Tolna Megyei Népújság, 1985. július (35. évfolyam, 152-178. szám)

1985-07-06 / 157. szám

1985. július 6. NÉPÚJSÁG 11 Uj fényben a magyar középkor Szapolyai István szepeshelyi sírköve (másolat) * A Magyar Nemzeti Galé­riát 1957-ben azért hívták életre, hogy egész múltunk képzőművészetének tükre le­gyen. Csaknem három évti­zed áldozatos, megfeszített munkája és sok-sok pénz kel­lett ahhoa, hogy e célkitűzés valóra válhasson. A Galéria földszinti teremsorában el­helyezett kiállítással teljes értékűvé vált az a nagysza­bású bemutató, mely a 11. századtól napjainkig ismer­teti meg a látogatókkal ha­zánk képzőművészeti alko­tásait. Az enyészet, az idő múlá­sa nem kíméli a követ és a nemes anyagból készült épü­letmaradványokat sem. Tör­ténelmünk első évszázadai­nak a mostoha sors miatt úgyis szórványos emlékeit a viszontagságok mellett a kö­zöny is pusztította. Így a pótolhatatlan értékek egy része ma is tovább romlik a különféle raktárak mélyén. A múlt emlékeinek meg­védésére éveken át mindent megtett a kiállítás fáradha­tatlan rendezője, dr. Török. Gyöngyi, hogy legalább azo­kat a műértékeket a figye­lem előterébe tudja állítani, melyek egyszer már össze voltak gyűjtve. Így tudta megszólaltatni a múltat egy­kor méltán nagy hírű épüle­teink, templomok, várkasté­lyok, síremlékek megmaradt töredékeinek bemutatásával. A sokat hánykódó kőanyag törzsállományát a Szépművé­szeti Múzeumba még a má­sodik világháború előtt ke­rült ládákban őrzött faragott töredékek képezték. Jelentő­sen bővült az 1978-as, Ár­pád-kori faragványokat be­mutató székesfehérvári ki­állítás, majd a Budapesti Történeti Múzeum, továbbá az esztergomi ásatások és más egyházi és világi intéz­mények kölcsöneinek jóvol­tából. A közönség két nagy sike­rű kiállításon már ízelítőt kapott a felépítendő kőtár­ból. 1982-ben az ausztriai Schallaburg várában!, majd a rá következő évben Mátyás király és a magyarországi reneszánsz címmel Budapes­ten. A kiállítás súlypontja a román és a reneszánsz kori anyag, mely ily bőségben és ilyen áttekinthetően még so­ha sem volt látható. A 11— 15. század elejéig terjedő időszak többnyire elpusztult építészetének és szobrásza­ténak fontos mérföldkövei ezek a faragványok. Olyan nagy hírű emlékekből szár­maznak, mint a gyulafehér­vári székesegyház, (11. szá­zad), a székesfehérvári bazi­lika, a somogyvári apátság, (12. század), kalocsai székes- egyház (13. sz.), melyekből legfeljebb az alapfalak, vagy még azok sem maradtak ránk. Egyedül a töredékek segít­ségével tudunk fogalmat al­kotni az elpusztult templo­mok, várak, paloták művészi jellegzetességeiről, csak így tudjuk felvázolni jelentősé­güket a hazai és nemzetközi művészet történetében. A kora gótikát a 13. szá­zad elejéről az esztergomi, a pilisszentkereszrtí, a kalocsai töredékek, a késő román kor­szakot pedig a századfordu­lón restaurált jáki templom néhány remekbe faragott da­rabja képviseli. A késő gótika hírmondói a pöstyéni és a kassai dómból származó töredékek. A régi magyar művészét képe a már korábban meg­nyitott faszobrászati anyag­gal, a szárnyas oltárok bemu­tatójával teljes. A gótika valóságkeresésének mesteri alkotásai a síremlékplaszti­kák, melyek közül a legszeb­bek másolatai a kiállításon láthatók Lázói János sírlap­jával együtt a S. Stefano Ro- tondó templomából. A 14—15. század forduló­ján működő, híres prágai építőpáhofly művészi körébe tartoznak a visegrádi palota felső díszudvarának nyolc­szögletes kútházából szárma­zó töredékek, a finoman min­tázott oszlopfők, vízköpők. A nemrég feltárt budai királyi palota egyedülálló szobrászati dísze a Budapesti Történeti Múzeumban látha­tó ugyan, de töredékei ide­tartoznak. A gótikát követő neszánsz a magyar művészet kiemel­kedő korszaka volt. Nyitá­nya, Mátyás király még ké­ső gótikus 1473-as visegrádi oroszlános kútja európai ér­tékű remekmű. Mátyás mecé- nási bőkezűsége utat nyitott Szent Mihály-dombormű Gyulafehérvárról, XIII. sz. eleje (másolat) hazánkban az olasz, firenzei szobrászatnak, mely csakha­mar hatalmas arányokban bontakozott ki Budán és Vi- segrádon, részben monumen­tális alkotásokban (budai és visegrádi szökőkutak), rész­ben pedig dekoratív, finom művű márványfaragványok- ban (gyümölcsfüzéres ajtó­kerettöredék a budai királyi palotából, konzol- és bábos korláttöredékek a nyéki va­dászkastélyból fáklyákkal!, trófeákkal és gyümölcsköte- gekkel, három oszlop a vi­segrádi palota negyedik tera­száról, kandallógyámkő a bu­dai királyi palotából). Az udvar példájára a bu­dai műhely hatására az olasz reneszánsz kőfaragás témái, formái, kompozíciói Mátyás halála után II. Ulászló ko­rában szélesebb körben el­terjedtek, mint azt több em­lék, köztük a pesti belvárosi templom pasztofóriuma, Pest város címere a szatírkával, II. Ulászló címere az eszter­gomi Bakócz-kápoilnából ta­núsítja. A kiállítás külön élménye az utolsó terem a Magyaror­szágon dolgozó olasz meste­rek munkáival: Giovanni Dalmata fehér márvány ol­tártöredéke Diósgyőrből, a törökdúlás alatt megcsonkí­tott Madonnával, vagy Má­tyás és felesége márvány domborműve. Az új stílus hatására a régi, gótikus hagyományt őr­ző egész alakos sírkövek is átalakultak, ezt például Sza- polyai István szepeshelyi sírköve szemlélteti 1499-ből. mely másolatban látható a bemutatón. Egész különleges irányt képviselnek a gyulafehérvári Lázói-kápolna (1512.) dom­borművei részben biblikust részben mitologikus jelene­teikkel. A szép ívű fejlődésnek a tö­rökdúlás másfél évszázada vetett véget. Brestyánszky Hona Élt benne a szimfonikus gondolkodás Hazai tájakon Száz év paraszti építészete „Valami titok lappangott e látszólag oly tiszta, derűs, egyszerű és egyenes lény éle­tében. E titok zengett éneké­ben, feltárva a művek min­den érzelmi mélységét és ze­nei gazdagságát... Egyéni­ségének sajátos egységessége is titokzatos maradt.” Századunk egyik legna­gyobb karmesteregyénisége, Bruno Walter írta le 1956-ban az idézett sorokat a század- forduló, a késő romantika ta­lán legellentmondásosabb ze­neszerzőjéről, Gustav Mahler­ről. Walter, aki egyebek közt a Mahler-műveknek is ava­tott tolmácsolója volt, meg­indító könyvet írt a harmin­cas évek derekán egykori barátjáról. A 125 esztendővel ezelőtt, 1860. július 7-én született Mahler ugyanis a nagy euró­pai történelmi korszakfordu­ló, az Osztrák—Magyar Mo­narchia utolsó békeidőszaká­ban, felbomlásának korában élt és alkotott, érzékenyen felfogva és magába olvasztva a válságossá vált közép-eu­rópai élettér minden gondját, a népek lassan félelembe for­duló életérzését. És mind­ehhez járult még — nem tel­jesen függetlenül, természe­tesen a történelmi átalakulás mozzanatától — az európai zeneművészetben is lejátszó­dó nagy formai változás: a szimfónia két évszázadig tartó uralmának megingása, a forma újjáalakulása, és friss tartalommal való fel- töltődése. E kettős hatás kö­vetkeztében, és természetesen Mahler érzékeny idegrend­szere, vallási fanatizmusa, szerelemről, halálról vallott etikai felfogása révén jött létre az a sajátos zeneszerzői arculat, amely addig isme­retlen végletek, ellentmondá­sok, mélységek és magassá­gok hordozójává lett a zene­költő szimfonikus alkotásai­ban. Mahler zenekari műveiben a hangszerelés finomsága, a hangszínek újfajta kikeve­rése, a dinamikai árnyalatok elképzelhetetlen kiszélesítése mellett a trivialitásig menő bombasztikus effektusok je­lennek meg, s robbantják szét olykor a gonddal szőtt mozarti finomságokra törő zenekari szövetet; leképezé­seként mintegy a tradíciókat és ideálokat megőrző, de a katasztrófaszerű meglepeté­seket mind gyakrabban elvi­Gusztáv Mahler selni kényszerülő kor való­ságának. És, ha a zeneszerző belső emberi-művészi világá­ról talán a szimfonikus mű­veknél is lényegretörőbben árulkodnak dalai, dalciklusai, Mahlert azért elsősorban a szimfóniaköltészet nagy ösz- szefoglalójának, szintéziste­remtő, s a felbomlás után megújuló zenekari hangzás és program mesterének érez­zük a romantika innenső ha­tárán. És nemcsak zeneszer­zői, de nem utolsósorban karmesteri tevékenysége ré­vén is. Ez a szimfonikus gondol­kodásmód vezette Mahlert arra is, hogy 1881-ben elvál­lalja a budapesti Magyar Ki­rályi Operaház igazgatója tisztét is: színházunkban ak­koriban az Erkel Ferenc és Sándor, valamint Richter János nevelte zenekar ját­szott, olyan színvonalon, amelyről Mahler már az első meghallgatás után elragad­tatással nyilatkozott. És ha a gáncsoskodások hamar el is űzték fővárosunkból a század e nagy muzsikusát, akinek — ismét Bruno Wal- tert idézve — „alkotásai és interpretáló munkássága ré­vén világít ma is magasan lobogó lángja, és a mai bi­zonytalan kulturális viszo­nyok között ez a maradan- dóság reménnyel tölthet el bennünket”, azért nálunk az ő keze nyomán vett új len­dületet a magyar zenekari és operakultúra fejlődése, s vált a továbbiakban európaivá. SZOMORY GYÖRGY Fertőszéplak az ország északnyugati vidékén, a Fer­tő tó mellett található. A Fertő név finnugor eredetű, az úgynevezett beszélő ne­vek közül való, sekély vizű tavat, vízállást jelent. Sze­szélyes vízjárású, régebben többször kiszáradt, de huza­mosabb ideig magas vízál­lású is volt. Már honfoglaló őseink megtelepedtek a kör­nyékén, a terület a magyar gyepűrendszerhez tartozott, az egykori őrtelepeket (Lő- vér, Lövő) a helynévanyag alapján is nyomon lehet kö­vetni. A gyepűrendszer fel­számolásával rohamosan gya­rapodtak a német települé­sek a Fertő tó mindkét olda­lán. Széplak első írásos emlí­tése 1262-ből származik. A török időkben sem néptele- medik el, megmaradt a kö­zépkori, ,.Y” alakú település- szerkezete!, melyhez hasonló jórészt csak a fallal körül­vett városokban jött létre. A török portyák elől mene­külő lakosság a Fertő ná­dasaiban talált búvóhelyre. A 17. század utolsó negyedé­ben az Esterházyak birtokol­ják a települést. Tőlük egy évszázadra zálogjogon a Szé­chenyiek szerzik meg. A ma is álló egykori kastélyépület­ben volt a rezidenciájuk. Itt született Széchényi Ferenc, Széchenyi István édesapja, a Magyar Nemzeti Múzeum megalapítója. A család em­lékét őrzi a kastélyon kívül a barokk plébániatemplom 1728-ból, (Széchenyi György alapította) és az 1736-ban felállított „Szent Szív”, illet­ve kálvária, a templom két oldalán. Az 1960-as években fogal­mazódott meg az igény egy szabadtéri néprajzi múzeum létesítésére Győr-Sopron me­gyében. A kivitelezést gyor­sította, hogy Vas- és Zala megyék ekkorra már jórészt létrehozták a maguk tájmú­zeumait. Fertőszéplak esetében a kulturális — műemléki — néprajzi adottságok az ide­genforgalmi-gazdasági lehe­tőségekkel egybeestek. A felszabadulás utáni nagy építkezések ellenére — sze­rencsés véletlenként — a Nagy Lajos utca öt egymás mellett álló épülete érintet­lenül megmaradt, csonkasá- gábam is érzékeltetve az egy­kori faluképet. A szóban forgó öit épületet (31—39. szám) az Országos Műemléki Felügyelőség 1981 őszéig helyreállította. A helyreállí­tást megelőző feltárás kimu­tatta. hogy a házak 1860— 1870 között épültek, zömmel téglából, néhol vegyesen téglából és vályogból. Az épületek alaprajza a magyar nyelvterületen ebben a korban már szinte általá­nos szabadkéményes, közép­bejáratos típus, ahol a szo­bák a konyha pitvarából nyílnak. A házak a korabe­li nyugat-dunántúli építő­mesterek, „pallérok” hozzá­értésének, szakmai tudásá­nak ékes bizonyítékai. A re­konstrukció során — a sop­roni belvárosban kimunkált feltárási és kutatási módsze­rekkel — teljesen hiteles helyreállítás történt. Például sikerült a kemencék, kémé­nyek eredeti helyét, méretét, jellegét föltárni, illetve re­konstruálni. A házak 1860 és 1950 kö­zött — az építéstől a felsza­badulás utánig — öt építési periódust és berendezési ál­lapotot őriznek. A Fertő memti népi építészet relik- tumai érzékeltetik a házak egykori formáját, beosztá­sát, másrészt a vidék jelleg­zetes utcaképét. Az első ház gondnoki la­kás. A homlokzata eredeti, ám a belseje modernizált, komfortos. A következő ház­ban egy hagyományosnak mondható múzeumi kiállí­tás várja a látogatókat, vit­rinekkel, képekkel, tablók­kal, amelyek a környező fal­vak, uradalmak életét szem­lélteik. Három épület öt lakásában látható kiállítások a 19. század közepétől az 1950-es évekig végbemenő változást mutatják be a pa­raszti lakáskultúrában és gazdálkodásban. A harmadik épületben a múlt század közepe körüli állapotokat állították vissza. Ez a jobbágyi kötelékektől megszabadult a korhoz, s az ország más vidékeihez mér­ten viszonylagos jólétben élő északnyugat-dunántúli magyar földművesek világa.

Next

/
Thumbnails
Contents