Tolna Megyei Népújság, 1985. június (35. évfolyam, 127-151. szám)
1985-06-25 / 147. szám
AKÉPÚJSÁG 1985. június 25. Moziban fi cápa Azon tűnődöm, hogy A cápa cimű horrorfilmről írva ismertessem-e a Peter Bench- ley regényéből készült film- történetét. Azért latolgatok, mert A cápa pontosain tíz esztendővel ezelőtt készült, s azóta bejárta a világot — kivéve hazánkat, s még talán egy-ikét országot. Sőt, a Rakéta regényújságban is sokain olvashatták az izgalmas, rémisztő, borzadályök- ljpl teli művet, mely — különösen így átdolgozva filmre — nem nevezhető eredetinek, rendkívülinek, sőt még pergőnek sem. Azért nagyon röviden: Amity-sziget ismert és kedvelt fürdőhely. Az üdülési szezon kezdete előtti napokban emberevő cápa bukkan fel és szedi áldozatait. A rendőrfőnök be ákarja tiltani a fürdőzést, de vele szentben erélyesen lépnek fel — élükön a polgármesterrel — a semmivel sem törődő, anyagias moteltülajdonosök. Végül jutalmat tűznek ki a fene vad ele j tőjének. Quint, a vakmerő halász vállalja a cápával szembeni hadviselést. Vele tart a víztől is félő rendőrfőnök és Hooper, az oceánológus. A film végén a két utóbb említett szereplő a partra ér, viszont Quint-et felfalta a cápa, ők pedig megölték az iszonyatos vízi. szörnyet. Miért van óriási kasszasikere a filmnek? Magyarázat lehet rá számtalan. Kíváncsi a néző a világ-kedélyeiket már tíz esztendeje korbácsoló filmre? Vagy szívesen lelünk szórakozást a horrorfilmek nyújtotta szorongásban, talán i ólesik a rémület, az iszonyatos vérfagyos ztó jelenetek látványa? Mert néhány ilyenben bizony van része a nézőnek. A gyengébb idegzetűek gyakran még az arcukat is elfordítják a filmvászontól, emelkedik a gyomruk ... JÓI tudtuk mindezt évekkel ezelőtt is, mégis meg- osalatva — talán joggal — éreztük magunkat, amikor más országokban — például Lengyelországban — műsoron volt A cápa, azaz eredeti címén az Állkapcsok. Akkoriban arra hivatkoztak a film- átvételi bizottságok illetékesei, hogy azért nem vásároljuk meg a sikerfilmet, mert olyan horribilis az ára... S amennyiben megadnánk érte, lehet, hogy azzal fölsrófolnánk a többi film forgalmazási diját is. Biztosan előfordulhatott volna, így csak elégedjünk meg a sorozatos tízesztendős késésekkel is?! Végül is telt ház most is van! Egyébként? Köszönjük, jól vagyunk... Mármint azok, akik láttuk a filmet. Meg gondolom, azok is, akik nem. Mi, az előzőek izgulhattunk, rettegtünk, a film után legalább egy óráig nem kívántunk enni, sőt, később is eszünkbe jutott a hét és fél méteres szörny, a hétcentis édes fogaival, hatalmas pofájával, ahogyan fölfalta szegény Quin-t, föl-fölvillannak bennünk a megcsonkított emberi testek, a vízen úszó végtagok. S mindehhez hozzá kell tenni, hogy esetleg egy hidraulikus szerkezet is föirém. lifc az emberben, mely oly ügyesen mozgatta a tengeri szörnyet. Tény, hogy filkni- leg kihozták a műből sok mindent az alkotók — elsősorban Steven Spielberg, a rendező, de dicséretes munkát végzett Bill Butter, az operatőr, nem szólva a látványtervező rafinált ötletességéről, mellyel gondoskodott a valószer őségről. V. HORVÁTH MÁRIA Könyv Janikovszky Éva: Hét bőr Ha a gyerekek körében a népszerűségi listavezető Janikovszky Éva Hét bőr című ifjúsági, mi több úttörőregényéből nem jutott minden könyvgyűjtő ifjú olvasónak, az a Janikovszky-könyvekért lelkesedő, az írót értő gyermekszeretetéért is kedvelő felnőttek bűne. Az ünnepi könyvhétre megjelent' Hét bőr Réder László remek rajzaival fölkerült e sorok írójának is könyvpolcára, minit olyan ifjúsági regény, mely végre nem kalandokkal tömött vakációról, a normálistól eltérő gyerekekről, válási árvákról és* ^hasonlókról szól’, hanem eA iskolaév történetét moiídja el méghozzá úgy, hogy a mesét átszövő rajongásával rajongásra készteti nemcsak tizen- két-tizenhárom éves hőseit, a VII. b. osztály úttörőraját, hanem az olvasót is. Janikovszky írói vállalkozása ismét telitalálat tehát. Lehet úttörőregényit írni a sémába szorulás veszélye nélkül? Janikovszky Éva íme megmutatta^ hogy lehet az igény parancsára társadalmi megrendelést teljesíteni, ragyogó írói módszerrel mondandójának erőteljes kifejezésére fordítva minden kínálkozó sémát A helyzet ugyanis csakugyan sematikus: az iskolát még szeptemberben is megszállásuk alatt tartják a tatarozást végzők, s mit lehet tenni ilyen átkozottul nem ritka esetben? Be kell szorítani a gyerekeket azokba a szervezeti formákba, amiyen formákat a felnőttek módolnak ki. (Mint annyiszor, itt is elfeledkezve arról, hogy gyerekek ők is voltak egyszer, s bőrükön érezhették például azt is, hogy sivár bérházak, lakótelepek mennyire meg ltudják sápasztani az élet színeit) Janikovszky nem időz sokat a felnőtt lelemény és feledékenység mellett fordít a szón és máris hiteles a meséje. A kötelességet tudatosan vállaló úttörők meglátogatnak egy idős nénit, hogy az ne érezze olyan magányosnak magát. Mi derül ki? Hogy a néni gyerekei ugyancsak e célból hordják oda az unokákat. Megoldás? Az úttörők otthon maradnak játszani az unokákkal, hogy a néni elmehessen végre a moziba. Kinek, mi tetszik. Mondhatjuk azt hogy sémáinkat Janikovszky Éva mesteri módon, fordítja ki és ezért üdítő könyvének) a Hét bőr című ifjúsági regénynek az olvasása. De ha azt mondjuk, hogy a szerző hasznunkra manipulál a sémákkal, valahogy igazabb, mert ezért kínálhat a felnőtt olvasónak is sok, nagyon megszívlelendő tanulságot. — a — Kiállítás Egy ősi szakma nagy művésze A Vácott élői, kétszeres aranydíjas Váci György könyvkötőmester remekléseit bemutató, ritka ipartörténeti értékeket hordozó kiállítás június 14-én nyílt meg Szekszárdon és méltán aratott igen nagy sikert. Akik látták, meggyőződhettek arról, amit manapság igen kevesen tudnak. Arról, hogy egy kismesterség mestere is eljuthat a mívességnek arra a fokára, amit megillet a „magas művészeit” jelzőként. Érdekes, egyben csodálatos ez a kiállítás, mely régóta járja az országot, s jó, hogy eljutott Szekszárdra a megyei művelődési központba, ahol még július 8-ig megtekinthetik a könyvcsinálás művészete iránt érdeklődők. Ha pedig valaki lekésné a finom ízléssel, friss fantáziával és óriási mesterségbeli tudással rendelkező könyvkötőművész szekszárdi megismerésének alkalmáig ne feledjék: nemrég a MAFILM negyvenperces filmet készített a kiskunhalasi születésű mesterről. Kultúránk ékességének, a Corvináknak egyik kötete ' Részlet a kiállításból Könyvkötés régen Pádiá Egy felemelkedés története Ha érzésem nem csal, az elmúlt hét péntekén egy nívódíjas adást hallhattunk. Lengyel Nagy Anna Ember- mesék cimű maratoni sorozata vonzza a hallgatókat, mert történetei, bármennyire is mesének nevezi el őket, valódi sors gyötrő, emberformáló történetek. A most hallott kereken hatvanperces Paja, Pali, Pali bácsi alcímű portré egyelőre még nem nívódíjas alkotás, de Lengyel Nagy Anna korábbi meséit magasan veri. Nekünk mijr hihetetlen sorsképet mondat el a Nagy Pál nevezetű hetvenegy éves férfival, a felemelkedés tiszta történetét. Egy-egy ember, ha megszólal a rádióban) ha nyilatkozik a nyomtatott sajtóban, mindig válságot él át, mert az újságíró jelenléte arra készteti, hogy az ismeretlen milliókkal ossza meg évtizedes emberi, politikai, családi gyötrelmeinek élményét, kitaszítottságának eredőit. Kiadja magát a köznek, számolván azzal is, hogy igazából csak kevesen értik meg, hogy mi mozgatta akaratát, amikor erről vagy arról döntött. Az Embermesék mostani adásának főszereplője ez alól kivétel. Pali bácsi szolgaként és megtagadott édesgyermekként őrizte meg életét és felemelkedését egy uradalomban, s most a külügyi szolgálatot megjárva balatoni nyaralócskája előtt tisztogatja, naponta többször is, fénylő Mercédeszét. L. N. A. portréjának főhőse a legmélyebb emberi nyomorból és kilátástalan- ságból indult, hogy önmaga megméretésén keresztül eljusson külügyi szolgálatba Jugoszlávia, Albánia, Szovjetunió, Kína és az NDK magyar nagykövetségeire. Gondnoknak és amolyan mindenesnek, aki feleségével egyetemben tökéletes ételt- italt tálalt a vendégeknek, nem létező szabad idejében pedig kolbászt töltött a nagykövetségnek. Miközben ezt a — remélem nívódíjas — alkotásit hallgattam, egyre csak arra gondoltam, hogy ebből az egy életútból hazánk sorsfordulóit megérteni képtelen fiatalabb korosztálynak ajánlatos lenne ezt a tekercset mondjuk osztályfőnöki órán leforgatni... Tévénapló Kísérlet A KISZ kísérleti stúdiójának filmje, amit K. Nagy Lajos irt és rendezett, ezt a címet viseli•' Valami szokatlant érezni. Kísérletekre természetesen szükség van, a kísérletezés pedig elsősorban a fiatalok dolga, a művészetben mindenképp, miután az idősebb nemzedék többé-kevésbé tudja, hogy mit akar, s szerencsés esetben azt is, hogy mire képes. Ez utóbbi talán a legfontosabb, mert kudarc rendszerint azokat éri, akik nem ismerik képességeik határait, s mindent szeretnének, még azt a bizonyos oroszlánt is, amiről a Szentivánéji álomban esik szó. Ez a film, mint a kísérleti stúdió filmje maga a kísérlet, nem is hosszú, túl sok türelem sem ahhoz, hogy végignézzük, s utána megállapítsuk, valóban kísérletről van szó. De mintha ez sem lenne olyan biztos. A film cselekménye az action gratiute néven ismert fogásra épül, amit André Gide honosított meg, s azt jelenti, hogy az események menetébe belép valami váratlan, amire senki nem számított, nem is számíthatott, mert kilóg a történet logikájából. Klasszikus példája Gide kitűnő regénye, A Vatikán pincéi, mindmáig innen meríti ihletét mindenki. A regény híres jelenete, amikor Lafcadio kilöki a vonatból Fleurissoire nevű útitársát, ami itt másként ismétlődik, lélektanilag indokolatlanul, vagy annyira rejtetten, hogy nem ismerjük fel: két fiatal megöl két másik fiatalt, akikkel addig együtt ittak. Ami előtte történt, romantikus játék, ami jól indul, de végül nem bomlik ki, a folytatáshoz sem illeszkedik, s minden arra van hivatva, hogy próbára tegye a néző leleményét. A film elején felirat: megtörtént eseményről, valódi szereplőkről van szó. Rendben van, megszoktuk, hogy az életben mindenre van példa. De a művészet mindig más közegben játszódik le, mint a valóság, nem is kell mindig elhinnünk, amit ábrázol, hisz az életben is gyakran felkiáltunk'- hihetetlen! — s igazunk van, ám ami hihetetlennek tűnik, valahol beilleszkedik az élet egészébe. Itt az a baj, hogy a hihetetlen az elhihetőség határán kívül marad, a kísérlet önmagáért van, s már nem is irritálja a nézőt, hanem közömbösen hagyja. Ezt a kockázatot viszont minden kísérletnek viselnie kell. Parancsra tettem Saul Levittről azt olvasom, hogy sikeres író, a kérdés, amire tévéjátékában válaszolni igyekszik, általános érvényű, a történelmi analógiák is kézenfek- vöek, mégis vitatható, hogy érdemes volt-e ezt a törvényszéki drámát filmre vinni. Az amerikai 1865-ös Észak—Dél háború elég távol van a mai nézőtől, közelebbi példát is lehetne találni, például Eichmannét, akinek jeruzsálemi pere, Gideon Hausner könyvében magyarul is olvasható, a háborús bűnösök népbírósáp előtti szánalmas hazudozásai is alkalmasak lehetnek egy lélektani drámához, nem is beszélve a gyanútlan gyilkosról, Jány Gusztávról, aki őszintén csodálkozott, amikor népbírósáp elé állították. A példa természetesen akkor is érvényes, ha távoli. 1865-ben az amerikai koncentrációs táborban ugyanúgy ártatlan embereket öltek meg, mint Hitler haláltáboraiban. Saul Levitt kérdése tehát a helyszíntől függetlenül eleven: Végre kell-e hajtani azt a parancsot, — s az eredménynek nem is kell feltétlenül gyilkolást jelentenie — ha hiányzik belőle az erkölcsi tartalom? Az amerikai író jól tudja a mesterséget, de ahogy az eseményeket csoportosítja, az érveket és ellenérveket felsorakoztatja, akár egy házasságtörési színműben is elhangozhatnának. A feszültséget a késleltetés jelenti, az ügyész, mint az igazság képviselője, időnként visszavonulásra kényszerül, már-már úgy néz ki, az igazság az ördögé, s diadalmaskodik a rókaképű védő. Közben azonban épp a lélektani válaszokkal marad adós, mert a gyilkos táborparancsnok nemcsak végrehajtotta az utasításokat, hanem kedvét is lelte ebben, itt van a dráma nyitja. Egyetlen példát idézek: a túlélők megemlékeznek a Lager Heidenau egyik parancsnokáról, Száll Antal hadnagyról, — később le is váltoták — aki igyekezett a foglyok sorsát, köztük Radnótiét, megkönnyíteni, bizonyítva, hogy irgalmatlan körülmények között sem kell mindenkinek gyilkossá válnia. Hatásos, jól szerkesztett drámát írt Saul Levitt, a válasznak azonban árnyaltabbnak kell lennie, mert a történelem azt bizonyítja, hosszú út vezet az igazsághoz. Cs. L. „Lehet ezt elfelejteni?” Érdekes, de leginkább tanulságos dokumentumfilmet láthattak azok, akik szombaton 17.50-kor a televízió 2-es programját nézték. Fehér Tamás és Hollós Agnes rendezők munkája az egykori 120-as vasútépítő munkaszolgálatos század túlélőinek az emlékezéseit fogta csokorba, állította kronológiai sorrendbe. Az emlékekből felépített töténet 1944-ben kezdődött, s mivel a század nagy része Magyarországon maradt, sorsuk összefonódott az ország széthullásával. Az eredeti filmbevágásokkal illusztrált, kiegészített emlékezések szereplői tárgyszerűen és — természetesen — nem érzelemmentesen idézték meg az eseményeket negyven év távlatából. Az igazat, a valódit kaptuk az „illetékesektől", mint ahogy egyikük mondotta: „Nekünk nem kell a valóságot szégyellni." Nem is szégyellték, ezért kerekedett ki elbeszéléseik nyomán a munkaszolgálatosok teljes élete, a kezdeti „szabadon mozoghattunktól”, a legsötétebb időszakon át, ahol csak az volt a kívánság, hogy „a napot vészeljük át”, egészen a felszabadulás adta élményig. A dokumentumfilm arra is kereste a választ, hogy a jogállásilag hadifogolynak számító munkaszolgálatosok miért vállalták a szörnyű megaláztatást, miért érezték magyarnak akkor is magukat, amikor a haza megtagadta őket. A válaszok közül kiemelendő, hittek abban, hogy ezt a poklot túl lehet élni, ez adott erőt, de tudták azt is, hogy haza kell jönni, mert itt a helyük. A jól szerkesztett film — az őszinte vallomásokkal — újat nyújtott, ezért nem volt hiábavaló a televízió előtt eltöltött ötven perc. — él — szűcs Az egyik eszeveszett menekülés
