Tolna Megyei Népújság, 1985. augusztus (35. évfolyam, 179-204. szám)
1985-08-18 / 194. szám
r * népújság 1985. augusztus 18. Föld ! Kenyér! Szabadság ! Az évszázados per végére emlékezve Egy högyóazi kiállítás margójára Kovács Zoli. aki most ismerkedik nagyszülei emlékeivel — Voltál már éhes? — kérdem a nyolcesztendős Kovács Zolitól. — Igen. — Legutóbb miikor? — Egyik délután. Amikor apukámmal a műhelyben voltunk. — És mit csináltál? — Megvártam, hogy hazaérjünk... és kértem kenyeret. 1 — Szoktál üres kenyeret enni?... Most miért csodálkozol? Kenyeret, úgy minden nélkül. — Ügy nem. Vajjal és pa- rízerrel, vagy kolbásszal. És szeretem hozzá a zöldpaprikát is. — Ha te mész a boltba, és mondjuk éhes vagy, a kenyér csücskét megdézsmálod? Mert én gyerekkoromban bizony gyakran meg- Jsftém. — Ha boltba megyek, akkor nincs nálam kés. — Zoli! Láttam, szüléiddel jöttél erre a kiállításra. A megnyitó után együtt nézegettétek a tablókat. Te mit értettél meg a képekből, plakátokból? — Azt, hogy régen az ura- ságoké volt a föld. A szegények meg csak dolgoztak rajta. Ezt az iskolában is mondták, meg otthon is. — Szüleid hol dolgoznak? — Apukám az állami gazdaságban, anyukám meg a ktsz-ben. — Testvéred van? — Igen. ö azért nem jött el, mert táborba ment. Budapest környékére. Kovács Zolival Hőgyészen beszélgettünk, a „Földért, kenyérért” című kiállítás megnyitóját követően. A kiállításnak ez volt az első bemutatkozása. Azóta már az OMÉK-on látható. Majd — vándorkiállítás lévén — folytatja útját az ország más tájain, hogy emlékeztessen! Hogy tanítson! (Egyébként a Hazafias Népfront Országos Tanácsa és a Magyar Távirati Iroda közös gondozásában készült a kiállítás.) Az első megnyitón Kovács József, a Hőgyészi Állami Gazdaság igazgatója ezeket mondta: — A Minisztertanács 1945 márciusában hozott rendeleté történelmünk évszázadokon át húzódó perének végére tett pontot. A magyar dolgozó parasztság, a falusi szegénység 1945 tavaszán földhöz jutott, s valóra vált a jelszó: „A föld azé, aki megműveli”. Az akkoriban jól ismert kifejező plakát most is megdöbbentő: Egymás alatt nagybetűkkel: Föld! Kenyér!Szabadság! Alatta pedig: Földet a parasztságnak! Kenyeret a munkásságnak! Szabadságot a népnek! Aztán az ünnepi szónok meggyőző számokat sorolt, melyek hűen fejezik ki a fejlődést: a második világháborút követő és a későbbi esztendőkét egyaránt. Szavai pedig összecsengtek a kiállított dokumentumokéval, hiszen sok-sok fotó, újságcikk, eredeti jegyzőkönyvek sora tanúskodik a földreformot követő időszak és a mező- gazdaság szocialista átszervezésének éveiről, de jócskán villant szomorú emlékeket a századforduló és a két világháború közötti Magyarország agrármozgalmának legfontosabb eseményeiről is. — Ügy érzem — mondta Kovács József —, ez a kiállítás méltó emléket állít agrártörténelmünk kilencven esztendejének, a földért és kenyéréit vívott harcnak, amely mai, dinamikusan fejlődő mezőgazdaságunk és jólétünk számára az utat megnyitotta. — Rohanó világunk szorító gazdasági környezetében legyen ez a harc példa számunkra! Osak egyetérteni lehet az állami gazdaság igazgatójának szavaival, melyek közül az utóbbiak sokáig csengtek a nagyszámú érdeklődő fülében. Mindez látható, később a besaédfoszlányokból pontosan érthető is volt. A tablók között beszélgettünk Kling Józseffel, a gazdaság asztalosüzemének vezetőjével és Nagy Lajossal, aki autószerelő. — öregapám mellett voltam birkaőrző — mondta egyikük. — Kis kölyök voltam akkoriban, de azért menni kellett. Tudja, hogy hányszor féltem, amikor vil- lámlott, meg dörgött? Futottam előle, ahogy a lábam bírta. De aztán vissza kellett menni, nehogy elkószál- jon a jószág, ami ráadásul nem is a miénk volt. — Az én öregapám kocsis volt az Apponyi grófnál... Fénykép is van róla. Lehet, hogy másoltatok belőle, mert a kiállítás rendezői kérték, hogy régi dokumentumokkal, képekkel járuljunk hozzá az anyag bővítéséhez. Merő véletlen a Kovács vezetéknév összeesése ebben a riportban ... Úgyhogy a következő beszélgetőpartnerünk is Kovács, mégpedig János. Szintén az állami gazdaságban dolgozott. Lakatosként. Három esztendeje nyugdíjas. — Katona voltam a második világháborúban. Negyvenöt tavaszán jöttem haza. Akkoriban a vonat csak a tengelici útvonalon járt. Onnan gyalog jöttem. A község szélén lakó tanítómesteremhez mentem be először. Érdeklődtem, mire számíthatok. Tőle hallottam, hogy telepesek vannak a faluban. És osztják a földet. Édesapám is benne van a földosztó bizottságban. — Édesapja hány holdat kapott ? — Tízet. A földterület nagyságát aszerint állapították meg, hogy milyen a föld minősége, milyen a család szociális helyzete. Ez akkoriban azt jelentette, hogy hány gyerek van. Mi öten voltunk testvérek. — És elkezdődött a munka, a föld művelése... — Nagy volt akkoriban a föld becsülete. Először érezhették — de alig hitték — az emberek, hogy a sajátjukon, és saját maguknak dolgoznak. Mi is beosztottuk a tíz holdat: termesztettünk búzát, annyit, hogy a következő aratásig elég legyen. Aztán a jószágnak kellett a zab, a ház körül pedig megtermett a zöldségféle. Kovács János egy ideig édesapja mellett dolgozott. — Nem volt szokatlan nekem a munka. Hiszen mindig dolgoztam. Amikor kovácsinas voltam, megszokhattam a meleget, és egyébként is jól tűröm. S máris megjelennek előttem az akkori aratási képek — Kovács János elbeszélése nyomán. Hajnalban kelt a család. Még sötét volt. Igyekezni kellett kifele, hogy még a meleg előtt megfonják a köteleket. Aztán egy kis „früs- tök”... és vágták a rendet napestig. Mit napestig? Sötétedésben is. Kepékbe rakták azután a gabonát, majd száradás után hordták haza — cséplésre. — Akkoriban viaszérésben arattunk. Nagyon vigyáztunk a szemre. Nem is volt az út mentén elszórva, mint manapság ... később a változások, a fejlődés kerül szóba, amit talán legjobban Ulrich József szavai fejeznek ki. — öt is akkoriban telepítették ki Hőgyészről. Azóta Amerikában él — magyarázza Kovács János. — Most volt itthon először. Azt mondta, hogy nem Magyar- ország ez, hanem maga a mennyország... és közben sírt is, meg nevetett is. Kovács Jánosék szépen megvannak. A gyerekek már kirepültek a családi fészekből. A lányuk bíró lett, egyik fiuk gépészmérnök, a másik pedig vízügyi technikus. Az idősödő házaspár rendezi az otthont és környékét. Van százhúsz tőke szőlőjük a ház mellett, és a konyhakertben mindent megtermelnek, ami a háztartásukhoz kell. Kenyérért a boltba járnak. A finomabb fajtát veszik. Nem bánják az egy-két forintnyi különböze tét. — Nem tudom én már, hogy mikor sütöttünk utoljára. De azért még a két szakajtó megvan... V. HORVATH MÄRIA Fotó: KAPFINGER ANDRÁS A magyar műszaki tudomány diadala volt Száz éve rakták le az Országház alapkövét Európa első légkondicionált épülete - Időálló építészeti és műszaki megoldások Egy díszebéd és a hatodik pezsgő után megszólalt a nagy külföldi bank elegáns képviselője: „Ez az Országház az ország rangját igazolja. Higgyék el uraim, az ilyen rangos országnak szívesebben adunk kölcsönt!” E díszebéd után négy év múlva, 1885. október 12-én kezdték el a magyar Országház építését Még 1843-ban, a pozsonyi országgyűlésen tárgyaltak arról, hogy állandó otthont kellene már építeni. De azután újra ránehezült az országra az osztrák megszállás, a titkosrendőrség terrorja. A nemzeti függetlenséget jelző nemzetgyűlés házát építeni? — Ilyet nem szeretnek a megszállók. Aztán a kiegyezés és a honfoglalás közelgő ezredik évfordulója, az egyre erősbödő gazdaságú, nagy ország kötelező önbecsülése következtében az 1880-as országgyűlés törvénybe iktatta: „Az országgyűlés mindkét házát befogadó állandó Országháznak a főváros ötödik kerületében lévő Tömő-téren építése elrendeltetik”. Az 1875-től 1890-ig hivatalban volt Tisza Kálmán miniszter- elnöksége alatt a 44 éves Ste- indl Imre pesti műegyetemi professzor elnyerte a pályázatot. A pályázat iránti igényt így fogalmazta meg: .......a n emzeti méltóságnak s egyszersmind magasabb monumentális ízlés által, a nemzet e hazában való ezeréves létének méltó emléket kell állítani. „Steindl Imre magyar professzor, aki a kőművesmesterséget is kitanulta és gyakorolta, akkor már nemzetközi rangú tervező és építőmérnök építette — vagy építtette újjá az ország sok remekét: a pesti Váci utcában az új városházát, Debrecenben az Arany Bika Szállót, a kassai dómot, az erdélyi Vajdahunyad várát, továbbá Pesten az erzsébetvárosi templomot, a Budapesti Műegyetemet. Kedvenc építészeti stílusa — a gótika. Amikor elfoglalta akadémiai székét, hangsúlyozta székfoglaló beszédében: „A középkornak e remek stílusa ... lelkesedést keltő tökéletes szépségével, magasba törekvő határozott formáival az anyagi világnak a szellemi világgal való összeköttetését legszebben jeleníti... s életünk minden egyes tevékenységét külsejében is teljesen kifejezésre juttatni engedi”. Az első kapavágás 1885. október 12-én történt. De mindjárt jött az első gond, amiről Berkes Péter így irt idén megjelent kötetében: „A laza, vízzel átitatott talajra elképesztő könnyelműség lett volna az óriási tömegű épületet felhúzni. A „megfelelő alap” végül is az Országház egyik különlegessége lett. A maga idejében világszenzáció. Egyetlen hatalmas — kevés híján 20 ezer négyzetméteres — összefüggő betontányér, amely az épület két végénél kettő, a közepe táján — a kupola alatt — hozzávetőleg öt méter vastag. Három és fél hónapig tartói éjjel és nappal megszakítás nélkül végzett munkával készítették el. A maga nemében világ- szenzáció az is, hogy a száz esztendő alatt a déli. kapu környékén mindössze két milliméternyi elmozdulást mértek. Feltehetőleg azért is csupán ennyit, mert a legkényesebb, a part felőli oldala nem a csupasz földön, hanem a földbe vert vörösfenyő oszlopokon nyugszik. A vörösfenyő a bár nedves, de levegőtlen földmélyben nem korhad el, hanem megköve- sedik. Néhány évei, amikor a rakpartot betoninjekciókkal szilárdították, egy megkövesedett vörösfenyő oszlop ki- csorbitotta azt a fúrófejet, amely a betonon is simán átrágta magát. Az építkezésen átlagosan ezer ember dolgozott 17 éven át. Kétszáz kőfaragó több mint félmillió követ faragott az épület díszítésére. Ragaszkodtak hozzá: a legtöbb építési anyag és minden ott dolgozó ember magyar legyen. A magyar munkáskezek új iparágakat hoztak tétre, új szakmákat tanultak. Országiházunk kedvéért jött létre Magyarországon a márványbányászat, s alakult ki a márványfeldolgozó ipar. Az egységes nemzeti akarat folytán — bár maga az épület csak 1902-ben készült el, — de Magyarország fennálló, sának ezredik évfordulóján már megtartották benne a meghatóan ünnepélyes országgyűlést. És még. mindig a számok, a tények: a Parlament építése idején a világ egyik legnagyobb épülete volt, hossza 268 méter és 32 centiméter. Szélessége — középen — 118 méter 13 centiméter. A kupola teljes magassága, a toronyvégződés a felső rakparti járdától 96 méterre van. Az Országház térfogata 473 ezer köbméter. Nemzetközi hajósvélemény: a Dunán hajózó ember sehol sem kaphat ilyen építészeti látványosságot. A .tetőkön lévő páncélos vitézek, a párkányokon elhelyezett gótikus páviánok és csodalényék platinahegyben végződnek, és 96 villámhári- tóból álló rendszert képeznék. Országházunk Európa első teljesen légkondicionált épülete. Mint azt avatáskor le. írták: „A magyar műszaki tudomány diadala és mintául szolgálhat a külföldnek”. A valóban bravúros berende. zés belül télen-nyáron állandóan 20—22 fokos hőmérsékletet biztosít a kéménytelen épülettömbnek. Az összes fűtendő helyiség teljes térfogata 250 ezer köbméter, és a berendezés óránként 200 ezer köbméter levegőt cserél ki, tehát majdnem a teljes leve- gömennyiséget. Mindezt elsősorban nem léghajtó gépekkel, hanem a levegőelvezetés igen szellemes, változatos útjaival légmozgást hoztak létre. Például a csillárokból is áramlik a levegő, az ülésterem alatt pedig levegőpihentető aknák vannak. Egy. általán: a légcsere önműködő és két irányú, ha kell hűt, ha kell fűt, a ventillátorok többnyire csak biztonságos tartalékot jelentenek. 5 ami teljessé teszi a szenzációt; az évszázados rendszer ma is megbízhatóan, hibátlanul működik. Az építészeti és műszaki értékek egy része tehát világviszonylatban is egyedülálló volt. Ha ezekhez a nemigen látható értékekhez hozzávesszük az Országház szabad szemmel is élvezhető, építőművészeti, festészeti, szobrászati, faragóművészeti, aranymíves értékeit, akkor teljes a magyar Parlament rangja. A kivételes építészetiműszaki értékekből csak a legérdekesebbeket soroltuk fel. Országházunk építésének százesztendős évfordulója alkalmából, építészeti rangjának jellemzéseképpen már csak egyetlen ritkaságot említünk meg: Európában mind. össze 12 darab van abból a 6 méter magas, 4000 kiló súlyú, egytömbű, svéd vörösbarna gránitoszlopból, amiből 8 a magyar, 4 az angol parlamentben látható. FÖLDESSY DÉNES A kifejező korabeli fotók Az Országház
