Tolna Megyei Népújság, 1985. július (35. évfolyam, 152-178. szám)
1985-07-27 / 175. szám
1985. július 27. NÉPÚJSÁG 11 Szabrok Tamásiban ereimben. Lobbanékony lelkesedésemet a magyarnak tulajdonítom.” Feljegyezte azt is: „férjem zenéjét a magyarok értették meg először, a saját hazájában kigúnyolták, elgáncsolták. A lovagias magyar közönség ezt sohasem tette meg.” Rádióközvetítés Bayreuthból Magyar művészek a Tanhäuserban •ß/lYREUTh I98S // t ',/fitA, ,íi Lerrbach rajza Wagnerről az 1985-ös műsorfüzet címlapján A Bayreuth i Ünnepi Játékok megnyitó előadását, a felújított Tannhaúser premierjét egyenes adásban közvetítette július 25-én a Magyar Rádió. Az utóbbi évtizedben Richard Wagner színháza fennállásának 100. évfordulója (1976) óta, minden alkalommal 'hallgathatta a magyar közönség is a felújított művek premierjét. Az ötévenként váltakozó produkciók során, ily módon csaknem évenként szerepelt a programban egy- egy mű felújítása. Wagner fiatalkori operáját az idén unoikája, Wolfgang Wagner rendezésében, az ő színpadképeivel mutatják be, dirigense Giuseppe Sinopoli, a főszerepeket René Kollo, Richard Versalle. Gabriela Benacková, Gabriele Schanut énekli. Légi felvétel a Festspielhausról A 109. éve fennálló Festspielhaus előadásainak olyan nagyszámú magyar közreműködője még nem volt, mint ezen a nyáron. Wolfgang Wagner Markó Ivánt hívta meg az opera balett jelenetének, a Bacchanália koreográfiájának a megtervezésére, betanítására, a Győri Kisfaludy Színház balett társulatának előadásá. ban. A szólóénekesek között újra színpadra lépett Só- lyom-Nagy Sándor és Molnár András, akik az utóbbi években vendégszerepeltek Bayreuthban, a kórusban is nagy számban énekelnek magyar művészeik, a budapesti Operaház tagjai — közöttük többen egy évtizede, szinte valamennyi produkcióban részt vettek. A wagneri életmű és a magyar zenei élet kölcsönhatásának gyökerei a múlt századba nyúlnak vissza. A zeneszerző felesége, Liszt Ferenc leánya, Coeima bizonyos mértékben magyarnak vallotta magát. „Ebben van Is valami igazság — jelentette ki —, különféle vér folyik az Wagner rajongói még a művész életében megalapították Pesten a Wagnerianu- sok Társaságát, Mosonyi Mihály, Rosfy Pál, Reményi Ede, Ábrányi Emil, a kor ismert művészei voltak rendíthetetlen hívei. Az augusztus 28-ig tartó fesztiválon a repertoárból a Parsifal kerül színre, Götz Friedrich éveken át vitatott rendezésében, Peter Hofmann, Simon Estes, Hans Sotin, Waltraud Meier főszer replésével, vezényli James Lewine. Harmadik szezonját éli a hidegen fogadott angol Ring Peter Hall rendezésében, Peter Schneider vezényletével, Siegmund Nimsgern, Hildegard Behrens, Sieg- frid Jerusalem, Manfred Jung és Hanna Shwarz közreműködésével. Évek óta sikerdarab A bolygó hollandi, Harry Kupfer különös koncepciója frissítőén hatott a bayreuithi rendezések stílusára, a Hollandi szerepében a fekete bőrű Simon Estes, Sántaként Lisbeth Balslev páratlan élményű alakítással örvendezteti meg a közönséget. ERDÖSI MÁRIA Viták és műhelyek Napjainkban — mindannyian tapasztalhatjuk — igen sok vita folyik a vitáról. S ne gondolja az olvasó, hogy valamiféle szójátékról van szó, sokkal inkább arról: társadalmunkban a vita fogalma még mindig meglehetősen bizonytalan. Nem kevesen emlékeznek az ötvenes évek művészeti vitáira. Ezeknek az volt a jellegzetességük, hogy noha „vitaként” indultak, valójában, következményeiben messze meghaladták — rossz értelemben — a vita fogalmát. Adminisztratív intézkedések követték, vagy követhették a vitát, s ezáltal a vita lényege — tudniillik szabadsága és alkotó jellege — nem juthatott érvényre. S habár azóta évtizedek teltek el, a rossz reflexek még élnek. Nyelvünkben a „vitatható” kifejezés ma is meglehetősen rosszul cseng, az elítélés szinonimájaként használatos. Könnyű lenne regisztrálni, hogy nem tudunk vitatkozni. Ha az utóbbi évek művészeti vitáira gondolunk — akár a színházi vitára, a kritikáról szóló vitára, s nem érdemes a fölsorolást folytatni —, ezek lényegében két véglet között mozogtak. Egyrészt a személyeskedés jellemezte őket; X jól megmondta Z-nek, Z vélt vagy valódi sérelmét Y-on töltötte ki stb., vagy pedig a legnagyobb általánosság síkját célozták, valamiféle lapos dialektika módszerével: igaz is, meg nem is, egyfelől érthető, másfelől visszautasítandó stb. S ekkor még nem beszéltem a nyilvánvaló álvitákról, amikor is mindenki elmondja a magáét, békés egyetértés és unalom hatja át a légkört. Pedig egy fejlődő társadalomban szükség van vitákra, s magától értetődik, hogy a művészet sem fejlődhet, nem teljesedhet ki viták nélkül. Csakhogy a vitáknak — az igazán tartalmasaknak — van egy alapvető feltétele, s véleményem szerint a hiányosságok oka elsősorban itt keresendő. Közismert, hogy például a reneszánsz művészet legnagyobb alakjai miképpen formálódtak igazi gondolkodóvá és művésszé környezetük és elsősorban a műhelyek hatására. A köztudat ma is kicsit romantikus, s általában a polgári individualisztikus hatások eredményeként mindig az úgynevezett nagy egyéniségeket, a nagy alkotókat tartja számon. Mintha a hirtelen jött tudós vagy művész zsenik a semmiből pattantak volna ki. Az igazi teljesítmények mindig egy társadalmi élet rétegzett, egymásra épülő teljesítményeinek, eredményeinek csúcsát jelentik csupán. S az,: hogy egy társadalom Hegeleket, Cézanneokat, Thomas Mannokat és József Attilákat termel ki magából — nem független a társadalmi lét egyes tendenciáinak kiépülésétől, s végeredményben a műhelyektől. Éppen azért érdemes a kérdést fölvetni, mert nem csupán történelmi jellegű, hanem nagyon is aktuális. Amikor az MSZMP ideológiai határozatai a kulturális műhelyek szerepéről szólnak, midőn ilyen műhelyekként jelölnek meg tanszékeket, intézményeket, szerkesztőségeket stb., akkor a megfogalmazás mögött nem pusztán egy úgynevezett kollektivista törekvés, hanem a történelem valóságos tapasztalatai állnak. A reneszánsz, amelyről Engels oly elragadtatva beszél, mint a nagy egyéniségek és az összefoglaló, sokoldalú személyisegek korszakáról, különböző ipari műhelyekben készülődött, és Giotto éppen úgy Cimmabue műhelyének egyik mesterlegénye volt, mint ahogyan az urbinni műhelyből indult el Brabamante, Piero della Francesca, valamint Raffaello Santi is. Amikor tehát vitakultúránk hiányosságairól szólunk, nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy igazi tartalmas viták alapvetően a műhelyekben jönnek létre. A szellemi teljesítmények éppen úgy megkövetelik a közös munkát, és azon belül a gondolatok állandó cseréjét, időnkénti megoszlását és szintetizálását, mint ahogyan az az ipari műhelyekben is történik. A szellemi műhelyek azonban abban különböznek alapvetően az ipari műhelyektől, hogy az előbbiekben legtöbbször egyének művészi vagy tudományos teljesítmenye szimbolizálja a műhelymunka igazi eredményeit. Az eredmények mögött azonban igen sokak szellemi erőfeszítése rejlik, akiknek teljesítménye nélkül nem kristályosodott volna ki a névhez kötött eredmény. A laikus igen sokszor azt látja: irodalomban, filmművészetben, tudományban is félsikerek születnek, kevés az igazán nagy teljesítmény. De ezek a kevésbé sikeres teljesítmények alapozhatnak meg a jövő számára igazán átfogó és elismerésre méltó vívmányokat. A kevésbé sikeres alkotások azonban minden esetben egy alapvető és nagy kérdést foglalnak magukba, nevezetesen azt, hogy zsákutcába jutást jelentenek-e, vagy pedig éppen ellenkezőleg: egy még csak érlelődő eredmény kidolgozásának nehézségeit tükrözik. S nincs az az egyszemélyes kritikus, szakember, szaktekintély, aki ezt a kérdést önmaga el- dönthetné. Ennek a kérdésnek megválaszolása a műhelyviták feladata. A műhelymunkák sem mindig tökéletesek persze. De a jó műhely, az alkotó viták műhelye mindig a komoly alkotások felé tör. Ezek a műhelyek alkalmasak arra, hogy figyelmeztessék magukat az alkotókat a zsákutcába jutás veszélyeire vagy esetleg fényére. A műhelymunkán az egyén önmagát is lemérheti, és az egyén teljesítménye egyúttal a műhelymunka mércéje is. Ez a kölcsönös viszony teszi számunkra igen jelentőssé a műhelyek szerepének helyes megítélését, és eloszlatja azt a hiedelmet, hogy egy-egy szinte megváltónak tekintett egyéniség munkájára lehet alapozni a fejlődést. Nagyon örvendetes ebből a szempontból, hogy egyre több városunk, településünk vállalja magára a műhely- alakítás feladatát. Vannak hagyományokkal rendelkező műhelyek, s vannak egészen új kezdeményezések. A tokaji, a békéscsabai képzőművészeti táborokon kívül egyre több művészeti ág talál otthont különböző városokban. S a pár hét együttalkotás jelentősége nem egy-egy kiállításon, koncerten vagy bemutatón mérhető le. Ahogyan a műhelyekben a szó legszorosabb értelmében alkotó viták jönnek létre, ennek eredménye remélhetőleg közéletünk egész vitakultúrájában megmutatkozik, és bízvást elhomályosítja a tartalmatlan, sértő, üres viták emlékét. H. I. Kiss Nagy András: Beszélgetők című szobra a Tamási Galériában rendezett kiállításon, melyre azokat a művészeket hívták meg’, akiknek köztéri alkotása van a városban. Farkas Pál munkái a kiállításon Várady Sándor alkotásai
