Tolna Megyei Népújság, 1985. július (35. évfolyam, 152-178. szám)

1985-07-06 / 157. szám

1985. július 6.

/"tolnaN _

e népújság

— A sikeres világbajnoki selejtezők kapcsán a válogatott tagjainak életével, pályafutásával a tömegkommunikáció jóvoltából megismerkedhetett a sportszerető közvélemény. Nem így a kapitányéval, Mezey Györgyével. Kérem, pótoljuk ezt most olvasóink számára.

— Tulajdonképpen az életem két vonalon futott. Az egyik a labdarúgóvonal. Játékosként egy fővárosi kiscsapatban, a RAC-ban kezdtem, s már akkor olyan belső kettősség munkált bennem, mint a tanulás és a futball. A kettőt mindenáron össze akartam egyeztetni, elvégeztem a testnevelési főiskolát. Miközben ott futballoztam, a TF mindkét szakán — szakedzőin és a tanárin — diplomát szereztem. A főiskola után mégis a foci maradt, s nem a tanítás. Budafok, Keszthely, MTK, Bp. Spartacus. Ezek az aktív labdarúgó pályafutásom állomásai. Tele csalódással, mert 'nagyon őszinte, tiszta családi légkörben nőittem fel és játékosként szembe kellett találni magamat a labdarúgás furcsa, belső visszásságaival. Rendkívül nehezen tudtam elviselni azokat.

I

— Milyen posztokon futballozott?

— Középpályást és söprö- getőt játszattam. Az MTK- ban és a Spartacusban Hidegkúti Nándi volt a mesterem. Rengeteget tanultam tőle, de mint mondattam: menekültem játékosként a futball világától, mert rendkívül gusztustalannak tartottam.

I

— Edzőként azonban kitar- tott mellette ...

— Furcsa módon az edzős- ködés állandóan kísértett. Még futballoztam, de már edzősködtem is a BVSC-ben. Volt egy ominózus eset: a BVSC edzője voltam, de a Bp. Spartacusban futballoztam, és amikor a két csapat egymás ellen játszott, a BVSC miattam óvta meg a meccset. Arra, hogy egyszer profi edző leszek, igazából nem gondoltam. Rendhagyó utat futattam be, mindig meghívtak valamilyen magasabb szintre, s én soha sem akartam menni. A mostani fiatal edzők többségével éppen az a baj, hogy még itt dolgoznak, de már amoda kacsingatnak.

— Aztán eljött a nagy választás időszaka.

— Miután a TF-re visszakerültem adjunktusként és tudományos munkatársként, közben a BVSC vezető edzője lettem. Időközben már annyi NB I-es csapat keresett meg vezető edzői ajánlatával, hogy választani kellett. Főállású edzőként először az MTK-ba kerültem. Aztán jött a válogatott, Mészöly Kálmán mellett csodálatos és sikeres két év: kijutottunk a VB-re, s ott is csupán egy nüanszon múlt a jobb szereplés.

I

— Ekkor kapta meg a mesteredzői címet is?

— Igen, Mészöllyel együtt.

— Meglehetősen zilált állapotok jellemezték a magyar labdarúgást, amikor elvállalta a kapitányi tisztet. Nem tűnt akkor merész lépésnek a döntése?

— Egy kapitányság elvállalása nem bátorság kérdése. Nekem soha nem volt olyan problémám, hogy féltem a feladattól. De, mert jól ismertem a magyar labdarúgás élvonalának viszonyait, nem éreztem magam elhivatottnak erre a posztra. Sok hátsó szándékú dologgal kell megküzdeni, így szakemberként fölöslegesnek éreztem, hogy a szakmai munkát ezeknek a dolgoknak a leküzdésével helyettesítsem. Végül, látva a magyar sport és a labdarúgás vezertőinek akkori kilátástalan helyzetét — hogy felkészült embert nem találtak ide, én kéznél voltam, hiszen már itt dolgoztam — úgy éreztem, erkölcsi kötelességem elvállalni.

I

— Mivel fanatizálja a Játékosokat? Az MTK-nál eltöltött sikeres évek után most szövetségi kapitányként is igazolta az edző személyiségének fontosságát.

— Nagyon is aktuális kérdés, mert ma Magyarországon ezt gyakran összekeverik. Az edző személyisége és az edző saját magát mágussá történő kikiáltása két különböző dolog. A jó edzőnek különleges személyiségnek kell lenni. Nem beszélve arról, hogy a szövetségi kapitánynak még inkább, hiszen ez utóbbi a szakma csúcsa. Ennek a szakmának vannak tanulható részei, ezeket ismerni kell. Vannak szerencsével összeállítható részek is, amelyeknek be kell jönni, hogy jöjjenek az eredmények — de az álláp a tudás és a személyiség. Szélhámosságnak tartom, aki ezt mágussá misztifikálja. Amivel pedig a fantáziálást elértem, az nem volt más, mint az őszinteség. Akkor is, amikor ném tudtam dolgokat, s a játékosokra bíztam a feladat megoldását, mert én már nem tudtam hozzájárulni ahhoz.

— Például Cipruson?

— Igen. Aztán ezt az őszinte hangvételt és légkört kollégáimtól is megkövetelve a válogatott játékosok szintén átvették. Áitérezték: ebben a helyzetben nekik is ilyennek kell lenni.

— Az sem titok, hogy a kapitány játékospárti...

— Nagyon szeretem és tisztelem a játékosokat. Még azokat is, akiket például az MTK-ban sportnyelven fogalmazva úgy „odatettek”.

Rájuk sem tudtam haragudni. A lényeg, hogy harag nélkül el kell válni azoktól a focistáktól, akikkel nem tud az ember pedagógiailag normális kapcsolatot kiépíteni.

I

— Milyen a kapcsolata az NB I-es klubok edzőivel? Megkapja tőlük a szükséges segítséget?

— őszintén mondom, nagyon jó a kapcsolatunk. Döntő többségében baráti szálak fűznek össze a klubedzőkkel, így aztán szinte zökkenő nélkül folyt le az elmúlt két év. Egyedül egy bánatom van, az a Rába ETO. Az, hogy nem tudtam igazán bekapcsolni a Rába játékosait a magyar labdarúgás vérkeringésébe. Nagyon bonyolultak az összefüggések ahhoz, hogy egy ’'agy két ember nyakába

varrjunk dolgokat. A miénkbe, vagy az övékbe. De azt igénylem, hogy a győri csapat is részt vegyen a magyar labdarúgás élvonalára háruló feladatok megoldásában, hiszen értékest jó játékosaik vannak, akiktől vétek lenne elvenni a válogatottban való szereplés lehetőségét.

— Van Verebes kontra Mezey ügy?

— Nincs. Mi együtt játszottunk, nagyon becsülöm szakmai érzékét, de más stílusú ember, mint én vagyok.

Ez természetesen nem zárja ki az összedolgozás lehetőségét. Azt a felelősséget azonban én elhárítom magamtól, hogy a Rába ETO-nak évek óta nincsenek válogatott játékosai.

— Mexikói útjuk során kiválasztották a magyar csapat szálláshelyét, behatóan Ismerkedtek az ottani körülményekkel. Véleménye szerint mennyi időre lesz szükség az aklimatizálódáshoz?

— Hetek óta az NSZK-ban és Franciaországban is erről folyik a vita. Tekintélyes, komoly orvosprofesszorok csapnak össze ebben a kérdésben. Más dolog a tiszta orvosi élettani elmélet és megint más a gyakorlat. Hat hetet tartanak szükségesnek a mexikói átálláshoz. Ez azonban pszichikailag elképzelhetetlen. Hat hétig meglehetősen zárt körülmények között összetartani a csapatot nem lehet. Ezt már az 1970-es mexikói VB is bebizonyította, ahol több csapat darabokra hullott és a fegyelmezetlenségek sora történt.

I

— Hogyan tovább? A jövő évi VB behatárolja az 1985—

86. évi NB I-es küzdelmek menetét. Ebben a felpörgetett tempóban miként lesz lehetősége a válogatottnak a közös gyakorlásra?

— Valóban nagyon felpörgetett tempó következik, aminek van előnye, van hátránya. Előnye, hogy a játékosok hallatlanul felkészülnek fizikailag, hiszen szerda—szombat ritmusban játsz- szák a tétmérkőzéseket, s ez a legjobb felkészítés, ha így nézzük. Figyelembe kell vennem az éljátékosok egyesületi elfoglaltságát. Ezért az „A” válogatottat alkotó stabil játékosokat csak egyszer, foglalkoztatjuk szezon közben. Ez X. 16-án lesz a Wales elleni mérkőzésen. Decemberben Mexikóba utazunk, három meccset játszunk. Közben egy új keretet alakítok ki „B” válogatott néven. Ugyanis fel kell majd tölte- nünk a 22-es keretünket, s innen akarom kiválogatni azokat a játékosokat, akik ígéretesen bontogatják szárnyaikat és csupán a jó szereplés, meg az eléggé összeállt csapait miatt nem jutottak játéklehetőséghez, őket többször is foglalkoztatjuk majd ősszel.

I

— Ezek szerint tehát elképzelhetők személyi változások a VB-re utazó keretben?

— Biztos, hogy lesznek személyi változások, hiszen egy év telik majd el a döntőbe jutás és a VB kezdete között. Egy év pedig rettenetesen nagy idő arra, hogy azok a kirobbanó tehetségek — mint ahogy Détári és Kiprich egy év alatt berobbant — akik most bontogat- « ják szárnyaikat, megkaphassák a lehetőséget a mexikói részvételre. Nem titkolózom,

mert ez a nagy nyiilvánosság előtt játszódik majd le. A közvélemény ugyanis végigkísérheti ennek a „B” válogatottnak a szereplését, a játékosok teljesítményét, s így' a nyilvánosság előtt egyértelmű lesz, hogy közülük kik kerülnek be a Mundial- ra utazó 22-es keretbe.

I

— Nyilatkozatából nem kevés keserűség csendült ki a hollandok elleni vereség fogadtatása kapcsán. Nehezen viseli el a vereséget?

— Szó se róla, nem örülök a vereségnek. Végül is ki szeret veszíteni? De, semmi köze nem volit ennek a Népstadionban rendezett mérkőzés utáni hangulatomhoz. Én abban a tíz percben, amíg a kispadtól a sajtószobába értem; azt nem tudtam megemészteni, hogy egy ilyen jól sikerült sorozat után, egy sima VB-döntőbe jutást követően hogyan követelhették a fejüket. Még akkor is, ha megértem a közönséget: szerette volna elfelejteni a labdarúgás összes visszásságát és várta, hogy ez a válogatottnál elfelejtődik. Akkor nem tudták megérteni, hogy ebbe a játékba a vereség is beletartozik. Ráadásul hat győzelem után egyszer már „állt” ez nekünk. Sajnálom, viszont hogy az én akkori állapotomat, reakciómat némelyik újság nem értette meg, s úgy adta visz- sza, hogy bizony jócskán kaptam bíráló, panaszos leveleket.

I

— Véleménye szerint sor kerülhet a Mundialon egy őrségváltásra Európa és Dél- Amerika között?

— Kétségtelenül. Jelen tapasztalataim szerint a prímhegedűs szerepre csak a mexikóiaknak és a délamerikaiaknak van esélyük. Nagyon alapos és nagyon precíz felkészülés kellene ahhoz; hogy az európaiak a hazai teljesítményüket a speciális mexikói körülmények között nyújtani tudják. S ezt a legtöbb európai válogatott a bajnokság szigorú rendje miatt inem itudja megvalósítani. Mexikó válogatottja már az idén; VI. 1-én megkezdte a felkészülését. Kivették játékosaikat a klubokból és egy éven át együtt készülnek a VB-re. A brazilok három hónapos póttúrára mennek válogatott csapatukkal. Európában szigorú rendje van a bajnokságnak, nálunk is. A maximum, amit tenni tudunk az az, hogy jö- jövő év május 1-ig befejezzük a bajnoki küzdelmeket. Nem tudunk tehát úgy felkészülni, mint a dél-amerikaiak. Igazán nem kívánom misztifikálni a mexikói körülményeket, de az is tény, hogy a déli 12 órai mérkőzés kezdés nem az európaiaknak való „menü” lesz.

— Egy év múlva, ilyenkor már ismert lesz a boldog győztes. A beszélgetést megköszönve, kérjük, tolmácsolja olvasóink gratulációját a válogatott tagjainak. A VB- selejtezők során nyújtott nagyszerű teljesítményükért, a feledhetetlenül szép győzelmekért és az emlékezetes mérkőzésekért. Az 1986. május 31. és június 29. közötti mexikói világbajnoki döntőn, a labdarúgás négyévenkénti igazi nagy ünnepén is nyújtsák tudásuk legjavát! A Mezey-legénység szerezzen minél több kellemes percet a televíziók képernyői előtt szorongó lelkes magyar szurkolóknak!

Fekete László

Múltunkból

A „Dél-Dunántúl iparának története a kapitalizmus idején” című kötet gyakran hivatkozik Tolna megye adataira a két világháború időszakában. A Mérey Klára által írt, és az Akadémiai Kiadó gondozásában megjelentetett magas szintű elemző tanulmányból pontosan nyomon követhetjük, hogy a megye iparosodása és a megye- székhely elmaradása Baranya, Somogy és Zala megyék székhelyéhez viszonyítva ebben az időben is folytatódott.

1920—1930 között 5, illetve 6 város volt Dél-Dunán- túlon: Pécs, Kaposvár, Szek- szárd, Nagykanizsa, Zalaegerszeg, majd az 1924-ben várossá nyilvánított Mohács. Fejlődésük — a lakosság számának alakulását tekintve — a vizsgált időszakban nagyon eltérő volt. A szerző megállapítja, hogy Pécs és Kaposvár lélekszáma gyorsan nőtt — Pécs 29, Kaposvár 10 százalékkal. Szekszárd ebben az időszakban alig 1,8 százalékos fejlődést mutat. S ha figyelembe vesszük, hogy az előbbi városok lakóinak abszolút száma is messze meghaladta Tolna megye székhelyének létszámát, a százalékos eltérés akkor lesz igazán érzékelhető. A lassú növekedés ráadásul nem is a termelői létszámban zajlott le, hanem az eltartottak csoportjában.

Megrekedt volna a fejlődés Szekszárdon? Megmaradt a város irányításában a feudális társadalmi struktúra? A szerző, Mérey Klára megállapítja, hogy az ipar eltartottjainak száma ugyan nőtt, de „... ez a város, Tolna megye székhelye a forradalmak után kezdte lassan átformálni arculatát. Űj dinasztiák emelkedtek fel és kerültek be a városvezetésbe, az egykori dzsentri jelleget és a nagybirtok peremét jelentő kisvárosi életet megváltoztatva; új gondok, a modern élet problémái jelentkeztek a város életében is. Ekkor kezdenek beleszólni a városi élet irányításába azok a családok, akik már a kereskedelem és az ipar űzését tekintették életük céljának és ebből a körből már nem is akartak kilépni. Ez a folyamat azonban lassú volt és szinte alig észrevehetően ment végbe”.

Már-már örülhetnénk a megállapításnak, de a következő bekezdés ettől elveszi kedvünket. A szerző ugyanis közli, hogy „A kortárs közgazdász Szekszárdot a városoknak abba a csoportjába sorolta, amelyekben a kereső népesség egyharmadát sem érte el az iparral, kereskedelemmel és közlekedéssel foglalkozók százalékos aránya. Szekszárd vezetői a tőke hiányát jelölték meg a város ipari elmaradottságának alapvető okaként.” Csak megjegyezzük, hogy ebben az időben például Kaposvárott már 16 gyár működött. ..

S mi van a megyével? Ha összevetjük az adatokat a többi megye adataival, akkor az előbbinél valamivel kedvezőbb képet kapunk. Ennek oka, hogy az ipar számottevő hányada több nagyközségbe települt nálunk, nem koncentrálódott úgy, mint Baranyában, vagy Somogybán a megyeszékhelyen. Nálunk a kapitalizmus idején is számottevő iparral rendelkező községeink voltak: Bony- hád, Tolna, Simontornya, Paks, Dombóvár. S nem feledhetjük, hogy a vidék kisipara is viszonylag fejlett volt Tolnában.

A szerző egyes iparágak helyzetét vizsgálva, a húsiparról szólva felhívja a figyelmet az iparágon belüli kisiparra. Tolna megyére vonatkoztatva megállapította:

„Az egyik ipari címtár szerint pl. Tolna megye kisipari műhelyei között a mészárosüzletek száma volt a legnagyobb. 1928-ban a megye területén 240 mészárosüzlet volt. A mészáros nemcsak a hús kimérését, hanem az állat levágását és feldolgozását is maga végezte.' A húsiparban dolgozó kisiparosok száma is erősen befolyásolhatta tehát azt az adatot, amely szerint Tolna megye területén az iparágban dolgozók száma 1920—1930 között 71 százalékkal nőtt.”

Érdekes összefüggő adatsort közöl Mérey a megye kisiparáról. Idézzük:

„Tolna megyében 1929—30- ban egy címtár III szakmában 5486 iparosmestert, 580 segédet és 2329 tanoncot, vagyis összesen 8395 kézműipari dolgozót tüntet fel. Ebben a megyében 1930-ban 6483 önálló ipari keresőt jegyeztek fel a tulajdonképpeni iparban és 10 974 fő segédszemélyzetet.”

A szerző nagy figyelmet fordít a gazdasági válság hatására. Néhány Tolna megyei vonatkozású adatára, megállapítására érdemes külön is felfigyelni, fgy például arra, hogy miközben a báta- széki, a hőgyészi, a tolnai építőipari munkások, főleg a kőművesek kiszorulnak a külföldi építkezésekről, itthon sem tudják folytatni a szakmát, a mezőgazdaságban vállalnak munkát, hogy megélhetésüket biztosítsák, ugyanakkor Gyönkön és Szakadá- ton téglagyár épül; A Tolnai Selyemfonó viszonylag könnyedén megúszta a válságot. Drasztikus intézkedéssel lenyomták a béreket. Ennek eredményeként csaknem 2 pengővel csökkent a selyemnek kilogrammonkénti előállítási költsége. A si- montornyai bőrgyárnak pedig egyenesen kedvezett a gazdasági válság — a védővámok megóvták a külső konkurrenciától. A bőrgyár helyzetének bemutatására idézzük a szerzőt:

„A Simontornyai Bőrgyár tuljdonképpeni szakmai megerősödése éppen a válság éveire esett. Ebben az időszakban a gazdasági válság következtében nagyon sok kis tímár ment tönkre, s ekkor több debreceni, székes- fehérvári, bajai és mohácsi tímármester érkezett Simon- tornyára, akik szaktudásukkal a gyár értékes szakmunkásállományát növelték. Ugyanakkor a vándorló „Künsztlerek” közül is több megfordult a gyárban, akik erősen titkolt receptjükkel készítették ki a bőröket, s számos új eljárás bevezetését tették lehetővé. így aztán bővült a gyártmányszerkezet, úgyhogy az önálló kereskedelmi részleggel rendelkező gyár jó megrendeléseket bonyolíthatott le Nyugat-Euró- pában, sőt — éppen a válság idején — 1930-ban fióktelepet létesített Becsben, bizományi megállapodást kötve egy ottani céggel.”

A szerző részletesen elemzi a kapitalizmus utolsó éveinek, a II. világháború időszakának ipartörténetét is.

Meg kell említeni a kötet mellékletét jelentő sok-sok sitatisztikai táblázatot, valamint a 24 iparpoltikai térképet; amelyek Tolna—Somogy—Baranya—Zala megyék gazdasásgi helyzetének vizsgálatához nyújtanak szemléltető segítséget.

Joggal állapíthatjuk meg, hogy a gazdasági élettel foglalkozó történészek, közgazdászok, kutatók nélkülözhetetlen kézikönyvhöz jutottak Mérey Klára munkája révén, és igen nagy haszonnal forgathatják a művet a hely- történészek is, hiszen nagy mennyiségben közölt helyi vonatkozású adatokat a szerző. Mérey nem technikatörténetet int, hanem az iparosodást, az iparágak fejlődését, a termelés alakulását vizsgálja, hogy ennek segítségével megfelelő következtetéseket vonhasson le a társadalomra, az osztályviszonyokra, indokolhassa, miért alakult Sz országostól sok tekintetben eltérő módon a dél-dunántúli régió társadalmi-politikai helyzete.

K. Balog János