Tolna Megyei Népújság, 1985. július (35. évfolyam, 152-178. szám)

1985-07-20 / 169. szám

ioHepüjsäg

1985. július to.

Avtandil Adeisvili:

Oj auto

IRODALOM

A családom nagy és ösz- szetartó. Nálunk az „egy mindenkiért, mindenki egyért” elv nem üres szólam.

A feleségem, akár hiszik, akár nem, az anyósát anyámnak szólót ja. A nagynéném és a feleségem nagynénje megünneplik egymás születésnapját. Apám, ha anyósomat köszönti, kezet csókol neki.

Példamutatói, eszményi család a miénk.

Nemrégiben, váratlanul megjött a kocsikiutalási papírom. Ahogy forgattam kezemben a nagyérttékű borítékot, úgy vesztettem el fokról fokra a jókedvemet. Erre a soronkívüli, váratlan szerencsére ugyanis nem számítottam.

— Mitől kenődtél el? — kérdezte anyósom kíváncsian.

— Minden okom megvan rá — válaszoltam letérten.

— Megjött a kocsim, de nincs elég pénzem.

— Mennyi hibádzik?

— Inkább azt kérdezze, mennyi van?

— Ötszáz rubel — válaszolta helyettem a feleségem.

— Ezen a pénzen, legfeljebb négy külsőt vehetsz, édes fiam — világosított fel az anyósom.

— Belsővel együtt — igazítottam ki.

— Ne búsulj, kipótolom az első és hátsó tengely árát.

— No, és én hol vagyok? — kérdezte sértődötten anyám.

— Aat hiszitek, én kimaradok? — kontrázott rá fontoskodva az apósom, s rögtön a zsebébe nyúlt.

Nővérem elújságolta a dolgot a sógoromnak, így ők is előkapartak egy kis pénzt.

Feleségem bőszen nyomogatta a számológép gombjait, majd felkiáltott: már csak kétezer hiányzik!

— Itt vagyok, gyerekek! — lobogtatta meg tüntetőleg nagynéném a 3 százalékos kölcsönkönyveit.

... És az udvarunkban rövid időn belül ott csillogott- villogott az új kocsi.

Egy kerek héten át szinte ki sem szálltak belőle hőn szeretett családom tagjai.

Egymás közt pontosan beosztották, kit hová, meddig és mikor kell elvinnem. Kocsimat, ezt az engedelmes bárányt, alig győztem terelgetni.

Anyósom azt mondta: — Drágám, elgurulunk Dzsu- riba!

És mi már röpültünk is!

Anyám Szvetchovelibe, apám Ananuriba fuvaroztatta magát; nagynéném majd meghalt Gáláiéért, nejem nagynénje folyton a Hori kolostort akarta látni... Feleségem egy héten át be sem ülheteitt a kocsiba, így hát kitört a botrány.

— Nem sok kell hozzá — jegyeztem meg erőltetett nyugodt hangon, de a te rokonaid lassan hálószobának használják a kocsimat.

— No persze! — repliká- zott fölényesen a nejem. — A tieid meg a csomagtartóba szorulnak, mi?

— Te csak hallgass! A nagynénéd már úgy elszem- telenedett, hogy legutóbb arra kényszerített: rakjuk kompra a kocsit, hogy a folyón át közszemlére téve, így utazhasson a falujába.

— Csak nem akartad, hogy a nénikém átússza a folyót? — kiabált feleségem kétség- beesetten.

— Hát ez az! — ordítottam most már én is, megfeledkezve a családomra jellemző jólneveltségről.

— Vedd tudomásul, holnaptól sem az én, sem a te rokonaid nem tettyesztik magukat a kocsimban! Range6

teg a munkám! S különben sem taxisofőr, hanem egy jónevű intézmény vezetője vagyok! Érdekes, hogyan bírták ki azelőtt, amikor a kocsi meg se volt?

Ekkor lépett a szobába az anyám.

— Fiam, holnap reggel Goriba megyünk. Azt mondják, ott olcsóbb az alma.

— Az én férjem nem a maga sofőrje! — sziszegte a feleségem.

Aztán jött az anyós, az após:

— Fiam, holnap reggel elviszel minket a Fürdőkutató Intézetbe — adta ki a parancsot anyósom.

— Vegyék tudomásul — ki- álltottam magamból kikelve —, a lányuk férje nem a maguk sofőrje!

... Ezen az éjszakán nyugodtan aludtam.

R

eggel jókedvűen ébredtem. A felszabadult, magabiztos ember érzésével léptem ki az erkélyre, s ahogy -lenéztem az udvarra — ahol általában a kocsim állt —, valósággal megdermedtem: az én hőn szeretett népes családom valamennyi tagja, mint valami mesében, céltudatos elszántsággal, szinte vezényszóra, de komótos precizitással szedték diribdarabra a kocsimat.

Nagynéném, mint egy hajóvontató húzta maga után az első és a hátsó ablaküvegeket. Anyósom és apósom éppen az első és a hátsó tengelyt próbálta egy kis talicskára rakni. Szüleim az első és hátsó ülésen napoztak az udvar közepén.

Mire dermedtségemből magamhoz tértem, és lerohantam az udvarra, a kocsiból már csak négy külső gumi maradt.

Lehet, hogy belsővel együtt...

Fordította: Baraté Rozália

Még délután felhívta az intézeteit.

— Halló! Nagy Miklósné- val szeretnék beszélni.

— Igen. Pillanat. Azonnal adom.

— Köszönöm.

— Nagy Miklósné vagyok.

— Szervusz, Ili.

— Te vagy, Miklós? Baj van?

— Baj? Dehogy!

— Nagyon rám ijesztettél!

— Nem akartam.

— örülök, hogy semmi baj.

— Arra gondoltam, hogy csinálnunk kellene egy szép délutánt.

— Szép délutánt? Hogy érted ezt?

— Unom ezt a ...

— Mit?

... ezt az egyformaságot.

— És?

— És? És? Semmi és! Elmehetnénk valahová vacsorázni.

— Ez komoly?

— Ezért hívtalak fel. Keresnénk egy hangulatos kisvendéglőt.

— Akkor ne menjek a Csemegébe vásárolni?

— Meghívlak egy vacsorára.

— Miklós, ez remek!

— Vártak a parkban egy pádon.

— Sietek, nagyon sietek.

o

A sarkon ittak egy kávéit.

— Ügy örülök, hogy eszedbe jutott ez az ötlet.

— Kis süüt?

— Somlói galuskát.

— Akkor két somlóit.

Lassan ették az édességeit.

— Nagyon finom.

— Látod, erre vágytam ... Elüldögélni egy kicsit itt a kertvendéglő öreg fái alatt. Egy kávé, egy kis édesség, s közben érezzük az időt, éljük az időt... Figyeled az embereket a kis asztalok körül? Halk beszélgetések, az asztalokon sör, kávé... az asztalok körül a kora ősz melege ...

— Igen.

— Ezek már mind elfelejtették a hivatal apró bosszúFischer Lajos:

nap, s nem is vesszük észre, milyen szép itt minden. Milyen meghitt! Figyeled azt a kis utcát ott? Felújították a házakat. Nagyon szép a barokk épületek sárgásfehér színe.

— Hangulatos.

— Hozzá ez a közeli harangszó. Mintha a barokk korában élnénk. Elmúlt századokat elevenít fel ez a hangulat.

— Nagyon kedves.

ságait. Csak örülnek ennek a szép délutánnak.

— Nem is gondoltam, hogy költő felesége vagyok.

— Kösz. Egy cigarettát?

— Kedves vagy.

Néziték a cigaretta kékes füstjét

— Figyeled az embereket, Ili? Ezek élvezik ezt a délutánt, a szép kora őszt itt a lombos fák alatt... a fanyar hűvösség a poharakban, az ismert arcok az ismert csacskaságokkal... Mi meg rohanunk, még munka után is, kapkodunk, idegeskedünk, s észre sem vesszük, hogy megy egyik nap a másik után>, hogyan folyik el az idő ujjaink közül. Figyeled ezeket az arcokat?! ök élik az órákat, a perceket...

o

Később ismert utcákon sétáltak, ismert házak előtt mentek el.

Kerestek egy üres padot.

— Erre járunk minderu

— Nézd csak, gyümölcsöt árulnak a sarkon!

— Vegyünk!

A körtei, szilva és szőlő édességét darazsak és méhek röpködték körül.

— Talán szőlőt. Abból a nagy sárgaszeműből.

Sétáltak az ismert utcákon. Ismert házak, ismert hangok... a padok körül galambok, s mégis, mintha minden színesebb, meghittebb lett volna egyszerre.

Fentről lenéztek a városra. Keresték az ismert utcákat, ismert épületeket. A hangjukon, a mosolyukon érződött örömük. Mintha minden, a a kis utcákon, a házakon), a tarka tetőkön, az öregeken ott a padokon, a padok körül tipegő galambokon lett volna valami kettőjük öröméből.

Néziték a Tettye zegzugos utcáit, az apró házak színes összevisszaságát. A költészet varázsa, a végtelen szépség

James Thurber:

A jellemes medve

Élt egyszer a távoli vadnyugati erdőkben egy barnamedve, amelyik szívesen felhörpintett egy-egy korty jóféle itókát, de mindig tudta a mértéket. Gyakran eljárt egy kiskocsmába, ahol méhsört mértek, ezt a mézből erjesztett pompás nedűt, megivott két iccével, egy csöppet se többet. Azután odanyomott a csapos kezébe egy kis aprópénzt, mondván:

— Ügyelj, pajtás, nehogy megszomjazzanak a medvék a hátsó teremben!

Ezzel hazament.

Hogy, s hogy nem, végül csak rákapott, s ivott jóformán egész nap. Éjszakánként sem bírt a lábaival, valahogy mégis haza- tántorgott, felrúgta az esérnyőtartót, leverte a függőlámpát, könyökével bezúzta az ablakot. Azután összecsuklott, s feküdt a padlón, míg elaludt.

Felesége vörösre sírta szemét bánatában, gyermekei rettegtek tőle.

Történt, hogy a medve idővel csak belátta bűnét, s javulásnak adta fejét. Hamarosan messze földön hire futott absztinenciájának, és sokat próbált medvénk úton-útfélen mértékletességről papolt. Mindenkinek, aki átlépte a küszöbét, hosz- szasan ecsetelte iszákossága következményeit, s döngette a mellét egyfolytában, milyen erős-egészséges lett, amióta rá sem néz az alkoholra.

S hogy bárki saját szemével is lássa, legott fejre állt, kézállásban végigsétált a szobán, cigánykereket hányt, felrúgta az esernyőtartót, leverte a függőlámpát, könyökével bezúzta az ablakot. Azután, kifáradva az egészséges testmozgástól, elnyúlt a padlón, és elaludt.

Felesége vörösre sírta a szemét bánatában, gyermekei rettegtek tőle.

Bizony-bizony.

Fordította:

MAKAI TÓTH MÁRIA

Mátyás Ferenc:

A néptanító

Pista, nem születtél grófnak, a tudásban mégis gróf vagy, Odahagytad a furulyát, elhoztad a puszták dalát nekünk.

Dal tudósa attól lettél; mély kutakba tekintettél.

S az a kút nem más; a lélek, világunkat abba méred most is.

Kisszálláson megszülettél, a nép tanítója lettél, borral, kaláccsal kínáltak, szállást szívünkből csináltak néked.

Most se vagy más, csak

tanító,

lelket jóra igazító.

Nincsen két lelked; csak

egy van,

abban csodálatos mag van, s kinői.

Kinőtt diákjaid között, s így vagy ite ma köztünk

különb;

szétszórod tudásod tovább, szépüljön velünk a világ újra.

Ez jut eszembe, terólad, pedig csak néptanító vagy. Kell az ember embersége, taníts tovább emberségre minket.

fénye lenne ez az öröm? Fogták egymás kezét. Vagy talán csak a megélt pillanat szépségének öröme?

— Csodálatos!

— Igen.

A vendéglőben kellemes hűvös volt. Az asztalokon kék, zöld és fehér térítők.

Csak néhány asztal körül ültek csendesen beszélgető vendégek.

— Na, mit szólsz?

— Szép. Egészen szép.

— Tessék parancsolni — szólt a fiatal pincér.

— Egy vacsorát.

— Tessék parancsolni, itt az étlap. Italt?

— Egy colát és egy sört.

— Igen. Egy colát és egy sört.

— Miklós, mennyi pénzt szánhatunk erre a vacsorára?

— Nem fogunk garasoskodni.

— Levest?

— Igen.

— Csirkeragu?

— Nagyszerű!

— Rántott csirke burgonyával és káposztasalátával. Gesztenyepüré ?

Ki lehetett látni az ablakon. Messze lent a város, az ablakok előtt a fenyők zöldjének hűvössége.

Otthon főztek még egy kávét. Nem voltak álmosak.

o

Reggelre az autók zaja töltötte meg a várost. Mindenki sietett, mindenki idegeskedett, rohant. Senki sem figyelt a kertvendéglő üres asztalaira az öreg fák alatt, senki sem vette észre a barokk épületek tiszta sárgásfehérségét. Csak siettek, rohantak, mint minden reggel...

Yízparti históriák..-.

Párom amúgy rendes ember lenne. Csak éppen horgászik. Faggatom is néha lelkes állatvédőhöz mindez, hogy illik — ilyenkor zsebrevágja a fél lelkiimeretét, és nem válaszol. Pecázik tovább. És közben a legfurább állathistóriák esnek meg vele. No nem nagyotmondó horgász módra, többségét magam is láttam.

Zsákmány

A családhoz két uszkár is tartozik. Flipp az idősebb És ő szeret jobban horgászni. Párommal hajnalban ültek a ráckevei Duna partján. A nádasból-zörej-moraj. Ismétlődően. Flipp unta. Hosszú orrát bedugva felderíteni, indult. Párom tartotta kézben a botot. El is ejtette, olyan prüszkölés, morgás, fújás; visítás jelezte: Flipp talált j,vaiakit”. A farka billegett szaporán, hátsó lábával támaszt keresve morgoitt, mondta a kutya-egyszeregyet. Párom megunta, és hátsó lábánál húzni kezdte ki a nádból a nem túl nagyméretű, öt- kiilós ebet. Szokatlanul nehezen jött. Végre megjelent a feje is. Egybekapaszkodva egy legalább ugyanakkora pézsmapatkánnyal, és semmi pénzért sem akarták egymást elengedni. Flippnek egy loccsantásnyi hajnalhideg víz is elég volt álláspontja módosításához, a pézsmának a horgászbot boldogabbik végével kellett az orrára jó reggelit köszönni, hogy rájöjjön: a testgyakorlást be lehet fejezni... Ehhez képest már eltörpül az ifjabbik uszi, Dani mutatványa. Neki alapelve: a vízparton mozog; vagy nem mozog, de szaga van, az zsákmány. Napoztam a cikolai tóparton. Kéjesen nyújtózkodva. Dani a nyugágy lábát kaparta. Lenéztem. A sikoltástól állítólag tapasztalt tűzoltók is megrémültek a szomszéd faluban. Dani büszkén ült a „zsákmány”, két vfzbefult, de kihalászott, és elémhordott pocok felett. Kérdő pofácskáján látszott a ki nem mondott gondolat: Kérsz belőle?

Vadkan

A vadkan állítólag morcos jószág. A viszlói patak partján rájöttem: igaz lehet. Párom a patak túlpartján leste a pisztrángokat. Egyszercsak átszólt: micsak, egy elpusztult vadmalac. Nézegette, mormogott, amikor megzörrent mögötte a bokor. A szakirodalom szerint a vadkoca kényes a kölykére. Ez is az volt. Teljesen igazságtalanul a gyanútlan horgászt vélte az elhullott malac gyilkosának, és ennek megfelelően jelentkezett. Aki látott már hajnalban; derékig érő 8 fokos vízben horgászt robogó hegyi patakon átkelni, az értheti csak: aggódás közben miért csuklottam a nevetéstől.

Másnap kevésbé mosolyogtam: este nyolckor, szürkületben közénk és kocsink közé — 30 méter volt a távolság — nyolctagú, nyűgösen mormogó vadkonda csörtetett. Talán a Skoda színe nem tetszett nekik... Ki itudja, miért, azóta sem lelkesedem a vidékért. Különösen, hogy egy másik vízi megszállott, Tibor elmesélte: ők itt sátorozni szoktak. És nem bántják őket az éjjeli röfögök. Csak a szappant eszik meg, ha kinn marad a sátor előtt — de azt feltétlenül. (Fura gusztus ...)

Kelepesék

Berci szerencsére szelídebb parti útitárs. Hosszú láb, csőr, szép színek — szóval gólya az illető. Tasson. ^Kézi gólya”, ahogy a pecások hívják, mert amint halat lát, félretartott fejjel már jelentkezik is, lassú léptekkel. Ha odadobják, már nyeli is. Egyvalamiben szenved hiányt. Mértékben. Mert egyszer addig ette a koldult halakat, amíg nem bírt felszállni. Ügy tele volt a gyomra, hogy szabályosan orra bukott. A póruljárt mohó madár szobra volt avagy egy óráig tanácstalanul totyogó gólya, amíg annyit meg nem emésztett a zsákmányból, hogy már fel tudott szállni.

És végül egy családlátogatás: Tassról autózunk hazafelé. Sietnék;, jó film lesz a tévében. Sandán lesem páromat: nem akar-é valamilyen ismerősnél megállni? Tudom ... Már mondja is: Dömsödön benézünk Ke- lepesékhez. Dühöngök, nem is túl halkan kívánom ide-oda a sok ismerős horgászt. De az „úr” hajthatatlan. És röhög magában. Végül is kanyarodik egyet, és megszólal: itt vagyunk. Hol?, kérdem nyűgösen, mire a villanyoszlop tetejére mutat: Kelepes Bernátéknál! És három tündén kölyökgólya nyújtogatja a nyakát a malomkeréknyi fészekből. Mit mondjak — a filmet elkéstük. De nem bántam.

Szatmári Judit