Tolna Megyei Népújság, 1985. július (35. évfolyam, 152-178. szám)

1985-07-06 / 157. szám

1985. július 6. / TOCNA \ IO KÉPÚJSÁG Budaházi István: NAPLEMENTE Szarka József: HAJNAL ELŐTT . Es nővérem homlokán tökéletes illat, álom, őzek halk tekintete hanyatlik el a szomorú fák közt, könnyű csónak jön, lélegzete meghal a partnak. Nővérem homlokán virágszerű a láz, apró kezét fogom. Indulunk mi a madarakkal, összeviláglik szavunk, szél ezüst lombja takarja a mezőt, alvó szeretteink fénye kisér, szavunkból kisiklik ami fáj ... A holdban megmossuk arcunk, hajába csillagot tűzök, tisztán megállunk mi a hajnal előtt. Aszman Gasznuri: Egy ügyész viszontagságai IRODALOM Mondom a magamét a munkapadnál ... Aranyapám, tud kö­vetni? ... Akkor figyeljen!... Egy kilót nyomott az az al­katrész, amelyet akkortájt sorozatban ezen a masinán csináltam. Sokáig törtem a fejem, hogyan lehetne ol­csóbban, kevesebb anyagból kihozni. És egyszeresük sike­rült: addig forgattam, pró­bálgattam, számoltam, míg ugyanabból a mennyiségből két alkatrész kerekedett ki Az újítási főelőadó örömében o plafonig ugrált, mondván, ha naponta csak ezer dara­bot gyártunk, ötszáz kilo­grammal kevesebb alapanya­got használunk fel, ez egy esztendőben több mint száz­ötven tonna megtakarítás. Szóval, óriási mennyiség! Mivel importtételről van szó, behozatalról, több tízezer dollárban is kiszámíthatjuk a megtakarítást, nemcsak ki­lókban, veregetett vállon a főkönyvelő. Az év legjelentő­sebb újítása ez a vállalatunk­nál, mondta a főmérnök, amikor a dokumentumokat átvizsgálta. Nem csoda, hogy a következő héten már ott virított a fényképem az üzemi lap első oldalán, az újításért még oklevelet, ki­tüntetést is kaptam. Ez kora tavasszal történt. Közben elmúlt a nyár, és sajnos, mondanom sem kell, az alkatrészt továbbra is az egykilós tömbökből gyártot­tuk, az újítást elfelejtették bevezetni. Kitüntettek, sze­repeltél az újságban, mit akarsz még, oktattak ki az újítási irodán, amikor rek­lamálni merészeltem. Leesett az első hó, amikor a vállalat tervezőmérnöke megmutatta a rajzokat, a tervdokumentációt, mondván, már csak az igazgatói pecsét hiányzik, s ha ráütik, kez­dődhet a gyártás. Mondanom sem kell, hogy tavasz lett újra, amikor a vezér végső áldását adta a gyártásra. Megint lefényké­peztek, megint bekerültem az újságba, a vállalat költségén külföldre küldtek üdülni. Hát ahogy az idegen tájakon úti­célom felé zakatolt velem a gőzös, arra gondoltam, te jóságos ég, ha azonnal beve­zetik az újításomat, az el. múlt egy év alatt százötven tonna importanyagot taka­ríthattunk volna meg. Kon­vertibilis valutában számol­va: egy kalap pénz itthon marad, esetleg mást, fonto­sabb cikket, árut vásárolhat­tak volna érte. Na, de ne légy telhetetlen, pajtás, bíz­tattam magam, visszajössz a nyaralásból, és máris indul a gyártás az újításod alap­ján. Hát nem indult. A doku­mentáció elkészült, a vezéri pecsét is rajta volt, de az alkatrészre a megrendelő már nem tartott igényt, mert a gyártmány közben elavult. Egészen új alkatrészgyártás­ba fogott az üzem. Az újabb konstrukció súlya két kilogramm. Már hetek óta töröm a fejem, hogyan lehetne olcsóbban, kevesebb anyagból kihozni. Végre rá­jöttem: ugyanabból a meny- nyiségből két darab is kike­rekedhet. Állítólag ez lesz az idei év legnagyobb, leggazda­ságosabb újítása a vállalat­nál. Azt mondják, hogy még az üzemi lapba is beteszik a fényképemet, sőt, oklevelet, kitüntetést is kapok!... Lát­ja, azért van értelme az em­ber munkájának, nem igaz?... Tud követni? ... Vagy mond­jam el még egyszer? ... KISS GYÖRGY MIHÁLY A tanya fölött a nap meg- nyurgította az árnyékokat, s a fény is egyre sápadtabb lett. Az árnyékok komorak voltak, akár az öregek arca. Kobzos János gazda arca nagyon hasonlított a délután­hoz. A kora miatt is, no meg azért is lett még borúsabb az arca, mert a fia, Jancsi elé­be állt, s ezt mondta: — Megházasodom, édes.- apám. , — Aztán kit veszel el? — mordult rá az öreg. Mióta nélküle is megy a világ, s ő egyre jobban kikopott be­lőle, azóta ingerült. Még olyan dolgokba sem szólhat bele, ami pedig rá is tartoz­na. Már Rozi, a felesége is egyre ritkábban kéri ki az öreg véleményét. Megy a saját feje után, főz, amit akar. Most meg ez a kölyök is. — Aztán kit veszel el? A hang teszi a muzsikát, az ilyet másként szokás mon­dani az apának. Kérve. — Kit, kit? Hát egy lányt, akiit szeretek — nyel egyet Jancsi, aztán nagy bátran hozzáteszi: — Aki gyereket vár tőlem. Na, ez sok volt egyszerre az öregnek. Gyűl benne a méreg. — Mit csináltál, te gaz­ember?! Húsz éves se vagy! Katona se voltál, de gyere­ket csinálni már van eszed! Tudod mit? — enyhül meg az öreg — hiszen mégiscsak az ő vére. — Vetessétek el, majd a katonaság után is el- veheted. — Nem úgy van az! Teri már a hatodik hónapban van! Kobzos megint hallgat. Lassan pirul ki az arca. — Ide pedig nem teszitek be a lábatokat, az biztos! Menj az udvaromból, mert úgy elverlek, hogy magam is megbánom! Jancsi csak néz, aztán megénti. Elindul a ház felé, hogy kis idő múlva a tornác­ra tegye két kis bőröndjét. — Nemsokára értük jövök. Az öreg nem mond semmit, csak áll. Aztán előkerül az asszony is, aki szomszéd ta­nyában volt kotlóért. Mert olyan különös a tyúkok vi­lága, hogy az egyik tanyában kotlának nyakra-főre, a má­sikban pedig az isten szép nevére sem hajlandók. Kob- zosné tyúkot vitt a szom­szédba kotlóért. A fészek itt áll elkészítve, aláválogatta a tojásokat is, ráültette az egyik vertyogó tyúkot, de az csak állt a tojáson, nem akart ráülni. Jön, nem is titkolt örömmel, hiszen sikerült a csere. A két bőrönd láttáin meglepődik, elengedi a kot- lóst. — Hát ezek a bőröndök? — Nem látod, hogy bő­röndök? — Azt látom, de minek vannak a tornácon? Kobzos nagyot nyel. — Azért, mert Jancsi köl­tözik. — Miért, hová? — Kob- zosné maga a méltatlanko­dás. — Nem mondaná meg, hogy hová? — Költözik, mert nősül. Aztán meg kívül tágasabb! — Elküldte az egyetlen fi­únkat? Maga vén bolond! — jajdul fel Rozi. Kobzos nem szereti, ha az asszonynak igaza van. A fe­jére nőtt már, azért mert ilyet mondani. De az úr­istenit), ki hallott még ilyet? Egyszerre lakodalom meg ke­resztelő ! ? — Elzavartam, az iste­nit a fajtájának! El én! Egy megesett lányt akar elvenni. Azt mondja, tőle van a pu- lya, de én nem hiszem! Hát akkor ile is út, fel is út! Az én házam nem átjáróház, hogy ide mindenféle jött- ment csak úgy betegye a fe­nekét ! Rozi megszeppen az öreg indulatától. Máskor ilyenkor elhallgat, de most nem tud. — Maga nem is beszélt még rendesen Jancsival, a lányt se látta, mégis elüldö­zi őket a háztól! Milyen em­ber maga?! — Hogyhogy milyen em­ber? Hát nem dolgoztam én eleget, mióta csak az esze­met tudom?! Nem neveltem fel ezt a latort rendesen? És ez a hála érte. Elmegy az el­ső megesett lánnyal! Márpe­dig, amíg én élek, az lesz ennél a háznál, amit én aka­rok. Megértetted?! Az asszony egyszerre ki­csinek érzi magát, nagyon ki­csinek. Néma fájdalommal indul kotlót ültetni. Az öreg Kobzos úgy érzi, megnyerte a csatát. A fron­ton érzett egyszer ilyet. Húsz kilométert mentek előre egy nap alatt, pár puskalövéssel. Ez még az elején volt. Ilyen veres volt akkor is az ég. Aztán másnap hajnalban iszonyatos ágyútűzre ébred­tek. Ágyútűzre a hátuk mö­gül. S morgott a född, és tan­kok dübörögtek. A dűlő felől motor berreg, aztán előbukkan a téesz GAZ-kocsija. Gyorsan jön, megáll a tanya előtt. A fiú szótlanul száll ki, felmegy a tornácra, felveszi a bőröndö­ket, aztán nagyon lassan megy a kocsiig. A bőröndö­ket beteszi a hátsó ülésre. — Isten áldja, édesapám! Ezt már a terepjáró ajta­jából mondja, visszafordulva. Aztán fölzúg a motor. A berregésre Kobzosné is előkerül, s látja az induló terepjárót. — Jancsi, Jancsikám! A fiú ezt már nem hallja, az anyja a tornácnál zokog. Az öreg Kobzos arca is meg­rándul. Eddig csak apunak szólította Jancsii, esetleg apának. Sose mondta, hogy édesapám. Kobzos mereven áll, de lelkét melegség járja át. Odamegy asszonyához, s vállára teszi a kezét. — Ne sírj már, egyszer úgyis elment volna. Ha nem most, később. Ki kell azt próbálni, mennyire ember már. S haillgatnak. Csak az asz- szony hüppög. — Hanem, hallod, eredj be holnap a faluba, hogy tudjuk, kiféléhez is kerül. Vidd magaddal a tartalékot is, aztán majd meglátod, mennyit kell kivenni belőle. Kobzosné nem mozdul, csak a hüppögése csöndesül el. A naplementétől az egész tornác meszelt fala lángol. Néznek, néznek a poros dű- lőútra, aztán az asszony az öregre pillant. Micsoda mély barázdák ezek? Csupa ár­nyék és csupa fény. Dzsafar Nasziri ügyész ha­zafelé tartott Dzsellud bíró­tól. Meleg este volt és így elhatározta, hogy nem veszi igénybe szolgálati autóját. „Néha hasznos gyalog sé­tálni — állapította meg. — Az ember úgyszólván ismer­kedik az élettel.” Késő volt. Már jóformán csak néhány lépés választot­ta el házától az ügyészt, amikor üvegcsörömpölés ütötte meg a fülét. Észrevette, hogy két férfi, aki betörte a mellékutcában lévő üzlet kirakatát, kihúzott egy próbabábút és éppen ne­kilátott, hogy lerángassa róla a ruhát. A rablók, amikor észrevet­ték az ügyészt], szinte felszí­vódtak a sötétben, akár a kísértet. Az ügyész odalépett a kirakathoz. A próbabábú, amelyről félig lerángatták a ruhát, a hátán feküdt, és por­celán szemével szomorúan bámult a csillagos égre. Az ügyész háta mögött hirtelen közeledő gépkocsi zúgása hallatszott. — Végre hurokra kerültél! — mondta a kövér rendőr. — Már egy hónapja vadá­szunk rád... A tizenharma­dik próbabábú megpecsételte a sorsodat. Add csak ide a mancsodat... A rendőr felemelte a kézi­bilincset, s az élettelen kék színnel csillant meg a hold­fényben. — É ... é... én nem va­gyok rabló. Nasziri ügyész vagyok — habogott az ügyész. — Akkor igazolja magát! — követelte a kövér rendőr. Az ügyész a zsebeiben ku­tatott. Kiderült, hogy iratai otthon maradtak. — De hát tökrészeg! jelentette ki fitymálóan a másik rendőr. — Akadozik a nyelve. Csak úgy dől belőle a szesz! — U... u... uraim! Mind­össze egyetlen koktélt ittam. Én ... a ... azt mondtam: ügyész vagyok — s megpró­bálta ellökni a kézibilincset, amelyet rá akartak húzni, de megsértette a rendőr or­rát; ezért gyilkos erejű ütést kapott a gyomorszájra, ettől végiggurult a járdán, fejével felborított egy sze­metesládát, és a tartalma bő­ségesen hullott rá. Az őrszobán tért magához. — Reggel tisztázzuk a dol­got! — mordult zordan a hadnagy. — Hadd ailudja ki magát. — É ... é... én .. : n-n-nem... v-v-vagyok ré­szeg. N ... Nasziri ügyész vagyok. E ... engedjék meg, hogy t-t-t-telefonáljak... — örült! — mondta a kö­vér rendőr. — Vagy tetteti magát a barom. A cellában üldögélő két], baljós ábrázatú alak szemlá­tomást megélénkült, amikor megpillantotta az ügyészt. — Itt a harmadik! — mondta nyájasan az egyik. Azzal rácsapatt a szomorú­ságtól szinte kővé dermedt ügyész ügyészkalapjára, s az egészen a szemére csúszott. — Hé, te madárijesztő! — mondta mosolyogva. — Kár­tyázunk egyet? Éppen har­madikra vártunk. — N-nem... — dünnyögte az ügyész. — No, ülj csak le! — mondta a másik. — Ne is próbálj szabadkozni. Fasír- tot csinálok belőled! Reggelire Nasziri ügyész a szivárvány minden színében játszó, óriásira dagadt orral állt a nyomozó elé. — Nasziri vagyok, Nasziri ügyész — rimánkodott. — Félreértésből kerültem ide... — Hozzánk mindenki fél­reértésből kerül — egyezett bele jólelkűen a nyomozó. — Az ügyészek is, a bírák is. Azt tanácsolom, valami ere­detibbet találjon ki. Nos, hát mi a neve? — Telefonáljon Dzsellud bírónak! — Azt képzeli, hogy min­den csavargó miatt, akinek nincsenek iratai, minden rabló miatt, aki ráadásul még alkoholista, amiről az orra is tanúskodik, hajlan­dó vagyok a tiszteletre mél­tó Dzsellud bírót zaklatni? Maga pimasz, kedves bará­tom. Mi a neve? — Már mondtam: Nasziri. — Hé, rendőr! — kiáltotta a nyomozó. — Kísérje ezt az alakot a magánzárkába! Hadd csücsüljön ott néhány napig, akkor majd eszébe jut a neve. Huszonnégy óra múlva Na­sziri maga kérte, hogy ve­zessék a nyomozó elé. — Ahmed Muhamednek hívnak — közölte. — Már tíz éve csavargók. Valameny- nyi kirakati próbabábúról én húztam le a ruhát... Azt kérem, hogy Dzsellud bíró ítélkezzék fölöttem, ö szigorú és igazságos. Méltóképp meg­fizet mindazért a gazságért, amit elkövettem. Nasziri ügyész hamarosan Dzsellud bíró elé került, s ekkor viszontagságainak vé­ge szakadt. Azóta mindig fekete „Ply­mouth” gépkocsin jár, előtte és mögötte pedig éktelenül szirénázó rendőrautó szá­guld. Nasziri úgy véili, hogy így mégiscsak kényelmeseb­ben ismerkedhet az élettel. A szudáni író írását oroszból fordította: Gellert György HODALY Kurucz D. István festménye

Next

/
Thumbnails
Contents