Tolna Megyei Népújság, 1985. július (35. évfolyam, 152-178. szám)
1985-07-20 / 169. szám
1985. július 20. tolna''-, _ NÉPÚJSÁG 11 fi müemlekuedo Beszélgetős e 75 éves Bercsényi Dezsővel Kockás, csíkos kiállítás A 7. ipari textilművészeti biennálé Szombathelyen Dercsényi Dezső művészettörténész, a középkori magyar művészet és műemlékek jeles szakértője és védelmezője most tölti be het- venöltödik életévét. Ebből az alkalomból kerestük fel, s beszélgettünk vele életpályájáról. — A harmincas években, miután ledoktoráltam régészetből, magyar irodalomból és művészettörténetből, állás után kezdtem keresgélni, de persze nem találtam — emlékezik vissza a múltra Dercsényi Dezső. — Végül a Széchenyi Könytárban kaptam némi lehetőséget, igaz, az sem volt állás. Az 1934-es év a nagy váltás időszaka volt, akkor alakult át a Műemlékek Országos Bizottsága, melynek Gerevich Tibor lett az elnöke, ö maga köré gyűjtött egy sor kitűnő embert. S a bátor embert a szerencse is kíséri, akkor kezdődtek el az esztergomi palota, a székesfehérvári bazilika, a szombathelyi császári palota és más műemlékek ásatásai, s ezek egy sereg leletet hoztak felszínre. Bizonyítanunk lehetett a védelem új módszerét. Így kerültem magam is ebbe a hivatalba, és bármily furcsa is, attól fogva mindig a műemlékvédelemmel foglalkoztam. — Ml volt az első jelentős munkája? — A székesfehérvári bazilika, amely sokaknak csalódást okozott, hiszen alig találtunk valamit. Mindössze romkert lett belőle és kőtár. Engem azonban kezdettől fogva ezek a kőfaragványok érdekeltek. Erről is írtam meg első munkáimat. — Könyvei, publikációi, tanulmányai a középkorhoz kötődnek. A sok közül melyik volt a legkedvesebb? — Árpád-kori anyagokkal találkoztam később is. A szorosabban vett, tudományos érdeklődésem megmaradt a középkornál. Nagy Lajos és kora című könyvem annak idején, (1941-ben adták ki), 8000 példányban jelent meg, ez igen nagy szám volt. Ez a könyv sok örömet szerzett nekem, még ma is használjak, bár ma már sok mindent másként látnak. Mégis azt kell mondanom, mindig az a legkedvesebb, amivel éppen foglalkozom. — A művészettörténésznek is szembe kell néznie tévedéseivel? — Nem is annyira szakmai tévedések ezek. Egyszerűen eljött egy korszak, amikor jobban ítélik meg a dolgokat, mint ahogy annak idején én láttam. Néha csak apró nüanszokról Van szó. — Az igazi területe azonban a műemlékvédelem. — Ez így van valóban ... A műemlékvédelem egyre inkább előtérbe került, és ez lett az én igazi területem. Amikor 1949-ben megalakult a Múzeumok és Műemlékek Országos Központjai, a mi feladatunk lett a háború utáni Magyarország műemlékeinek felmérése, feltárása, helyre- állítása. Ez bizony nem ment könnyen. Csak 1957-től fogva sikerült sínre tennünk a dolgokat. — Mi volt az alapelv a műemlékek helyreállításánál? — Az, hogy a műemlék helyreállításának tudományosan megalapozottnak kell lennie. A hazai műemlékvédelemnek az volt az erőssége, hogy igyekeztünk megőrizni az emlékekben rejlő eredetiséget, hitelességet. — Milyen a magyar műemlékvédelem híre a nagyvilágban? — Tagadhatatlanul jó hírünk van, s egyre többen veszik át módszerünket. Az 1964-ben megalakult nemzetközi szervezetnek, az ICO- MOS-nak mi is tagjai lettünk, s mi is elfogadtuk a velencei kartát. A végrehajtó bizottságban én képviseltem tizenhárom éven át Magyarországot. A franciáknál kezdeményezett város helyre- állítási törvényt — mely csodálatos konstrukció volt — a mi építésügyi törvényünk követte: védelem alá helyeztünk húszegynéhány várost, sőt öt falut is. Jelentős korszaka következett a műemlékvédelemnek. Olyan kultúrpolitikát eredményezett, amelyet alig lehetséges kellő módon értékelni. Történelmi múltunkat és értékeinket védelmeztük. Egyúttal kialakult műemlékvédelmi koncepciónk is: a műemlék- védelem és a városrendezés szorosan összefüggenek egymással, célt és rendeltetést igyekeztünk adni. A védett műemléknek szorosan bele kell illeszkednie a város életébe. Ennek eredményeként kapta meg Sopron a műemléki Európa-díjat. — Dercsényi Dezső doktor számos magas dij és más kitüntetések, Így a Herder- és a Kossuth-díjak elnyerése után ment nyugdíjba. Ez végleges visszavonulást jelent? — Egy évtzizede már, hogy nyugdíjba mentem^ de azért kéthónaponként most is feljárok régi munkahelyemre, s ha netán tanácsot kérnek tőlem ... Amennyire lehetséges, folytatom tudományos munkámat. Sokat persze már nem vállalok, fizikailag nem bírnám. A puhlicisztika ma is érdekel, rendkívül fontosnak tartom az írást, mert az embereket nem lehelt másként meggyőzni. — A „műemlékvédő” évtizedek távlatában ma hogyan értékeli életpályáját,. az elvégzett munka eredményességét? — Nem könnyű az eredményeket megfogalmazni... A műemlékvédelemnek is a való élethez kell kapcsolódnia. Persze nem mindent sikerült megmenteni. Sok mindent lebontottak. Mégis azt kell mondanom, több vollt az érdemi lépés, mint a kudarc. Valamit sikerült elfogadtatnunk az országgal, s az eredmények mögött tömegbázis áli. Ma országunkban mindenki szívesen védelmezi a műemlékeket — kivéve a saját használatban vagy tulajdonban lévőt... Szémann Béla Lehet-e megunni a kockást ? Leheit-e kiikatatni életünkből a csíkost, amely alapja minden szövött anyagnak, akár vászon, akár gyapjú, akár — mondjuk — rongyszőnyeg. Ezek az örök minták végigkísérik életünket; és aki végignéz az ipari textilművészet idei bemutatóján, reménykedhet benne, hogy a jövőben egyre szebb, finomabb, harmonikusabb mintázatú kockás, csíkos anyagokait talál majd a kereskedelem — pillanatnyilag túlságosan is tarka, harsány — kínálatában. Mert az ipari biennálék célja mindig is az ösztönzés: rávenni művészt és gyárat arra, hogy előbbrelépjen, hogy állandóan frissítsél, jó és szép darabokkal egészítse ki kínálatát. Jólesik végignézni ezt a kínálatot, bár a kép kissé sápadt: a nyersszínek, drappok uralják a kiállítótermet, még a rózsaszínek, a vörösek is drapposak, bágyadtak. A Katona Gyöngyi függönyanyaga telt, erős színek csak a csíkokban vannak jelen, például a fekete társaságában. Ez a finom színvilág megjelenik még a padlószőnyegeken is: remélhetjük, hogy ezekhez könnyebb lesz bútort választani, mint a lakótelepi fekete-vörös vagy zöld-barna mintáshoz amelyhez, ha ragaszkodott vagy kénytelen volt ragaszkodni a lakó, ízléssel be sem tudott rendezkedni, hiszen ki kellett volna cserélnie meglévő berendezését). Málik Irén és Kozó Erzsébet a Soproni Szőnyeggyár tervezői — mindketten biennálédíjat kaptak — kellemes színállású, laza mintás padlószőnyeget terveztek; Szlávikné Hófalvi Erzsébet pedig mert egy melírozatt padlószőnyeget kiállítani, ami csak abban különbözik kapható társaitól, hogy a mellé állított drapp és rózsaszín anyagokat egyetlen felületen keverve hozza össze. A kiállítás sokkal nagyobb, mint egy lakás, mint egy szoba tere. Messziről itt elvesznek azok a finomságok, amelyek a kisebb teret meghitté, barátságosabbá ‘teszik: A Budapesten élő, spanyol nevű Antónia Cunha Rosas selyem függönyaganya azonban akár színházi függöny is lehetne: a szövött selyem hullámmotívumai megtörik a felületert, s eperszín fényükkel közelről, messziről egyaránt felismerhetővé teszik a motívumot. Több kiállító alkotott munkacsoportot. Egy ilyen társaság tervezte a Fekete eső és a Fehér eső fantázianevű együttest. A motívum a függönyön jelenik meg, mint diagonál, szaggatott vonalú esőcsik. A két együttes alapszíne a fekete illetve a fehér. Persze túlzások is vannak. A kockás sakktáblaminta nagyítva és pasztell- árnyalatban gyönyörű. Kicsinyítve és markánsabb színekkel viszont szemrontóan vibrál. A csíkos is tud nyugtalanító lenni, ha szeszélyesen oszlik el a felületen. Az ugyancsak díjazott Lőrincz Vilmosné ágynemű-, terítőegyüttesei külünösen kellemesek. A szelíd rozsdabarna alapon nyersszínű kettőzött csíkok és kockák változatai harmonikusan fel tudnak öltöztetni egy egész lakást. Ehhez hasonló harmóniát hordoz Kiss Katalin sorozata is: mély türkiszzöld-myers- színű különböző léptékű kockás bútorszövete és takarója. A Tuja elnevezésű sorozathoz Vereczkey Szilvia tervezett elragadóan szép és finoman pasztellszínű függönyt. ök is díjat nyertek. Kispál Lászlóné ágyneműanyagai a fehér, vízkék, halványzöldek árnyalatában, Petri Kataliné a rózsaszínekében mutatkoztak be. Utóbbi rendkívül praktikus — valószínűleg együtt mosható — tűzött paplanokkal, amelyek borítása színben ugyanolyan, csak a csíkok szélességében más, mint a párnáké. Egy kiállítást csak a maga mércéjén lehet lemérni. De legyen szabad most, mivel ez a biennálé iparinak nevezi magát, kitekinteni kissé. Az elkeserítően tarka, csiricsáré kereskedelmi választéktól élesen elüt a kiállítás. És ezért jó. Pontosabban ezért nem tükrözi a valóságot. Vajha a jövőt vetítené előre ?! Torday Aliz Márffy A Kossuth-díjasok kiállítása után újabb képzőművészeti meglepetés a szekszárdi Művészetek Házában a Márffy Ödön-emlékkiállítás, ami az 1959-ben elhunyt mester előtti tisztelgés is egyben. Márffyról sajnálatos módon megfeledkezett művészettörténetünk, vagy legalábbis nem kapta meg azt az elismerést, ami megilleti, s a születése századik évfordulójára rendezett kiállítás a Nemzeti Galériában arra is hivatva volt, hogy évtizedek mulasztását pótolja. 1984-ben a Vigadó Galériában mutatták be hagyatékát, most pedig Szekszárdon, a Művészetek Háza vezetőjének, Méry Évának fáradhatatlan buzgalma jóvoltából, az egész életművet tekinthetjük át, a század első éveiben a rózsás születésnapi csendéletig, amire rá is írta: Festettem 80 éves születésnapomon. Évekig tanult Párizsban, művészete a franciákból indul ki|, sokan úgy vélik, „leg- franciásabb” festőnk, s természetesen hat rá az impresszionizmus, anélkül, hogy meghatározná művészetét. Mélyebb nyomot hagyott festészetén az expresszionizmus, hogy korán kialakítsa egyéni, könnyen felismerhető stílusát, ami elválasztja a kortársi törekvésektől, s legközelebb talán Egry József világa áll hozzá. Márffy művészetét a színek határozzák meg, nem a pillanat, a benyomás hatása, hanem az ihlet örömében megjelenő világ, melyben a színeket szuverén módon kezelheti. Ha az előzményeket keressük, akár Van Gogh-ig mehetünk vissza^ aki egyik levelében azt írja, valószínűtlen sárgákat és kékeket fest, azzal sem törődve, hogy sokakat megbotránkoztat. A kitűnő Kállai Ernő, akit az elmúlt években szerencsésen újra felfedeztek, Márffy képeit azzal jellemezte, hogy a színek élénk versenyét megtoldja a fények pazar játékával, s „illuzionisztikus térhatások gáttalan perspektíváiban tör utat magának”. Határa is itt van: 1918 körül megfestette „konstruktív táját”, de saját világából nem akart, talán nem is tudott kilépni. Szekszárdi kiállítása a teljes életművet fogja át, a főművek közül legföljebb az Evezősök című képet hiányolhatjuk, s jó leit volna legalább néhány grafikát is bemutatni, akkor is, ha végtére mégsem ez határozza meg művészetét. A kiállítás egységes világ, hiánytalanul mutatja be Márffy minden kvalitását, érzékeltetve, hogy a század magyar festészetének európai színvonalú mestere volt. önarcképek sora mellett pazar tájképek, mint a Lago Maggiore, több tóparti kép, nagyon szép csendéletek, lovasképek mutatják Márffy Ödön útját, amelyen biztosan hailadt több mint fél évszázados művészi pályáján. Nagyszabású festészet az övé, s a szekzárdi kiállítás, amit majd Nagykanizsán is bemutatnak, az évtizedekig méltatlanul mellőzött mester előtt tiszteleg, méltó módon, jelentőségének megfelelően. • A kiállítást, némileg rendhagyó módon, Ruttkay Éva, a kitűnő színésznő nyitotta meg, visszaemlékezve a Már- ffy-házaspárral töltött időre, majd egy Radnóti-verset (Két karodban) mondott el. Meghitt, ünnepi hangulat volt a megnyitón, amit Lányi Péter is emlékezetessé tett zongora- játékával. Csányi László Fotó: Gottvald Károly Ödön-emlékkiállítás Lovak a Balatonnál Tüzvirág önarckép
