Tolna Megyei Népújság, 1985. május (35. évfolyam, 101-126. szám)

1985-05-11 / 109. szám

IO “RÉPÜJSÁG

1985. május 11.

Zém Tibor:

Válogatás vereségeimből*

IRODALOM

Csorba Győző:

CSATA

Néhány tavalyi mandula az ág-hegyen maradt.

De bontja, bontja már a fa az új virágokat.

Ág és virág — még lomb

alig —,

vas-szürke, rózsaszín;

— rózsás tüzek lobbannak itt szürkék kanócain, fölrobbantják a dermeteg s makacsul ittragadt telet, mely földre, ágra rátapodva az életet bennük faggatta. Didergek még, bár süt a nap, magas szobámra süt, de bíztat a tapasztalat itt, ott és mindenütt: nem csapkodó gerillaharc, hadművelet folyik, s holott esik néhány kudarc, csak jóra változik, és bizton győz a győzni jött az eddig győzelmes fölött, s ki jót pártolt a viadalban, majd része lesz a diadalban. Bízó, azért még nyugtalan fogoly, számolgatom: mily erő állhat ott alant a szembe-dombokon, és jobbról-balról mily hadak zárulnak össze, hogy döntő csatába fogjanak, ha kell támadniok.

S örömöm egyre-egyre nő, mert föl nem tartható erő feszül a friss füvekben, fákban,

e láncait törő világban.

Krisztjo Markov:

Az aranyat érő meny

Az idős munkásnő, akit a gyárban mindenkit Cola néninek nevezett, odament a műhelyfőnökhöz:

— Nem tudja, hová tűnt Lencsa?

— Miféle Lencsa? — vonta fel szemöldökét a főnök.

— Hát az a talpraesett lány, aki fánkot meg kávét árusított a büfénkben. Már elfelejtette?

— Á, szóval ez ... De miért van szükséged rá, Cola néni?

— Már régen kiválasztottam — remek lány, ügyes teremtés, éppen ilyen kellene nekem menynek! Bizalmasan elárulhatom, meg akartam kérni a kezét a fiam számára.

— Elszalasztottad a menyedet, Cola néni, elszalasztottad! A te Lencsádat elbocsátották.

— Elbocsátották? Talán vétett valamit?

— Nem erről van szó. Magad is tudod, hogy mindenütt takarékoskodni kell. Hát ezért automatát állítottak Lencsa helyébe. Bedobsz egy pénzdarabot, és nyomban kiugrik belőle egy pohár kávé vagy egy fánk — amit kívánsz. És nincs szükség eladóra. Manapság olyan idők járnak, Cola néni, amikor mindenütt gépesíteni kell, a kétkezi munkát gépekkel kell felváltani.

— A gépesítés persze jó dolog — szűri a szót tűnődve Cola néni. — De miféle emberek téblábolnak ott az automata mögött?

— A gépbeállító meg a lakatos. Az egyik javítja az automatát, a másik pedig megtölti fánkkal és kávéval.

Egyszóval kiszolgálják a technikai berendezést.

— Tehát az egy szem Lencsa helyettesítéséhez kát jól megtermett legényre volt szükség, meg ráadásul az automatára? Nos, most már okvetlenül felkutatom ezt a drága kislányt. Az ilyen aranyat ér!

Fordította: Gellért György.

■ "] övidnadrágos ifjúsáR

X gom idején sokszor / orrba vertek, ezért az- ! tán semmi kedvem nem volt az ökölvíváshoz, de S. barátom unszolására egyszer mégis rászántam magam, hogy minden kötelezettség nélkül beleszagolok az edzőterem levegőjébe. S. barátom kereskedelmibe járt, ezért becsületbeli dolognak tartotta, hogy az Iparosok és Kereskedők Sportegyesületében bokszoljon, azt nem kevésbé, hogy új tagokat toborozzon a szerény keretek között működő egyesületnek, amelyben nem ritkán szerzett monoklikat a szeme alá. Tartózkodóan léptem át a terem küszöbét, de a fiúk izzadtság szagú buzgalma, ahogy a sportág különböző gyakorlatait végezték, a szorzókban és akörül, feloldotta gátlásaimat, olyannyira, hogy mire észrevettem volna, klott- gatyára vetkőzve már abban a sorban találtam magam, ahol Frici bácsi, az edző éppen az alapállás elemeit, főleg a kéz- és dábtartást gyakoroltatta a kezdőkkel. A későbbi edzéseken következett. a mozgás, az „eltánco- lás”, a „rátáncolás”, a „kör- betáncolás” és pihentetésül a lábizmok erősítésére, s a ritmus beidegzésére a „kötelezés”. Hússzor, harmincszor, ötvenszer átugrani a bokám felé csapódó kötelet, fárasztóbb volt, mint gondoltam; megszokásáig olyan izomlázam volt a pihentető- nek mondott gyakorlat után, hogy másnap alig tudtam lábra állni. Azután következett a homokzsák püfölése; ez az arctalan, minden ütésre keményen visszalendülő, soha meg nem roggyanó ellenféllel szembeni helytállás volt a leendő ökölvívók első próbája. Mire idáig jutottunk, jó néhányan lemorzsolódtak, de akik maradtak, azokhoz Frici bácsi oda-odaállt, javítgatta a hibáikat, diktálta az ütésformákat,, vezényelte, s módszeresen gyorsított a tempót. Azután megállította stopperóráját, és két-három szóval értékelte az eredményt, amely nem mindig volt hízelgő, de mindig igaz volt, mert Frici bácsi tizenvalahány évig csillogott az IKSE színeiben. Nekem nem adatott meg az öröm, hogy aktív versenyzőként lássam, mert fénykorában taknyos kölyök voltam, kisiskolás (akit a nagyobbak gyakran orrba vertek), de hallottam, hogy a serlegek, érmek, oklevelek, amelyeket nyert, beborítanak egy falat és megtöltenek egy vitrint.

Eltelt három hónap vagy talán négy is, amikor edzőnk a szorítóban is összeeresztette egymással az újoncokat. Az első mérkőzés amolyan rangsorolás-félének is számított: nagyjából a tavaszi körmérkőzéseken dőlt el, hogy az őszi házibajnokságon ki fog szerepelni. A csapat „veteránjai” ilyenkor

leséges, de gyermektelen középszerű magasságú, igen nemes képezetű, de amelyet szokatlan különösségeivel defü- giriroz (elékteLenít). Igen fekete szálas bajúsza elfedi száját, hajai pedig, melyek természettől göndörök, mind oldalról, mind copf gyanánt hátul csombók-módra vannak megkötve...” Kazinczy Ferenc így festi le Pálóczi Horváth Ádámot első találkozásuk, 1779 után. Életkorát kerekítette, Horváth ugyanis ekkor még csak huszonkilenc esztendős volt.

1760. május 11-én született a Komárom megyei Kömlő- dön, s 1820. január 20-án halt meg a Somogy megyei Nagybajomban. Apja református lelkész volt, aki maga is írogatott: egy teológiai munkája meg is jelent. Fia többre vitte. A debreceni kollégiumban a mágikus hírű Hatvani professzor legjobb tanítványa volt a matematikában, de nemcsak a

körülállták a szorítót: azt lesték, hogy súlycsoportjukban kivel kell majd megküzdeniük ...

Súlycsoportomban hárman voltunk; a közel százhetven centis, madárcsontú fiú alig érte el az ötvennégy kilót. Csak akkor lett volna esélye velem szemben, ha hosszú léckarjával ügyesen és állandóan szurkál, ha nem hagy kibontakozni; de mire kipróbálta volna az egyetlen lehetséges taktikát, a karjai közé bújva megsoroztam, s egy közepes erejű felütéssel a padlóra küldtem. Frici bácsi rászámolt, majd felsegítette, megvizsgálta, hogy nem tört-e csontja, aztán kiküldte a ringből. A srác felöltözött, és többször nem jött edzésre.

Második ellenfelem volt a kemény dió. Bakos Géza ideális alkatú bokszolójelölt volt a maga ötvennégy kilójával a könnyűsúly felső határán. A ringen kívüli csetepatékban, amelyeket az egyesület kimustrált kesztyűiben vívtunk, szereztem néhány monoklit a szemem alá. Bakostól azért nem volt okom félni, mert lassúak voltak a reflexei, de technikailag is képzetlenebb volt nálam. E kölcsönösség jegyében ő is kapott tőlem néhány monoklit. Frici bácsi — nyilvánvalóan pedagógiai célzattal egyikünknek sem adott tanácsokat. Erejének tudatában Bakos mindvégig támadott, egyenesei sorra zúgtak el a fülem mellett, vagy csattogtak a kesztyűmön, mert fejemet vállaim közé húzva végighajladoztam és táncikáltam az egész menetet. Bakos zavarászott a szorítóban, nagy ütésre ment, lefárasztotta magát, s bizonyára feldühödött, hogy egyszer sem sikerült elkapnia. A második menet első másodperceiben dühe fájdalommá változott, mert a gong után két tiszta egyenessel mutatkoztam be nála. Erre nem számított: kaszálta körülöttem a levegőt, míg rá nem jött, hogy leszorítsa a kezemet, a tárgyilagos szemlélők féltucatnyi tiszta ütést írhattak a javamra. Bakosnak megrendült az önbizalma, s bár végig ő támadott továbbra is, a kívülállók szerint egyáltalán nem volt meggyőző. A harmadik menet — ahogy sportnyelven mondják — kiegyensúlyozott volt. Felváltva kezdeményeztünk, váltakozó sikerrel; a védekezésre alig gondolva csépeltük egymást. Ha Bakos hátrált, én mentem utána. Ha én álltam meg, ő kezdett akciót. Emlékezetemben egy jobbegyenest őrzök erről a menetről (amitől kétszeresére dagadt az orrom), ő pedig egy balhorgot az állkapocs és a fül találkozásánál —

matematikát kedvelte, a természettudományok egyéb ágaiba is belekapott, szinte a francia enciklopédisták teljesség-óhajtása eredt meg benne magyar földön — próbálkozott is efféle lexikonnak az összeállításával, igaz, csak a Bibliát magyarázandó. Kazinczy Ferenc jellemzésében a különösség emlegetése valószínűleg erre a mindenbe, de igazán mélyen semmibe sem belevágó, habitusra vonatkozik.

Huszonhét éves korában Hunniás, vagy magyar Hunyadi címmel eposzt írt Hunyadi Jánosról, amelynek a maga idejében szép sikere volt, a fiatal Kazinczy Ferenc tetszését is megnyerte, sőt Csokonai Vitéz Mihály is nagyra becsülte. Közönségsikerét irodalomtörténetünk a magyar múlt nemesi szemléletű feltámasztásának tulajdonítja. A Hunniást néhány visszhangtalan verses füzet követi, kát röpirat a nők egyenjogúságának védelamitől viszont ő szédült meg. A fejelésbe, dulakodásba, tenyeres ütésekbe hanyatló mérkőzésnek a gong vetett véget: mindkettőnk megkönnyebbülésére és elégedetlenségére — ellenfelem a „nagy ütés” után nem tudott újítani, én meg azt bántam hogy technikai fölényem birtokában leálltam verekedni.

A házi selejtező utáni málnaszörpnél edzőnk hosszas töprengés után azt mondta, hogy „ti még megmérkőztök egyszer. A második találkozón dől el, melyőtök állhat ki Enyedivel szemben”. Erre a találkozóra azonban nem került sor, mert Bakos kimaradt: talán a tőlem kapott horogütést vette zokon, talán edzőnk ítéletét vélte igazságtalannak, talán attól gyulladt be, hogy neki kell az IKSE veterán, könnyűsúlyú versenyzőjével kiállnia.

F?—ínyedi civilben nyomE

| dász volt, harmincne- li gyedik évében járt, és négy gyermek szólította apjának. Az IKSE kékfehér mezében viszont az ország tíz legjobb könnyűsúlyú versenyzőjeként jegyezték mind a háború előtt, mind azután, noha ideális alkatú öklözőnek a legjobb indulattal sem volt mondható; úgy nézett ki, mintha éppen akkor tért volna haza Dachauból: hegyes orr, kiálló pofacsontok, éles vonalú horpadt arc, és még hor- padtabb has az erős bordá- zatú mellkas folytatásaként. Szíjas, inas ember volt Enye- di, de mindent tudott erről a kemény sportról, amit csak meg lehet tanulni. Nála gyorsabb, robbanékonyabb, tak- tikusabb öklöző az időben nem volt a csapatban. Igaz, hogy idősebb sem... A kis „Nyenyedi” már évek óta kérte, hogy visszavonulhasson, de méltó utód híján — a csapat érdekében — maradt. Más választása nem lévén, Frici bácsinak meg kellett kísérelnie, hogy belőlem képezze a méltó utódot. Miután megtudta, hogy otthonosan mozgok a tornaszereken, kedvelem a focit, a röplabdát, a pingpongot, felcsillant a szeme. Rábeszélt, hogy fussak százméteren, négyszázon, de teljes erőbedobással. „Utálom a rövid- távot” — mondtam őszintén. — „Majd szétpattan a tüdőm, szúr az oldalam, és hányingerem van a végén.” „Megszokod” — mondta ő. — „Ha nem szokod meg, nem maradsz talpon Enyedivel szemben.” „Ha megszokom, se maradok.” „Arról majd később.” „Köménymagos levesen meg főtt krumplin élek.” „Enyedi sem eszik libamájat, de azért szólok a Nemzeti Segély főnökének. Rossz bűmében, verses oktatóköltemény a csillagászatról, egy pszichológiai mű, Barragóná és Zalád címmel egy kalandos, kacifántos történet „hun- nus eleinkről” — némelyik nyomtatásban, némelyik csak kéziratban maradt ránk, s persze a felsorolás korántsem teljes.

Kazinczy Ferenc Pálóczi Horváth „csorrfbókos” haját többször is emlegette — rosz- szalóan, gunyorosan csomibó- kos költőnek hívta, s ebben esztétikai, világnézeti ítélet rejlett. Pálóczi kezdetben a felvilágosodás híve volt, Árion néven szabadkőműves, de hites földmérőként, ügyvédként, ügyesen házasodóként liassan-lassan jómódú középnemessé verekedte föl magát, s kissé Gvadányi-sze- rű német- és újdonságellenes magyarrá változott — ezért viselte csimbókba kötve a fürtjeit, ezért hordott pa- szomántos nadrágot, mentét, süveget. Ám az elsők egyikeként ismerte föl Csokonai

nyós volt, de pártfogóként talán beválik.” Attól kezdve a Nemzeti Segély konyháján ettem. A rossz bunyós felesége volt a szakácsnő: jóvoltából bőséges, kalóriadús kajákat raktam magamba. ■

Kondícióm a módszeresen növelt terhelés meg az intenzívebb edzés közben is javult. A rövidtávokat javuló idővel (bár változatlan utálattal) futottam, a „saslen- gés”-nek ismert karizomfejlesztő gyakorlatot a korláton megkétszereztem, a nyújtón való húzódzkodást úgyszintén; az edzőteremben háromszor olyan gyorsan és háromszor annyi ideig püföltem a homokzsákot, s jóval erősebben, mint az első ringbeli megmutatkozás idején. Edzőnk sokat „iskolázott” velem : megtanított védekezni, sorozatot ütni, szakszerűen szürkülni, ritmust diktálni, váltani, eltáncolni, ha az ellenfél támad.

Sportpáyafutásom e szakaszának egyetlen szépséghibája az volt, hogy a jórendű- ek közül az elégségesek kö- zés csúsztam; egyetlen szépsége pedig az, hogy a területi bajnokságon Enyedi kikapott a tizennyolc éves szolnoki Molnártól; a nagyon kemény de mindvégig sportszerű mérkőzés után meggyőződhettem arról, amit Frici bácsi duruzsolt a fülembe: Enyedi már nem a régi, és nem verhetetlen, ha a saját stílusában küzdenek ellene.

Egy alkalommal, amikor már csak ketten voltunk az edzőteremben, és éppen szur- kálósdit játszottunk a szorítóban, leeresztettem a karomat. „Becsületes dolog-e — kérdeztem —, hogy mi mostanában Enyedi ellen szórakozunk?” Frici bácsi lesújtó pillantást vetett rám. „Mi most és máskor is Enyedi tudtával és beleegyezésével szórakozunk. Sőt, ha tudni akarod, az ő bizalmas kérésére.” „Annyira hiányzik neki, hogy Molnár után tőlem is kikapjon?” „Nem hiszem, hogy kikap tőled, de utoljára lép a szorítóba. Búcsúzóul hozzá méltó ellenféllel szeretne mérkőzni. Még akkor is, ha vereséget szenved. Legyőzőjében méltó utódot kíván az egyesületre hagyni. Érthető?” Félig-med- dig.” „Ha majd tizenöt évig bokszolsz a kék-fehér mezben, akkor egészen megérted ... De eleget lazsáltál. Indíts!”

Számon kicserepesedik a szó, kezemben elnehezül a toll: még harmincöt esztendő távlatából sem könnyű nekem emlékezni, és tovább folytatni a történetet. Legszívesebben azzal fejezném

Vitéz Mihály költői nagyságát, kora legnagyobb költőjének tartotta, az már csak természetes, hogy nagybajomi kúriáján hónapokig szívesen látott vendége volt; verses episztolában védte meg Kölcsey Ferenc bírálatával szemben, s Csokonai viszonozta is ezt a szeretetet.

A csimbókos haj, a réginek, a népinek a jelképe volt nála. S ezzel a mondattal el is búcsúzunk Kazinczy Ferenc róla festett arcképétől, s az Ötödfélszáz énekek világába kell merülnünk.

Pálóczi Horváth Ádám előtt is gyűjtögették már a népdalokat, a régi énekeket, ő azonban úgyszólván egész életét erre tette rá. Nevét ez a munkálkodása őrzi. Az Ötödfélszáz énekek, azaz eredeti címe szerint az Ó és Üj, mintegy ötödfélszáz Énekek, ki magam csinálmányja, ki másé — zenetudósaink szerint központi jelentőségű forrása a magyar zenetörténetnek és a magyar népköltés történetének egyaránt.

Pálóczi Horváth 1813-ban tett munkája végére pontot,

man Enyedit látták jobbnak, ketten pedig engem.

Az egyesületet fenntartó iparosok és kereskedők ünneplő ruhában jöttek el, zsúfolásig megtöltötték a termet. A diákok és tanoncok a széksorok mögött álltak, vagy a bordásfal tetején ültek, de a levegő nem a testek tömegétől tűnt forrónak, hanem a várakozás izgalmától.

Enyedit vastaps köszöntötte, engem dermedt csend fogadott. A gong utáni hangos nevetés annak szólt, hogy két fordított alapállású versenyző került egymással szembe; az elégedetlen mozgolódás vagy morgolódás meg Frici bácsinak: hogy talán az ökölvívást akarja velünk parodizálni, vagy kiütéses győzelemmel kíván Enyedinek örömet szerezni?...

Nagyon szoros és látványos küzdelemben kaptam ki Enyeditől, de a nézők közül sokan engem láttak jobbnak. A szűnni nem akaró taps- és füttykoncertben Enyedi középre hívott, és felemelte a kezemet. Gesztusa szép volt és őszinte, de talán szomorú is. Mindenki megértette, hogy a búcsúzó bajnok ajánlja utódát a szurkolók figyelmébe. Elhallgattak a füttyök. A közönség felállva tapsolt. Lelkes szurkolók vállukon vittek bennünket az öltözőbe.

Másnap ágyban maradtam. Zsibbadtság, szédülés, hányinger, fülzúgás. Vizes törölközővel a fejemen nyögtem az utódavatás fájdalmait, amikor berontott S. barátom.

„Enyedi agyvérzésben meghalt!”

Annyira már járatos voltam az illemtanban, hogy ne fogadjam el a szakosztály gyászkeretes meghívót:

hogy ne a csapattal menjek. A fekete ruhás tömegben elvegyülve kísértem legyőzőmet utolsó útjára. Mikrofonok még nem voltak akkor, és az ellenszélben a búcsúbeszédnek csak egy-két értelmetlen foszlánya jutott el hozzám. De az özvegy jajgatását és a göröngyök dübörgését a koporsó fedelén mindmáig hallani vélem álmatlan éjszakáimon, pedig azóta sok történést kihullajtott az emlékezetem, és magam is gyakorta barátkozom a gondolattal, hogy meghalok.------ehéz idők jártak 1948.

N végén már az egyesület ; fenntartóira. A keres- ..... kedelmet teljes egészében államosították, ugyanakkor az iparűzés feltételei is megnehezültek. Az IKSE egyik napról a másikra oszlott fel. Enyedi Árpád nevére ma már nagyon kevesen emlékeznek. És azok is csak feltételezik, hogy utolsó mérkőzése és hirtelen halála között lehetett valami összefüggés.

* A szerző hagyatékából.

legalább egy részét szerette volna ugyan kinyomattatni, azonban a gyanakvó cenzúra miatt nem sikerült neki. Kéziratban maradt fönn, amelyet csak 1953-as kritikai kiadása óta ismer teljes egészében a nagyközönség. Tehát majdnem másfél évszázad múltán vált közkinccsé! Pálóczi nemcsak a népdalok, az énekek szövegét közli, hanem a dallamökat is, ez adja páratlan jelentőségét. Az ötötdfélszáz, azaz négy- százötven ének verseinek több mint fele fáradságos, módszeres gyűjtögetésének az eredménye: falusi mulatságokon és régi kéziratokból, könyvekből jegyezte le őket, kisebbik részét ő maga írta. Tisztában volt poétái erejének korlátáival: „... nem a költői tehetséget akartam benne mutogatni, annyival inkább valakivel ebben vetélkedni..., hanem az a tárgya az én énekeimnek, hogy a magyar nyelvnek minden más nyelvek felett alkalmatos voltát a lantos verselésre megmutassák...”

GYŐRI LÄSZLÖ

be, hogy a bírák közül hárÖtödfelszaz énekek

225 éve született Pálóczi Horváth Ádám

,,Horváth harmincéves, fe%