Tolna Megyei Népújság, 1985. június (35. évfolyam, 127-151. szám)

1985-06-29 / 151. szám

1985. június 29.

TOLNA

A "rsriÉPÜJSÁG

Megnyílt a kölesdi alkotóház

Vendégünk Nishizawa Akira szobrászművész

Ilyenek a Japán falvak Is...

Recept alkotóház létrehozására. Hozzávalók: egy község, egy Művészeti Alap és egy megyei tanács. Az „elkészítés” feltételei: a község bizonyítsa huzamos ideig, hogy megbízható közvetítője a kortárs képzőművészetnek és íalkói — a közönség—művész kapcsolatok révén — alkalmasak a befogadó szerepén túl az inspirátor szerepére is. A megyei tanács pedig äkarja állandósítani Kö. lesd köaponttal azt, hogy aki Tolna megyének e településén kiállítóként vagy reménybeli kiállítóként megfordul, úgy járhasson hozzánk, mint hazatérő.

Tehát ennyi és a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjának egyező szándéka s máris kész az ország legfiatalabb alkotóháza Köles- den, ott is a hároméves időtartamra átadott papiakban, aminek az a bérleti díja, hogy „az 1750-es években épített hajlékot a hasznosítók kívül-helül óvják meg”. Az alkotóházat a kölesdiek előkészítették, berendezték és egy hete megérkezett az első vendég is, Nishizawa Akira japán szobrászművész személyében. S mert a tervezett hat turnusban érkezők családtagjaikat is hozhatják magúkkal, feleség, anya és tolmács szerepben itt van Szénásy Éva kolléganőnk is, aki „civilben” a Lapkiadó Vállalat újságírója. Itt van aztán a házaspárral a három és fél éves Tomojüki, azaz Áron, aki a kölesdi gyerekek körében becenevén Roniként ismert, továbbá arról, hogy nem tanácsos vele ujjat húzni.

Nyitott ajtók és szivek

A minap délelőtt tízre járt

Akira, az életnek elkötelezett szobrászművész

tunk az alkotóházba, erősen tartva attól, hogy Lakóit esetleg alig az ébredés után zavarjuk. Hosszas kopogtatás, szólongátás, senki. Az ajtók csak kilincsre zártak. Az épületet L-alakhan ölelő, kissé elavult kertben madarak se zsinatolnak, de kóstolásra kínálkozik a meggy és a vadcseresznye. Nem nehéz megjósolni, hogy a festők, szobrászok ezért a sok zöldtől jó illatú nyugalomért is szeretni fogják a kölesdi alkotóházat, aminek szomszédságában kéttantermes „öreg iskola” egyik, padoktól megszabadított terme lett kinevezve műteremnek. Itt ismerkedünk meg jó negyedórás tébolygás után — emlegessük őt a keresztnevén — Akirával. Később pedig az alkotóház napfényes árnbdtu- sán folytattuk az ismerkedést, háttérben Baranyai Lászlóval, a művelődési ház igazgatójával, aki ezen a nyáron a tanév és a kiállímár az idő, amikor beállítot-tási évad fáradalmait az alkotóház és a soros tengelici művésztábor házigazdájaként nem piheni ki. Nehezen indul a szó, amit nem lehet rossznéven venni. A japán ember másként és más okból olyan kevésbeszédű, mint például a magyar paraszt, s ha lehet, a feloldódása is tovább tart, de személyes dolgokról akkor sem lesz hosszú ideig túlszíves a szó. Azaz, csak szívessé forrósodik egy idő után, és akkor az derül ki, hogy művészként Akira nagyon is nyitott ember. Kiderül továbbá, hogy néhány napos munka után ő is ugyanúgy „hazaérkezett” tulajdonképpen Kölesdre, mint azok a magyar pályatársai, akik az elmúlt 10 évben kötelezték el magukat az országosan egyedülálló kölesdi kísérletnek. Nishizawa Akira néhány évvel ezelőtt, 1981- ben dolgozott már egy hazai alkotótélepünkön, és ott is hagyta tölgyfából faragott Élet című kompozícióját. Akira most túldolgozza a Művészeti Alap által neki kimért időt, csak a kölesdiek vendégeként további egy hétig marad még, hogy befejezze hársfába kívánkozó munkáját, mely mintegy folytatásaként az említett alkotásnak, az Élet körforgása nevet kapta. Középmagas, vékony termetű a 39 éves szobrászművész és őszintén örül, hogy a négy éve Nagyatádon szerzett barátok mellé itt újakat talált.

— Akira nemcsak tovább marad most — szólal meg a háttérből Baranyai László, akinek a hangjában ott van az örömmel vegyes elégedettség zöngéje is, amikor azt újságolja, hogy további fa- rönkszerzés előtt állnak. A hársfa- meg egy körterönk egyik révvölgyi pincegazdá- tól költözött a műterembe. A kajdacsi téesztől pedig a helyi téesz vontatja át azt a 60 centis átmérőjű, 4 méter hosszú tölgyet, ami miatt délután mennek át Kajdacs- ra fanézőbe és hát ismerkedni is kicsit. Szóval itt nemcsak az ajtók nyitottak, a szívek is azok, pró és kontra. A szelíd mosolyú „kis japán” a közérdeklődés központjába került, sokan térnek be hozzá naponta a műterembe, hogy megnézzék, mit csinál és hogyan csinál-, ja. Sokan tudják aztán azt is, hogy egy itt készülő munkája lesz az első szobor, ami bekerül majd a százdarabos képtár! anyagba. A népszerűségből azonban jut bőven Éva asszonynak is, főként azért, mert „igen kedves és megtudta tanulni annak a távoli népnek közel sem könnyű nyelvét”. És hát Róni is egy szenzáció, mint bájos kis vadóc, aki az égető csaláncsípésre ugyanúgy az édesanyjától vár fülrepesztő bőgés közepette gyógyírt, mint a kölesdi gyerekek közül bármelyik, de aki félelem nélkül tart sakkban nála két-három idősebb legénykéket, hacsak a felnőttek időben le nem állítják a kis- kakasok készülő viadalát.

A Pradó lépcsőjén kezdődött

A japán ember nem szívesen tárja ország-világ elé

111 WPjP

Öreg házban ifjú alkotóház

személyes, belső dolgait, azért csak megtudjuk, hogy mi a története az emberpár házasságának, és Akira másfél évvel ezelőtt történt magyarországi áttelepülésének. Arról még könnyű beszélni, hogy Nishizawa Akira a Japánban egyetemi szinten folyó tanulmányait 1976-ban fejelte be Tokióban. Ami a nehezebb, hogy akkor már két éve ismerte leendő feleségét, akivel először turistaként találkozott össze Madridban, a Prado lépcsőjén. Nemcsak a fiúnak, a lánynak is szöget ütött a fejébe az ezt az első találkozást követő véletlen találkozások sororata. Lépten-nyomon ösz- szefutöttak. A turistaút következő állomása Párizs volt. Itt meg a Louvre-ban találkoztak és Éva ekkor már megismerkedett Akira családjával is, mely család a jövőt még csak nem is sejtve hívta meg a magyar kislányt az Osaka étterembe. Külön érdekessége ennek, hogy Éva már két hete nem evett meleg ételt... Mi következett ezután? A fiatalok rengeteg munkát adtak a távolság miatt is rendkívül lassú postának. Aztán Évánák egy telefonja Tökiából, ahova meglepetésként érkezett a Magyar Rádió Gyermekkórusának vendégszereplését segítendő. Bárki beláthatja, hogy ebből nem lehetett más, csak házasság.

— Két esküvőnk volt — meséli Éva, és Akiha, aki ért már valamicskét magyarul, sugárzón hozza elő a birtokba vett udvari szobából a családi fotókait, és a nagyatádi művésztelep zárókiállításának gonddal megőrzött prospektusát. Az egyik, a sintóista esküvőn készült képen a vőlegény is, a menyasszony is a japán hagyományoknak megfelelő öltözékben. A Budapesten készült esküvői fotók szokványosak.

— Hol éltek a házasságkötésük után?

A válasz: „itt” és „ott”. Pontosabban Akira fél évig tartózkodott Magyarországon, fél évig otthon, Japánban, ahol elvégezte azt a kétéves mesteriskolát is, mely arra adott diplomát, hogy taníthat majd valamely felsőfokú tanintézetben.

„Kötesd lenyűgöző"

Akira meséli, hogy Japánban is működnek alkotótelepek nyaranta az arra alkalmas vidéki iskolákban, és a művészek ezeken a helyeken alkotással fizetnek az ellátásukért. Kölesdet miért szerette meg egycsapásra? Mert Japánban is vannak hozzá hasonló, szelíd dombok és ölében búvó falvak, olyanok, gyöngéd hajlatú völgyek mint amilyen Kölesd. És a föld művelésével foglalkozó népnek az élete ott is nyugalmat, bölcs derűt kínál az alkotómunkára ösztönző csend, az élet egyszerűségében rejlő sok emberi nagy- szerűség mellett.

— Egy valami más és számomra ez a lenyűgöző. Kölesd felfokozott érdeklődésére gondolok, arra a kapcsolatra, amíi a kortárs művészet és a falu lakói között kialakult — mondja, majd már sókadszorra az órájára néz. Ért meg kell értenünk. Régóta beszélgetünk és finomabb sürgetésben tán soha sem volt még részünk. Elindulunk, hogy visszaadjuk a munkájának, mely a maga még nyers állapotában is poézist és erőt fejez ki. Együtt pedig az élet sökezer éves legyőzhetetlenségét, megújulását, és az embeí szerétetét. Egyik a másik nélkül nem létezik, ezért olyan drága, megóvandó akárhol a világban.

Míg Róni a sarokba állított kályhával ismerkedik buzgón, Akira vésője alól ismét hullani kezd a hárs finom forgácsa. Amikor kezet fogunk, azt mondja kifogástalan kiejtéssel: „A viszontlátásra”, és tekintete elárulja, hogy nagyon komolyan gondolja, amit mond, noha nem ő, mégcsak nem is Éva asszony, hanem az alkotóház gazdája kísér ki bennünket az utcára. Már ő is, az örök időmilliomos is nézi az óráját. Mindjárt itt a dél, ebéd a napköziben és utána irány Kajdacs, a művésznek most a meggyfa alatt hűsölő autójával.

Csak azt tudnám, hogy ha akad majd az alkotóház idei első vendégei között olyan szobrászművész, aki a vésője alá követ akar kapni, mekkora körtelefonálásra lesz sikkor szükség?! Azt gondolom, tisztes lesz a telefonszámla, de akármibe mernék fogadni, hogy sikeres a körtelefonálás, mert Kölesden — és környékén — most mindenki abban segít, amiben tud. Hogy el ne felejtsem, ezt sem szabad kifelejteni a bevezetőben leírt receptből.

LÁSZLÓ IBOLYA Fotó: GOTTVALD KAROLY