Tolna Megyei Népújság, 1985. június (35. évfolyam, 127-151. szám)
1985-06-18 / 141. szám
A “rtÉPÜJSÁG 1985. június 18. öreg Sandokan A Tigris — társaival Moziban Kedves Gyermekkoromban, abban a falusi moziban, ahol első filmélményeimet szereztem, gyakran előfordult, hogy vetítés közben elhomályosult a kép, aztán percekig tartott, amíg újra élesben nézhettük a filmet. Olyan is volt, hogy a szereplők halak módjára tátogtak, egyetlen hang nélkül. Szinte minden vetítésen előfordult, hogy elsötétült a vászon és a nézőtér, néhányszor felvillant a kép, majd újra elment, és öt perc múlva azt tapasztaltuk, hogy a film egy része számunkra örökre elveszett, mert amíg javították a vetítőgépet, a celluloidszalag továbbszaladt, és senki sem tekerte vissza oda, ahol először elment a kép. Akkor — ezelőtt negyedszázaddal — ez szinte természetes volt. Most — múlt vasárnap, a délutáni, feltehetően gyerekeknek szánt előadáson — ezt újra átérezhettem, szinte teljes pontossággal tapasztalhattam. Persze a film — a Sandokan — elsősorban ifjú nézőit ez nem tudta kiábrándítani a főszereplő, állítólag női kebleket is, de gyermekszíveket mindenképp bizsergető nagyszerűségétől. ök teljes szívvel drukkoltak, ki tudja, már hányadszor a maláj vidék rettenthetetlen lovagjának, San- dokannák. A Maláji tigris — Kabir Bedi, láthattuk Budapesten is —, azóta bizony öregedett, felszedett néhány kilót, de népszerűsége semmit sem csökkent. Időnként feltűnik filmen, tévében, és nézettségi indexe, Szecskő Tamás a megmondhatója, mindig a legmagasabbak között van. Pedig hát a tévésorozat különösen elnyújtott epizódjai után a mozifilm is bővelkedett öncélú képsorokban, nemcsak a — kétségkívül szép — tájat bemutató filmkockákban. De ez a gyermeknézőket egyáltalán nem zavarta, őket a kaland, az izgalom, a látványos csatajelenetek teljesen lekötötték, és kár lenne berzenkednünk ez ellen, nézéséről úgy sem tudnánk lebeszélni őket. Egyébként hozzá kell tenni, a szerzők jó ízléssel még a legvéresebb jeleneteket is szinte vér nélkül tudták bemutatni. A film, a kalózküzdelmek, a keleti — más filmekben vérpatakos — harcmodor bemutatása mellett sem volt ijesztőbb, mint a közismert Piroska és a farkas történet, ahol, mint tudjuk, a farkas is megette Piroskát, és a végén mégis minden jóra fordult, miként ebben a filmben is. Hogy a nézőt teljes megnyugvásba ringassák, a mozifilm ott fejeződik be, amikor a tengerben a „Maláji Tigris’ felvágja halotti leplét — akár egy keleti Monte Cristo — és felszínre úszik. Természetesen épp akkor jár arra barátja és harcostársa, Yanez, aki hajójára veszi. Még egy lírai képsor, amikor „Labuan Gyöngye” a lemenő nap előtt ábrándozik, és hallja kedvese utolsó szavait, amelyben visszatértét ígéri: Itt ér véget a film, és csak a gyakorló tévénézők tudják, hogy van még folytatás — Emilio Salgari regényciklusa még több filmre való kalanddal látja el a ■kalandfilmek alkotóit. Tudom, a siker nem mérce, és talán egyszerűbb lenne elverni a port ezen a nem túl eredeti történelmi kalandfilmen, aminél a mi „A Ten- kes kapitánya” sorozatunk (lényegesen jobb volt, de ezt szívem szerint nem tudom megtenni. Aki látta a csillogó gyermekszemeket, -tekinteteket a film után, az megért. Nem féltem a gyerekeket az erőszak látványától sem. Meggyőződésem, hogy nem az szüli az erőszakot, inkább megnyugvást ad, levezeti a belső félelmeket, különösen ez a film, ahol — mint a népmesékben — a jó, a nemes lelkű győz és ezt — még egyszer leírom — az alkotók a jó ízlés határai között, szalonképesen csinálták. TAMÁSI JÁNOS Könyv Stan Steiner: Szegény sápadtarcú A haladó szellemű ameri. kai publicista, aki már fél tucat könyvet adott ki az Egyesült Államokban élő különféle etnikumú kisebbségekről (amerikai kínaiak, mexikói bevándorlók, Puerto Rico-iak), ezúttal az amerikai délnyugat (főként Üj- Mexikó és Arizona) indián népeinek sorsát elemzi. Megközelítése nem elsősorban történeti: tanúságtételek ezek, vagyis rövid bevezető után minden fejezetben megszólal valaki, és arról a nagyon is égető problémáról beszél a magnetofonba: hogyan szennyezte be Amerikát a „szegény sápadtarcú”, és hogyan szennyezi ma is. Némiképp hasonló a mű felfogása, mint a mai nyugatnémet „zöldeké”, akik már nem pusztán a környezetet, hanem az emberi élet fennmaradását féltik a külszíni fejtésektől, a nukleáris reaktoroktól, és ami az emberiséget ma leginkább izgatja, egy nukleáris megsemmisüléstől. A hopi és a navajo indiánok virágos nyelven beszélő szószólóin kívül megszólal a könyvben a Los Alamos-i laboratórium volt munkatársa és az Amerikai Atomenergia Bizottság tagja, Frank di Luzo, aki mélységesen kiábrándult — amúgy Szilárd Leó és Oppenheimer módjára — az „amerikai évszázadból” és az állalmi politikává emelt erőszakból. Az interjúk közé szőtt megjegyzéseiben Steiner visszatekint a fehérek és az indiánok három évszázados, tragikus eseményekkel teli múltjára, két kultúra, két világnézet ütközésére. A népmesék bája, a primitív közösségek mérhetetlenül komplikált, ősközösségi bölcsessége keveredik korunk legégetőbb kérdéseivel a könyv lapjain. Polgár Marianna Haydn- koncertjéről Rádió A rádióadás végén egyszer, re örülök és bosszankodom. Indulataim kétirányúságának oka van. Szerettem volna teljes egészében most meghallgatni ezt a portrét, és megismerni főszereplőjének az életét, csak hát a szerkesz. tők a második részt egy hónapra a most elhangzottakhoz időzítették. Legutoljára a televízióban egész napon át közvetített VIT-vágta zsűrijében láttam dr. Balogh Sándor történész professzort. Okosan, higgadtan, a tőle megszokott egyszerűséggel mérte meg az egyik csapat ötvenes éveket felelevenítő divatbemutatóját. Most pedig a Kossuth-adó Vesszőparipák című sorozatában volt övé a szó. (Mindenkinek tisztelettel ajánlom: július 9-én délután öt órakor ismét övé lesz a szó!) Bocsássák meg nekem, nem tudok tárgyilagos lenni. Balogh Sándor néhány évvel ezelőtt az újságíró iskolában nyolcvanhetünket tanított a népi Magyarország történeOpera-gálahangversenyt rendez június 24-én este a Magyar Televízió és a Budapest Kongresszusi Központ a kongresszusi palota Pátria termében. Sípos Jenő, a Magyar Állami Operaház ének- mestere 75. születésnapja alkalmából rendezik a koncertet s azon a mester tanítványai működnek közre. téré. Kevés szóval, rettenetes sok információval, tökéletes érveléssel. Biztosan tudhatta, hogy a fiatal újságírók kivétel nélkül az ő élményszámba menő óráit szerették a legjobban. Vártuk, hogy mikor lép be a Bajza utcai iskola előadójába a kissé hajlott há. tú, jó ízűén beszélő, a Felvidékről származó történész. A Kossuth-adó Vesszőparipák sorozatában volt övé most a szó. Azé az emberé, akinek élete is történelem. Aki magánszemélyként is átélt sok mindent, tanult sok helyütt, de mindenhol érzett, látott, érvelt. Most történész professzor, s számos könyv szerzője, elismert szaktekintély. A Vesszőparipák-adás vele folytatott második részét szeretettel ajánlom az új világunk születésének minden ténye iránt érdeklődőknek. És nemcsak a történelmi tények miatt. A professzor miatt. szűcs \ Sipos Jenő a Zeneművészeti Főiskola tanáraként, az Operaház énekmestereként, valamint külföldi mesterkurzusai alkalmával — több évtizedes pályafutása alatt — énekes nemzedékek egész sorát oktatta és indította pályájára. Az operagála műsorát rögzíti a Televízió. A tavasztól távolodó, nyarat köszöntő alkalomnak is tekinthetjük azt a Művészetek Háza-beli zongoraestet, melynek műsorát Polgár Marianna zongoraművész, a Pécsi Művészeti Szakközépiskola tanszakvezétő tanára kizárólag Haydn-művekből állított össze. A műsoralkotás sohasem esetleges dolog. Szubjektív és objektív elemek együvé tartozásáról van szó, ahol minden bizonnyal elsődleges szerepet kap a személyiség karaktere, a meghatározó hangulatok fő iránya, a szándék mivolta. Polgár Marianna interpretációja — miként a műsorismertetés is felhívta rá a figyelmet — az „érett” Haydn kiegyensúlyozott, derűsen bölcs emelkedettségét, nyugalmának szépségét közvetítette számunkra, ugyanakkor véletlenül sem feledkezve meg a lassú tételek lírai megfogalmazásáról, költői mélységeiből — jelesül a B-dúr partita szonáta Largójána gondolunk. Valaha a Mercure de France kritikusa csodálattal jegyezte meg, hogy „ ... míg kevésbé tehetséges szerzők csak sok téma segítségével tudnak egy tételt kitölteni, Haydnnak mindössze egyre van szüksége ...” Ez az egységbe tömörítő, klasszikus tömbökben gondolkodó szerkesztésmódnak megfelelő előadásmód volt mindenekelőtt az, amely hűséges maradt a szerzői elképzelésekhez. Ám az előadóművész — tanítványai körében legendává, mértékadó mintává vált — míves billlentéskultúrája számtalan apró részletszépséget is elénk tárt, s ily módon egyöntetűen magas műélvezetet hozott mind az 1767-ben keletkezett D-dúr szonáta, mind a G-dúr Auenforugger szonáta, mind a már említett B-dúr partita szonáta előadásával. Az igazi, jó művészettel való találkozás mindiig ünnepszámba menő esemény. Ám ezt 1985. június 9-ének délutánján másfajta fény is beragyogta: Csányi László író köszöntő szavaiból megtudhattuk, hogy ez a hangverseny egyszersmind az itt jelenlévő Martyn Ferenc 86. születésnapjának ünneplése is. Mesterünké, akinek kitüntetéseit, megbecsülő díjait felesleges elsorolnunk, annyit kell mondanunk csak, mindennel rendelkezik, amit honi képzőművész kaphat, „akit mi úgy szeretünk”, s a barát, az író hitelesen „a XX. század európai művészetének egyik legnagyobb mesterét” köszöntötte személyében. A pontosság kedvéért, a dologhoz illő-szerényen még azt sem hallgathatjuk el, hogy a jó barát, Csányi László egy nap eltéréssel ünnepelheti születésnapját, a harmadik virágcsokor tehát őt köszöntötte. A két művész össze- ölelkezése egyszerre volt baráti, a testvérművészeteket illetően szimbolikus, a jelenlévőket is magával ragadó. DOBAI TAMÄS Operahangverseny Tévénapló „A” Fazekas Okos, hatásos film a budapesti Fazekas gimnáziumról, ami már nem is gimnázium, egyszerű középiskola, hanem fogalom, „a" Fazekas, ahol a boldog kiválasztottak tanulhatnak, még pedig abban a biztos tudatban, hogy mindenképp viszik valamire, már az egyetemi felvételi arány majdnem százszázalékos. „A" Fazekast legenda övezi, mégpedig indokolt legenda, mert aki itt végez, a tudomány fellegvárát tudja maga mögött, hogy egy kicsit fel- lengósen szóljunk. Közoktatásügyünk évtizedek óta viták és remények középpontjában áll, a „reformtankönyvek" egymást váltják, közben aggasztó statisztikák is felbukkannak arról, hogy az érettségizők nem is hallották Berzsenyi nevét, műveltségük nem elég korszerű, tudásuk hézagos. Nemrég egyik hetilapunk két írásban is bírálta az irodalomkönyvet, okkal és joggal, de viták, ellenérvek és remények fölött mint biztos csillag ragyog „a” Fazekas, az eszményi középiskola, az okos és szorgalmas gyerekek paradicsoma. Közoktatásügyünk körül nincs minden rendben, bár a jelenlegi kilátások valóban biztatóak, a kérdést azonban másként is fel lehet tenni: miért csak egy Fazekas gimnázium van az országban? A tankönyv, az oktatási rend ott is ugyanaz, mint az ország többi középiskolájában, ott is kötelező óraszámban tanítanak, tehát a keretek éppen olyanok, mint másutt. Abban sem hiszek, hogy az ottani tanári kar minősége versenyképtelenné teszi a más iskolákban oktatókat. Valószínűleg elsősorban arról van szó, hogy komolyan veszik hivatásukat, ez pedig nem privilégium. Vagyis követhető példa. Azzal felesleges lenne áltatnunk magunkat, hogy a jó tanár csodákra képes, s keze alatt minden diákjából tudós lesz, a Nobel-díj várományosa, vagy más híresség. Vannak közepes képességű diákok is, csodák pedig nem szoktak történni. A Fazekas gimnázium titka is valószínűleg az ideálissá nemesített tanár-diák kapcsolatban van, abban a tiszta légkörben, amelyben mindenki tudja, hogy mi a dolga, s azt el is végzi tisztességgel. Máshol is kellene, s lehetne is így. Csontváry Amióta Csontváry Kosztka Mihály Tivadart szárnyára vette a világhír, majd fél évszázaddal halála után, se szeri, se száma a róla szóló írásoknak. Film is készült életéről, a szakirodalom feldolgozta munkásságát, kialakítva egy másik legendát is, Gerlóczy Gedeon építészmérnökét, akinek ifjúkori buzgalma mentette meg a művek legnagyobb részét. Az ő szép visszaemlékezéséből tudjuk, hogyan szerezte meg a hagyatékot, mégpedig nem is kis pénzért, mert 20 ezer svájci frankkal indult a nevezetes árverésre, s azt is feljegyezte, hogy a házfelügyelő, akinél érdeklődött, „kedves öreg festőnek” nevezte Csontváryt, akit „mindenki nagyon szeretett, becsült, az egész ház gyászolta szegényt". A legendához persze, így is van alap, a mulattató anekdoták épp olyan fontosak lehetnek, mint az életrajzi tények, s mindenekelőtt a művek, amelyek mögött ott áll a hajdani patikus aszkéta alakja, aki valóban a világ legnagyobb festője akart lenni. Most Kiss Irént is megragadta a téma, s kétszemélyes drámát írt Csontváryról, amit előbb a Vígszínház stúdiója mutatott be, most pedig tévésített változatát láthattuk. A szerző azt írja, hogy a tévéváltozat „eléggé egyedülálló technikai bravúr", ami biztosan így van, a kérdés azonban inkább az, mennyiben hat ránk ez a dráma, tudunk-e azonosulni vele. A tragikum elméletéről sokat és sokfélét írtak, de elég csak Péterfy Jenőre hivatkozni, aki a tragikum erejét az egyéni felfogásban és alakító erőben látja, „mely- lyel egyes költők a tragikai tárgyat feldolgozzák." Beleköthetnénk sok mindenbe, például a központi helyet elfoglaló Ferenc József képbe, amit egy újságból rajzolt ki, Kiss Irén Csontváry ábrázolásának gyengéje azonban nem a részletekben van: hőse kicsúszik kezéből, s nem egy nagy festő jelenik meg előttünk, hanem egy izgága elmebeteg, akinek sorsával alig tudunk mit kezdeni. Patológikus eset. alkotások, az elhivatottság tudata nélkül, s ami marad, csak szó, szó, ahogy Hamlet mondja. Ezen Szakácsi Sándor sem tud segíteni, mi pedig tétován nézünk a képernyőre, s több mint egy órán át reménykedünk, hogy végül valami történni fog. Cs. L. Kétrészes unalom Ez bejött. Fantasztikus. A szombati és vasárnapi Televáró bejött — a műsorba. Sajnos! A tippem is. Amikor megláttam az RTV-újságban, hogy kétrészes kabaré készült a Nyugati pályaudvar „Ceglédi” várótermében, megrántottam a váltamat. Viszont amikor a szereplők nevét olvastam: reménnyel teli gondolataim támadtak, mert sok-sok kedvencünk, a legismertebb kabarésztárok — Boncz Géza, Kern András, Markos György, Nádas György, Nagy Bandó András... — nevét láthattam. Ügy tippeltem azért, hogy a nagy nevek még nem jelentenek biztosítékot, mert volt már erre példa jó néhány. Ez is bejött. Bánom, hogy nem fogadtam. Azt persze, nem tudom, hogy kivei fogadhattam volna, mert a „szemközti” oldalon nemigen állhatták. S jól tudom, hogy az „innenső" oldalon, melyen velem együtt azok tartózkodnak, akiknek egy csöppet sem tetszett a kétrészes unalom, ugyancsak nagy a népsűrűség. Ha hinni lehet Farkasházy Tivadar cikkének, mely a kabarét „vezette föl” az RTV -újságban, akkor nem csodálkozom a parádés bukáson. Mert azt azért higgyük el, hogy a jó munkához — a szórakoztatásban is — idő kell. Idézek az előzetesből: „— Idefigyelj, Verebes. Hol a Csákányi—Pogány szám? — Az éjjel megírom. — De hiszen éjjel forgatsz, darabot írsz, családi életet élsz, és különben is egész éjjel a Balettcipőben alszol. — Az éjjel megírom." Most következhetnének a nyomdafestéket nehezen tűrő, felháborodástól izzó szavak... de ezt a kört kihagyom. A válasz ugyanis ezekre az lehetne. hogy „akinek nem tetszik, ne nézze a műsort!” Tényleg nem kötelező a tévénézés. A vízcsapból sem kötelező vizet használni, mégis azt tesszük. Ráadásul rendeltetésszerűen.... De ami a tévéből „folyt” a hét végén, hát azt alig-alig lehetett „rendeltetésszerűen" használni és ennek, hitem szerint nem a néző az oka! — hm —
