Tolna Megyei Népújság, 1985. június (35. évfolyam, 127-151. szám)
1985-06-29 / 151. szám
1985. június 29. T04.NA _ IO népújság Hiányt pótol honismereti irodalmunkban Könyvsorozat Magyarország megyéiről llf— Petrov: Trikartnv nvópvüióílja i IRODALOM Egyre többen szeretnék megismerni szülőföldjüket, s a kört bővítve, hazájukat. Ezt a korjelenséget aknázta ki a Kossuth Könyvkiadó, amikor tervbe vette és megindította a Magyarország megyéit bemutató könyvsorozatát, amely ízelítőt ad egy- egy megye jelenlegi életének minden területéről. A Gyenes László szerkesztette, eddig tíz megyét bemutató sorozat egységes, a kötetek azonos felépítésűek, jóllehet a részletkidolgozásban eltérések is vannak. Ez természetes, mert minden könyvet más, általában ott lakó szakemberekből álló alkotóközösség írt. Az A/5 formátumú példányok terjedelme változó. Nem érik el, vagy csak esetenként a 200 oldalt. Ez meglepő, mert úgy tűnik, hogy a szerzők az egyes köteteknél nem használták ki a megengedett terjedelem adta lehetőségeket. Nehéz elhinni, hogy Veszprém megyéről csak 148 oldalt, Békésről csupán 155 oldalt lehetett közreadni akkor, amikor ugyanebben a sorozatban Komárom és Győr- Sopron megye szerzői 202— 202 oldalra kaptak lehetőséget. Minden kötet a megye földrajzi leírásával kezdődik. Furcsa, hogy a Baranya és Veszprém kötetben sem a földrajzi ismertetésnél, sem a közigazgatás bemutatásánál ninces térkép, s a Békés kötet térképén csak a városok neve olvasható. Mintha Magyarországon még soha ilyen jellegű munka nem készült volna, teljesen új ösvényen kellene járni! Holott kitűnő hazai példaképek vannak ebben a műfajban, mint a Borovszky Samu által szerkesztett Magyarország vármegyéi és városai sorozat, vagy hazánk műemléki topográfiájának néhány eddig napvilágot látott kötete. A következő fejezet címe: Történelmi-társadalmi viszonyok. Ez a fejezet minden kötetben a megye történetét foglalja össze, s ezért jobban fedi a tartalmat a Győr-Sop- ron kötet „A megye története” fejezetcím a többiben található „Történelmi-társadalmi viszonyokénál. A Győr-Sop'ron kötet következő fejezetcíme is jobb és szebb, mint a többieké: „Település- szerkezet, közigazgatás, népesség”, szemben a „Telepü- lésviszonyok”-kal, amelyhez a közigazgatás és a népesség ismertetése kapcsolódik. Érd« ones összehasonlítaná hogy i z egyes megyék milyen terjedelemben tárgyalják történetültet. A legbővebben — 47 oldalon — Komárom (igaz, hogy a népesség alakulásával együtt), a legszűkszavúbban — 16 oldalon — Veszprém, ugyancsak a népességgel együtt. A többié e határok között mozog, ami érthetetlen még akkor is, ha a kiadó csak a megyék jelenlegi életének bemutatására összpontosította figyelmét. A legterjedelmesebb fejezet minden könyvben a gazdasági viszonyokat mutatja be. Túlzás nélkül állítható, hogy ezek a sorozat legszebben kimunkált részei. A politikai és társadalmi szervezetek, a művelődés- ügyet, a tudományos életet, az egészségügyet, a megyei testnevelést és sportot tárgyaló fejezetek ismét szűkszavúbbak. Külön fejezet foglalja ösz- sze a megyék természetvédelmét, műemlékvédelmét, idegenforgalmi helyzetét. Mindegyik könyv a testvér- megyei kapcsolatokkal zárul. A köteteket számtalan fénykép illusztrálja, amelyek a megfelelő fejezetekhez kapcsolódnak. Ebből adódik, hogy viszonylag kevés az olyan látványos kép, amely a megyére, egy-egy városára a Legjellemzőbb. Több az ipari és mezőgazdasági üzemet, az ott dolgozókat, munkafolyamatokat bemutató fotó, mint amennyi arányosan kellene. Például a Szabolcs- Szatmár kötet 59 fotója közül 26, a Fejér kötet 64 képe közül 27. A megyék városait — a megyeszékhely kivételével — meglehetősen mostohán képviselik képek, általában egy-kettővel, mint a Heves kötetben, ahol Eger 15, Gyöngyös 2, Hatvan és Heves mindössze 1—1 képen szerepel. Falukép pedig csak elvétve akad. A könyvek rendkívül olcsók, áruk 30 és 38 forint között van. A megyénként 35 000 példányban megjelent kötetek gyorsan vevőre találnak. Fejezeteik, szövegközi táblázataik, grafikonjaik jól érzékeltetik a jelen fejlődést, amely alatt az utolsó negyven esztendő értendő. A sorozat hasznos«, nagy űrt tölt be honismereti irodalmunkban, és ezért sikeres. Dr. Csonkaréti Károly Minél fényesebben süt a nap, minél «harsányabban énekelnek a madarak, annál pocsékabbul érzik magukat a hivatalnokok. A zsenge fű éjjelente egy hüvelyknyit nő, a hőmérő higanyszála oly sebesen emelkedik fölfelé, mintha az emeletre akarna felmászni — a hivatalnokoknak pedig egyre keserűbb az élete. Szeretnék kezeltetni magukat, gyógyíttatni bármi ellen és bárhogyan, csak szanatóriumban, és lehetőség szerint délen. Mihail Alekszandrovics Trikartov — koros, de még jó erőben levő férfiú — különösen heves gyógyítási láztól szenvedett. — Mindenki kezelteti magát — harsogta, két kezével a zsíros mellét fogva —, nekem pedig el kell pusztulnom! Én is kezeltetni akarom magam! — Mi baja van? —kérdezték részvéttel a kartársai. — Honnan tudjam!? — si- vította Mihail. — Hátszúrás meg hurut. Szívbaj. Nem vagyok orvos, de érzem. És Mihail elrohant egy professzorhoz. Ügy vélte, csakis professzorral kezeltetheti magát. A professzor hosszasan Trikartov meztelen testére tapasztotta a fülét, és olyan figyelemmel hallgatta a szerveinek működését, ahogyan a macska figyeli az egér mozdulatait. A vizsgálat közben a gyáva Mihail Alekszandrovics könnyes szemmel sandított a mellére, amely olyan szőrös volt, mint egy átmeneti kabát. — Mi az? — bökte ki, s a professzor hátába bámult, aki éppen kezet mosott. — Azt akarta kérdezni: „Van még remény?” — ajka azonban reszketni kezdett, és a remény torkán akadt. — Maga egészséges — mondta a professzor. — Mint a makk. — Nekem szívbajom van! — jelentette ki Trikartov kihívón. A professzor méregbe jött. — Tudja maga, mi az a szívbaj ? A professzornál tett látogatás Trikartovnak hét rubeljába került, s ezért ő is mérges lett. — Tudom — felelte. — A szívbaj az, amikor kalapál az ember szíve. Nekem pedig azonkívül még szúrásom, hurutom és idegbajom is van. — Ostoba — felelte a professzor. Trikartov mégis elhatározta, hogy kezelteti magát. Eleinte az állam számlájára akarta gyógyíttatni a betegségeit. Az államnak azonban ez nem volt ínyére. Akkor Mihail rájött, hogy az orvosi bizottságokban ugyanolyan szélhámosok üldögélnék, mint a professzor, és magángyakorlatot is folytatnak. Ismerőseitől megtudakolta, hogy Kiszlovodszk- ban jól kezelik a betegeket, és ezért ágyat váltott magának az egyik ottani szanatóriumban. «Az időjárás kedvezett Tri- ibartov útjának. A szanatórium rózsáskertben volt: csodaszép szobát kapott. De ennek sem tudott örülni. Irigykedett. A szanatóriumban már hajnalban kezdődött a sürgés-forgás. A betegek egy része, mint valami antilopcsorda, a forráshoz tódult, és teleszívta magát gyógy- «vízzel. Másokat karon fogva vezettek az iszapfürdőbe. Egyeseket Oharcot-zuha- nyokkal kínoztak. Akadtak olyanok is, akiket bolyhos törülközőbe csavartak és iz- zasztottak. Mindenkivel csináltak valamit, csupán Tri- kartovval nem csináltak semmit. És ez nagyon fájt neki. Egyszer azonban olyasmit látott, amit már nem tudott elviselni. A szanatóriumban sétálva, betévedt a kerti épületbe. A szoba közepén, holmi emelvényen egy ember ült, és <a bajából fürgén ugrándoztak a kék villanyszikrák. Valamilyen gépek búgtak. — Hát velem miért nem csinálják ezt? — «kérdezte Trikartov az ápolótól. — Én is akarom azokat a szikrákat! Trikartov vagyok. — A maga neve nincs a listán — válaszolta közömbösen «az ápoló. Trikartov ráeszmélt, hogy ez a gyógymód a legdrágább, és szándékosan rejtik el előle a kertben. Este a teraszon — a betegek és a vendégek előtt — parázs botrányt csapott a főorvossal. — Kezdjék el a gyógykezelésemet! — kiabált Mihail Alekszandrovics ugrándozva. — Mi lesz a gyógykezelésemmel? Miféle zugkórház ez! Megfizettem érte. — ön egészséges — mondta zavartan a főorvos. — önnek nincs szüksége gyógykezelésre. Pihenjen, kerülje az izgalmat. Trikartov azonban egész éjjel nem aludt, s elhatározta, hogy saját kezűleg gyógyítja magát. Hajnalban, ijedten körülnézelődve, a forráshoz inait, és teleitta magát gyógyvízzel. — Megmutatom én nekik — mondta, amikor visszament a szanatóriumba. — Máris jobban érzem magam. Napközben «a szépen gondozott sétányokon jött-ment, és kiabált: — Hol a hegyi nap? Mivel nem tudta megszerezni a napot, behatolt az elektroterápiái pavilonba, mellére tapasztotta a zsinó- ros cinklemezkét, és bekapcsolta az áramot. Estig reszketett a titkos örömtől, mert a réz íze csípte a száját, és a sebes gyógyulás biztos tudatát oltotta belé. Éjszaka, a holdfényben, újra odalopózott a forráshoz, és tizenhat pohárral hajtott fel a gázos italból. — Megmutatom én nekik! — suttogta, miközben az ablakon keresztül bemászott a szobájába. A hátralevő időt alaposan kihasználta. Kihúzta ágya alól -a suttyomban elcsent kék lámpát, leheveredett az ágyra, magára irányította a síri fényt, s egész éjjel kúrálta magát. Trikartov egészségi állapota szemlátomást javult, de valamiért étvágytalan lett. A Charcot-zuhanyőkat és az iszapfürdőket nagy titokban, javarészt éjjel kellett vennie. — Valahogy roszul néz ki — mondta egyszer az orvos. — Több tojást egyen. „Hogyisne — gondolta a tapasztalt Mihail. — Ki akarod szúrni a szemem az olcsó tojással, a drága hegyi napot pedig már egy hónapja dugdosod előlem!” «Közvetlen elutazása előtt sikerült belopóznia a féltve őrzött naphoz. De csupán egy óráig élvezhette. Az ápolónő elkergette. Moszkva felé utaztában, Baromfalva állomáson, Mihail «rosszul lett. Orvost kellett hívni. Az orvos szívbajt, gyomorhurutot és ismeretlen gázokkal történt, általános mérgezést állapított meg. Amikor Trikartov «kollégái szeme elé került, ijesztő volt «a .külseje. — «Mi történt «magával? — kérdezték barátai. — Félrekezeltek a gazemberek! — válaszolta Mihail. — Sajnálták tőlem a kvarclámpát. Elégtelen mennyiségben adagolták a hegyi napot. A népbiztosok számára takarékoskodtak vele. Micsoda zugkórház! Fordította: Gellért György Zám Tibor: Kovács Pál Egész éjszaka fájt a szíve, egy szemhunyásnyit sem aludt. Bal karja időnként elzsibbadt. Belecsípett, nem érezte. Talán azt sem érezte volna, ha levágják a kezét. Néha köhintenie kellett. Ilyenkor nyögött is, mert nyilallt az oldala. Szeretett volna megfordulni, de ahhoz se volt ereje. Feküdt hát hanyatt továbbra is mozdulatlanul, hunyt szemmel, és fülelte a sötétet. Az ablak repedt üvegét meg-megzörrentette a szél. Olykor a kéménybe is beledudált. A padláson egerek mocorogtak: még a cincogásuk is lehallatszott. Az öregembernek eszébe jutott, hogy szerezni kellene egy macskát, mielőtt az egerek szétrágnák a házat. Gondolatban legyintett erre. Minek? Amíg ő él, kibírja ez a ház. Meg talán meg se maradna már itt egy idegen macska. Ami volt, az is elpártolt. Bár az is lehet, hogy befogták valahol. Mikor a hajnal benézett a tanyaablakon, jobban lett egy kicsit. Ráért volna felkelni, de egész életében hajnalon kelt. Most se maradt ágyban. Első dolga volt körüljárni a házat. Ezen az éjszakán elvitték a létrát a padlás feljárótól. Régebben a fűrészbakot. A disznóól ajtaját. A dézsát a kúttól. Minden elemelhetőt. Mert a pusztán mindig megérzik az emberek, hogy kinek közeleg a halála. Hogy ki az, akinek már nem sokáig lesz szüksége a földi dolgokra. Kovács Pál méregette szemével a távolságot a föld és a padlásfeljáró között. Nem emlékezett rá pontosan, hogy mikor és miért volt utoljára a padláson. Talán még a felesége halála előtt. Egy éve, vagy annál is régebben. Fájlalta azonban, hogy ismét figyelmeztették. Az öregember enni, inni adott a kecskének, azután megfejte. Töltött egy bögre tejet, de csak a felét itta meg. Az se esett jól. Eszébe jutott, hogy el kellene menni a boltba, mert fogytán a kenyér, és alig van a lámpában petróleum. Vagy egy óra hosszáig téblábolt a ház körül, aztán meg már nem indult el, kiült a cseresznyefa alá, várta a postást. Mint minden kedden és pénteken, mióta a feleségét eltemették. A gyermekeit akkor látta utoljára. A két fiú meg a két lány kelletlenül ültek le a házban, ahol felnőttek. Gyanakvóan figyelték egymást a szemük sarkából, és az apjukkal se néztek szembe. Hiába bizonygatta nekik az öreg, hogy egyikük sem járna rosszul ezzel a tanyával. Meg hogy a szövetkezetben se úgy van már, mint az elején: hogy ott is jól lehet keresni... A nagyobbik fiú kereken megmondta: nincs a világnak az a tanyája meg az a szövetkezete, amiért eljönne Pestről. A kisebbik fiú szaporán bólogatott. Az egyik lány azzal érvelt, hogy őt megpofozná a férje, ha csak említeni is merészelné előtte a tanyát. A másik lány azt mondta, hogy ők házat építenek Érden. Oda vannak kötve. ősszel, amikor betegeskedni kezdett, s amikor a szomszédok elkezdték széthordani a tanyát, az öregember levelet írt a nagyobbik fiúnak. Megkérte, beszélje meg a többiekkel, hogy melyikük venné őt magához. Azt is megírta, hogy nem megy üres kézzel. Harminc- negyvenezer forintot biztosan adnak a házáért meg a szőlőért. A fiú azt írta vissza, hogy rendben van, rövidesen eldöntik a sorsát. Azóta döntik. Kovács Pál minden kedden és pénteken figyeli a dűlőutat. De a postás csak havonként egyszer jön be a tanyába, amikor a nyugdíját hozza. Máskor, ha fel is tűnik ezen a határrészen, a kőkeresztnél elfordul. Ha látja az öreget kint állni, meszel a karjával: nincsen levél. Az ősszel egy fiatalasszony kereste fel a tsz-ből. „Megvan, Pali bácsi?” „Megvagyok.” összesen ennyit beszélgettek, s a fiatalasszony ment is tovább. Később a szövetkezetből hoztak egy szekér gallyat. Tavasszal újból eljött a szociális bizottság küldötte. Ám akkor is csak az egyik lábát vette le a bicikli pedáljáról. Azt kérdezte, amit korábban. és Kovács Pál sem felelhetett mást, mint az első látogatáskor. Szerette volna pedig elmondani, hogy tatarozni kellene a házat, és javítani a fedelét. És a szőlőt is ki kellene nyitni valakinek, mert az ő kezéből már kifordul a kapa. A cseresznyefa alatt volt egy tuskó, arra telepedett le az öreg. Hallgatta, hogy zümmögnek a méhek a virágba borult fán, és nézte az utat. Dél körül a postás odaért a kőkereszthez. Meszelt a karjával, és elfordult jobbra. Kovács Pál mindaddig nézte a postást, amíg el nem tűnt a szeme elől. Azután odaballagott a szalmaboglyához. Csóvát sodort, és a tető alá dugta. A házban kötelet vetett keresztül a mestergerendán. Rákötötte. A lecsüngő végén megtágította a hurkot. Előkereste a gyufásdobozt. Kiment. Elengedte a kecskét. Körüljárta a házat. Vizet ivott. A kútostorról lefeszítette a vedret, és beledobta a kútba. Megtapintotta zsebében a gyufásdobozt, de nem nyúlt érte. Nézte a cseresznyefát. Eszébe jutott, hogy a felesége egyszer azt mondta: dísze ennek a tanyának. Pedig akkor sokkal kevesebb volt a virág. Előbb tétovázott, hogy megkegyelmezzen-e a fának, azután mégis két kézre fogta a fejszét. Az ütésre a méhek megrebbentek, hangosan, haragosan dongtak. Az első szédülés után az öreg letérdepelt. El-elfulladó lélegzettel irtotta a fát. Ahogy csapás csapásra hulott, a szirmok peregni kezdtek. „Még, na még” — biztatta magát az öregember, de egyszerre megbillent alatta a föld. Elvágódott, s a fejsze kifordult a kezéből. A szirmok a fáról tovább peregtek.
