Tolna Megyei Népújság, 1985. július (35. évfolyam, 152-178. szám)
1985-07-20 / 169. szám
1985. július 20. tfEPÜJSÄG 5 Hová lettek a kőművesek? Soha nem fogom elfelejteni M. Vince arcát. A mackó- tenmetű, lapáttenyerű kőműves megtörtén ücsörgött a munkásszálló lerobbant vaságyán, és tekintetét elhomályosította a hirtelen felismerés: mi értelme az életnek, ha a fia nem folytatja az ő mesterségét, ha másra törekedve, fittyet hány az örökségnek, egy szakma becsületének. Nemcsak a kőműveseket keserítette el a hatvanas években, hogy oda a munkájuk presztízse. A fizikai foglalkozások akkoráiban egyáltalán nem voltak vonzóak a fiatalok számára, mindenki tanulni akart, és apáiknál egy kicsit könnyebben boldogulni. Vince bácsi jól emlékezett még a tréfás-komoly intelmekre, amivel falujukban riogatták a tanulásra lusta gyerékéket: ha megbuksz, kőművesinasnak adlak! S akkoriban, amikor a fizetések és a jövedelmek között nem voltaik nagy különbségék, és maszekolni, a hétvégén dolgozni jóformán csak „feketén” lehetett, fölért egy kisebbfajta büntetéssel. Ha nagy gondok árán is, de az állami építőipar mégis megszerezte azokat a kőműveseket, akikre szükség volt. Országos toborzó utakon kutatták fel az utánpótlást, és a vállalatok segítségével iskolázták be őket. Nem kevesen apáik példáját követve választották ezt a szakmát, mások beálltak a falujukból ingázó kőművesék közé. A legritkább esetben sikerült „megfogni” olyan fővárosi fiatalt, akinék semmi kapcsolata nem volt a családján belül az építőiparral. És akik bekerülték az építőipari szakmák vonzásikörébe, azokat tovább hajtotta a fölemelkedés vágya. Aki tehette, és képessége is volt rá, nem állt meg ennél a viszonylag egyszerű szakmunkánál, hanem továbbképezte magát, minimum gépkezelővé. Toborzás kérdőjelekkel A fordulópont nehezen köthető évszámhoz. Inkább lassú érésű társadalmi, gazdasági folyamatok eredőjeként változott meg mára a helyzet. Ezen nem azt kell érteni, hogy minden építőipari vállalatnak van elegendő kőművese, hanem azt, hogy most már könnyebb a szákmiunlkások toborzása. Emelkedőben a szakma presztízse, és ennek egyenes következménye, hogy rendre megtelnek a szakmunkásképző iskolák kőműves osztályai. A furcsaság viszont abban van, hogy a végzett szakmunkások valahogyan elvesznek az iskolát az élettől elválasztó rövidke útszakaszon. Ahhoz nem fér kétség, hogy túlmunkára és plusz- jövedelemre azok tudnak szert tenni, akik megragadták a kisvállalkozások lehetőségét. Ezeknek az eredeti helye a szolgáltatások fehér foltjai között volt. Éppen a hiány miatt boldogulnak jól a különböző társulásokban a kőművesek is, és ahogyan a lakásépítési programokat ismerjük, még egy-két ötéves tervidőszakban nem fáj a fejük, hogy kevés a munka. Az állarrii építőiparban azonban más a helyzet. A kisvállalkozások elszipkázták legjobb embereiket, és itt nagy a hiány. Igaz, hogy kevesebb a fizetőképes megrendelés, de ha a szigorodó versenytárgyalásokon szereznek is munkát, ott a következő gond: kivel végeztessék el? Mert kőművesből — konjunktúra ide, szakmai presztízs oda, — változatlanul kevés van. Furcsa feladvány előtt állnak az építőipari vállalatok munikaügyesei: van elég szákmunkástanulójuk, megtartásukért egyre többet áldoznak is, ám amikor a munka frontján kellene produkálniuk, hirtelen kevesen les znék. Hiányoznak a mesterek Az ellentmondás magyarázata az, hogy a kiművelt szákemberek nem ott helyezkednek el, ahol a legnagyobb szükség volna rájuk: az állami építőiparban. Ehelyett a szakmunkásbizonyítvány átvétele után azonnal elszerződnek olyan tsz-melléküzemágakba, ahol elsősorban nem a szaktudásukra van szükség, hanem csak a jelenlétükre, lévén ezék az ágazatok má,s elszámolási rendszerbe tartoznak, mint az iparvállalatok. Itt ugyan nem tud sókat keresni egy frissen végzett kőműves, ám betartják a fölvételkor tett ígéretet: sok szabad ideje lesz, amikor kedvére maszekolhat. Eközben az állami építőipar is egyre több kőművest kívánna meg. Mert feladatai nem egyszerűen csökkennék, hanem átrendeződnek. És éppen úgy, hogy azokban ismét emelkedni látszik az értő szakemberek presztízse. Országos programunk, a felújítás és a rehabilitáció. értékeink és lakóépületeink megóvása, újjávarázsolása. Ezt pedig csak a szakma legkiválóbbjai képesek jól megoldani. Boltívet falazni nem tud, aki csak elméletben ismeri a mesterfogásokat. Pécsett például, áhol különösen sok a megvédendő műemléképü- lét, jugoszláv és lengyel vendégmunkások vállalkoztak a város rehabilitációjára, mert kevés a hazai szakember, és azok összetétele sem felel meg az újszerű feladatoknak. Kibontakozásra várva Tovább növeli a kőművesek hiányát, hogy a paneles építés nagyüzemi eredményei mellett egyre vonzóbbak a hagyományos építőanyagból emelt házak, és aki saját maga építkezik, szívesebben választja a téglát az előregyártott faüelemek helyett. Most miár van elegendő építőanyag, csak éppen az azt használó, értő szakemberből van kevés, és monopolhelyzetűikben még mindig élvezik az árfélhajtás gyümölcséit. Márpedig a magánerős építkezéseknek továbbra is nagy jövőjük van. A hetedik és a nyolcadik tervidőszakban épülő otthonoknak körülbelül a 80 százaléka így valósul meg. A kérdés csak az: kivel? Ahhoz, hogy az állami építőipar megtartsa kiváló szakembereit, hogy a pályaválasztó fiatalok között népszerű és vonzó legyen a kőműves és az ács szakma, és, hogy a kisiparos-építők árajánlatai a realitás talaján mozogjanak, nem csupán sok, a mainál több kőművesre lesz szükség. Hanem olyan közgazdasági szabályozásra, bérpolitikára, ami oda vonzza a munkaerőt, ahol a népgazdaság számára a legszükségesebb. A kísérleti bérszabályozással már elkezdődött valami, az új keresetszabályozási formák 1985. január elsejei bevezetésével folytatódott. Reméljük, ezek csak a kezdeti lépései lesznek a várt kibontakozásnak. SZ1KORA KATALIN Üzenet a török hódoltság korából Nem várt, gazdag leletanyag került napvilágra a már tizedik éve húzódó pd- ilánlki földvár ásatásán. A mindössze 90 esztendőt megért vámszedő földvár — 1596-ban építették, és -1686- ban gyújtották fel — feltárásában most érkeztek a központi részhez, a parancsnok feltételezett szálláshelyéhez. Dr. Gaál Attila, az ásatás vezetője, a Béri Balogh Ádám Múzeum igazgatóhelyettese a feltárt rendkívül értékes anyaggal indokolta ezt a feltevését, amit megerősít az :a tény is, hogy erről a 20x20 méteres területről került eLő a rézedények többsége. A réz és egyáltalán a fém használata pedig jómódra, az átlag feletti életszínvonalra utal. A korábban feltárt egyszerű, lapos, tapasztott falú és a földbe vájt lakóházak a hozzájuk kapcsolódó vermekkel már eddig is sok értékes használati tárgyat adtak. A vár mindvégig török kézen volt, így a leletek adalékul szolgálhattak, tanúskodhattak a korabeli várak életéiről, mindennapjairól is. A mostanihoz hasonló leletanyagok Magyarországon csak a budai, az egri és az esztergomi feltárásokból ismeretesek. A három díszes tál jó agyagból készült importáru, a hódoltság időszakában gyakori békés szakaszok egyikében kerülhetett Palánkra, az ország távoli részéből. A finom munkák közül érdekes mintázatával, zöldes-sárgás színárnyalatával kitűnik az, amely még a reneszánsz hagyományokat idézi. Előkerültek a török kultúra jellegzetes edényei, a talpas tálak is. Ezek az étkezési szokásokra visszavezethető tálak nem öröklődtek át, nem éltek tovább a népi kerámiában, mint például a fekete égetett edények. Az egész anyag talán legszebb darabja a fémes edényeket utánzó, fémes színű korsó. Feltételezik, hogy a középréteg mindennlapi használati tárgya volt, kézmosásra használták. Az ivókorsóban ugyanis kis -beépített szűrő gátolta meg -a nagyobb szennyeződéseket. Az idei, igen jó minőségben felszínre hozott, kvalitásos leletekről és az elmúlt évek munkájáról, eredményeiről dr. Gaál Attila őszszel, az Isztambulban megrendezésre kerülő turkológiái konferencián számol be. T. Zs. Bakó Jenő felvételei A legszebb leletek Innen kér ültek napvilágra Fémedényt utánzó fémes színű köréé Kiöntőcaöves török korsé A reneszánsz jegyeket magán viselő írókázott tányér Si5Az észak-keleti bástya maradványai
