Tolna Megyei Népújság, 1985. július (35. évfolyam, 152-178. szám)
1985-07-06 / 157. szám
1985. július 6. / TOCNA \ IO KÉPÚJSÁG Budaházi István: NAPLEMENTE Szarka József: HAJNAL ELŐTT . Es nővérem homlokán tökéletes illat, álom, őzek halk tekintete hanyatlik el a szomorú fák közt, könnyű csónak jön, lélegzete meghal a partnak. Nővérem homlokán virágszerű a láz, apró kezét fogom. Indulunk mi a madarakkal, összeviláglik szavunk, szél ezüst lombja takarja a mezőt, alvó szeretteink fénye kisér, szavunkból kisiklik ami fáj ... A holdban megmossuk arcunk, hajába csillagot tűzök, tisztán megállunk mi a hajnal előtt. Aszman Gasznuri: Egy ügyész viszontagságai IRODALOM Mondom a magamét a munkapadnál ... Aranyapám, tud követni? ... Akkor figyeljen!... Egy kilót nyomott az az alkatrész, amelyet akkortájt sorozatban ezen a masinán csináltam. Sokáig törtem a fejem, hogyan lehetne olcsóbban, kevesebb anyagból kihozni. És egyszeresük sikerült: addig forgattam, próbálgattam, számoltam, míg ugyanabból a mennyiségből két alkatrész kerekedett ki Az újítási főelőadó örömében o plafonig ugrált, mondván, ha naponta csak ezer darabot gyártunk, ötszáz kilogrammal kevesebb alapanyagot használunk fel, ez egy esztendőben több mint százötven tonna megtakarítás. Szóval, óriási mennyiség! Mivel importtételről van szó, behozatalról, több tízezer dollárban is kiszámíthatjuk a megtakarítást, nemcsak kilókban, veregetett vállon a főkönyvelő. Az év legjelentősebb újítása ez a vállalatunknál, mondta a főmérnök, amikor a dokumentumokat átvizsgálta. Nem csoda, hogy a következő héten már ott virított a fényképem az üzemi lap első oldalán, az újításért még oklevelet, kitüntetést is kaptam. Ez kora tavasszal történt. Közben elmúlt a nyár, és sajnos, mondanom sem kell, az alkatrészt továbbra is az egykilós tömbökből gyártottuk, az újítást elfelejtették bevezetni. Kitüntettek, szerepeltél az újságban, mit akarsz még, oktattak ki az újítási irodán, amikor reklamálni merészeltem. Leesett az első hó, amikor a vállalat tervezőmérnöke megmutatta a rajzokat, a tervdokumentációt, mondván, már csak az igazgatói pecsét hiányzik, s ha ráütik, kezdődhet a gyártás. Mondanom sem kell, hogy tavasz lett újra, amikor a vezér végső áldását adta a gyártásra. Megint lefényképeztek, megint bekerültem az újságba, a vállalat költségén külföldre küldtek üdülni. Hát ahogy az idegen tájakon úticélom felé zakatolt velem a gőzös, arra gondoltam, te jóságos ég, ha azonnal bevezetik az újításomat, az el. múlt egy év alatt százötven tonna importanyagot takaríthattunk volna meg. Konvertibilis valutában számolva: egy kalap pénz itthon marad, esetleg mást, fontosabb cikket, árut vásárolhattak volna érte. Na, de ne légy telhetetlen, pajtás, bíztattam magam, visszajössz a nyaralásból, és máris indul a gyártás az újításod alapján. Hát nem indult. A dokumentáció elkészült, a vezéri pecsét is rajta volt, de az alkatrészre a megrendelő már nem tartott igényt, mert a gyártmány közben elavult. Egészen új alkatrészgyártásba fogott az üzem. Az újabb konstrukció súlya két kilogramm. Már hetek óta töröm a fejem, hogyan lehetne olcsóbban, kevesebb anyagból kihozni. Végre rájöttem: ugyanabból a meny- nyiségből két darab is kikerekedhet. Állítólag ez lesz az idei év legnagyobb, leggazdaságosabb újítása a vállalatnál. Azt mondják, hogy még az üzemi lapba is beteszik a fényképemet, sőt, oklevelet, kitüntetést is kapok!... Látja, azért van értelme az ember munkájának, nem igaz?... Tud követni? ... Vagy mondjam el még egyszer? ... KISS GYÖRGY MIHÁLY A tanya fölött a nap meg- nyurgította az árnyékokat, s a fény is egyre sápadtabb lett. Az árnyékok komorak voltak, akár az öregek arca. Kobzos János gazda arca nagyon hasonlított a délutánhoz. A kora miatt is, no meg azért is lett még borúsabb az arca, mert a fia, Jancsi elébe állt, s ezt mondta: — Megházasodom, édes.- apám. , — Aztán kit veszel el? — mordult rá az öreg. Mióta nélküle is megy a világ, s ő egyre jobban kikopott belőle, azóta ingerült. Még olyan dolgokba sem szólhat bele, ami pedig rá is tartozna. Már Rozi, a felesége is egyre ritkábban kéri ki az öreg véleményét. Megy a saját feje után, főz, amit akar. Most meg ez a kölyök is. — Aztán kit veszel el? A hang teszi a muzsikát, az ilyet másként szokás mondani az apának. Kérve. — Kit, kit? Hát egy lányt, akiit szeretek — nyel egyet Jancsi, aztán nagy bátran hozzáteszi: — Aki gyereket vár tőlem. Na, ez sok volt egyszerre az öregnek. Gyűl benne a méreg. — Mit csináltál, te gazember?! Húsz éves se vagy! Katona se voltál, de gyereket csinálni már van eszed! Tudod mit? — enyhül meg az öreg — hiszen mégiscsak az ő vére. — Vetessétek el, majd a katonaság után is el- veheted. — Nem úgy van az! Teri már a hatodik hónapban van! Kobzos megint hallgat. Lassan pirul ki az arca. — Ide pedig nem teszitek be a lábatokat, az biztos! Menj az udvaromból, mert úgy elverlek, hogy magam is megbánom! Jancsi csak néz, aztán megénti. Elindul a ház felé, hogy kis idő múlva a tornácra tegye két kis bőröndjét. — Nemsokára értük jövök. Az öreg nem mond semmit, csak áll. Aztán előkerül az asszony is, aki szomszéd tanyában volt kotlóért. Mert olyan különös a tyúkok világa, hogy az egyik tanyában kotlának nyakra-főre, a másikban pedig az isten szép nevére sem hajlandók. Kob- zosné tyúkot vitt a szomszédba kotlóért. A fészek itt áll elkészítve, aláválogatta a tojásokat is, ráültette az egyik vertyogó tyúkot, de az csak állt a tojáson, nem akart ráülni. Jön, nem is titkolt örömmel, hiszen sikerült a csere. A két bőrönd láttáin meglepődik, elengedi a kot- lóst. — Hát ezek a bőröndök? — Nem látod, hogy bőröndök? — Azt látom, de minek vannak a tornácon? Kobzos nagyot nyel. — Azért, mert Jancsi költözik. — Miért, hová? — Kob- zosné maga a méltatlankodás. — Nem mondaná meg, hogy hová? — Költözik, mert nősül. Aztán meg kívül tágasabb! — Elküldte az egyetlen fiúnkat? Maga vén bolond! — jajdul fel Rozi. Kobzos nem szereti, ha az asszonynak igaza van. A fejére nőtt már, azért mert ilyet mondani. De az úristenit), ki hallott még ilyet? Egyszerre lakodalom meg keresztelő ! ? — Elzavartam, az istenit a fajtájának! El én! Egy megesett lányt akar elvenni. Azt mondja, tőle van a pu- lya, de én nem hiszem! Hát akkor ile is út, fel is út! Az én házam nem átjáróház, hogy ide mindenféle jött- ment csak úgy betegye a fenekét ! Rozi megszeppen az öreg indulatától. Máskor ilyenkor elhallgat, de most nem tud. — Maga nem is beszélt még rendesen Jancsival, a lányt se látta, mégis elüldözi őket a háztól! Milyen ember maga?! — Hogyhogy milyen ember? Hát nem dolgoztam én eleget, mióta csak az eszemet tudom?! Nem neveltem fel ezt a latort rendesen? És ez a hála érte. Elmegy az első megesett lánnyal! Márpedig, amíg én élek, az lesz ennél a háznál, amit én akarok. Megértetted?! Az asszony egyszerre kicsinek érzi magát, nagyon kicsinek. Néma fájdalommal indul kotlót ültetni. Az öreg Kobzos úgy érzi, megnyerte a csatát. A fronton érzett egyszer ilyet. Húsz kilométert mentek előre egy nap alatt, pár puskalövéssel. Ez még az elején volt. Ilyen veres volt akkor is az ég. Aztán másnap hajnalban iszonyatos ágyútűzre ébredtek. Ágyútűzre a hátuk mögül. S morgott a född, és tankok dübörögtek. A dűlő felől motor berreg, aztán előbukkan a téesz GAZ-kocsija. Gyorsan jön, megáll a tanya előtt. A fiú szótlanul száll ki, felmegy a tornácra, felveszi a bőröndöket, aztán nagyon lassan megy a kocsiig. A bőröndöket beteszi a hátsó ülésre. — Isten áldja, édesapám! Ezt már a terepjáró ajtajából mondja, visszafordulva. Aztán fölzúg a motor. A berregésre Kobzosné is előkerül, s látja az induló terepjárót. — Jancsi, Jancsikám! A fiú ezt már nem hallja, az anyja a tornácnál zokog. Az öreg Kobzos arca is megrándul. Eddig csak apunak szólította Jancsii, esetleg apának. Sose mondta, hogy édesapám. Kobzos mereven áll, de lelkét melegség járja át. Odamegy asszonyához, s vállára teszi a kezét. — Ne sírj már, egyszer úgyis elment volna. Ha nem most, később. Ki kell azt próbálni, mennyire ember már. S haillgatnak. Csak az asz- szony hüppög. — Hanem, hallod, eredj be holnap a faluba, hogy tudjuk, kiféléhez is kerül. Vidd magaddal a tartalékot is, aztán majd meglátod, mennyit kell kivenni belőle. Kobzosné nem mozdul, csak a hüppögése csöndesül el. A naplementétől az egész tornác meszelt fala lángol. Néznek, néznek a poros dű- lőútra, aztán az asszony az öregre pillant. Micsoda mély barázdák ezek? Csupa árnyék és csupa fény. Dzsafar Nasziri ügyész hazafelé tartott Dzsellud bírótól. Meleg este volt és így elhatározta, hogy nem veszi igénybe szolgálati autóját. „Néha hasznos gyalog sétálni — állapította meg. — Az ember úgyszólván ismerkedik az élettel.” Késő volt. Már jóformán csak néhány lépés választotta el házától az ügyészt, amikor üvegcsörömpölés ütötte meg a fülét. Észrevette, hogy két férfi, aki betörte a mellékutcában lévő üzlet kirakatát, kihúzott egy próbabábút és éppen nekilátott, hogy lerángassa róla a ruhát. A rablók, amikor észrevették az ügyészt], szinte felszívódtak a sötétben, akár a kísértet. Az ügyész odalépett a kirakathoz. A próbabábú, amelyről félig lerángatták a ruhát, a hátán feküdt, és porcelán szemével szomorúan bámult a csillagos égre. Az ügyész háta mögött hirtelen közeledő gépkocsi zúgása hallatszott. — Végre hurokra kerültél! — mondta a kövér rendőr. — Már egy hónapja vadászunk rád... A tizenharmadik próbabábú megpecsételte a sorsodat. Add csak ide a mancsodat... A rendőr felemelte a kézibilincset, s az élettelen kék színnel csillant meg a holdfényben. — É ... é... én nem vagyok rabló. Nasziri ügyész vagyok — habogott az ügyész. — Akkor igazolja magát! — követelte a kövér rendőr. Az ügyész a zsebeiben kutatott. Kiderült, hogy iratai otthon maradtak. — De hát tökrészeg! jelentette ki fitymálóan a másik rendőr. — Akadozik a nyelve. Csak úgy dől belőle a szesz! — U... u... uraim! Mindössze egyetlen koktélt ittam. Én ... a ... azt mondtam: ügyész vagyok — s megpróbálta ellökni a kézibilincset, amelyet rá akartak húzni, de megsértette a rendőr orrát; ezért gyilkos erejű ütést kapott a gyomorszájra, ettől végiggurult a járdán, fejével felborított egy szemetesládát, és a tartalma bőségesen hullott rá. Az őrszobán tért magához. — Reggel tisztázzuk a dolgot! — mordult zordan a hadnagy. — Hadd ailudja ki magát. — É ... é... én .. : n-n-nem... v-v-vagyok részeg. N ... Nasziri ügyész vagyok. E ... engedjék meg, hogy t-t-t-telefonáljak... — örült! — mondta a kövér rendőr. — Vagy tetteti magát a barom. A cellában üldögélő két], baljós ábrázatú alak szemlátomást megélénkült, amikor megpillantotta az ügyészt. — Itt a harmadik! — mondta nyájasan az egyik. Azzal rácsapatt a szomorúságtól szinte kővé dermedt ügyész ügyészkalapjára, s az egészen a szemére csúszott. — Hé, te madárijesztő! — mondta mosolyogva. — Kártyázunk egyet? Éppen harmadikra vártunk. — N-nem... — dünnyögte az ügyész. — No, ülj csak le! — mondta a másik. — Ne is próbálj szabadkozni. Fasír- tot csinálok belőled! Reggelire Nasziri ügyész a szivárvány minden színében játszó, óriásira dagadt orral állt a nyomozó elé. — Nasziri vagyok, Nasziri ügyész — rimánkodott. — Félreértésből kerültem ide... — Hozzánk mindenki félreértésből kerül — egyezett bele jólelkűen a nyomozó. — Az ügyészek is, a bírák is. Azt tanácsolom, valami eredetibbet találjon ki. Nos, hát mi a neve? — Telefonáljon Dzsellud bírónak! — Azt képzeli, hogy minden csavargó miatt, akinek nincsenek iratai, minden rabló miatt, aki ráadásul még alkoholista, amiről az orra is tanúskodik, hajlandó vagyok a tiszteletre méltó Dzsellud bírót zaklatni? Maga pimasz, kedves barátom. Mi a neve? — Már mondtam: Nasziri. — Hé, rendőr! — kiáltotta a nyomozó. — Kísérje ezt az alakot a magánzárkába! Hadd csücsüljön ott néhány napig, akkor majd eszébe jut a neve. Huszonnégy óra múlva Nasziri maga kérte, hogy vezessék a nyomozó elé. — Ahmed Muhamednek hívnak — közölte. — Már tíz éve csavargók. Valameny- nyi kirakati próbabábúról én húztam le a ruhát... Azt kérem, hogy Dzsellud bíró ítélkezzék fölöttem, ö szigorú és igazságos. Méltóképp megfizet mindazért a gazságért, amit elkövettem. Nasziri ügyész hamarosan Dzsellud bíró elé került, s ekkor viszontagságainak vége szakadt. Azóta mindig fekete „Plymouth” gépkocsin jár, előtte és mögötte pedig éktelenül szirénázó rendőrautó száguld. Nasziri úgy véili, hogy így mégiscsak kényelmesebben ismerkedhet az élettel. A szudáni író írását oroszból fordította: Gellert György HODALY Kurucz D. István festménye
