Tolna Megyei Népújság, 1985. május (35. évfolyam, 101-126. szám)

1985-05-11 / 109. szám

1985. május 11.

ertÉPÚJSÁG

Múltunkból

— A mai kor szerint korszerűtlen embernek kell tartanom. Aki képes 25 évig egyazon munkahelyen dolgozni, abban nincs semmiféle vállalkozási hajlam, azért ereszt „gyökeret”, mert nem mer mozdulni...

— A korszerűtlenséget még ma sem az dönti el, hogy ki hányszor változtatott munkahelyet. Az sem volt igaz ezelőtt 15—20 évvel, hogy aki kereste a helyét, azt vándormadárnak minősítették. Hajlamosak vagyunk mindig szélsőségekben gondolkodni.

— Miért maradt hű 25 évig egyetlen vállalathoz?

— Ki kell igazítanom. Negyedszázada nem láttam a munkakönyvemet, de mégsem egyetlen vállalatnál dolgoztam. Valamikor inasnak jöttem a Szekszárdi Vasipari Vállalathoz. Mint tudja, később „megvett” bennünket a BHG, így két céget szolgáltam eddig, de ugyanazon a helyen.

| — A hűség?

— Nem volt miért elmennem. És nem volt miért arrébb áltlni Klézli Józsefnek, Gyenes Károlynak, Pókai Lászlónak, és sok más társamnak.

— Az ember akkor is tovább akar állni, ha úgy érzi, hogy nagyobb feladatot akar, vagy már nem talál örömet az ottani munkájában.

— A BHG szerszámüzeme ma is a legkorszerűbbek közé tartozik a megyében. Arról nem kell szólnom, hogy amikor a vasipari az olaj- káilyhákat gyártotta, akkor szintén a kor szerinti legmodernebb dolgokkal foglalkoztunk. Tehát mindig volt feladat, sőt, mondhatom azt is, nagy feladat.

— Gondolom, kitetszik szavaimból, hogy a továbblépést az is jelentheti, ha az ember nagyobb feladatot vállal, nem ragaszkodik az esztergagépéhez .. .

— Esztergályos a szakmám. Nemcsak az érdekelt, hanem a forgácsolás. Tehát mindig volt mit tanulnom, mindig volt hova előrelépnem.

— Most is itt állunk a helyzetfúró előtt. Csoportvezető, de a gépéhez ragaszkodik.

— Lehet, hogy azért van köztünk ellentmondás, mert ön fölhagyott a szakmájával: elhagyta az esztergagépet és újságíró lett. Szerintem a kettőnk közötti különbség más előjelű. Ha valaki újat akar, van elképzelése, mondanivalója, annak szakmát kell váltani. De, aki a gép mellett érzi jól magát, annak ott kell maradnia, mert csak ott tud teljes életet élni. Így azt tudom mondani: nem vagyok biztos abban, hogy jó művezető lettem volna. És ha ebben nem vagyok biztos, akkor mégiscsak a gép mellett a helyem.

— Azért vitázom, mert lépten-nyomon találkozom azzal a nézettel, hogy a kiváló szakmunkások nem akarnak nyűvezetők lenni. És szerintem ennek nemcsak anyagi okai vannak. ..

— Aki a szakmáját szereti, az nem cseréli fel a gépét egy íróasztalért.

| — Nem ilyen egyszerű.

— Igaza van ... Az előbbieket folytatva: aki szeret irányítani, szervezni, emberekkel bánni, az a vezetésben találja meg az örömét. Az örömön van a hangsúly. Mindegy, milyen munkát végzek; ha megtalálom az örömöt, akkor boldog ember vagyok. Hacsak azért vállal az ember beosztást, mert akkor már van „rendfokozota”, az nagyon rossz. A társadalom számára is, és önmaga számára is.

— Egy véleményen vagyunk.

— Akkor talán megérti, miért vártam meg, hogy megkapjam a 25 éves jubileumi jelvényt.

— Csak azért próbáltam vitatkozni, mert az a véleményem, hogy manapság a munkások közt sok a passzív, visszahúzódó, és egyre inkább eluralkodik az anyagias szemlélet. Mindezeket akkor is mondom, ha érzékelem: ma pezsgőbb az élet, hogy a szocialista demokrácia szélesedése az embereket megmozgatja. De még mindig azt érzem, hogy a felkészültebb munkások sem vállalnak szívesen közszereplést.

— Szerepelni én sem szeretek. A véleményemet mindig elmondom. A passzivitás csak ott érzékelhető, ahol nem kíváncsiak igazán a munkások véleményére. Szerencsére ma ezt már egyre kevesebb helyen tehetik meg.

— Természetesen tudom, hogy Rizsányi Imre 1968-ban párttag lett, 1970 óta a megyei pártbizottság tagja, 1966-ban munkásőr... Tehát semmilyen alapom nincs, hogy számon kérjek bármit. Mégis nekünk erről beszélni kell. Nem mindegy, hogy milyen hatással van az emberekre az, aki vállal közszereplést, aki a bőrén érzi, hogy még mindig nem ott tartunk, ahol tarthatnánk.

— Számomra a legfontosabb a közösséghez való tartozás. Minden ember közösségben él, mert csak ott élhet. De, nemcsak a nyolc óráról van szó. A munkahelyről és az otthoni haverokról. Ennél több kell az embereknek. így aztán mindig úgy alakult az életem, hogy volt közösségi megbízásom gyermekkorom óta.

— Ezek szerint munkájában van egy állandóság, ami ide köti a gép mellé, társadalmi tevékenységben pedig a mozgalmasságot találja meg.

— Az előbb azt mondtam, hogy engem tökéletesen kielégít a gépek megismerése, és a gépek feletti uralom. Ugyanakkor szükségem van olyan több irányú elfoglaltságra, olyan közösségekre is, ahol jól érzem magam. Voltam KISZ-titkár, abban is megvolt a varázs, ami odakötött. Ha előbbre megyek: úttörőkoromban rajvezető voltam. Kellemes emlékeim vannak. Szocialista brigádtag vagyok. Vagy vegyük a munkásőrséget, az is egyfajta közösség, másfajta közösség, de az enyém. A megyei pártbizottság tagja vagyok már 1970 óta. A tizenöt év

alatt számtalan barátra tettem szert. Természetesen ezen felül azt is ki kell mondanom — amit valószínű nem tudok megfogalmazni —: óriási dolognak tartom, hogy ott lehetek abban a testületben, kíváncsiak a véleményemre és lehetőségem is van elmondani, hogy mi foglalkoztatja a munkásokat. Tehát nemcsak résztvevő vagyok — én azt hiszem —, hanem tevékeny résztvevő. A kettő között óriási a különbség.

— Erről akartam kérdezni: a részvételről. Az előbb arról beszéltünk, hogy szerintem a munkások passzívak, ön szerint pedig ahol kíváncsiak a véleményükre, ott igenis részt vesznek a közéletben. Nagyon fontosnak tartom a szakszervezeti bizalmiakat, ők panaszI kodnak: ha valamit csinálnak, akkor a munkások cserben hagyják őket.

— Egyszerűen ezt nem hiszem el. Ha az a bizalmi a kollektíva véleményét képviseli, akkor ott nem hagy cserben senki senkit. Többnyire, akik panaszkodnak, nem a kollektívát képviselik, hanem megpróbálnak megfelelni. Megfelelni a gazdasági vezetőnek és a kollégáknak. Érre lehetőség van. Mert ha a kettő egy, akkor a bizalmi könnyű helyzetben van. De ha a munkások másképp látják, mint a gazdasági vezető, akkor nem lehet csak egy érdeknek megfelelni.

— Csak a kollektívát képviselheti? Ezt azért kérdem, mert van amikor a közösség nem ismeri fel a saját érdekét.

— Ez is előfordul. Akkor azonban meg kell győzni az embereket. A bizalminak is, és a gazdasági vezetőnek is. És ha igazuk van, akkor meg tudják őket győzni.

— Ha mégis szembeszáll a főnökkel?

— A választóit, vagyis a szakszervezeti tagokat képviseli, akkor miért kellene megvédeni, hiszen nincs ma olyan buta gazdasági vezető, aki a kollektíva ellen szándékosan vétene.

— Akkor miért van annyi munkás, aki azt mondja egy-két közéleti szereplés után, hogy nem csinálja, vagyis miért sértődnek meg?

— Arról elfeledkeznek az

emberek, hogy a bizalmat soha nem szabad elveszíteni. Először önmagában kell bíznia mindenkinek. Azt elhinni, hogy nem hiába cselekszem. Az az ember képtelen másokat képviselni, aki önmagát sem becsüli. Ha ez megvan, akkor a kollégák bizalmát kell megtartani, ezt csak akkor lehet, ha az ember becsületes és őszinte. | — A tévedés joga.

— Ha valaki téved, azt mindenki megbocsátja. Nincs tévedhetetlen ember. Nagyon fontos — és erre sokan riem képesek —, hogy a tévedést el kell ismerni. A hiba ott van — és ez nemcsak a munkásokat jellemzi —, hogy a tévedés felismerése utón is ragaszkodnak emberek presztízsokokból a rosszhoz.

— Most először veszek észre az arcán indulaI

tot... Rizsányi Imre is tud dühös lenni?

— Maradjunk csak a mi területünknél: a szerszámüzemnél. Azt mondtam, hogy a megye egyik legkorszerűbb üzeme. Ennek ellenére nálunk is van kapkodás, ami Visszavezethető a szervezetlenségre. Más hanyagsága nálunk csapódik le, nekünk kelil idegeskednünk, mert az, aki hibázott — nem szervezte meg a munkát —, ránk mütogát. Mi meg nem szereltjük, ha akkor is bennünket tesznek felelőssé, ha mi is csak szenvedő alanyok vagyunk. Természetesen ekkor dühös vagyok. Sohasem fogom megérteni és elfogadni: miért nem értik meg, hogy kapkodásból még nem született semmi jó. Időlegesen megoldja a dolgokat, de véglegesen soha.

— Ezen a ponton van az én gondom is. Fő munkaidőben sokszor kapkodunk, idegesek vagyunk. A kisvállalkozás pedig él és virul. Az emberek minden perce meg van szervezve.

— Nem vagyok a kisvállalkozás ellen, mert tényleg alkalmas egy üzemben a gyors munka elvégzésére, és a szűk kapacitás feloldására. Ahöl jól élnek vele, nincs is ellentmondás. Csak az a baj, hogy lépten nyomon azt tapasztalom: a fő munkaidőnek nincs becsülete. Pedig nem szabad elválasztani a kettőt. Osalk az az üzem fog a következő években tovább élni és virágozni, ahol a fő munkaidőinek visszaállítják a becsületét. Az előbbieket nemcsak fizikai állományra értem. Hajlamosak sokan azt mondani, hogy a munkások csak délután, műszak után hajlandók tisztességesen dolgozni.

— Ezzel magam sem értek egyet.

— Arról feledkeznek el, hogy a műszakiakat és más beosztásban lévő embereket is látunk futkosni mellékállás után, hogy munkaidőben készítenek tervrajzokat, hogy a munkahelyről telefonon intézik el más irányú — jövedelemmel járó — elfoglaltságukat.

— Azt mondják erre az emberek; élni kell.

— Értem az embereket is. Csak arra hamarosan rá kell jönni ebben az országban mindenkinek, hogy a nyolc órai munkában — nyolc órát kell dolgozni. Azt mondom — lehet, sokan nem értenek velem egyet —, jó szervezéssel, nem kapkodással. még mindig 15—20 százaléknyi tartalék van a nyolc órában. Ezt az energiát kell felszabadítani és természetesen az érte járó bért kifizetni. Azt hiszem, abban egyetérthetünk, hogy az emberek végül is azért jönnek be á gyáriba, hogy dolgozzanak.

— Ilyen egyszerű lenne?

— Kimondani könnyű. Egyszer azonban határozottan lépni kell, mert ha lemaradunk, behozhatatlan hátrányba kerülhetünk.

— Köszönöm a beszélgetést és gratulálok a Munkaérdemrend ezüst fokozatához, amit a közelmúltban vehetett át kiváló munkája elismeréséül.

HAZAFI JÓZSEF

Hosszú forró nyár volt Magyarországon 1935-ben. Az építőmunkások a Horthy- korszak legnagyobb sztrájkját tartották, szembehelyezkedve Gömbös Gyula miniszterelnök és csoportja által elképzelt totális fasizmussal. Az építőmunkások kezdték a sztrájkot, de hamarosan csatlakoztak hozzájuk más szakmák munkásai is. A sztrájk politikai jellegű volt, a munkásság megakadályozta harcos megmozdulásával, hogy a Gömbösféle, demagóg jellegű 95 pontos programot megvalósítsák. Mindenekelőtt megvédte szakszervezeteit.

A megye lapja, a Tolnamegyei Újság sem hallgathatott a sztrájkról, annál is inkább nem tehette, mert a megyében Tolnán, Bátaszé- ken, Szekszárdon, Bonyhá- don, Pakson, Hőgyészen, Di- ósberényben, Dombóvárott meglehetősen sok építőipari munkás élt. Miként foglalkozott a lap ezzel az egész országot megrázó eseménnyel?

Vezércikket szentelt a témának, amely 1935. augusztus 7-én jelent meg. A vezércikk első bekezdésében állást foglal a sztrájk ellen, mégpedig a század elejéről hozza az „indoklást”.

„Ennek a századnak az elején, amikor a millenáris kiállítást követő gazdasági válság és építőipari pangás után újból megindult a munka, váratlanul bérharc ütötte fel a fejét. Ez a mozgalom egyszerre halomra döntött minden számítást és a vállalkozók, akik teljes vagyonuk lekötése mellett voltak kénytelenek kötelezettségeiknek eleget tenni, mindenüket elvesztették, mire építkezéseiket a felemelt bérek mellett be tudták fejezni. Sok régi tisztes munkaadó-exisz- tencia ment akkor tönkre, sok vagyon lett semmivé, de a tömegek életstandardján ez a sztrájk vajmi keveset segített, mert maga után vonta minden vonalon a drágaságot.”

Eléggé egyértelmű állásfoglalás. A lap nem mást idézett, mint a hírhedt „vas- bér-törvényt”, amely szerint teljesen felesleges a munkásoknak gazdasági harcot vívni a tőkések ellen, hiszen a harc során elért többletjövedelmet elviszi a termékek árának emelése.

A Tanácsköztársaság után a tőkés diktatúra, a munkásmozgalom nem tette lehetővé a szervezett osztályharcot, nem tette lehetővé az eredményes sztrájkot. A lap természetesen mást hoz fel indokul:

„A háború után nem sok ilyen mozgalmat jegyzett fel a magyar krónika, mert a leszegényedett, lesorvadt gazdasági élet évtizedes tétlenségre kényszerítette a nemzet oly értékes termelőit, az építőipari munkásosztályt, amelyhez közel negyven szakma tartozik. Olyanok lettek a viszonyok, hogy szinte el is felejtettük, hogy a bér nagyságán is lehetne alkudozni, vagy ami még több, azt mondaná, hogy ennyiért nem dolgozunk.”

A sztrájk Budapesten robbant ki. Erről a vezércikk is megemlékezik, megírta, hogy a hídépítők keveselték bérüket és nem tartották elégségesnek azt a béremelést sem, amit a vállalkozók megajánlottak. A sztráj kólókhoz más szakmák is csatlakoztak.

„A munkások követelésüket az általános drágulással indokolták. (A lap a politikai követelésekről hallgat — a szerk. megj.) A munkaadók viszont arra hivatkoznak, hogy ők még az alacsonyabb anyagárak és a munkabérek mellett vállalták az építkezéseket, tehát azok befejezése előtt béremelésbe nem mehetnek bele, mert ráfizetnek a munkára” — írta a lap.

Ezt követően logikusan következik az állásfoglalás, melyet nehéz kialakítani — legalábbis a cikk írója szerint. Ha hinni lehetne a szerzőnek, akkor a Tolnamegyei Újság mindig a gyengébbik oldalán állt.

„Ez alkalommal azonban nehéz lenne hamarjában eldönteni, hogy tulajdonképpen, hol az igazság. Mert a sztrájk már nemcsak az egyszerű békeharcot, a nagyobb darab kenyér kérdését jelenti, hanem hatalmi kérdést is vet fel” — természetesen jól tudta a cikk szerzője, hogy az 1935. évi sztrájk, ha még oly nagy tömegeket mozgat is meg, és kitartóan harcolnak a munkások, nem jelenti az új, a második magyar tanácsköztársaságot.

Üdvözölte a Tolnamegyei Üjság, hogy a kormány beleavatkozott a küzdelembe. Ezt azért is tette, mert úgymond teljesen indokolatlanul megjelent a szociáldemokrata párt is a küzdőtéren. Az állam közbeavatkozásától azt várja, hogy a munkásak kapják meg azt, amit a tőkés még megadhat, a munkások pedig lássák be, hogy a sztrájkkal elveszett munkabért nem lehet pótolni az esetleg kivívandó magasabb bérrel. A cikk igazi mondanivalója azonban csak ezt követően jön:

„Azonfelül pedig azt a tanulságot is levonhatjuk a történtekből, hogy amosta- n i szakszervezeti rendszernek meg kell szűnnie, mint ahogy munkából élő államban nem lehetnek osz- tályharook, hanem a foglalkozási ágak kebelén belül a .munkásnak és munkaadónak harmonikuslan együtt kell működnie vetélkedés nélkül a közös érdek szolgálatában."

íme, kibújt a szög a zsákból: a munkásosztály osztály- szervezetét, a szákszervezeteket meg kell szüntetni, harmonikus együttműködést kell kialakítani a tőkéssel, félre kell tenni az osztályharcot. Ez a vezércikk igazi gondolata, s ennek alapján kiderül, nem is volt olyan nehéz a cikkíró állásfoglalása. Szándéka egyértelmű.

Hogyan értette a cikk szerzője, és maga Gömbös Gyula is az osztályok együttműködését? Erre a kérdésre talán egyértelmű feleletet kapunk, ha a már idézett 1935. augusztus 7-i szám második oldalát fellapozva, elolvassuk a „Kézre került a tamási kommunista mozgalmak irányítója” című cikket.

Arról számol be, hogy elfogták Both Lajost, a tamási hitelbank volt főkönyvelőjét, aki a Tanácsköztársaság hive volt, és következetesen végrehajtotta a proletárhata- lam rendelkezéseit. S amikor 1919. május 31-én Tamásiban kirobbant az ellenforradalmi lázadás, Both Lajos segítséget kért Dombóvárról és Szekszárdról a rend helyreállítására. A cikkből azt is megtudjuk, hogy Both Lajos a proletáríhatalom veresége után külföldre távozott.

„A szekszárdi királyi ügyészség még 1920. évben köröző levelet adott ki ellene. Ez a köröző levél mindmáig érvényben maradt (15 éven keresztül érvényben volt egy elfogató parancs!), és ennek alapján a győri rendőrség letartóztatta Bothot, aki időközben visszamerészkedett Magyarországra. Kézrekerü- léséről telefonon értesítették a szekszárdi kir. ügyészséget, amely nyomban intézkedett, hogy szállítsák a szekszárdi törvényszék fogházába.”

Both Lajost elítélték.

Ki hihetett „az osztályegyüttműködés” demagógiának akkor, amikor azért állították bíróság elé a medinai embereket, mert Kanadából — kivándorolt hozzátartozóiktól — újságot kaptak, és azokat nemcsak maguk olvasták el, hanem odaadták ismerőseiknek is? Kommunista agitációnak minősítették az esetet. 1935 elején mondott ki ítéletet a törvényszék. Par- ragh Sándort 5 hónapi, Bátai Józsefet 3 hónapi, Tóth Lajost 14 napi börtönre ítélték.

K. Balog János