Tolna Megyei Népújság, 1985. július (35. évfolyam, 152-178. szám)

1985-07-27 / 175. szám

1985. július 27.

í TOoa ) _

lO^RfÉPÜJSAG

Az első volt Magyarországon

„Cigányul mondva: vakeriben”

A paksi Győrffy Endre cigány-magyar szótáráról

Simái Mihály:

Mint aki...

mint aki falból lép ki s immár szabad mint aki mindenen túl van s most kezdi csak

mint aki elfelejt félni hosszan mereng s mikronjaival kiméri a végtelent

STÍLUS

IRODALOM

hatol Potemkovszkij:

Telefonos

történet

A történet azzal kezdődött, hogy csöngött a telefon, és egy női hang rákezdte:

— Végtelenül sajnálom, de ma nem jön össze semmi. Nem tudunk találkozni.

— Elnézést — szóltam közbe hirtelen —, ez valami félreértés lehet!

— Nincs semmiféle félreértés! — válaszolt sietve a hölgy. Ma egyáltalán nem tu. dók elmenni a találkára.

— Ha nem, hát nem — mondtam beletörődve.

Valószínűleg a hangomban volt valami hidegség, mert a hölgy kissé nyugtalankodni kezdett:

— Nem kell mindjárt megsértődni egy ilyen apróság miatt! — kérlelt a hölgy. — Néhány nap múlva ismét telefonálok, és mindent megmagyarázok.

— Ebben én nem hiszek! — mondtam, és letettem a kagylót. ■

Még szép, hogy így válaszoltam, hiszen teljesen lehetetlen, hogy ez — a téves kapcsolás eredményezte — beszélgetés még egyszer megismétlődjék.

Tévedtem. Egy hét múlva a hölgy ismét telefonált.

— Végtelenül szégyellem magam — suttogta a kagylóba —, de megint el kell halasztanunk, sajnos...

— Szóval nem tudunk találkozni? — éreztem rá a lényegre.

— Nem tudunk — mondta a hölgy. — Csak arra kérem, ne vegye nagyon a szívére!

A harmadik beszélgetésünk azonban egy kicsit meghökkentett.

— Olyan csodálatosan szép, felejthetetlen volt a tegnapi nap! — búgta jelentős hangsúllyal a telefonba a már ismerős hang. De sajnos, ma este már nem tudok elmenni! Ugye, nem haragszol?

— Nem — válaszoltam. La. konikus válaszom megnyugtatta a hölgyet.

Ezek szerint már tegező- dünk. Ebben a helyzetben joggal hittem, a köztünk lévő viszony mélyebb egyszerű ismeretségnél. Aztán még két-három beszélgetés után teljesen beigazolódott, hogy igazam van. Bár a hölgy nem volt bőbeszédű, röviden telefonált, ennek ellenére lényegre törő hivatkozásai, elszólásai gyakran zavarba hoztak. Mondtam is magamban: lám, lám, mennyi furcsaságot produkál egy téves telefonhívás! Az volt a számomra a legkülönösebb, hogy a hölgy, amikor nem ér rá, rögtön nekem telefonál, amikor meg ráér, ki tudja, kivel mit csinál édes kettesben?

Aztán az utolsó telefonhívás végleg szokatlanra sikeredett.

— Sürgősen szükségem van tízezer zlotyra! — mondta a hölgy idegesen. — Tudsz adni nekem most rögtön ennyi pénzt?

— Természetesen — örvendeztettem meg. — A legnagyobb örömmel állok rendelkezésedre.

— Akkor tizenöt perc múlva ott vagyok nálad!

Letettem a kagylót, tizenöt percig mozdulatlanul ültem a karosszékben, és magamban elégedetten könyveltem el, hogy a tréfám egészen jól, sőt a vártnál is jobban sikerült.

És abban a pillanatban — pontosan tizenöt perc múl. va megszólalt a csöngő az előszobában...

Fordította:

Kiss György Mihály

Száz esztendeje, 1885. július 26-án apró hír tudatta a világgal: „Magyar czigány szótár jelenik meg nemsokára, melyet József főherceg pártfogása mellett Győrffy Endre paksi lakos szerkesztett. Le van írva benne a czigányok származása, nyelvük eredete, a népszokások, s közölve czigány dalok és imádságok”. A hírecskét szárnyra bocsátó képes hetilap, a Vasárnapi Üjság József főherceggel bensőséges kapcsolatot tartott fönn, s így első kézből nyerhette információit az alcsúti birtokán „rendezett cigánytelepet” fenntartó Habsburgoktól. Mindezek ellenére ma sem tudunk többet a szerzőről, sem a műről; s Sziny- nyei József, aki több tízezer író legszemélyesebb adatait gyűjtötte össze, csupán a megjelent mű adatait közli, holott kortársként jóval több lehetősége volt, mint a mai kutatónak. Az adatok ráadásul azért is igen fontosak lennének, mert a megjelent mű az első magyar- cigány szótár volt, amelyet éppen idén, tehát kerek egy évszázaddal megjelente után követett csak hasonló.

Ma már szinte lehetetlen vállalkozás mindannak kiderítése, ami a kortársak számára még kézenfekvő lehetőség lett volna: ki volt Győrffy Endre, hogyan, milyen körülmények között alkotta művét; mégis néhány adattal közelebb juthatunk a titok nyitjához. Az előbb említett József főherceg Czigány nyelvtant szerkesztett, amelynek 1888-as előszavában olvashatjuk: „Győrffy Endre iMagyar és Czigány szótár’-a is, amely 1885-ben József főherceg költségén jelent meg, eredetileg az Akadémiához volt benyújtva kiadás végett, de minthogy e könyv tisztán gyakorlati czélra készült, az Akadémia alapszabályai értelmében (!) el nem fogadhatta. A már megjelent mű helyi ismertetése sem visz közelebb az igazsághoz. A Szekszárd Vidéke című újság — amely akárcsak Győrffy könyve — Rosenbaum Ignácz paksi nyomdájában készült, 1885. szeptember 3-án azt tudatta „a Győrffy Endre paksi lakos által írt czigány szótár (...) elhagyta a sajtót. Egyelőre csak 50 példányt

hozott a szerző forgalomba (...) Győrffy 3 díszpéldányt József főhercegnek nyújtott át.”

A könyvet nyitó ajánlás után a kiadvány célját határozza meg a szerző, amelyben a cigány nyelv szegénységéről beszél: „A cigány nyelven a nyelv szegénysége miatt egyelőre terjedelmesebben írni nem lehet. Oda törekedtem, hogy az érdeklődő közönséget e nyelvvel megismertetve a szavak ragozása folytán e szótárból rövid mondatok is összeállíthatók legyenek.” Győrffy nem a cigányságnak szánta könyvét elsősorban, bár tervei, kívánalmai között hihetőleg ilyen cél is lebegett. Elgondolása szerint a nyelvet tanulni vágyó magyarok azok, akiknek szükségük van a cigány nyelv jobb ismeretére, a társadalmi érintkezés kiszélesítése és árnyalása érdekében. Felismerte azt, amit sem József főherceg, sem más — egyébként jóindulatú és tudós férfiú — nem ismert fel; nem a nyelvtani vizsgálódás a legfontosabb, hiszen azt el lehet végezni a nyelv kihalásának állapotában is, hanem a kapcsolatteremtés a nyelv ismerete révén. Meglátásai természetesen nem tudományos alapokon nyugvó megfigyelések, hanem ösztönös ráérzésen alapuló következtetések. Ez azonban nemhogy levonna értékükből, hanem éppen ez teszi különössé, különösen nagyszerűvé őket.

Egy korabeli statisztika szerint Magyarország területén 1881-ben csupán 80 ezren vallották magukat cigánynak. Közülük írni és olvasni tudó 1001 volt, csak olvasni tudó 202, teljesen analfabéta viszont 78 190. Győrffy ezért is szánta művét elsősorban a magyaroknak, akik ezzel is közelebb kerülhetnek a több száz éve velük élő, de nem, vagy félreismert népcsoporttal. „A Czigányok származásáról úgy nyelvük és szokásaikról” szóló három és fél oldalas bevezetőben előítéletektől mentesen, alapjában helyes hozzáállással találkozunk: ez aligha jellemezhette a kortársakat. Nem változtat ezen a naiv nyelvszemlélet sem. Joggal merül fel ezután, tudunk-e többet Győrffy Endréről annal, amit könyvében a szerző neve mellett közöl: „magánzó”.

Mint annyiszor már, most is egy véletlen segítette a kutatást némi eredményre. 1881-ben mozgalom indult Tolna megyében, főgimnázium létesítése érdekében. Az érvek között szerepelt eredeti népi tehetségek fölfedezése, akiknek sorában első volt Baráth Nándor ozorai csillagvizsgáló, a második pedig Győrffy Endre. Az ekkori adatból tudunk meg néhány érdekességet a szerzőről. „Győrffy Endre bölcskei magánzó, ki hajdan szücsmes- ter volt, szabad óráit nyelvek tanulására fordítva többek között a czigány nyelvet is elsajátította, s azt tökéletesen bírván, másokkal is megismerteti, megkedveltet- ni igyekszik. E czélból A czigány nyelv teljes anyaga című könyvet írt, szótárt, közmondásokat, beszélgetéseken;, leveleket és dalokat tartalmazót. Bár nem lép föl e mű szaktudományi dolgozat igényével, tartalmánál, újdonságánál fogva igen érdekes, ily szempontból ajánljuk olvasóink figyelmébe. (...) Mutatóul közlünk pár közmondást és dalt. Te túha dive ovla. (Holnap is nap lesz.) Madzsa odgya ki- jatut naakharna. (Ne menj oda, ahova nem hívnak). Ma páty ogullo alav észke. (Ne higyj az édes beszédnek)”. A továbbiakban az 1885-ben megjelent kötetben is szereplő két dalt az i„Azt mondják, hogy sem asztalom, sem székem” és a „belenézek a kisebbik zsebembe” kezdetűeket közli magyar és cigány nyelven. Ennyiből is nyilvánvaló, hogy József főherceg egy már 1881-ben kiadott mű újabb megjelenéséhez járult hozzá — s csupán anyagilag.

Nem tudós műve sem A czigány nyelv teljes anyaga, amely mindmáig ismeretlenül lappang, sem a megyei könyvtárban is hozzáférhető Magyar és Czigány szótár. Mégis mindkettő első a maga nemében, megérdemli korunk emberének tiszteletét és megbecsülését. Talán egyszer az autodidakta Győrffy Endrének is több jut majd ebből.

Hivatalos levelet kaptam, de hivatalos levelet mindenki kap, ez tehát, önmagában, nem volna említésre méltó.

A hivatalos levél mögött udvarias, sőt nyájas embert sejdítek, aki szívélyes ugyan, de a stílusa hivatalos. Nem tud tőle szabadulni, és ez az, amiért a dolgot szóba hoztam. Egyetlen mondatot idézek csak, hogy az úgyne- zett hivatalos stílust érzékeltessem. A mondat így hangzik:

„A Vállalat munkájával való ellenőrzés kérdése a Tanács Műszaki Osztályának feladata, ahol jelzésének felvetését folyamatba tettem.”

Mi jutott eszembe erről a mondatról?

Hát először persze a nagy szegedi író közismert karco- lata, amely szerint egy bizonyos tanyai Mihály értesítést kap a városi elöljáróságtól, hogy azt mondja: „ügye folyamatba tétetett.” Minthogy pedig Mihály nem ért hivatalosul, úgy képzeli: valami folyamba teszik most őt, amivel nemcsak szégyen sújtja, hanem — úszni nem tudván — csúfos halál is.

Másodszor persze az, hogy én magam — jobban értvén hivatalosul — nem félek ugyan a vízbe fullasztástól, sőt magamat semmiféle hivatalos levéltől sem féltem, de féltem a hivatalt. Igenis: a hivatalt féltem. Attól féltem, hogy önnön dolgát nehezíti meg, ha ezt a stílust eluralkodni hagyja magán. Mert nem fog szót érteni ügyfeleivel. Azt tudniillik, amit a mondat eleje közöl, hogy „A Vállalat munkájával való ellenőrzés kérdése a Tanács Műszaki Osztályának feladata”, rossz ragozá- sú, homályos szószaporításnak találja az ügyfél, és csak ha jóakaratú, akkor kérdezi meg magától, vajon nem azt akarták-e közölni, hogy „A vállalati munka ellenőrzése a tanács Műszaki Osztályának feladata”, vagy még egyszerűbben: „A vállalat munkáját a tanács Műszaki Osztálya ellenőrzi?” Azt pedig, amit a mondat második fele közöl a „jelzéssel”, a „felvetéssel” meg a „folyamatba tétellel”, olyan szaknyelvi zsargonközleménynek találja az ügyfél, amely köznyelvi egyszerűséggel érthetőbbén is, szebben is hangzana.

Harmadszor persze az az ismert mondás jutott eszembe, amely szerint „a stílus — az ember”. Más szóval: „Mutasd meg, hogyan beszélsz és írsz — megmondom, ki vagy.” Ismét más szóval: „Minden stílus mögött egy magatartás, egy jellem, egy személyiség érhető tetten”. Csakhogy én, ez- esetben, nem találom ezt érvényesnek. Nem hiszem, hogy aki ezt a levelet ilyen stílusban írta — ilyen ember is. Nem hiszem, hogy levele alapján megmondhatnám — ki is 6. Azt sem hiszem, hogy levelének stílus- hibái jellemhibák volnának. Mert ember így nem beszél és ír. Bizonyos, hogy családi körben, baráti asztalnál nem így beszél, távoli szerelmesének nem így ír. Csak akkor, ha hivatalosan nyilatkozik, mert egy munka- megosztás okozta tudathasadás következtében azt hiszi,

hogy így kell nyilatkoznia. Bizonyos, hogy édesanyja nem ilyen nyelvre tanította, az iskola nem ebben a stílusban nevelte, s aki a levelet írta, az sem ő. Csak valami szereptévesztés vezethette a tollát. És bizonyos, hogy sohasem határozta el: márpedig ő nem akar szót érteni ügyfeleivel. Hiszen — mint írtam már — udvarias, sőt nyájas embert sejdítek benne. Csak arra gondolhatok, hogy egy téveszmének esett áldozatul: azt hiszi, éppen akkor nem értünk szót, ha másként ír, vagy attól fél, nem veszem komolyan, ha természetes nyelvérzékére hallgat.

Mielőtt bármi vád érne, gyorsan elmondom, hogy eszem ágában sincs tagadni a stílusrétegek létezését. Tudom, hogy van — és kell, hogy legyen — köznyelvi stílus, irodalmi stílus, szakmai stílus, hogy a rétegeken belül is ezernyi az árnyalat. Van — és kell, hogy legyen — hivatali stílus is. A bajom azzal van, ha ez a stílus zsargonná satnyúl. Ha tolvajnyelvvé romlik. Ha szó- és formulakészlete, mint az aranka, befonja az élő nyelv szervezetét és pusztítani kezdi. Vagy ha maga is kiüresedik, szárazon zörög, és már rétegnyelvi elemként sem jelent semmit. A nyilatkozó rádió, a televízió vagy újság munkatársának (derék ember különben, és szakmája is tisztes) azt mondja, hogy: „Biztosítjuk nyolcvanöt évben is a burgonyaellátás lehetőségét.’” Ezt mondja, minthogy ő krumplit árul nagyban. De minthogy krumplit árul, azt kéne mondania: „Lesz elég krumpli az idén is.” Vagy: „Tele a raktár, tele lesz a piac is.” Vagy: „Annyi

krumpli lesz, örülünk, ha el tudjuk adni.” ö azonban „biztosít”, holott semmi köze a biztosítási ügyekhez, ő vesz és elad. ö „ellát” bennünket gondos atyaként, mintha ellátatlan gyermekek volnánk, holott ő egyszerűen kereskedik, hiszen régen vége már a háborús és hadikommu- nisztikus időknek, amikor a kereskedelem áruelosztássá, hivatali közellátássá szegényedett.

És a „lehetőség”. A munkaerőt kereső cégek nem jó keresetet, hanem „jó kereseti lehetőséget” ígérnek, nem vállalati üdülőt, hanem „üdülési lehetőséget”, és nem továbbképzést, hanem „továbbképzési lehetőséget”. Mintha a jó kereset „lehetősége” több volna a jó kereset bizonyosságánál. A „lehetőség” nemcsak értelmetlen és fölösleges, hanem a célnak is ellene dolgozik. Csábítás helyett elriaszt.

Ám ez a stílus — mondtam már — nem az ember. De egy emberi (vagyis társadalmi, politikai, hatalmi) magatartás látszatát kelti. Egy rossz magatartásét. Egy leküzdendőét. Gondolom, legjobbkor emlékeztetek erre: nemrég választottunk.

Előtte pedig jelöltünk. Gya- korlatlanul, még de már új stílusban. Halvány a remény, mégse mondjunk le róla: hatnia kell ennek a hivatal stílusára is.

FARAGÓ VILMOS

Dr. Töttős Gábor

Henricus:

Hermann

Micsoda?! Hogy ön nem ismeri Her- mannt?! Micsoda szerencséje van, Uram! Azaa, akkora azért még sincs, mert Hermann egész biztosan ismeri önt. Hermann mindenkit ismer, mindenről tud, minden kiskaput megtalál. Ahol valamit osztogatnak, Hermannák már tele is a marka, ahol valamit mutatnak, Henmann már régen látta. Nincs az a kulcslyuk, amin át ne látna, mines az a parányi hasadék az ajtón, amire füle rá ne tapadna, nincs az a húsosfazék, amibe bele ne szimatolna. Hermann mindennel és mindenkivel pertu — csak épp szívelni nem szíveli senki. Ám ez Hermannt cseppet sem bántja, bárki kimutathatja vele szemben, megmondhatja neki, akár írásba is adhatja — Hermannak tökmindegy, a füle botját se mozgatja.

Hermann nemcsak az ön keresztnevét tudja, Uram, azt is tudja, mennyit keres ma, és mennyit keresett tíz évvel ezelőtt, tudja, hány négyzetméteren lakik, mennyi a lakbére, s pontosan fizeti-e és persze tudja, hogy hívták az albérlőjük nagymamáját lánykorában, tudja, kivel szűrte össze a levet a zöldségesük felesége, s ki az, aki vele szeretné összeszűrni.

Hermann amúgy hivatalnok. A munkaidő kezdete előtt már negyedórával lesben áll az utcán, a szemközti oldalon, figyeli, ki ér be túl korán, ki később, s ki kivel áll szóba. Munka után újból ugyanott toporog; lesi: ki kivel, s kivel nem, ki tart ma másfelé mint szokott, ki indul később aznap.

Hermannak éles a szeme, és kitűnő a memóriája.

Nem kell tehát semmit jegyzetfüzetébe firkálnia, mindent pontosan fejben tart. Hermann kívülről fújja bárki telefonszámát és születsénapját. Ezért kollégái nagy becsben tartják.

Ha Hermann észreveszi valamelyik felettesét, odarohan hozzá, lelógaitott kezét megragadja, melegen megszorítja, s jelentőségteljes pillantások közepette fennhangon mondja:

— Szervusz, Bécikém (Sandrókám, Gyu- lusom) vagy ahogy éppen hívják, mizujs, édes öregem? Hát b. nejed hogy van?

Persze Hermann nem „b. nejed”-et mond, hanem Zsuzskát, (Sacit, Marcsókát) — és lehetőség szerint minél hangosabban, s ha csak egy mód van rá, a folyosón, hadd hallják a kollégák, milyen közeli barátság fűzi feletteseihez. Ó igen, Hermann nagy becsben áll feletteseinél.

Ám ha alacsonyabb beosztású vagy kisebb fizetésű kollégával találkozik szemközt, sohasem látja meg a kinyújtott kezet, csupán nyájas leereszkedéssel biccent:

— Üdvözlöm, Kovács (Nagy, Tóth) vagy ahogy éppen hívják.

Hermann természetesen pártonkívüli. Viszont roppant szoros szálak fűzik mérvadó körökhöz — vagyis amelyeket Hermann mérvadónak tart —, ami persze megint csak nem akadályozza abban, hogy a nem mérvadó körök híveinek apró figyelmességekkel, meleg kézfogással adja tudtul: lelke mélyén minden szimpátiája az övék, csak a körülmények ugyebár. És így tovább ...

Talál valahol egy gombot, máris megnyomja, talál egy harangot, máris félreveri, talál egy fogast, kalapját ráakasztja. Egyszer azért ő is túl közel ült a tűzhöz, kissé meg is pörkölte, de azért sikerült az egészet megúsznia, nem tudták ráhúzni a vizes lepedőt.

Fordította: Makai Tóth Mária)