arcát. Hány élete van ennek az embernek? Elfordul, továbblép. — „Két karikagyűrű ötszázért? Ott se kellett a pezsgő? Nem, hogy jöjjön rájuk! Akkor megisszuk Hegyeshalomig!” Nézi az arcokat, kipirult, hazai tekintetű emberek, rengeteg reklámszatyorral megrakodva, hátuk mögött a Westbanhof komor épülete. Estére Pestre ér az eső, gondolja. „Ki tudja merre, merre visz a végzet...” — dalolta nekikeseredést színlelve a barátságosan koszos eszpresszóban a sörökkel bekerített Bogosi. Karnyújtásnyira ült az idős zongoristától, akinek egész lénye meghazudtolni látszott az éjszakai vendéglátós zenészekről Bogosi- ban őrzött képet. Arca kipihent, tekintete makulátlan, játékában csakúgy, mint viselkedésében úriemberre valló attitűdök, kifinomult, bizalomébresztő gesztusok, egyszóval nem tartozott a táskás szemű, piától bűzlő, bagófüstbe burkolódzó oesz- kás gengszterek közé. Tévedés volna persze azt hinni, hogy Bogosinak bármiféle baja lenne az utóbbiakkal, sőt kifejezetten kedvelte a zene éjszakai munkásait, a művészet perifériájára száműzött rossz arcú, ám többnyire tiszta lelkületű, aranyszívű pianistákat, dobosokat, s merő szimpátiából nevezte őket „gengsztereknek”. A némely zongorafutam közben transszi'lván ábrándjaiba feledkező Mester ellenben egészen más volt. Bogosa, aki korántsem tartozott az italozások jótékonyan elzsibbasztó mocsarából magukat holmi nótázással kimentő „tökös” magyar gyerekek közé — egy kezén meg tudta volna számolni, hány dal szövegét ismerte —, most mégis, akaratától függetlenül dalira fakadt. Túlzás lenne azt állítani, hogy énekelt volna, mindenesetre igyekvő motyogása olykor találkozott a zongorából elővarázsolt kósza dallammal. A sörből mindeközben láthatatlan pókok másztak elő, akár egy Bach-fúga megtestesülései, porpuhaságú lábukkal végigbaktattak Bogosi halántékán, gerincén, behatoltak fejébe, simogatták zsigereit. Szelíd agressziójuk pillanatok alatt leigázta az örök készenlét militarizmü- sára kárhoztatott érzékeket; bizsergető volt ez a várakozássál teli egyedüllét. Hát persze, Bogosi a nőre várt, akivel itt beszélték meg a randevút. Egyszerre szerette és gyűlölte a nőkre való várakozást, amiképpen a nőket is. „Nőre várni maga az aggódás, s ez mint olyan a filozófiák leggyalázatosab- bika, ugyanakkor tagadhatatlan, hogy időnként lételméleti vívódásokat indít el az emberben” — idézte fel írás közben kedvenc szerzője meghamisított aforizmáját. S bár Bogosi azt is betéve tudta, ahogy az előzetes várakozás a csalódás alapja, képtelen volt saját kárán tanulni: újra és újra előzetesen várakozott, s hol csalódott, hol nem. Itt és most, amikor a zongorista személyiséggel teli játéka pillanatról pillanatra fokozta eufóriáját, nem volt kedve csalódni. „Egyenesen gyötrelmes lenne, ha nem oszthatnám meg vele az élményt.” Voltaképpen úgy szerette volna, hogy miközben várakozik rá, itt legyen várakozásának szeretett tárgya, ami persze pihent agy szülte képtelenség, s amiből Bogosinak még nem okozott különösebb megerőltetést továbbképzelni az elképzelhetetlent: magáért a várakozásért várni valakire, amely várakozás csak akkor lehet tökéletesen teljes, ha érzelmeink kedves Godot-ja sohasem érkezik meg. Bogosi a látszat ellenére nem volt skizofrén (legfeljebb érzelmileg), noha tagadhatatlanul hajlamot érzett bizonyos pszichés élményekbe történő belehelyezkedésre. — Maga egy okkult em- pátista — vázolta kutyafuttában Bogosi anamézisét Lélekcsináló, a zugivász és autodidakta pszichiáter, akinek illegális és éppen ezért népszerű analíziseiről város- és bögrecsárdaszerte elismeréssel beszéltek. —r Mindez oké, dokikám, de ha engem ilyen okkult izének tart, akkor mivel magyarázza, hogy mégis folyton megzuhanok, és valahogy az a fránya okulás sehogysem akar összejönni? — Lélek csináló hosszasan Bogosi szemébe bámult — már-már farkasszemet néztek —, majd azoknak az egyed eknek krisztusi szomorúságával, akik legbelül még hiszik, hogy felebarátaik megváltására rendeltettek, -de majd mindennapos csalódásaik nyomán már régen belenyugodtak, hogy sohasem támadnak fel, lassan elfordította a fejét, s fáradt egykedvűséggel kortyolt 'bele soros fröccsébe. „Intermezzo, az élet csak röpke intermezzo” — dobolták Bogosi ujjai az üveg koszos lenyomatát őrző térítőn, s fogalma sem volt, miféle belső komputer vezényli szertelen pályákra többre érdemes gondolatait. A disz- tingváit pianista már csak neki játszott, miután hangszerétől felemelkedve méltóságteljes meghajlással köszönte meg Bogosi billentyűkre csúsztatott utolsó százasát. „Most már muszáj jönnie, hogy kiváltson innen” — torkolta le magában az egyre inkább előpofátlankodó aggodalmaskodást... „Hol késel, érzelmeim Godot-ja?” — kérdezte Bogosí- ban a rossz lelkiismeret, amikor muíatis mutandis — hátulról jéghideg, csábítóan érzéki ujjak tapadtak szemére, — a zárórát kiáltó pincér immár harmadszor szólította távozásra, — homlokába martak a téli éjszaka dermesztő kutyái, s rögvest eszébe villant, hogy nem is itt beszélték meg a találkozást... Toronyház Éjjel 23 óra: a kilencedik emeleten üvölt egy gyerek. A hatodikon kalapáccsal verik a gázcsövet (később majd lefestik): Csend legyen! A hetediken újra működésbe lép a hifitorony, teljes hangerővel előre! A tizedikről a nyugdíjas váltó- és pénzügyőr visszamegy a földszinti presszóba. Abbahagyja a gyerek a bömbölést. Gábi ekkor csönget nálam. Zsoltinak fáj a foga. Higy- gyem el, soha nem kap édességet. Reggel viszi a fogorvoshoz. De hát megőrjíti éjjel a házat. Róla nem is beszélve. Az orvosság láttán is hiszti zik. A férje külszolgálaton van. Csináljak már valamit. Hívom a feleségemet, barátnők Galbival, de látom, a kispárnámat már a fülére tette. Tehát én következem. Zsolti ötéves, a haverom. így elfogadja, hogy az ágya szélére üljek. Tréfálkozom: — Az egész ház részvétét küldi. Mindenki virraszt és együtt érez veled. Még nevetni is tud a tízemelet magasságnyi együttérzésen. — Az a gyanúm, Zsolti, hogy a fogadban (na, nem kell megmutatni!) egy csomó borzasztó picike, láthatatlan ember van és ott éppen ütik, verik egymást, s ez neked is fáj. Ebben a tablettában ,pedig, amit nem akarsz bevenni, szintén sok pici emberke van, de ezek olyanok, mint a rendőrök és arra valók, hogy a fogadból a rossz emberkéket kikergessék. De hogyan jutnak oda? Nézd meg a kezeden a bőröoskédet! Látod alatta ezeket a kék ereket? Ezek csupa kis vasútvonalak, amelyek keresztül- kasul szaladnak benned. Azok az icipici rendőrök, akiket most bevehetnél ebben a tablettában, ezeken a kék vasútvonalakon addig utaznak, amíg eljutnak a fogaidig. Zsolti engedelmesen bevette a gyógyszert, azóta is jó barátságban vagyunk. Azt mondta Gabi: csodát műveltem a gyerekkel. Dehogy, hát nem ti vettetek neki karácsonyra villanyvas- utat? Különben is Lakner bácsinak, a hajdani gyermekszínház igazgatójának köszönjétek a dolgot: valaha ő adta be így a gyógyszert a kislányának, Noéminek. Egyébként a hatodikon már újrafestették a gázcső levert oldalát, a hetediken a hifitorony azóta is szünet nélkül működik, a tizedikről nyugdíjas öreg barátom, a váltó- és pénzügyőr rendszeresen jár a presszóba. Igaz, neki műfogsora van. BENKÖ KÁROLY
