Tolna Megyei Népújság, 1985. július (35. évfolyam, 152-178. szám)

1985-07-06 / 157. szám

1985. július 6. /"tolnaN _ e népújság — A sikeres világbajnoki selejtezők kapcsán a váloga­tott tagjainak életével, pá­lyafutásával a tömegkommu­nikáció jóvoltából megismer­kedhetett a sportszerető köz­vélemény. Nem így a kapi­tányéval, Mezey Györgyével. Kérem, pótoljuk ezt most ol­vasóink számára. — Tulajdonképpen az éle­tem két vonalon futott. Az egyik a labdarúgóvonal. Játékosként egy fővárosi kis­csapatban, a RAC-ban kezd­tem, s már akkor olyan belső kettősség munkált ben­nem, mint a tanulás és a futball. A kettőt mindenáron össze akartam egyeztetni, elvégeztem a testnevelési fő­iskolát. Miközben ott futbal­loztam, a TF mindkét sza­kán — szakedzőin és a ta­nárin — diplomát szereztem. A főiskola után mégis a fo­ci maradt, s nem a tanítás. Budafok, Keszthely, MTK, Bp. Spartacus. Ezek az ak­tív labdarúgó pályafutásom állomásai. Tele csalódással, mert 'nagyon őszinte, tiszta családi légkörben nőittem fel és játékosként szembe kel­lett találni magamat a lab­darúgás furcsa, belső visszás­ságaival. Rendkívül nehezen tudtam elviselni azokat. I — Milyen posztokon fut­ballozott? — Középpályást és söprö- getőt játszattam. Az MTK- ban és a Spartacusban Hi­degkúti Nándi volt a meste­rem. Rengeteget tanultam tőle, de mint mondattam: menekültem játékosként a futball világától, mert rend­kívül gusztustalannak tartot­tam. I — Edzőként azonban kitar- tott mellette ... — Furcsa módon az edzős- ködés állandóan kísértett. Még futballoztam, de már edzősködtem is a BVSC-ben. Volt egy ominózus eset: a BVSC edzője voltam, de a Bp. Spartacusban futballoz­tam, és amikor a két csapat egymás ellen játszott, a BVSC miattam óvta meg a meccset. Arra, hogy egyszer profi edző leszek, igazából nem gondoltam. Rendhagyó utat futattam be, mindig meghívtak valamilyen maga­sabb szintre, s én soha sem akartam menni. A mostani fiatal edzők többségével ép­pen az a baj, hogy még itt dolgoznak, de már amoda ka­csingatnak. — Aztán eljött a nagy vá­lasztás időszaka. — Miután a TF-re vissza­kerültem adjunktusként és tudományos munkatársként, közben a BVSC vezető edző­je lettem. Időközben már annyi NB I-es csapat kere­sett meg vezető edzői aján­latával, hogy választani kel­lett. Főállású edzőként elő­ször az MTK-ba kerültem. Aztán jött a válogatott, Mé­szöly Kálmán mellett csodá­latos és sikeres két év: ki­jutottunk a VB-re, s ott is csupán egy nüanszon múlt a jobb szereplés. I — Ekkor kapta meg a mesteredzői címet is? — Igen, Mészöllyel együtt. — Meglehetősen zilált ál­lapotok jellemezték a ma­gyar labdarúgást, amikor el­vállalta a kapitányi tisztet. Nem tűnt akkor merész lé­pésnek a döntése? — Egy kapitányság elvál­lalása nem bátorság kérdé­se. Nekem soha nem volt olyan problémám, hogy fél­tem a feladattól. De, mert jól ismertem a magyar labdarú­gás élvonalának viszonyait, nem éreztem magam elhiva­tottnak erre a posztra. Sok hátsó szándékú dologgal kell megküzdeni, így szakember­ként fölöslegesnek éreztem, hogy a szakmai munkát ezeknek a dolgoknak a le­küzdésével helyettesítsem. Végül, látva a magyar sport és a labdarúgás vezertőinek akkori kilátástalan helyze­tét — hogy felkészült embert nem találtak ide, én kéznél voltam, hiszen már itt dol­goztam — úgy éreztem, er­kölcsi kötelességem elvál­lalni. I — Mivel fanatizálja a Játé­kosokat? Az MTK-nál eltöl­tött sikeres évek után most szövetségi kapitányként is igazolta az edző személyisé­gének fontosságát. — Nagyon is aktuális kér­dés, mert ma Magyarorszá­gon ezt gyakran összekeve­rik. Az edző személyisége és az edző saját magát mágussá történő kikiáltása két külön­böző dolog. A jó edzőnek különleges személyiségnek kell lenni. Nem beszélve ar­ról, hogy a szövetségi kapi­tánynak még inkább, hiszen ez utóbbi a szakma csúcsa. Ennek a szakmának vannak tanulható részei, ezeket is­merni kell. Vannak szeren­csével összeállítható részek is, amelyeknek be kell jön­ni, hogy jöjjenek az eredmé­nyek — de az álláp a tudás és a személyiség. Szélhámos­ságnak tartom, aki ezt má­gussá misztifikálja. Amivel pedig a fantáziálást elértem, az nem volt más, mint az őszinteség. Akkor is, amikor ném tudtam dolgokat, s a já­tékosokra bíztam a feladat megoldását, mert én már nem tudtam hozzájárulni ahhoz. — Például Cipruson? — Igen. Aztán ezt az őszinte hangvételt és légkört kollégáimtól is megkövetel­ve a válogatott játékosok szintén átvették. Áitérezték: ebben a helyzetben nekik is ilyennek kell lenni. — Az sem titok, hogy a kapitány játékospárti... — Nagyon szeretem és tisztelem a játékosokat. Még azokat is, akiket például az MTK-ban sportnyelven fo­galmazva úgy „odatettek”. Rájuk sem tudtam hara­gudni. A lényeg, hogy harag nélkül el kell válni azoktól a focistáktól, akikkel nem tud az ember pedagógiailag normális kapcsolatot kiépí­teni. I — Milyen a kapcsolata az NB I-es klubok edzőivel? Megkapja tőlük a szükséges segítséget? — őszintén mondom, na­gyon jó a kapcsolatunk. Döntő többségében baráti szálak fűznek össze a klub­edzőkkel, így aztán szinte zökkenő nélkül folyt le az elmúlt két év. Egyedül egy bánatom van, az a Rába ETO. Az, hogy nem tudtam igazán bekapcsolni a Rába játékosait a magyar labda­rúgás vérkeringésébe. Na­gyon bonyolultak az össze­függések ahhoz, hogy egy ’'agy két ember nyakába varrjunk dolgokat. A miénk­be, vagy az övékbe. De azt igénylem, hogy a győri csa­pat is részt vegyen a magyar labdarúgás élvonalára háru­ló feladatok megoldásában, hiszen értékest jó játékosaik vannak, akiktől vétek lenne elvenni a válogatottban való szereplés lehetőségét. — Van Verebes kontra Me­zey ügy? — Nincs. Mi együtt ját­szottunk, nagyon becsülöm szakmai érzékét, de más stí­lusú ember, mint én vagyok. Ez természetesen nem zárja ki az összedolgozás lehetősé­gét. Azt a felelősséget azon­ban én elhárítom magamtól, hogy a Rába ETO-nak évek óta nincsenek válogatott já­tékosai. — Mexikói útjuk során ki­választották a magyar csapat szálláshelyét, behatóan Is­merkedtek az ottani körül­ményekkel. Véleménye sze­rint mennyi időre lesz szük­ség az aklimatizálódáshoz? — Hetek óta az NSZK-ban és Franciaországban is erről folyik a vita. Tekintélyes, komoly orvosprofesszorok csapnak össze ebben a kér­désben. Más dolog a tiszta orvosi élettani elmélet és megint más a gyakorlat. Hat hetet tartanak szükségesnek a mexikói átálláshoz. Ez azonban pszichikailag elkép­zelhetetlen. Hat hétig meg­lehetősen zárt körülmények között összetartani a csapa­tot nem lehet. Ezt már az 1970-es mexikói VB is bebi­zonyította, ahol több csapat darabokra hullott és a fe­gyelmezetlenségek sora tör­tént. I — Hogyan tovább? A jövő évi VB behatárolja az 1985— 86. évi NB I-es küzdelmek menetét. Ebben a felpörge­tett tempóban miként lesz lehetősége a válogatottnak a közös gyakorlásra? — Valóban nagyon felpör­getett tempó következik, aminek van előnye, van hát­ránya. Előnye, hogy a játé­kosok hallatlanul felkészül­nek fizikailag, hiszen szer­da—szombat ritmusban játsz- szák a tétmérkőzéseket, s ez a legjobb felkészítés, ha így nézzük. Figyelembe kell ven­nem az éljátékosok egyesü­leti elfoglaltságát. Ezért az „A” válogatottat alkotó sta­bil játékosokat csak egyszer, foglalkoztatjuk szezon köz­ben. Ez X. 16-án lesz a Wales elleni mérkőzésen. Decem­berben Mexikóba utazunk, három meccset játszunk. Közben egy új keretet alakí­tok ki „B” válogatott néven. Ugyanis fel kell majd tölte- nünk a 22-es keretünket, s innen akarom kiválogatni azokat a játékosokat, akik ígéretesen bontogatják szár­nyaikat és csupán a jó sze­replés, meg az eléggé össze­állt csapait miatt nem jutot­tak játéklehetőséghez, őket többször is foglalkoztatjuk majd ősszel. I — Ezek szerint tehát el­képzelhetők személyi válto­zások a VB-re utazó keret­ben? — Biztos, hogy lesznek személyi változások, hiszen egy év telik majd el a dön­tőbe jutás és a VB kezdete között. Egy év pedig rette­netesen nagy idő arra, hogy azok a kirobbanó tehetségek — mint ahogy Détári és Kiprich egy év alatt berob­bant — akik most bontogat- « ják szárnyaikat, megkaphas­sák a lehetőséget a mexikói részvételre. Nem titkolózom, mert ez a nagy nyiilvánosság előtt játszódik majd le. A közvélemény ugyanis végig­kísérheti ennek a „B” válo­gatottnak a szereplését, a játékosok teljesítményét, s így' a nyilvánosság előtt egy­értelmű lesz, hogy közülük kik kerülnek be a Mundial- ra utazó 22-es keretbe. I — Nyilatkozatából nem ke­vés keserűség csendült ki a hollandok elleni vereség fo­gadtatása kapcsán. Nehezen viseli el a vereséget? — Szó se róla, nem örülök a vereségnek. Végül is ki sze­ret veszíteni? De, semmi kö­ze nem volit ennek a Népsta­dionban rendezett mérkőzés utáni hangulatomhoz. Én ab­ban a tíz percben, amíg a kispadtól a sajtószobába ér­tem; azt nem tudtam meg­emészteni, hogy egy ilyen jól sikerült sorozat után, egy sima VB-döntőbe jutást kö­vetően hogyan követelhették a fejüket. Még akkor is, ha megértem a közönséget: szerette volna elfelejteni a labdarúgás összes visszássá­gát és várta, hogy ez a vá­logatottnál elfelejtődik. Ak­kor nem tudták megérteni, hogy ebbe a játékba a vere­ség is beletartozik. Ráadá­sul hat győzelem után egy­szer már „állt” ez nekünk. Sajnálom, viszont hogy az én akkori állapotomat, reak­ciómat némelyik újság nem értette meg, s úgy adta visz- sza, hogy bizony jócskán kaptam bíráló, panaszos le­veleket. I — Véleménye szerint sor kerülhet a Mundialon egy őrségváltásra Európa és Dél- Amerika között? — Kétségtelenül. Jelen ta­pasztalataim szerint a prím­hegedűs szerepre csak a mexikóiaknak és a dél­amerikaiaknak van esélyük. Nagyon alapos és nagyon precíz felkészülés kellene ahhoz; hogy az európaiak a hazai teljesítményüket a spe­ciális mexikói körülmények között nyújtani tudják. S ezt a legtöbb európai válogatott a bajnokság szigorú rendje miatt inem itudja megvalósí­tani. Mexikó válogatottja már az idén; VI. 1-én meg­kezdte a felkészülését. Ki­vették játékosaikat a klubok­ból és egy éven át együtt készülnek a VB-re. A brazi­lok három hónapos póttúrá­ra mennek válogatott csapa­tukkal. Európában szigorú rendje van a bajnokságnak, nálunk is. A maximum, amit tenni tudunk az az, hogy jö- jövő év május 1-ig befejez­zük a bajnoki küzdelmeket. Nem tudunk tehát úgy felké­szülni, mint a dél-amerikai­ak. Igazán nem kívánom misztifikálni a mexikói kö­rülményeket, de az is tény, hogy a déli 12 órai mérkőzés kezdés nem az európaiaknak való „menü” lesz. — Egy év múlva, ilyenkor már ismert lesz a boldog győztes. A beszélgetést meg­köszönve, kérjük, tolmácsol­ja olvasóink gratulációját a válogatott tagjainak. A VB- selejtezők során nyújtott nagyszerű teljesítményükért, a feledhetetlenül szép győ­zelmekért és az emlékezetes mérkőzésekért. Az 1986. má­jus 31. és június 29. közötti mexikói világbajnoki dön­tőn, a labdarúgás négyéven­kénti igazi nagy ünnepén is nyújtsák tudásuk legjavát! A Mezey-legénység szerezzen minél több kellemes percet a televíziók képernyői előtt szorongó lelkes magyar szur­kolóknak! Fekete László Múltunkból A „Dél-Dunántúl iparának története a kapitalizmus ide­jén” című kötet gyakran hi­vatkozik Tolna megye ada­taira a két világháború idő­szakában. A Mérey Klára ál­tal írt, és az Akadémiai Ki­adó gondozásában megjelen­tetett magas szintű elemző tanulmányból pontosan nyo­mon követhetjük, hogy a me­gye iparosodása és a megye- székhely elmaradása Bara­nya, Somogy és Zala me­gyék székhelyéhez viszonyít­va ebben az időben is foly­tatódott. 1920—1930 között 5, illet­ve 6 város volt Dél-Dunán- túlon: Pécs, Kaposvár, Szek- szárd, Nagykanizsa, Zala­egerszeg, majd az 1924-ben várossá nyilvánított Mohács. Fejlődésük — a lakosság szá­mának alakulását tekintve — a vizsgált időszakban na­gyon eltérő volt. A szerző megállapítja, hogy Pécs és Kaposvár lélekszáma gyor­san nőtt — Pécs 29, Kapos­vár 10 százalékkal. Szekszárd ebben az időszakban alig 1,8 százalékos fejlődést mutat. S ha figyelembe vesszük, hogy az előbbi városok la­kóinak abszolút száma is messze meghaladta Tolna megye székhelyének létszá­mát, a százalékos eltérés ak­kor lesz igazán érzékelhető. A lassú növekedés ráadásul nem is a termelői létszám­ban zajlott le, hanem az el­tartottak csoportjában. Megrekedt volna a fejlődés Szekszárdon? Megmaradt a város irányításában a feudá­lis társadalmi struktúra? A szerző, Mérey Klára megál­lapítja, hogy az ipar eltar­tottjainak száma ugyan nőtt, de „... ez a város, Tolna megye székhelye a forradal­mak után kezdte lassan át­formálni arculatát. Űj di­nasztiák emelkedtek fel és kerültek be a városvezetés­be, az egykori dzsentri jelle­get és a nagybirtok peremét jelentő kisvárosi életet meg­változtatva; új gondok, a mo­dern élet problémái jelent­keztek a város életében is. Ekkor kezdenek beleszólni a városi élet irányításába azok a családok, akik már a ke­reskedelem és az ipar űzését tekintették életük céljának és ebből a körből már nem is akartak kilépni. Ez a fo­lyamat azonban lassú volt és szinte alig észrevehetően ment végbe”. Már-már örülhetnénk a megállapításnak, de a követ­kező bekezdés ettől elveszi kedvünket. A szerző ugyanis közli, hogy „A kortárs köz­gazdász Szekszárdot a váro­soknak abba a csoportjába sorolta, amelyekben a kere­ső népesség egyharmadát sem érte el az iparral, ke­reskedelemmel és közleke­déssel foglalkozók százalékos aránya. Szekszárd vezetői a tőke hiányát jelölték meg a város ipari elmaradottságá­nak alapvető okaként.” Csak megjegyezzük, hogy ebben az időben például Kaposvárott már 16 gyár működött. .. S mi van a megyével? Ha összevetjük az adatokat a többi megye adataival, akkor az előbbinél valamivel ked­vezőbb képet kapunk. Ennek oka, hogy az ipar számot­tevő hányada több nagyköz­ségbe települt nálunk, nem koncentrálódott úgy, mint Baranyában, vagy Somogy­bán a megyeszékhelyen. Ná­lunk a kapitalizmus idején is számottevő iparral rendelke­ző községeink voltak: Bony- hád, Tolna, Simontornya, Paks, Dombóvár. S nem fe­ledhetjük, hogy a vidék kis­ipara is viszonylag fejlett volt Tolnában. A szerző egyes iparágak helyzetét vizsgálva, a hús­iparról szólva felhívja a fi­gyelmet az iparágon belüli kisiparra. Tolna megyére vo­natkoztatva megállapította: „Az egyik ipari címtár sze­rint pl. Tolna megye kisipa­ri műhelyei között a mészá­rosüzletek száma volt a leg­nagyobb. 1928-ban a megye területén 240 mészárosüzlet volt. A mészáros nemcsak a hús kimérését, hanem az ál­lat levágását és feldolgozá­sát is maga végezte.' A hús­iparban dolgozó kisiparosok száma is erősen befolyásol­hatta tehát azt az adatot, amely szerint Tolna megye területén az iparágban dolgo­zók száma 1920—1930 között 71 százalékkal nőtt.” Érdekes összefüggő adat­sort közöl Mérey a megye kisiparáról. Idézzük: „Tolna megyében 1929—30- ban egy címtár III szakmá­ban 5486 iparosmestert, 580 segédet és 2329 tanoncot, vagyis összesen 8395 kézmű­ipari dolgozót tüntet fel. Eb­ben a megyében 1930-ban 6483 önálló ipari keresőt je­gyeztek fel a tulajdonkép­peni iparban és 10 974 fő se­gédszemélyzetet.” A szerző nagy figyelmet fordít a gazdasági válság hatására. Néhány Tolna me­gyei vonatkozású adatára, megállapítására érdemes kü­lön is felfigyelni, fgy például arra, hogy miközben a báta- széki, a hőgyészi, a tolnai építőipari munkások, főleg a kőművesek kiszorulnak a külföldi építkezésekről, itthon sem tudják folytatni a szak­mát, a mezőgazdaságban vál­lalnak munkát, hogy megél­hetésüket biztosítsák, ugyan­akkor Gyönkön és Szakadá- ton téglagyár épül; A Tol­nai Selyemfonó viszonylag könnyedén megúszta a vál­ságot. Drasztikus intézkedés­sel lenyomták a béreket. Ennek eredményeként csak­nem 2 pengővel csökkent a selyemnek kilogrammonkén­ti előállítási költsége. A si- montornyai bőrgyárnak pe­dig egyenesen kedvezett a gazdasági válság — a védő­vámok megóvták a külső konkurrenciától. A bőrgyár helyzetének bemutatására idézzük a szerzőt: „A Simontornyai Bőrgyár tuljdonképpeni szakmai meg­erősödése éppen a válság éveire esett. Ebben az idő­szakban a gazdasági válság következtében nagyon sok kis tímár ment tönkre, s ek­kor több debreceni, székes- fehérvári, bajai és mohácsi tímármester érkezett Simon- tornyára, akik szaktudásuk­kal a gyár értékes szakmun­kásállományát növelték. Ugyanakkor a vándorló „Künsztlerek” közül is több megfordult a gyárban, akik erősen titkolt receptjükkel készítették ki a bőröket, s számos új eljárás bevezetését tették lehetővé. így aztán bő­vült a gyártmányszerkezet, úgyhogy az önálló kereske­delmi részleggel rendelkező gyár jó megrendeléseket bo­nyolíthatott le Nyugat-Euró- pában, sőt — éppen a válság idején — 1930-ban fióktele­pet létesített Becsben, bizo­mányi megállapodást kötve egy ottani céggel.” A szerző részletesen elem­zi a kapitalizmus utolsó évei­nek, a II. világháború idő­szakának ipartörténetét is. Meg kell említeni a kötet mellékletét jelentő sok-sok sitatisztikai táblázatot, vala­mint a 24 iparpoltikai tér­képet; amelyek Tolna—So­mogy—Baranya—Zala me­gyék gazdasásgi helyzetének vizsgálatához nyújtanak szemléltető segítséget. Joggal állapíthatjuk meg, hogy a gazdasági élettel fog­lalkozó történészek, közgaz­dászok, kutatók nélkülözhe­tetlen kézikönyvhöz jutottak Mérey Klára munkája révén, és igen nagy haszonnal for­gathatják a művet a hely- történészek is, hiszen nagy mennyiségben közölt helyi vonatkozású adatokat a szer­ző. Mérey nem technikatörté­netet int, hanem az iparoso­dást, az iparágak fejlődését, a termelés alakulását vizs­gálja, hogy ennek segítségé­vel megfelelő következtetése­ket vonhasson le a társada­lomra, az osztályviszonyokra, indokolhassa, miért alakult Sz országostól sok tekintet­ben eltérő módon a dél-du­nántúli régió társadalmi-po­litikai helyzete. K. Balog János

Next

/
Thumbnails
Contents