Tolna Megyei Népújság, 1985. augusztus (35. évfolyam, 179-204. szám)

1985-08-17 / 193. szám

1985. augusztus 17. NfHPÜJSÄG 3 Hétköznapi demokrácia /. Mit várnak a választott igazgatótól? És mit vár a közösségtől a vezető? Szavazunk. Kézerdő a le­vegőben. A legegyszerűbb lendíteni a jobbkézen, fel­emelni, elfogadni a javasla­tot. Akkor is, ha egyetér­tünk, akkor is, ha nem. Szá­mon senki sem kérheti tő­lünk, miért emeltük fel és miért nem a kezünket. A lehetőség már megvan... Az új vállalatirányítási rendszer egyik újdonsága és vitatott kérdése: „alkal­mas-e a közösség az igazga­tó személyének kiválasztá­sára? Nem az érzelmek dön- tenek-e? Vagy a megszokás, a kézfelemelés rutinja... Előfordulhat választás so­rán — beidegződés is lehet —, hogy aki felteszi a kezét, később meggondolja magát, és amikor egyedül lesz az üres papírral, akkor nem ír rá semmit, vagy más nevet ír, mint amire a nyílt sza­vazásnál már egyszer fel­tette a kezét. Minden elő­fordulhat. Tolna megyében sorra ala­kulnak meg a vállalati ta­nácsok, sorra megerősítik tisztükben a régi igazgató­kat. Ez történt a Tolna Me­gyei Beruházási Vállalatnál is, ahol a közgyűlés válasz­tott igazgatót. A választáson nem történt semmi különös. Rápolti Árpád, a 10 hónapja kinevezett igazgató egyhan­gú kézfelemeléssel került a szavazócédulára, a titkos sza­vazás után is ez a végered­mény maradt. Vajon a beruházási válla­lat dolgozói rutinból válasz­tottak, vagy tényleg elége­dettek az igazgatóval? A ve­zetőségválasztó közgyűlésen arról győztek meg a válla­lat dolgozói, hogy alaposan meghányták-vetették a dol­got és végül lelkiismerete­sen döntöttek. Vajon mit várnak a vá­lasztott igazgatótól, és mit vár Rápolti Árpád a közös­ségtől? Milyen lehetőség van arra, hogy a választás után a vállalat munkája eredmé­nyes maradjon? — kérdez­tem egy hónappal a válasz­tás után a vállalatnál. Beszélgetőtársaink: Huszti Pálné vállalkozási osztályve­zető, vezetőségi tag, Budai Béláné kalkulátor, szocialis­ta brigádvezető, Halmai La- josné beruházási előadó, szakszervezeti bizalmi, Ra- tinland György műszaki el­lenőr, Balogh István műsza­ki előkészítő, vezetőségi tag, valamint Rápolti Árpád igaz­gató. Abból kell kiindulnunk — beszélgetőtársaink vélemé­nye szerint —, hogy e vál­lalatnál a lehetőség adott ah­hoz, hogy éljenek az új de­mokratikus formával. A dol­gozók közgyűlése, a választott vezetőség alkalmas arra, hogy irányítása a közösség munkáját, úgy irányítsa, hogy az igazgató mégis sza­bad kezet kap, vagyis nem csökken a felelőssége, és mint egyszemélyi vezető, tovább­ra is ő dönt lényeges kérdé­sekben. Azon már túlvannak, hogy arról vitatkozzanak: az igaz­gatóválasztás a demokrácia további kibontakozása felé visz, vagy marad tartalom nélküli áldemokratikus meg­oldásnak. Minden közösség annyit valósít meg ebből, ameny- nyire közösség, amire alkal­mas az ott dolgozók együt­tese. Alkalmazott és alkalmazó Mindenekelőtt olyan minő­ségi váátozás állt élői, ami gyökeresen megváltoztatja a helyzetet. — A vállalatunk minden dolgozója alkalmazott és al­kalmazó is egyszemélyben — mondják beszélgetőtársaink. Halmai Lajosné — Ez feltétlenül erősíti a tulajdonosi tudatot. Nem le­het ujjal mutogatni az igaz­gatóra, a felügyeleti szervre sem, mert olyan igazgatót nevezett ki, aki nem alkal­mas a vállalat irányítására. — De ez a tulajdonosi tu­dat nem alakul ki egyha­mar — mondom. A válasz egyértelművé te­szi a vállalat mai helyzetét: — A beruházásban ma már nincs konjunktúra — mond­ják. — Ez azt is jelenti, hogy 1985-ben a Beruházási Vállalatnak a (étéért kell küzdenie. Ezért minden dol­gozónak az az érdeke, hogy a vállalat jól működjön. — Eddig is ez volt az ér­deke, minden dolgozónak — vetem közbe. — Az érdeke az volt, hogy jól keressen. De ez nem füg­gött a vállalat eredményes­ségétől igazán. Most a szak­mában kevés a munka, így hogy eredménytelenség ese­tén veszi a kalapját és na­gyobb fizetésért beáll más­hova. Ott is gondok vannak, ahova eddig mehetett. Tehát mindannyiunknak az az ér­deke, hogy ez a vállalat ered­ményesen dolgozzon és itt tudjon az a 65 ember, aki­nek itt van a munkakönyvé, tisztességes munkával meg­élhetést találni. — Akkor most egyszerre van nehéz és könnyű hely­zetben a választott igazgató? — Ha a vállalat további létét tudja biztosítani, akkor eredményesen dolgozott, ha nem, akkor sem szólhatunk, mert mindannyian ismerjük a lehetőségeket. — Ennek olyan felmentés íze van — mondom. — Inkább objektivitásról van szó. Nekünk azt kell vizsgálni: hogy megtesz-e mindent azért, hogy a válla­latunk megragadjon, fenn­maradjon. — De ezt nem csinálhatja csak egyedül az igazgató... — Itt lép be a közösségben kialakuló felelősség. Mihez van jogom? Azt mondják beszélgető- társaim: maradjunk annyi­ban* hogy minden dolgozó ember alapvetően dolgozni akar és nem lébecolni. Jelen pillanatban nagyon nehéz megfogalmazni azt, hogy mi­kor hiszik el véglegesen az emberek: van joguk beleszól­ni. Nem úgy, hogy belebe­szélek a pályaszélről, hanem az „egy hajóban hajózunk" alapján. Mindenkinek elő kell vennie a jobbik eszét, ahhoz, hogy az eredmények mutat­kozzanak. — Szorító helyzetben van­nak. Ebben a helyzetben mennyire lehet önálló az igazgató? Mikor és mit dönt­het el egyszemélyben, és mit kell eldöntenie a vezetőség­nek, vagy a közgyűlésnek? — teszem fel a kérdést, hoz­záfűzve azt* hogy ne a jog­szabályi lehetőségeket sorol­juk fel, mert azok arra al­kalmasak, hogy megteremt­sék a demokratikus vezetés alapjait, de mégis a közös­ségnek kell kialakítania a belső fórumrendszert. — Már kezdetben kellett azon gondolkodni, hogy a vezetőségbe beválasszuk-e a két igazgatóhelyettest. Szak­mailag jó lenne, de előfor­dulhat az is, hogy az igaz­gató és a két igazgatóhe­lyettes összefogásával már olyan többséget alakíthat­nának ki a vezetőségben ami meggátolja a demokratiz­must. Hiszen ma az igazga­tó nevezi ki a helyetteseit, ö határozza meg jövedelmü­ket, vagyis függnek az igaz­gatótól. Végül úgy döntöt­tünk, hogy a két helyettes ne legyen vezetőségi tag. Űj utakat kell keresni. Ez vajon az igazgató feladata lesz-e vagy a közösségé? Ha új vállalkozási formát ve­zetnek be, össze kell-e hívni a közgyűlést, vagy elég, ha a vezetőség dönt? — Nézzünk meg egy pél­dát. Amenyiben a kényszer úgy diktálja, és lehetőségük is lenne rá, s elvállalnánk sorházak, családi házak beru­házásának Irányítását, kinek kellene döntenie? — Ebben az esetben fel­tétlenül össze kell hívni a közgyűlést, mert Olyan nagy horderejű dologról van szó, amiben együttes döntés kell — mandják. — Ez azért is szükséges, mert ebben az esetben már minden dolgo­zó a maga feladatát látná, ahhoz pedig hozzá tud és hozzá is akar szólni. A sa­ját munkájában pedig min­denki szívesen dönt. Azért is, mert akkor nagyobb a felelőssége is. — Tehát mindenképpen a tulajdonosi tudat erősödésé­ről van szó? — A közgyűlésen egyszer mindenkinek színt kell val­lani. És ha már színt kell vallani, akkor azt az ember — a legtöbb esetben — csak meggyőződése szerint teheti. — válaszolják beszélgetőtár­saim, és ezt elfogadhatjuk az első komolyabb kérdéskör le­zárásának is. (Folytatjuk) HAZAFI JÖZSEF IHÉTRŐI 9 HÉTRE HÍRRŐL 1 HÍRRE Az év 33. hete is a kánikula jegyében telt, s a fél ország jól megérdemelt pihe­nését töltötte. Aki vízpart mellett volt, örülhetett, mert talán még a Balaton is felforrt. Természetesen voltak más ese­ményeik, mint a nyaralás és a pihenés. A héten ünnep és ijedtség váltakozott. De a világ, és így benne mi Is változóak va­gyunk ... /regszemcseI Ünnepek Gondolom, hogy az iregszemcséi terme­lőszövetkezet tagjainak a legfontosabb esemény mégiscsak az ünnepnap, a ma­gas kitüntetés átadása volt. Talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy a Terme­lési Nagydíj megyénk agrárágazatának az elismerése is. Az ünnepség kapcsán szeretném tovább­adni azt a gondolatot és elvet, ami titka lehet az iregszemcsei termelőszövetkezet­nek. Azt mondta az elnök, hogy ők a vesz­teséges ágazatokat sohasem megszüntet­ni, hanem nyereségessé fenni akarták. Ebben lenne a nagy titok? Hiszen az ireg­szemcsei szövetkezetei soha sem láttuk a különféle hozamversenyben az élen. Nem termelnek kiugróan sem kukoricából, sem búzából... De mégis az élen állnak. Ez éppen annak köszönhető, hogy soha sem a rekordokra törekedtek, hanem az ész­szerű nyereségre, a sok-sok apró forintra. És ez eredményesebbnek látszik, mint bármi más. Mert megyénk mezőgazdasága kiemelkedő, de mégis az iregszemcsei ter­melőszövetkezet kapta meg az első Ter­melési Nagydijat a szövetkezetek közül. „Lehet” élen járni például manipuláció­val is. Csak — és erre jöttek rá Ireg- szemcsén — önmagunkat kár becsapni, mert később az visszaüthet és még lelki - ismeretfurdalásuk is lesz... Az a fontos, hogy ott, abban a faluban a szövetkezet tagjainak munkát tudjanak biztosítani és megfelelő jövedelmet. Mindig ez volt a cél, és nem a kiugró eredmény. Azt hiszem, az ilyesfajta mértéktartás nagyon sok helyütt jönne jól. Nem beszél­ve arról, hogy össze tudták hangolni min­dig a népgazdasági érdeket a saját érde­keikkel. Még akkor is így van ez, ha né­ha nemcsak eredmény származott abból, hogy ők nyereségessé próbáltak tenni olyan ágazatokat is, amelyek pillanatnyi­lag veszteségesek. A jó gazda tett így r mindig, mert tudta, hogy holnap már ő lesz előnyben. A konjunkturális időben neki mindig volt olyan terméke, ami teg­nap még nem volt keresett... ígéretből volt elég... ... de mi nem hittük el. Az építőipar évekkel előbb azt ígérte, hogy a nyolcva­nas évek közepén megoldódik az építő­anyag-ellátás. Nem hittünk, mert akkor éppen sorba álltunk tégláért és fuvarért, nem kaptunk cementet, meg ablakot, és ajtót... Még mielőtt megrónának az épít­kezők, akik még most is anyag után sza­ladnak, mert még nincs itt az építőanya­gok kánaánjta, hadd írjam le: 1985-re tényleg jó az ellátás. Mielőtt még minden dicséret az építőanyag-iparna szállna, azt is meg kell jegyezni, hogy az építési kedv kicsit lanyhult. Elég csak megnézni a szekszárdi dombvidéket, kevesebb tanyát, pincét építenek ma már. Aki tehette, meg­építette a magáét, aki meg nem, az úgy­sem örül már az építőanyagoknak. Szólni kell az építési kultúráról is. Ügy tűnik, vége a kockaházdivatnak, egyre több az ívelt, a népi építészettől átmentett boltív, a megtört homlokzat. Egyszóval tetszetősebbek lettek házaink. Azt hiszem, ez kapcsolatban van az építőanyaggal is. Mert míg csak tömegárut lehetett úgy- ahogy beszerezni, akkor egyszerűbb volt áthidalót tenni, mert úgysem kapott az építtető kisméretű téglát, vagy olyan ab­lakot, amit a boltíves nyílásba tehetett volna. Amikor örült az ember bármilyen cserépnek, akkor nem várhattuk tőle, hogy ... Sajnos, elvárták, mert Szefcszár- don sok helyütt a szürke palát — mert csak azt lehetett kapni — később befestették, ma meg ott állnak ezek a házak a tiritar- ka tetővel, mert a pala egy részénél le­mosta az eső a festéket. Leszerelő katonák, még egyenruhában Kiss István szobrászművész alkotása a Termelési Nagydíj búzakalásza Épülnek szép házak. Nem szabad azon­ban szó nélkül elmenni a túlzások mellett sem. Láttam én olyan „sok ezer szögű” házat is a megyében, amibe nem hiszem, hogy lesz asztalos, aki megfelelő bútort tud 'készíteni. Nekem az sem tetszik, hogy a Bottyán-hegy ilyenformán épül be, és sajnos, a Kálvária-oldal sem. Bűn meg­bontani ezt a természeti ajándékot. Viszik a földet, teraszt építenek, és arra hábat. Félek, tovább folytatódik majd a Kálvá­ria-oldalban az építkezés, és végképp el­rontjuk a tájat. Katonadolog A legtöbbet mindig az mesél a honvéd­ségről, aki a legkevesebbet volt mundér­ban. A héten leszereltek a „fiúk”, tizen­nyolc hónapig a hazát szolgálták. A bé­két őrizték. Tudom, hogy némelyek fülé­nek ezek a szavak már-már frázisok. Le­het, hogy én már a mesélős időbe érkez­tem, és csak kellemes emlékeim vannak arról a 24 hónapról, amit egyenruhában töltöttem, és így ma könnyen beszélek. Egy biztos: nekem jót tett a katonaság. Lehiggadtam, megkomolyodtam, és a le­szerelés után volt tartásom. Katonaviselt ember voltam. Akinek szava van, aki igenis felnőtt ember. Sokan ezt akkor sem akarták elismerni, de most közel a negy­venhez, még mindig vannak olyanok, akik legszívesebben gyereknek tartanának ... A hadsereg emberformáló erejéről — a mostani kiskatona lehet, hogy mást gon­dol róla — nap mint nap meggyőződhe­tünk. A beszélgetésekből. Megemlegetjük a szobaparancsnok tizedest, aki rendre szoktatott bennünket, a szolgálatvezetőt, aki soha sem volt elégedett a folyosó tisz­taságával. És úgy emlegetjük ezeket az akkori nehéz napokat, — mint a férfivá válás napjait. Hazaszeretetről, honvéde­lemről ritkán beszélünk, de az ott van körülöttünk a levegőben, az érzéseinkben és az a fontos. Megmozdult a föld Bővelkedtünk a természet által „meg­ajándékozott” eseményekkel. A héten volt a nyár eddigi legmelegebb napja, a Dunán árhullám vonult .végig, és a végén jött a földrengés. Ez utóbbi rémületet okozott mindannyiunkban. Megmozdultak a csil­lárok, a tapéta megrepedt, és ingott alat­tunk a tízemeletes épület. Volt, aki pánik­ba esett, volt, aki észre sem vette. Sze­rencsére Tolna megye nem került a cent­rumba, de azért Tamásiban, Szefcszárdon, Bonyhádon és Pakson elég riadalmat oko­zott a földrengés. A szakemberek megnyugtatnak bennün­ket, hogy Magyarország nem tartozik a földrengéses övezetbe, és csak 15—20 évenként van hasonló erejű, mint a mos­tani. Persze, az embert nem vigasztalja ez, mert éppen elég riadalmat akozott a csütörtöki földrengés. (Az előbbiek ürügyén kívánok szólni a természet és az ember kapcsolatáról. Ar­ról, hogy a gemenci erdőben mentették az értékes papírfát, Tamási környékén — csütörtöki tudósításunk — pedig figyel­metlenül, élő fákat égettek el. Az egyik oldalon védjük, de sajnos, a másikon pe­dig bántjuk a természetet. Még az sem nyugtat meg, hogy egyre többen féltik. Csák az a gondom, hogy nem ritkán a „tolvaj kiált tolvajt”. Vannak, akik mu­togatnak másra, közben fákat vágnak ki meggondolatlanul. Pedig a természetvéde­lemben csak akkor tudunk igazán előre­lépni, ha az a szálka, ami a más szemében van, nekünk is ugyanúgy fáj, és nem hagyjuk a gerendát belefúródni a saját szemünkbe... H. J.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents