Tolna Megyei Népújság, 1985. május (35. évfolyam, 101-126. szám)
1985-05-18 / 115. szám
1985. május 18. IO NÉPÚJSÁG Jan Koprowski: Elintézési mód Az egyik fontos intézményben volt egy igen fontos ügyem. Az igazgató szívélyesen fogadott, még egy csésze teát is fölszolgáltí, ami úgy meghatott, hogy egy árva szót sem tudtam kinyögni. Búcsúzáskor az ajtóig kísért, és így szólt: — Nyugodjon meg, minden el lesz intézve. A közeli napokban fölhívom önt az irodában, vagy otthon. Ahogy önnek megfelel. — Mindkét esetben hálás leszek. Mindennap vártam az értesítést, hiába. Ahogy telitek a napok, elhatároztam^ hogy összeszedem a bátorságomat, és magam hívom fel az igazgatót. A titkárnő jelentkezett: — Az igazgató elvtárs szabadságra utazott és csak egy hónap múlva jön vissza. — Ki a helyettese? — Az igazgatóhelyettes elvtárs, de ő is szabadságra ment, és csak egy hónap múlva lesz bent. — Akkor egy előadót, aki ezekkel az ügyekkel foglalkozik! — Kapcsolom Pacsirtánét. Kisvártatva megszólalt egy hang a kagylóban: — Tessék, hallgatom. Előadtam az ügyemet. — Semmit sem tudok róla — válaszolta Pacsirtáné egy madárka kedvességével. — Szíveskedjék fölhívni Zygad- lót, ő végzi az igazgató elvtárs és a helyettese munkáját. Fölhívtam a javasolt számot. Zygadló, aki az igazgató és a helyettese munkáját végezte, türelmesen végighallgatott, s végül így válaszolt : — Sajnos, nem tudok önnek segíteni, mivel az ön ügyében nem kaptam utasítást. Meg kell várnia, míg az igazgató elvtárs visszajön. Megvártam. Az igazgató szívélyesen üdvözölt: — Mennyire örülök, hogy látom! Mi újság? — Igazgató elvtárs, bátorkodom emlékeztetni az egy hónappal ezelőtti ügyemre. — Milyen ügyre? — kérdezte az igazgató egy csodálkozó gyermek ártatlan képével. Elmondtam, mit és hogy. — Hogyhogy, még nincs elintéve? — Nincs, igazgató elvtárs. És senki sem tud semmiről. — Skandalum! — kiáltotta az igazgató. — Látja, milyen emberekkel dolgozom? Biztosított, hogy egy héten belül értesít ügyem elintézéséről. Eltelt egy hét, eltelt kettő, de az igazgató nem jelentkezett. Időközben a fontos ügyem megszűnt fontosnak llenni. Ily módon magunk mögött tudjuk az ügyet, az igazgató is, én is. Fordította: Konczek József: Pár perc az egész __ zalai, az igazgató, úgy S döntött, hogy legalább I; a nagyszünetig vár. • • Végig kell ezt gondolni. Nem lehet csak úgy megmondani neki, hogy a tanácselnök telefonált, „pár perc az egész!”, fogod az ecsetet, biztos van olajfestéked is, hát ugorj már ki egy kis időre, aztán pin- gáld oda, hadd lássa, milyen gyorsan reagálunk. Mert felfogás kérdése ez. S ha kiröhögi a falu a fiút? őszintén szólva először azt hitte, goromba tréfát hall az elnök szájából, amikor visz- szakérdezett, hogy „no és, hogyan gondolod, mégis, kivél csináltassam meg?”, s az úgy válaszolt, hogy „van rajtztanárod, nem? Az új kis kollégád meg tudja csinálni. Miért rendeztük meg a kiállítást az új művelődési háziban, ha még ennyit sem kérhetünk tőle?” No, igen. Ezt a kiállítást ugyan nem a tanács rendezte meg, hanem a téesz, de nem is ez a lényeg. Hogy a megnyitó időpontjára összehívott érdeklődőik távoztával napokig senki be nem nyitott a házba, nem volt senki kíváncsi a fiú festményeire, azt, ha nehezen is, még meg tudta magyarázni. Először is nem hagyta becsukni a termet, nem engedte bezárni a kiállítást, megakadályozta, hogy leszedje festményeit. Szombaton zsebébe dugott egy üveg baradkpálinkát, és elment hozzá az albérletbe. Csak úgy lehetett vágni a füstöt, amikor belépett a kis szobába. Gallyas Feri az ágyon feküdt ruhában, majdnem lenyelte a cigarettáját, hogy egyszerre ott áll előtte az iskolaigazgató. Mire elfogyott az üveg barack, addigra már elmesélte a fiúnak, hogy neki sem volt könnyű, amikor tizenkét éve idekerült, s majd meglátja, boldogulni fognak, csak nem keli azonnal megsértődni. Ez nem a főváros. Ez itt egy falu, ahol az emberek dolgoznak, jó, jó, a megnyitóra azért jöttek el a tanács hivatalnokai, ment megyei elvtárs is érkezett, aztán ugye, ott volt az óvónő, a szocialista címért versenyeznék, be is írattak a saját naplójukba, és a kiállítás könyvébe is beírtak ugye, hogy milyen szép a kiállítás, aztán azért voltak itt szülők is a faluból. Hát aztán az, hogy hétköznap alig-alig tévedt valaki arrafelé, ezt meg kell érteni. Végül is, amit 5 ígért neki, amikor idehozta a tantestületbe, azt teljesítették is. Nem igaz, hogy a gyerekek csak az énekkar kedvéért, mert szerepelniük kellett, láthatta, hogy voltak olyanok is, akik nem énekkarosok. És a megyei laptól is voltak itt. Majd írnak is róla. De az elnök kérése most. Amilyen ideges művésztermészet ez a fiú! Tény, hogy sablonnal is rá lehetett volna festeni arra a két ajtóra a megfelelő feliratot, de a festők levonultak, az elnök pedig úgy gondolta, hogy még elegánsabb is lesz, ha nem felirát, hanem egy női meg egy fér- fifigura tudósítja az embert, melyik ajtón kell bemenni. Na, volt ezzel is elég vita. A vébén megoszlottak a vélemények, hogy végig készüljön-e el a járda, le a kispalákig, vagy inkább a buszfordulónál előbb, hát, ugye, ez az illemhely, s aztán majd jövőre járd ásítanak tovább, le a kispatakig. Most hát megvan az illemhely, s bár a kátrányos oldalsó rész balról mutatja, hogy az a férfiaké, mégsem jó az jelzés nélkül. Azt mondta az elnök, mindegy neki, hogy két fej lesz az, vagy pedig két figura. Szoknyával meg nadrággal. Még ha nem volna éppen piacnap. Délig, egyig a zöldségesek sem mennek el, odébb az állatvásárok terén meg malacokat hajtőtök fel ma, lesz közönsége a tanár úrnak, amint ott áll kezében ecsettel, és a vadonatúj illemhelyre pingálja a női meg a férfifigurát. Szoktak jelezni úgy is, hogy kis körből jobbra föl egy nyíl mutat, ez a nő, ha pedig a kis körből lefelé egy kereszt, akkor ez a férfi. Persze ez itt nem elég közérthető. Emlékszik az Arany Ranett finom mellékhelyiségének ajtaján ilyen figurák voltak, amikor még ő járt egyetemre. Bronzból voltak öntve, és azok a világoskék csempék, a tisztaság, és valami jóillatú sprét használhattak, mert az ember úgy érezte magát benne, mint egy kínosan rendben tartott fürdőszobában. De hát ez egy falusi vécé. Jó, jó, nem klozet, nem budi, nem reterát, nem... A függönyön át kinézett a buszfordulóhoz. Jó páran várakoztak a tizenegy órai járatra. Bányászok. Divatosan öltözött lányok. Néhány asszony. Ni, az öreg Lezsák néni. Megint utazik a fiához be a székhelyre. Persze, hétvége, holnap szabad szombat. Nézegetnek a kis építmény felé. Még nem lehet használni. Az ajtókat elég szépen lefestették. Hófehérre. Szinte idáig érződik a friss habarcs meg a mész jó szaga. Csöngetés után benézett a tanáriba. Gallyas nem volt ott, az osztályban akadt rá. Linóleumpadló-darabjaiból bicskával meg zsilettpengével kivagdosott nyomósablonokat nézegetett a gyerekekkel. A linómetszet technikájával hozta izgalomba őket. Alig várják a rajzóráit. Nem ült le, amikor Galy- lyas Feri utána jött az irodába. Hellyel kínálta. Galy- lyas rágyújtott. Nem tudta, hogyan fogjon bele. Végül nagyot sóhajtva a székbe ereszkedett, és végigsimította az arcát. „Hogy vagy?” — kérdezte tőle. Gallyasnak majd leesett az álla. „Jó az albérleted?” Gallyas még mindig nem értette. Tett is a kezével egy zavart mozdulatot. „De hiszen, láttad, igazgató elvtárs...” — mintha ezt akarta volna mondani. Szalai az ablakhoz ment. „Gyere csak!” Gallyas odalépett mellé. „No, mit szólsz?” — mutatott állával a vécé felé. Mit lehet erre szólni. Gallyas dünnyögött valamit, csak annyit lehetett hallani belőle, hogy ,„Há- átt...” „Szóval, épülünk, szépülünk, igaz, Gallyas tanár úr?” Elmosolyodott. Gallyas Feri most már végképp nem értett semmit. „Aztán, tudod, majd épülnek pedagóguslakások is. Ha igaz, a következő ötéves tervben/’ Rásandított oldalról. Gallyas a homlokát ráncolta. „Nem jó az a vécé, ugye?” — mondta Szalai. „...mmm... de, szerintem elég jó!” „Nem jó. Nem tudja az ember, hogy... hogy fiú-e vagy lány. Rá kéne, komám, fösteni!” Galyas összerándult. Szalai nem hagyott neki válasznyi időt. „A pedagó- guslakásdk meg majd ott lesznek a domb oldalában. Látod? Nézd csak, innen egészen jól látszik. Közös nagy udvaruk lesz. Én már a terveket is láttam. Nemsokára tárgyalja a vébé.” Gallyas lehajtott fejjel állt előtte. Szalai szótlanul járt le és föl a szobában. „Szóval... lehet azt csinálni késő este is. Vagy hajnalban...” Szálai ezen az éjszakán alig aludt. Kétszer is megnézte az öreg vekkert, amint mégébredt, s előtte ott volt Gallyas szótlanul is nagyon beszédes arca. ' Nyolc előtt, amikor a Sarkon befordulva a buszmegállóhoz ért, innen, átellen- ben csák vagy tizenöt lépés az iskola bejáratáig, sokáig nem tudta tekintetét a kis épületre emelni. Takáts Gyula: Mert elült a tenger Akár a sejt a zöld világban, cellám olyan a tájban... Beépült és e négyszögű lapok tükrén lassan együtt vagyunk, akár e táblák meszébe nőve lábamnál a kagylók legyezője, mert elült a tenger. S mert elszáll a nap, monstrumok várnak fáim alatt! V. Klimovics: TÉVEDÉS Intézményünk kollektívája élenjáró volt. Mindig kezdeményeztünk... Elsőként tettünk olyan felajánlást, hogy nem kínozzuk a vadállatokat, a madarakat és a rovarokat! És nem is kínoztuk. A tévében is foglalkoztak velünk. És mit gondolnak, ki volt az aba- bua nyelv tanulási lázának elindítója? Szintén mi. Erről az újságban is megjelent a hír. Mi szerveztük meg a „Meg ne mukkanj éjfél után!” mozgalmat is. Sokan nem hitték el, hogy mi szerveztük, de bebizonyítottuk. A napokban összejöttünk, iszogattunk, énekeltünk, kurjongattunk egészen éjfélig, de aztán elhallgattunk mint halott kezében a gitár. Avantgardizmusunkért szeretett minket az igazgató is. Minden negyedévben prémiumot kaptunk, újévre pedig kitüntetést. Aztán túllőttünk a célon... Az egyik gyűlésen a mi Szundovszkijunk egy agyalá- gyult pillanatában szó szerint ezt mondta: „Javaslom, hogy a következő negyedévi vállalásunk valami új legyen: ezentúl dolgozzunk a munkahelyen, nehogy elveszítsük a szakmai jártasságunkat.” Mivel a sajtó is jelen volt, kénytelenek voltunk megszavazni. Most apránként fizetünk meg túlbuzgóságunkért. Mindennap dolgozunk. A fizetésért. Csak a fizetésért, mert prémium az nincs. Saiga Attila fordítása Ilf—Petrov A kék ördög Szeptemberben Moszkvából visszatért Kolokolamszkba Grom doktor, aki üzleti ügyben járt a fővárosban. Sántított, és szokása ellenére konflison hajtatott haza az állomásról. A doktor rendszerint gyalog járt haza az állomásról. Grom polgártársnő roppantul elcsodálkozott e ténykörülményen. Amikor pedig férje bal cipőjén gépkocsiabroncs világos, rovátkolt nyomát vette észre, ámulata még jobban fokozódott. — Autó alá kerültem — közölte Grom doktor vidáman —, azután pereskedtem. És a kereskedő-doktor, fölösleges részletekkel tarkítva beszédét, elmesélte nejének szerencséje történetét. Moszkvában, a tveri sorompónál, a gépkocsiabroncsok képében csikorgó Fortuna Grom doktor felé fordította arcát Oly tündöklő volt az arca, hogy a doktor leroskadt. Mihelyt feltápászkodott, ráeszmélt, hogy elgázolta egy autó. Nyomban megnyugodott, letisztogatta bepiszkolódott nadrágját, és felkiáltott: — Megöltek! A kék Packard megállt, s egy elegáns, keménykalapot viselő férfi és egy barna bajuszos sofőr ugrott ki belőle. A pórul járt automobil hűtője fölött a szomszéd kis ország tarka zászlócskája repdesett. — Megöltek! — ismételte határozottan Grom doktor, az összeverődő bámészkodókhoz fordulva. — Ismerem az illetőt — mondta egy heytke hang. — Kalamajka nagykövete. A kalamajkái nagykövet. A tárgyalás már másnap megtörtént, és az ítélet arra kötelezte a kalamajkái nagykövetséget, hogy havi százhúsz rubelt fizessen ja doktornak, az okozott sérülés miatt. Ez alkalomból Grom doktor három nap, három éjjel egyfolytában mulatozott kolokolamszki cimboráival A dá- ridó vége felé észrevették, hogy Alekszej Jeliszejevics, a munkanélküli cukrász eltűnt. Még el sem csitult az elragadtatás a Grom doktort ért szerencsés sorsfordulat miatt, amikor újabb szenzáció rázta meg Kőlokolamszkot. Megjött Alekszej Jeliszejevics. Kiderült, hogy Moszkvába utazott, ott merő vélet- lenségből a kalamajkái nagykövet kék autója alá került — és bírósági ítélettel tért haza. Ez alkalommal a nagykövetséget havi száznegyven rubel fizetésére kötelezték az okozott sérülés miatt, minthogy a cukrász vállára népes család eltartásának gondja nehezedett. A cukrász örömében egy hordó sört gurított elő a népnek. Egész Kolokolamszk sörhabot rázott a bajuszáról, és magasztalta az utad közlekedés áldozatát. A harmadik áldozat egy hét múlva jelentkezett. Szin- gyik-Bugajevszkij volt, a szavaló- és énektanfolyam vezetője. A reá jellemző egyenességgel járt el: Moszkvába érkezve, egyenest a kalamajkái nagykövetség kapujához ment, és amint az autó kibukkant az utcára, a kerék alá tette a lábát, Szingyik-Bugajevszkij eléggé súlyos zúzó. dást, és élethossziglani százrubeles járadékot kapott. Csak ekkor eszméltek rá a kolokolamszkiak, hogy városuk történetének új fénykora köszöntött be. A polgárok roppant buzgalommal láttak hozzá a Grom doktor által felfedezett aranytelér kiaknázásához. Az idényipar űzésére egytől egyig Moszkvába igyekeztek a tapasztalatban gazdag öregek, s fiatal maszekok, a szavalótanfolyam hallgatói és a köztiszteletben álló dolgozók. Kiváltképp a kék köpenyes városi konfliskocsisok buzgólkodtak. Egy időben egyetlen konflis sem akadt Ko- lokolamszkban. Valamennyi kocsis idényiparra adta a fejét: tarisznyával a vállukon a kalamajkái autó alá potyogtak, majd kórházban pihentek, s utána pontosan behajtották a követségen a megállapított összeget. Eközben Kalamajkában példátlan pénzügyi válság tört ki. A nagykövetség fenntartásának költségei annyira megnőttek, hogy kénytelen-kelletlen leszállították az állami hivatalnokok fizetését, a hadsereg létszámát pedig háromszáz főből tizenötre csökkentették. Mozgolódni kezdett a kormány ellenzéke, a keresztényszocialista párt A miniszterelnök, Edgar Paviainen úr, az ellenzéki vezér, Suup úr szüntelen támadásainak pergőtüzében állt. Amikor sorban a harmincadik kolokolamszki polgár, Nyikita Pszov is a kalamajkái gépkocsi alá került, és a kártérítés kifizetése miatt be kellett zárni az állami operát — az izgalom a tetőfokára hágott Kalamajkában. A katonai klikk államcsínyre készült. A képviselőházban interpelláció hangzott el: — Van-e tudomása a miniszterelnök úrnak arról, hogy az ország a csőd szélén áll? Erre a miniszterelnök úr így válaszolt: — Nem, nincs tudomásom róla. E megnyugtató válasz ellenére azonban Kalamajka kénytelen volt külföldi kölcsönt felvenni. De a kolokolamszkiak alig két hónap alatt a kölcsönt is felemésztették. A kalamajkái autó sofőrje, akin rajta fügött az ország szeme, az óvatosság csodáit művelte. A kolokolamszkiak azonban roppantul kiművelődtek ebben a csodálatos mesterségben, és mindig kifogástalan pontossággal a kocsi alá pottyantak. Híre járt, hogy a sofőr egyszer három háztömbnyire menekült el egy kolokolamszki diakónus elől, de a leleményes egyházi férfiú átrohant egy átjáróházon, és mégis sikerült az autó alá vetnie magát. A kolokolamszkiak unos-untalan bíróság elé hurcolták Kalamajkát. Az országot pusztulás fenyegette. Az első fagyok beköszöntekor Kolokolamszkból elván- szorgott Moszkvába monsieur Podlinnyik, a ,,Privhos” álszövetkezet elnöke. Sokáig tétovázott és nyafogott. Felesége azonban kérlelhetetlen volt. Felhívta férje figyelmét polgártársaik gyors meggazdagodására, és kijelentette: — Ha nem mész el az idénymunkára, én a vonat elé vetem magam. Az egész város kikísérte Podlinnyikot. Mikor felszállt a vasúti kocsiba, az idénymunkán már járt kolokolamszkiak utána kiáltottak: — Ne fejjel bukjál alája! Nehéz batár! A lábad dugd oda! Podlinnyik két nap múlva bepólyált fejjel tért rissza, fél szeme alatt jókora véraláfutás volt, mint valami elmázolt tintafolt. Bal karját nem tudta mozdítani. — Mennyi? — kérdezték a polgártársak, a megcsappant kalamajkái kincstártól járó segély összegére célozva. Az álszövetkezet elnöke azonban válasz helyett hangtalanul sírni kezdett. Szégyellte elmondani, hogy tévedésből a színesfém-tröszt kocsija alá ugrott, a sofőr idejében lefékezett, azután pedig sokáig püfölte a fejét meg a karját a csavarkulccsal. Monsieur Podlinnyik külseje oly rémítő volt, hogy a kolokolamszkiak többé nem jártak idénymunkára. Csak ez az eset mentette meg Kalamajkát a végromlástól. Fordította: GELLERT GYÖRGY Adamecz Kálmán
