Tolna Megyei Népújság, 1985. július (35. évfolyam, 152-178. szám)

1985-07-16 / 165. szám

1985. július 16. I tolna' _ ^tsíÉPÜJSÁG 3 Negyvenötösök Cselécflsorből __ A Gárdonyi utcai családi házban egyedül találom a házigazdát, Pesti János nyug­díjast. A kis kertben dol­gozgat, miközben fő az ebéd. A fiú iskolában — gimná­ziumba jár — a feleség a munkahelyén. Így a családfő a „házvezetőnő” — rá hárul a házi és ház körüli kiskert­ben, no meg a szőlőhegyi „birtokon” végzendő munka zöme. Emellett bőven jut ideje a közéleti tevékenység­re is, tagja a tamási városi pártbizottság fegyelmi bi­zottságának, emellett más feladatokkal is megbízzák időnként. Amíg általánosba járt a fiú, elnöke volt a szü­lői munkaközösségnek, a bí­róságon népi ülnök, úttörők patronálója. Ez utóbbiért „a kisdobosok és úttörők köré­ben végzett eredményes munkájáért” kapta meg az Úttörőszövetség dicsérő ok­levelét, ez év április 4-én, a felszabadulás negyvenedik évfordulóján két kitüntetés­ben is részesült, megkapta a Munka Érdemrend ezüst fo­kozatát és a KlSZ-emlék- plakettet. Hétgyermekes napszámos­család tagjaként nőtt fel Orosházán. — Ahogy elvégeztem a hat elemit, kereset után kellett nézni — emlékezik az ak­kori időkre. — Hónapokig napszámba jártam, majd víz- keresztkor — a gazdasági cselédnek Szilveszterkor telt le az éve, vízkeresztkor sze­gődött el újra — apám el­vitt az orosházi emberpiac­ra. Nagy tér volt ez, ma gyönyörű szálloda van rajta — ott kötötték meg az egyességet a nincstelenekkel a nagygazdák, nagybérlők, urasági intézők. A rövid al­ku után fél deci pálinka volt az áldomás, a cseléd pedig szedte a cókmókját és ment a gazdával. Hát így szegődté- tett el apám engem is egy tíz kilométerrel távolabbi nagy tanyára. Kellett a pénz a nagy családnak, én voltam Pesti János a legidősebb fiú, segítenem kellett. Keserves élet volt ez. Haj­nali háromkor keltettek, és este tízig munka egyfolytá­ban. Havonta egy szabadnap járt, de reggel még meg kel­lett etetnem-itatnom az ál­latokat, este ugyancsak. Húsz kilométernyi gyaloglás után, otthon csak pár órát tölthet­tem... Négy év múlva megunja a cselédéletet, protekcióval si­kerül elhelyezkednie egy helybeli fafeldolgozó üzem­ben. Negyvennégy őszén kö­zeledik a front, a leventék­kel őt is elviszik, de nem messzire. A község felsza­badulása előtti napon októ­ber ötödikén sikerült haza­szöknie. Negyvenöt januárjában az Ideiglenes Kormány felhívá­sára jelentkezik a szervező­dő demokratikus hadseregbe. Békéscsabán kapnak kikép­zést, majd ott teljesít őrszol­gálatot. Közben belép a Ma­gyar Kommunista Pártba. Augusztusban leszerel, pár hét után már rendőriskolán van a fővárosban, majd Pestszentlőrincen, az 59-es őrszobán teljesít szolgálatot. Negyvenhat nyarán telefon- üzenet Orosházáról: Gyere, áttelepszünk Tolnába, ott há­zat is, földet is kapunk. Így kerül a család Gyünk­re. A fiatal Pesti János édes­apjával — édesanyja már nem él — testvéreivel együtt gazdálkodik, közben egyik szervezője, vezetője a MA- DISZ-nak, majd vezetőségi tagja a pártszervezetnek. Öt bízzák meg a rendezőgárda megszervezésével, vezetésé­vel. Szervez, mozgósít, köz­ben pártiskolát is végez, részt vesz a választási agitáció- ban, tagja lesz a helyi nem­zeti bizottságnak... Negyven- nyolcban édesapja vissza­költözik Orosházára, szét­hull a család, a gyerekek szétszóródnak a szélrózsa minden irányába. Ö folytatja a gazdálkodást, míg 1951-ben tartalékos tiszti tanfolyamra küldik, ennek elvégzése után „bentmarasztalják”, csapat­tiszt lesz. Ötvenötben köz- igazgatási tanfolyamra ve­zénylik, ezután nevezik ki az éppen létrehozott gyönki já­rási kiegészítő parancsnokság parancsnok-helyettesének. Itt dolgozik a járás meg­szűnéséig — különböző tiszt­ségeket visel, feladatokat lát el a pártban is — majd Ta­másiban lesz járási kiegé­szítő parancsnokhelyettes. Hatvannyolcban a megyei parancsnokságra helyezik át osztályvezető-helyettesnek. Innét ment nyugdíjba, ennek most már tíz éve. — Jó érzés azt tudni — mondja — hogy én, az egy­kori cselédgyerek ahogy al­kalom nyílt rá, azóta képes­ségemhez mérten minden le­hetőt megtettem a népi ha­talomért, annak megszilárdí­tásáért és ezért megbecsülés­ben van részem. Olyan vál­tozások mentek végbe nálunk az elmúlt négy évtizedben, amihez foghatók még soha ebben az országban. És ezért, ha nem is sokat, én is tet­tem. (J) Számítástechnika Magyar-francia vegyes vállalat Magyarországon és kül­földön egyaránt bővíti tevé­kenységét az SG 2—MKB Pénzügyi Informatikai Kft. magyar—francia vegyes vál­lalat. Külföldön bekapcso­lódtak több pénzintézet in­formatikai rendszerének szervezésébe, Magyarorszá­gon pedig szakosított pénz­intézetek, takarékszövetkeze­tek számítástechnikai rend­szerének kiépítésére, s újab­ban iparvállaLatok termelés­irányításának korszerűsíté­sére vállalkoznak. A magyar—francia vegyes vállalatot 1983 őszén hozta létre a Magyar Külkereske­delmi Bank és a párizsi So- ci été Générale de Service et de Gestion (SG 2). A közös vállalatban a Magyar Kül­kereskedelmi Bank 51, az SG 2 pedig 49 százalékos tő­kerészesedéssel vesz részt. A vállalkozás föladatául az ala­pítók a pénzügyi informati­kai rendszerek szervezését, az ehhez kapcsolódó tanács­adást, továbbá úgynevezett alkalmazási programok ki­dolgozását és értékesítését tűzték ki. A vegyes vállalat kezdet­ben a hazai piacon ért el si­kereket. Többek között a ta­karékszövetkezetek számító- gépesítésébe kapcsolódott be. Az SG 2—MKB több kül­földi pénzintézetnél is elő­készítette tevékenységét. Tárgyalásokat folytatnak a KGST pénzintézetével, a moszkvai székhelyű Nemzet­közi Gazdasági Együttműkö­dés Bankjával pénzügyi in­formatikai rendszerek szer­vezéséről. Ausztriában a Zentralsparkasse takarék­pénztár-hálózat informatikai vállalatával, a Data Service- zel működnek együtt. Az osztrák vállalat svéd számi­tógépes programcsomagot vásárolt, s ennek helyi adap­tálásával a magyar—francia vegyes vállalatot bízzák meg. Az SG 2—MKB több nyu­gat-európai országba önálló­an is küld szakembereket. Köszönet? A férfi életében az a nap volt a legnyomasztóbb. Eddig sohase kelt fel legelőször, nem csinált a csa­ládnak reggeli, ezúttal megtette. Miután két lánya el­ment az iskolába, felesége pedig a munkahelyére, le­ült a foteLba — ezt sem tette meg eddig! — és tövi- ről-hegyire elolvasta a napisajtót, majd kiszellőztetett, és lement a kis ABC-be. Két hónap telt így el, amikor a zebrán egyszer csak találkozott volt igazgatójával. A nyugdíjas állt a járdaszegélyen, az igazgató pedig a fekete Volga ablakából kinyújtotta a kezét, „ugyeez- azigaziélethapsikám” mondta. Mintha az utód min­dent egy csapásra elfelejtett volna. A kezdeti segítsé­get, a lehetőség megteremtését és az együtt töltött éve­ket. Maradt a kimódolt pózolás nyújtotta kéz, oda, ab­ba a más, nyugdíjasvilágba. A másik ismerősöm, aki harminc valahány év mun­kaviszony után ment nyugdíjba — arra kért, felejt­sem el az ő esetét. Mert szégyenkezik. Nem maga mi­att, hanem még most is azok miatt, akik egy csapás­ra, az egyik napról a másikra él tudnak egy embert felejteni. Képzeljem el, mondta, nem lakik messze volt hiva­talához, mégis leveleznek vele. Leveleznek! Géppel írnak pár sort, azt az egykori 'kolléga aláírja, a titkár­nő legépeli, borítékolja, majd postára adja a hivatali- segéd, a jó öreg postás pedig elhozza. Pedig a távol­ság nem több, mint háromszáz méter... A földrajzi távolság, csak ennyi, gondolom. A lélekben lévő távol­ság már nem mérhető. Az emberség, az elvtársiiasság hitem szerint nem ér­het véget a munkában eltöltött aktív kor utolsó nap­jának regisztrálásával, sem pedig az egyszerre, egy borítékban átadott tarisznyapénzzél. Pedig hány, de hány Ilyen lélekben, érzésekben és emberségben sér­tett ember jár közöttünk. A nyugdjas pártalapszervezetbe csak úgy rajzanak a tenni akaró nyugdíjasok. Elmondják, hogy hogy volt a munkahelyükön, mire lennének még képesék, ha ... De egyre több a HA. A mór megtette kötelességét, a mórt leírtuk, vagy elmehet. És ennek a gyakorlatnak középkorúak és ifjúkorúak a követői. Ez veszedelmesen káros. Megcsalni emlékeiben, eredményeiben emberek százait, mert most „én va­gyak a poszton, én ülök a sofőr mellett a Volgában, nekem szolgálják fel a reggeli kávét”. Természetesen cukor nélkül. És ők, és velük ki törődik? Nekünk kell(ene)! Ne­künk, akik tőlük tanultuk meg ennek a világnak a nyélvét, akik szavakkal ütöttek, vertek, szidtak, szeret­tek bennünket. De mindig csak értünk. Addig nem jut­hatunk el, hogy kifizessük őket egy-egy félórás nyug­díjastalálkozóval, mert akkor elveszíthetjük őket. Azokat, akik nem vártak és várnak semmiért se bo­rítékot, sem pedig köszönetét. SZŰCS LÁSZLÓ JANOS Kánikulai vasárnap, az első 1985. nyarán. Dombo- riban ezrek kerestek fel­üdülést a hűs árnyak alatt, a vízben. Már-már azt hit­tük, nem lesz nyár. Öregek mondják: majd mindent pótol az augusztus. Most, július derekán járunk, a 14-i kánikula meghozta kedvünk és bizodalmunk. Mert feledni szeretnénk a zord időket, a hűvös má­just, a nyűgös júniust... a szeszélyes júliuselöt.. . GOTTVALD KÁROLY felvételei Megtelt a strand ► Napimádók a zöld füvön T Labdát a nagypapának Az első igazán nyári vasárnap

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents