Tolna Megyei Népújság, 1985. június (35. évfolyam, 127-151. szám)
1985-06-11 / 135. szám
1985. június 11, A ‘KÉPÚJSÁG Moziban Tű! nagy rizikó 7 Menekülés — itt éppen női ruhában A címben szereplő kérdőjelet önkényesen tettem a mozikban most műsoron lévő új amerikai íilm címe után. Tudniillik alig értem, hol ott a nagy rizikó. Mert igaz ugyan, hogy egy modern fegyverekkel felszerelt őrséggel, házőrző kutyákkal és még ki tudja hányféle biztonsági berendezéssel védett haciendáról kell elrabolnia a négy főszereplőnek az ott visszavonultan élő milliomos vagyonát, de ezt úgy teszik, mint aki vasárnapi kirándulásra indul. A milliomos „mackója” elleni akciójukat, úgy tűnik, mindenki segíti. Különösen a forgatókönyíró, aki egyben a film rendezője is volt. Nyilván ő utasította az őröket, hogy a világos nappal behatoló négy fiatalembert ne vegyék észre, miközben azok a legelemibb hibák sorát követik el. Sőt, amikor a zárkombinációval nem boldogulnak^ maga a kirabolandó is segít, megmondja az új kombinációt. Igaz, segítőkészségét talán magyarázza, hogy tudja, a zsákmánnyal egy mérföldre sem juthatnak el. No itt az a pont, ahol téved — persze ebben is döntő szerepe a filmírónak van. Mert, ha ő akarja, akkor üldözheti a négy fiatalembert a milliomos magánhadserege, üldözheti a hivatásos katonaság, keresztezheti számításukat a marcona rablók minimum ötvenfős bandája, azért továbbjutnak. Hiába. A rájuk percenként leadott mintegy száz lövés, a valószínűségszámítás szabályait is felrúgva egyetlen egy sem találja el őket. így aztán főhőseinkkel együtt lassan eljutunk a pezsgődurrogtatásos végjelenetig és mégsem értjük igazán. hogy mi volt a rizikó, vagy ki tartotta az egész kaRádió írjuk le okét, mert mások?! Meghallgattam az elmúlt héten a Kossuth adón Kapusi Rózsa Mi a megoldás? című korrektf riportját, és nem tudom, hogy mi a megoldás. Nem tudom, hogy a nemzetgazdaságnak szüksége van-e a szellemi fogyatékosok munkájára, vagy nem. Mert, ha igen, akkor a gazdasági szabályozórendszer nem venné őket egy kalap alá a nem csökkentettekkel úgy, mint most. Miről volt szó, s e sorok szerzője min háborog? Aki hallotta Kapusi Rózsa riportját, az tudja, és lehet, hogy még most is bosszankodik. Hazánkban ugyanis megoldatlan a szellemi fogyatékos állampolgárok anyagi és egzisztenciális helyzete, főként azért, mert a jog olyan lehetetlen körülményt alakított ki, mintha ezek az emberek teljes értékűek lennének. Például 8—10 százalékos katonaadót fizetnek a férfiak, holott őket be sem vonultatják. Kapusi Rózsa 38 perces riportjában meghallgattuk a szövetkezeti elnököt, aki nyolc év óta dolgoztatott szellemi sérülteket, közmegelégedésre, de hát most a gazdasági szabályozók olyanok, hogy „Je kell őket írni”. Meghallgattuk a Pénzügyminisztérium illetékes munkatársát, aki az érdemi javításra semmit sem javasolt. És meghallgattuk az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatal főosztályvezetőjét is, aki elismerte, hogy a szociális preferencia annyit ér, ameny- nyit... Szóval jól megbokszoltuk a ködöt. Az adás riportere megkérdezte, ón is megteszem: Mi lesz a szellemi fogyatékosokkal? Kinek van szüksége kétkezi, emberalakító munkájukra ? szűcs landot rizikósnak. Mert igaz, hogy a film elején bizonyos ellenszenvvel néznek arra a fegyverarzenálra, amit akciójuk sikerének biztosításához előteremtenek, de később meglehetős sikerrel használják a — film szerint izraeli gyártmányú — szinte zsebben hordozható géppisztolyokat, automata karabélyokat, lényegesen jobban célozva, mint az őket üldöző több száz ember. Mindezt játékos eleganciával teszik, a nézővel semmit sem éreztetve a kockázatból, még csak véletlenül sem hitetve el, hogy az üldözők golyói is célba találhatnak. Közben persze arra is jut idejük, hogy egy szép lányt kiszabadítsanak évek óta tartó fogságából és természetesen magukkal vigyék. Van azért néhány emlékezetes részlet, kimagasló alakítás is a filmben, de az mind Anthony Quinn nevéA Kecskeméti Katona József Múzeum gyűjteményes anyagából tűzzománc-bemutatót rendeztek a Tamási Galériában. A június 5-től június 26-ig nyitva tartó kiállításon a tízéves kecskéhez fűződik. Mariano, az öreg forradalmár szerepében, akinek a film idejére már csak egyetlen vágya a meggazdagodás, kiemelkedőt alakít. Az egykori forradalmárokból martalócokká lezül- lött csapatával persze ö is főhőseinket üldözi — először sikeresebben, mint a többi üldöző« — tehát a forgatókönyv meghatározza az ő szerepét is, így a film végére számára is csak az át- kozódás marad. Bár gyanítom, hogy a forgatás végén kifizetett tekintélyes gázsi kárpótolta ezt a nagy színészt is azért, hogy ilyen kisszerű filmben szerepelt. Mindezek után kimondhatom, hogy végig lehet nézni a Túl nagy rizikó című filmet, hisz e sorok írója is megtette. Nem is volt túlságosan kockázatos a vállalkozás. Csak éppen el is maradhatott volna. méti nemzetközi zománamű- vészeti alkotótelep harminc magyar, illetve szovjet művészének mintegy ötven alkotását láthatják az érdeklődők. A városi kamarazenekar hangversenye Harmadik alkalommal jelentkezett egész estét betöltő műsorral a szekszárdi városi kamarazenekar. ezúttal a Művészetek Házában. A megyeszékhely zenei életét gazdagító együttes Földesi La- , os hegedűművész irányításával a barokk jegyében állította össze programját. A háromszáz éve született J. S. Bach és G. F. Händel műveiből válogattak. Elsőként Händel: B-dúr hárfaversenyét jelentette be Tóth Mária zeneiskolai tanárnő, aki felkészülten látta el a műsorközlő feladatát. Ez a mű — mint említette — eredetileg orgonaversenynek készült, de más hangszereken való előadása is lehetséges. A vonószenekaron kívül ezúttal két fuvola kísérte Kocsis Andrea finoman árnyalt hárfa játékát. Jó volt hallgatni Bach két zongorára írt C-moll versenyművét. A két kitűnő zongorista, Lányi Péter és Thész László dinamikus, élettel teli játéka pezsdítő- leg haitott. A darabot a szerző hegedűre és oboára írta, de a kétzongorás változat erőteljesebben, plasztikusab- ban állította elénk a vezető szólamokat. A hagyományos, gyors — lassú — gyors tételekből álló mű nagyszerű előadása az est egyik fénypontja volt. A hangverseny második részében először Bach a-moll hegedűversenye csendült fel. A szólót Földesi Lajos játszotta. Az első tétel ritmikus feszültségű zenekari témával indul. A második tételben a témát a basszus veszi át, s fölötte jelenik meg a gazdagon díszített hegedűszóló. A táncos befejező rész optimizmust sugall. Földesi Lajos muzikalitása, technikás, kultflrált játéka, a zenekar pontos, alkalmazkodó kísérete őszinte elismerést váltott ki. A Concerto grosso a barokk kor legjelentősebb műfaja. Händel G-dúr concerto grossója jól reprezentálja e zenei megjelenési forma minden szépségét, kifejezőerejének sokszínűségét. Tetszett a második tétel életörömet árasztó vidámsága, a negyedik tétel megfontolt, ám mégis dinamikus fúgája, s az ünnepi hangulatot adó befejező rész. A városi kamarazenekar Földesi Lajos karnagy vezetésével megérdemelt sikert aratott. Lemle Zoltán Könyv Bari Károly: Tűzpiros kígyócska A magyarországi és erdélyi cigány népköltészet gazdagságából ad ízelítőt Bari Károly költőnek ez az ünnepi könyvhétre megjelent munkája. A szép kiállítású kötet a kelet-európai folklórban sajátos színt képviselő magyarországi cigányak népköltészetét mutatja be. Bari Károly válogatásában és műfordításában először ismerhetjük meg a cigányság eredet- és mondakincsét, történetét az elsődleges forrásokon, a dal ókon keresztül. A kötet tematikus felosztásban (varázslat, szerelem, halál, a cigányság története) mutatja be a legszebb alkotásokat. Ezek a dalok hozzásegítenek bennünket ahhoz, hogy a cigányság életéhez, történetéhez tapadó, gyakran hamis képzetek, illúziók helyett reális áttekintést kapjunk egy népcsoport érzelem- és gondolatvilágáról. A rajzos illusztrációk is Bari Károly alkotásai. A mellékleteken pedig a cigányság életét bemutató fotókat, illetve a Néprajzi Múzeumban őrzött kultikus tárgyakat publikálja a Gondolat Kiadónál megjelent igen szép kötet. Tamási János ánc-kiállitás Tamásiban Tévénapló Szülőnek lenni Nem árt rögtön az elején egy balhiedelmet tisztázni: veszélyeztetett gyerekek minden korban voltak, s ha mind több szó esik róluk, azt a megnövekedett társadalmi felelősségtudat magyarázza. A számok bármenynyire is a valóságot tükrözik, nem fejeznek ki mindent, mert az, hogy csak Budapesten több mint négyezer gyerek él állami gondozottként, önmagában is riasztó, de ha csak négyszázan lennének, arra is fel kellene figyelnünk. Mit lehet tenni ezeknek a nagyon korán kisiklott sorsoknak az érdekében? A gyakorlat azt mutatja, hogy nagyon sokat, de az arra is figyelmeztet, hogy a nagyon sok is kevés. A rossz szülői környezetnél az állami gondozottság mindig összehasonlíthatatlanul jobb, az otthont azonban nem tudja pótolni. A gondolat régi: hogyan lehetne otthont, vagy legalább az otthon illúzióját megteremteni azoknak a gyerekeknek, akik a szülői házban részegeskedést, veszekedést, gyűlölködést látnak. A kísérlet, amelyben a Művelődési Minisztérium is részt vett, a legkézenfekvőbb megoldást ajánlja: keressünk igazi szülőt az élet peremére sodort gyerekeknek. A nevelőszülői intézmény nem új, bár a hajdani lelencek sorsáról, legyen szó József Attiláról vagy Móricz Árvácskájáról, szívszorító történetek szólnak. A kérdés az, hogy a nevelőszülő komolyan hisz-e hivatásában. Mint Nádudvaryék, akik hét saját gyerekük mellé öt idegent is vállaltak, s amint láthattuk, a nagycsalád boldog egyetértésben él, s az arcokról sugárzó szeretetben valóban az igazi otthont érezzük. Valamelyik le is rajzolta őket, a hathónapos lluskán kezdve a sort, anyuig és apuig, s ahogy egymás kezét fogva sorakoznak a képen, pillanatig sem kételkedhetünk boldogságukban. A kérdés csak az, mennyiben lehet követendő példa a Nádudvary-modell. Valószínűleg semennyire, mert mégiscsak különleges vonzódás, ha éppen nem képesség kell ahhoz, hogy tizenkét gyerek között meg tudja valaki teremteni a szeretet örömét. Egy valamit azért sugallt ez a jól szerkesztett dokumentumfilm, magát a szeretetet, azt, hogy így is lehet élni, ilyen boldog közösségben. Ezt meg lehet tanulni Nádudvary- éktól, de valószínűleg éppen azok nem nézték meg, akiknek lenne mit tanulniok. A szembesítés valóban eredménytelen volt Már a bűnügyi film elején láthattuk a figyelmeztetést: senki ne ismerjen magára, mert kitalált szereplőkről van szó. Lehetséges, bár az életben mindenre van példa, néha az ember úgy érzi, felesleges bármit kitalálni, mindig a valóság után ballag a képzelet. De azért itt mégiscsak több dolgot ki kellett találni. Például olyan orvost, aki a boncolásnál nem tudja megállapítani, hogy késsel vagy szuronnyal végeztek-e az áldozattal. Olyan nyomozókat is ki kellett találni, akik újra meg újra bedőlnek átlátszó hazugságoknak, hisz joggyakorlatunk soha nem feltevésekből, hanem tényekből indul ki, a bíróságnak pedig az a dolga, hogy ezeket összegezze. Polgár Andrásnak, aki ezt a szerteágazó bűnügyi történetet irta, valószínűleg Agathe Christie lebegett szeme előtt, aki szívesen használt színtérül bírósági termet, korrekt, de a valóság útjain tévelygő bírósággal és fondorlatos védővel, aki halomra dönti a periratban foglaltakat, míg végül kiderül az igazság. Az önmagában nem lenne baj, hogy a néző az első perctől tudja, ki a gyilkos, mert a visszapergetett eseményeket meg lehet tölteni feszültséggel, itt azonban erről nincs szó, mert a váratlannak szánt új fordulatok meglehetősen erőltetettek, pedig ebben a filmben igazán van minden, kapzsi apa, hajdani csendőr, tolvajbanda, megtért örömlány, s megnyerő külsejű védőügyvéd, de valahogy a történet elemei nem állnak össze, mert a néző nem emberi sorsok részese, hanem csak történeteket lát, amelyeket hisz is, nem is. Az élet nem ilyen, de bizony a jó krimi sem, viszont az is igaz, hogy a tévé véget nem érő importált sorozatai legföljebb rutinosabbak, látványosabbak, de nem jobbak semmivel. Cs. L. Miért ? A kérdés nem arra vonatkozik, hogy a televízió ifjúsági szerkesztősége miért változtatta meg a Péntek esti randevújának kiadott programját. Ezzel a címmel kerestek választ beszélgetésükben futballszakem- berek, pszichológusok, ifjúságkutatók a Brüsszelben bekövetkezett eseményekre. A belga város nevét hallva három fogalom biztosan eszébe jut az embernek, a tévénézők millióinak: botrány,. agresszivitás, tragédia. Hogy az említett tele- víziómüsor — péntek este — ismét visszatért a futballmérkőzésre, azért tette, mert nem mehetünk el szó nélkül a tény mellett és nem beszélhetünk róla eleget. Eszre kell vennünk, hogy ez az agresszív magatartás nem az angol, olasz vagy bármely nemzet sajátja. Ott van mindenütt. Itt van mellettünk. Gyermekeinkben, a játékuk tükrözi. Amikor az alig hároméves fiúcska doronggal ront testvérére és torka szakadtából kiáltja, hogy „öljük meg!" Miért? És kérdezhetjük ismét, hogy miért... Miért nem tudjuk saját gyermekünkben elfojtani ezt a később esetleg már vért kívánó ösztönt? Miért nem tudjuk magunkban leküzdeni azt az erőt, amely sportszerűtlen versengésre hajt bennünket, amikor vélt előnyökért megszegjük például a közlekedés rendjét, tragédiába sodorva másokat? Miért? Elég lenne ha ki-ki önmagába fordulna, megállna, mikor egy cél felé indul, amelyről tudja, hogy abból a másiknak baja származhat. Tudjuk, ilyen nincs! Ezt a megálljt nehéz kimondani. Miért? decsi —
