Tolna Megyei Népújság, 1985. május (35. évfolyam, 101-126. szám)

1985-05-25 / 121. szám

A tíÉPÜJSÁG

1985. május 25.

Halászmester Barnaháton

Rögtönzött bemutató a dobó háló kezeléséből

Verejtéket előcsaló, nehéz májusi meleg terpeszkedik a tájon. Az ember legszívesebben megmártózna egy kicsit. Erre azonban idő hiányában nem kerülhet sor, habár a lehetőség adott az Értény mellett lévő Barnaháton, ahoil az Ingói árokra hét halastavat „fűztek fel” egykoron. Lassan lopjuk a métereket a tárcsa vágta földúton, míg elérkezünk az egyik oldalon az erdői, a másikon a mezőgazdasági kultúrával körülölelt úticélunkhoz, ahal Pető Mihály halászmestert keressük.

Az egyik tó felújítás alatt álló gátjánál rá is akadunk a napbarnított arcú, svájcisapkás, kék munkásnadrágos, gumicsizmás „mesterre”. Rövid tanácskozás után a sudár jegenyék és a három hűséges kutya — Gömböc, Csibész, Csoki — őrizte halászházhoz érkezünk. A beszélő nevű, acsarkodó ebek egy szóra megszelídülnek), így zavartalanul és ép nadrágszárral juthatunk be az enyhet adó szobába — beszélgetni.

*

— Hol is kezdjem? — teszi föl nemcsak önmagának, de nekünk is a kérdést Pető Mihály, aztán megállapodunk abban, hogy az elejéin, ugyanis senki sem születik halásznak, és az sem biztos, hogy tanyán látja meg a napvilágot. A rövid emlékidézésből megismerjük, hogyan lett a tamási születésű gyermekből Barnaháton halászmester. Íme a történet dióhéjban: A megélhetést nehéz munkával biztosító szülőkkel másfél éves korában került az Iregszemcse melletti Csehi-pusztára, majd később Barnahátra, ahol egy Brauer nevű bérlő adott munkát a családnak. — Innen jártam Csehibe — gyalog iskolába — mondja, majd nevet: — Jók a lábaim, úgy látszik, nem sínylették meg. — Az iskola után, tizenkét éves korától kezdve már dolgozik. Először a gabonát hordó szekereknél kereket kötött, majd később 14—15 éves korában már négy ökröt hajtott, esv évvel később pedig „a zsák alá bújtam”. Ez így ment 1943 októberéig, aztán következett másfél év katonáskodás, majd a három és félévi hadifogság, ahonnan 1948 júniusában került haza, Barnahátra. Abban az időben, pontosabban 1949-ben, Fóti István volt a halászmester, akinek kellett egy segítő. Pető Mihály jelentkezett, mivel gondolta, az előző, könnyűnek egyáltalán nem mondható évek után „kell egy kis nyugvás”. A terve sikerült, 1950-ben munkába állt.

— Ha én nem lehetnék itt, talán nem is élnék — állapítja meg, miközben először látok könnyet csillanni a szemében. — Három éve nyugdíjas lennék, de visszahúzott a víz. Ügy érzem, amíg bírom, addig dolgozom. Ezt meg is beszéltem a főnökömmel, Békés Ferenccel.

A visszahúzó erőről, a hivatásról faggatózom, s megtudom, hogy nehéz, de szép munka a halászmesterség. Az esztétikumot az adja, amikor „kizöldell itt körbe, karikába” és a teli tavakat szél fodrozza. A nehézséget az ősz jelenti, amikor az egész nyáron át „megpátyoLt” halat le kell halászni. Ilyenkor gyakran veri eső a „zsákmányszerzőket”.

Könnyű lenne ennyivel elintézni a dolgot, de mindnyájan tudjuk, hogy ez így kevés. Pető Mihályt ezért egy kis részletezésre buzdítjuk. Könnyen enged a kérő szónak és olyan szeretettel

beszél a munkájáról, hogy élmény hallgatni.

— A nyári hónapokban kora hajnalban végigfutok a tavakon, megnézem, hogyan viselkednek a halak — kezdi, majd megállapítja; — Ha tátognak, akkor segíteni kell nekik... Napkeltekor kell a legjobban vigyázni rájuk. Az ilyen szemlékből derül aztán ki az, mikor kell trágyázni, hogy a természetes táplálék is biztosítva legyen. A két segítőtárs munkájának ellenőrzése, irányítása is a kora reggeli időszakra esik. A halászmesternek meg kell győződnie arról, hogy „megették-e a halak az abrakot, vagy már nincs előttük semmi”. Ennek függvényében dönt az etetésről. A víz színe is sok mindent elárul a szakembernek. Nemcsak azt látja meg, hogyan mozog a hal, hanem azt is, ha esznek, vagy ennének. Ha megszürkül a víz, akkor dolgozik benne a hal, ha nincs élet — betegek, vagy kipusztulnak a halak — akkor olyan mint az üveg. Az előző esetben az a teendő, hogy egyenek, az utóbbiban pedig az állomány megvédése.

Témát váltunk, a haltenyésztésben végbement változásokat vesszük sorra.

— Amikor idekerültem, akkora víz volt a tavakban, hogy a gólya könnyen meg tudta lábalni — emlékezik Pető Mihály. — Aztán később rájöttek, hogy halat csak mély vízben lehet tenyészteni.

Ahogy telt az idő, úgy váltották egymást a gazdák, s közben ahogy tudták — különböző módon végzett javítgatással — magasították a töltéseket. Az Állami Tógazdaságot felváltó Tengődi Állami Gazdaság, majd az Iregszemcsei Kísérleti Gazdaság ért el részeredményeket, de a termelés emelkedése, a tenyésztési feltételek megteremtése, a lehetőség meglátása a Tamási Állami Gazdaság tulajdonába kerülés után, Békés Ferenc halászati ágazatvezető szakértelmének a segítségével valósult meg.

Apró momentum tereli más mederbe a beszélgetést. A zsilipet javító egyik szakember toppan a szobába, hogy kérje a víz elzárását. Egy gereblye, egy zsilipdeszka és a szigetelőanyagként szolgáló lótrágya segítségéved hamarosan teljesül a

kérés. A teleltetők körüli csendet a „dolgozó” pontyok mozgása, és egy-egy béka vízbe tottyanása töri meg. A halászmester dolga végeztével ismét szakít ránk időt, elárulván, hogy 63. életévét taposva is fel tudná húzni még a nagycsizmát, mivel úgy látszik, a csend, a jó levegő, a víz közelsége neki „nem ártott”.

— Szeretnék még tíz évet dolgozni — mondja és a közibénk álló csendben az jut az eszembe, amit a „főnök”, Békés Ferenc elárult: — A gátépítésnél ki kellett vágni egy fát. Miközben az emberek tanakodtak, egyszer csak azt vették észre, hogy a Mihály fenn van a fán és már rá is kötötte a kötelet.

— Aztán vam-e dolog a „hívatlan vendégekkel?” — érdeklődünk.

— Előfordulnak, nemcsak nappal, éjjel is. Évente nyolcat—tízet, van amikor húszat is nyakon csípünk.

Beszélgetésünk végén kitudódik az, hogy a halász- mester — „igaz, nem sűrűn teszi —, de szereti a ponty- halászlét. Íme a recept:

— Négy személyre két kiló pontyot számolunk, de abból hatan is jóllaknak. A tisztítás után sűrűn bevagdalom, szeletelem, sózom, majd tizenöt percig állni hagyom. A felaprított hagymát egy külön edényben megfőzöm, aztán hozzáadom a halat, reszelek bele egy kis szem krumplit, majd teszek egy zöldséget, sárgarépát, nyáron egy kevés paradicsomot, ízlés szerint cseresznye- és hüvelyespapriikát. Amikor forr a massza, ráhintem a töröttpaprikát, amivel 20—25 percig forr, és akkor kész.

*

Nem lennénk igazságosak, ha csak ennyivel rajzolnánk meg a barnaháti halászmester portréját, mert bár teljességre törekedtünk, de mégis — biztosan — kimaradt valami. Szolgáljon azonban a jobb kép kialakításához Békés Ferenc halászati ágazatvezető véleménye, ami szerint Pető Mihály lelkiismeretes, megbízható, szakmailag értő módon nyúl mindenhez, az újat is elfogadja. „Három éve van nyugdíjban, de a jövőben is számítunk rá.”

Ékes László Fotó: Czakó Sándor

A

z asszony, amikor kinyitotta a kaput, a sötétben szu. szogást hallott. Kutya? Ember, állat? Ki ez? Aztán az agyán összekuszálódott az esti hírlapok bűnügyi krónikáinak mindenféle halálneme. Miközben agyán a gondolatok ide-oda cikáztak, szíve *uadul verni kezdett, érzelmei vérét megsokszorozták, a félelem nem tudta tágítani gyönge érrendszerét.

Végre sikerült megkapaszkodnia a villanykapcsolóban. A fényre erősödni kezdett a szuszogás. Igen, a kukák felöl jött a hang. Semmi kétség, fordult az asszony a savanyú ládák felé.

— Hát te? i— nézett a hét év körüli kisfiúra az asszony. A gyerek sűrűn pislogott a hirtelen támadt fénytől, de nem felelt.

— Mit keresel itt ilyen [későn a kapu alatt? — suttog az asszony.

—Tessék engemet hazaengedni! — szólalt meg végre a gyerek, és egy ugrással a ikapukulcsba kapaszkodott.

— Hol laksz? —Ikérdezte ' az ,asszony, s hangját még halkabbra fogta.

— Az utca másik végén. \Mindjárt a sarkon. Tessék engemet kiengedni ebből a házból! — könyörgött a gyerek, és tétova mozdulatokkal elkezdte ráncigálni a ‘kilincset.

— Hát, tudod, kisfiam, éjjel egykor, eszem ágában sincs egy ilyen idős kisgyereket kiengedni a világba. Mit képzelsz, a szüleid már nagyon aggódhatnák érted! Esetleg már a rendőrségen is bejelentették az ieltűnésedet, nem gondolod?

— El kell mennem... mert... — és lehajtott fejjel maga elé motyogott a kisfiú, miközben aprókat, rövid sóhajtásokkal szipogott.

— Gyere, ne ráncigáid a kilincset, hazaviszlek! — mondta békítöleg az asszony.

— Áztat nem! y— dörrent rá a gyerek, és a kukák mögé húzódott.

Az asszony megragadta a gyerek apró kezét, és maga után vonszolta a lifthez.

— Ne tessék most engemet hazavinni! — motyogta a gyerek, és teste válószínütlenül lebegett az asszony kezében. Az a test, ami az előbb még \az óriáskaput is képes lett volna lkifordítani a sarkaiból.

Közben a lift nyögve, szuszogva megállt. Az asszony egy pillanatra megbillent, ahogy a kisfiú ki akarta tépni magát az ízületes, göcsörtös felnőtt kéz szorításából.

— Jól van no, ne félj! Lefekszel nálam, kipihened magadat, és reggel hazaviszlek. Rendben?

A gyerek nem szólt semmit. Szipogva, testében lassan el- ernyedve a dacos izmok, hallgatagon és megadóan követte az asszonyt.

Szűcs Mariann:

Várnak rád?

— Hogy hívnak? — kérdezte [az asszony a iliftben.

— Gyuri.

— En Sári /néni vagyok. Na gyere, menjünk a konyhába! Gondolom éhes lehetsz!

A kisfiú félszegen bólintott, és megállt a mosogató előtt. Jó hely. Talán még )az ő teremtő lelke is megtisztulhat! Elmélyülten bambulta u (cipője orrát.

— Ülj ide, Gyurikám! Mindjárt ikészítek egy kis vacsorát! Persze ilyen késői vendégre igazán nem számíthattam, ezt te is megérted?!

— Igen *— mondta halkan, de kristálytisztán érthető hangon a gyerek.

A gyerek áhítattal nézte, ahogy iaz asszony megkeni a kenyerét. Csodálattal nézte az asszony sürgölődését, ahogy megkeni és elébe teszi a kenyeret, de mit (kenyeret! — a biztonságot, az élethez való jogot, magát az életet.

Az ‘asszony ileült a kisfiúval szemben, és figyelte, ahogy az ételt habzsolja.

— Csináljak kakaót? — kérdezte ugrásra készen.

— 1 Kakaót? — nézett csodálkozva az asszonyra Gyuri, miközben egy tétova morzsa leájult la szájából.

— Szereted?

Atkozott világ! Minden finomat szeretek, ha ideadják nekem! Gyuri a kérdésre megvonta a vállát, és szégyenlősen elmosolyodott.

— Szeretem.

A gyerek evett, az asszony jóllakott la 'nézésétől. Aztán a kíváncsiság topább hajszolta.

— Tulajdonképpen miért nem akartál hazamenni? Csak nem szöktél meg otthonról?

— Anyu küldött el ma este, hogy keressem meg Béla bácsit, és nélküle haza ne merjek menni.

Az asszony örült, hogy a gyerek feszültsége vége oldódik. Tulajdonképpen mindegy, hogy miért nyugszik meg az ember, de a legjobb az. amikor a másikban oldódik a feszültség, és ebben visszatalálhat Önmagára is.

— Tetszik tudni — kezdte a kisfiú —, a Béla bácsi anyu ismerőse. Nekem mindég szakit szók’ hozni. Bármi legyen is, mindég el szoktak küldeni otthonról, hogy menjek a

térre játszani. Ott meg a langaléták fociznak, és rajtam röhögnek. Azért, mert jteljesen béna vagyok.

— Aha — mondta az asszony, bár semmit nem értett a gyerek szavaiból, újra megkérdezte — hogyan is állunk ezzel a Béla bácsiddal?

— Hát anyunak egy ismerőse. Nekem mindig csupa jó dolgot hoz. Aztán meg, amikor kiörvendezem magamat az ajándékokba, azt mondja Béla bá, hogy menjek le a térre. Ott jó, mert van egy-két haveravics, meg a Júlika, aki még mindig imád homokvárat építeni, miközben rajtunk röhög az egész park. Mindegy. Este hazamegyek, és Béla bá, meg anyu mindég össze vannak tveszve.

— Összevesztek, nem? —szól közbe az asszony, aki még a gyerekek megaláztatásainál is jobban utálja a szenvedő igealak [germán váltózatát.

— Ügy, ahogy tetszett mondani. De Béla bácsi még többet iszik, mint az anyu. És olyankor 'durva. Egyszer meg is vert.

— Akkor az volt a baj, hogy bezárt a sarki közért, és nem tudtam hozni bort. Áztat mondta nekem Béla bácsi, hogy lusta vagyok, és hazudak néki, hogy a Közért nincs nyitva.

— Most merre akartad ikeresni ezt te Béla bácsit?

— Hát a pipás vendéglőben, ha nincs ott, a kávésnéni megmondja, hogy merre mehetett, szóval majdcsak...

— Értelek — bólintott szomorúan az asszony, és átment a szobába megágyazni.

A fiú feszülten figyelte az asszony neszezését, aztán figyelme lankadni kezdett. A lepedő surrogása, a párna puffogása elkábította, régi nyugalmakat idézett benne. Apja erős /mozdulatát, ahogy kivarázsolta az összecsukható ágyat! Az udvar csöndjét, ahogy nekiveselkedett, és belepisseghette a sok gyomrába löttyölt üdítőt. Aztán jött a csend, és észrevétlenül takarta be la Ikisfiút.

Amikor a konyhába visszament az asszony, a geyrek ráborulva a konyha asztalára, mélyen aludt.

R

eggel az asszony becsöngetett a gyerek által megadott címre. A kilincsbe kapaszkodva bávatagon nézett rájuk egy nő, majd tekintete lassan lebillent a remegögyerekre.

— Ügy! Szóval méltóztatott hazajönni a gerófúr? Már megint hol az anyád kínjában kujtorogtál. mi?! — és az asszony kezéből kitépve a gyereket, lazán bepofozta a füstös előszoba végébe. Ezután a hajába túrt, majd reszelés, kopott hangon folytatta: — Na, mit akar még? Most mit áll itt, mint egy piarista ellenálló? He?! Ez a kötök az enyém, érti? Ennek u hálátlannak ez a szokása. Mindég meglóg! És hazudik. Mer, hogy én lököm el a háziul, és — de hát mi az ist’ bámul rám?! — és az asz- szony orra előtt bevágta az ajtót.