Tolna Megyei Népújság, 1985. április (35. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-06 / 81. szám
U NÉPÚJSÁG 1985. április 6. Két téesznek - egy elnöke Sajátos az eset, ahogy hírlik, a gyulaji Üj Barázda téesz elnökének munkáját sem a szövetkezeten belül, sem azon kívül senki sem vállalhatta, vállalta. így lett hát Staudt Jenő mind a döb- röközi Zöld Mező, mind pedig a gyulaji Üj Barázda szövetkezet elnöke. Hogyan is lehet egy embernek egyszerre két szövetkezetei irányítania, két felé élni, két gazdálkodási mechanizmusban gondolkodni? Ha végigmegy az ember a döbröközi utcán, rangos portákat, szép új házakat talál. Megtettük ezt Gyulajon is, az egyik házból negédes sláger üvöltött a fülünkbe, s a falu végén sárgás-vöröses othelló és noha-borral kínáltak. A kétszeres elnök elfoglalt, épp a város illetékes munkatársait fogadja. Higgadt, kiegyensúlyozott ember, — ez az első benyomásunk róla, olyan, aki az életét, az idejét percre pontosan mindennap beosztja. — Mióta vállalta ezt a kettős „szereposztást”? — Az elmúlt év május elsejétől, illetőleg, mivel a közgyűlés április végétől megválasztott, április utolsó napjait már itt, Gyulajon töltöttem. — Mikor a gyulaji téeszbe került, milyen helyzetet, milyen körülményeket talált itt? — Ezt a helyzetet talán kétfelé kellene bontani. Az első: a közvetlen belső irányítás jellemzőire, az adminisztratív vonalra, a második pedig a termelési rész lenne. Már a munkakör átadásánál az volt a meglepő, hogy az előző téeszelnöknek nem volt előadói füzete, azaz az innen kimenő és bejövő iratokat nem iktatták. Gyakorlatilag az ügyiratkezelés nulla volt. így hát ezzel kellett mindent kezdeni. — Tulajdonképpen ez azt jelentette, hogy nem tudták, hogy honnan várhatnak pénzt, s hova, mit kell fizetnie a téesznek. Nem tudhatta tehát, hogy miként is áll ez a szövetkezet... — Azt megállapítottuk, hogy milyen kintlévőségeink vannak, de ebben a számvitel nem volt következetes. Bizonyítja ezt, hogy az 1983. évi késedelmes befizetéseket 1984. második felében kellett’ „behajtani”, és sajnos, még ez év első hónapjában is jött olyan követelés a gyulaji téeszhez, amelyet 1983- ban nem fizetett ki a téesz. A jogszabályok annak idején 15 százalékos késedelmi pótlékot állapítottak meg, azóta ez 20 százalékra emelkedett. Ezt most fizetni kell. — A gyulaji téesznek természetföldrajzi adottságai, s a népgazdasági terv szerint is adnia kellett azt, ami a kötelessége. Ezen a területen mit tapasztalt? — A téesz az előző évben nem tudta befejezni a talajművelési és tápanyagvisszapótlási munkákat, s ez mind 1984 tavaszára húzódott át. Anyagi lehetősége sem volt arra a szövetkezetnek, hogy az alapműtrágyákat megvásárolja — bár erre áthidaló megoldást lehetett volna találni. — Gyenge volt ez a gyulaji szövetkezet? — A téesz 1980-ban 1 millió forint veszteséggel zárt, sajnos, azóta ezt nem tudta kigazdálkodni. Hosszú évek során a fejlesztésre nagyon szűk lehetőség volt, hisz a korábban képzett alapokat is föl kellett használni a veszteségek rendezésére. — Mi volt az első munkájuk 1984 tavaszán? — Az elmaradt munkák pótlása. A 740 hektár kukoricából csupán 150 hektárt vetettek el. A május elsejei felvonulást a gyulaji téesznek a munkahelyen kellett megtartani, két műszakban végeztük a talajmunkát, a vetést, a növényvédelmet. A kukoricavetést május 5-re fejeztük be. — Hogyan juthatott ebbe a helyzetbe a szövetkezet? — Az elsődleges oka a széteső irányítás volt, s az, hogy a munkafegyelem, nagyon meglazult. Az emberek érezték, hogy gyenge az ellenőrzés, és akadtak kivételezettek, akik mindent megengedhettek maguknak. Hiányos volt a termelésirányítás is. a mezőgazdasági munkák ellenőrzése fél négy, négy óra körül befejeződött. Azok, akik a termelésben közvetlenül dolgoztak, úgy gondolták, hogyha a termelésirányítók munkaideje véget ér, akkor az ő munkaidejük is lejár. Ezt a gondolkodásmódot emberileg el is kell fogadni, mert megítélésem szerint a becsületes munkavégzést és a nyújtott műszakot csak az a vezető várhatja el, aki önmaga is így dolgozik. — ön miféle meggondolásból, indíttatásból, meggyőződésből vállalta ezt a munkát? — Hosszú idő telt el, míg ezt a kettős munkát elvállaltam. A dombóvári városi pártbizottság és a mezőgazdasági szövetkezetek területi szövetsége többször is megkeresett, mikorra igent mondtam. Én ezt a téeszt úgy ismertem adottságait tekintve, hogy jó, mezőgazdasági művelésre alkalmas a területe, olyan, ahol a növénytermesztésben sokkal jobb eredményeket lehet elérni, mint amilyeneket a szövetkezet produkált. Szerettem volna arról meggyőződni, hogy valóban a vezetés gyengeségének a következménye a kevesebb eredmény, vagy az ok kettős: a nem megfelelő vezetés, és a tagság nem kellő munkája, hozzáállása miatt nem olyan a gazdasági eredmény, mint ami lehetne. Ügy érzem, hogy a gyulaji téesz tagjainak többsége éppen olyan becsülettel végzi a munkáját, mint ahogy az más mezőgazdasági üzemben vagy ipari vállalatnál szokás. Természetesen itt is, mint másutt, voltak, akik egyéni érdekeiket tartótták szem előtt, és csak másodlagos kérdés volt a szövetkezeti közös tulajdon, a téesz érdeke. — A gyulaji és a döbröközi téesz adottságai mennyire különbözőek? — A területben lényeges különbség nincs. Ami a domborzati viszonyokat, illeti, Gyulajon 10—15 százalékkal több a dombos terület, de ez nem jelenti azt, hogy mező- gazdasági művelésre is alkalmatlan. A döbröközi',téesz- ben ugyanakkor 300 hektár a kotus föld, ahol a termelést megoldani nehezebb, mint a dombokon. — Milyen volt az eredmény 1983-ban Gyulajon, s milyen Döbröközön? — Gyulajon 1983-ban a névleges eredmény 2,7 millió forint volt. Ebből a kötelező alapvisszapótlásokat és a be nem állított követeléseket figyelembe véve, fejlesztésre semmi sem maradt. Adódtak viszont adósságok — 2 millió forint a KTA-nak, amit még 1980-ban vett föl a téesz. Üzemviteli hitelt kellett felvenni azért, hogy a tagságnak a 3 százalékos kiegészítő részesedést ki tudják fizetni. Ugyanakkor 1983-ban Döbröközön 26,5 millió forint Staudt Jenő, a döbröközi és a gyulaji téesz elnöke volt a nettó eredmény. A két téesz 100 hektár termő- területben tér el egymástól — ennyivel több a döbröközi téesz területe. — Mennyire ismerte ön a gyulaji téeszt? — Az utóbbi időkben ritkán fordultam meg a téesz- ben, nem is igen ismertem a termelésszerkezetüket. A hetvenes években elég gyakran jártam Gyulajon, akkor a Varga József volt az elnök, aki jó barátom volt, és sokszor folytattunk eszmecserét, főleg szakmai vonatkozásban, és a munkákban is segítettünk egymásnak. — Ügy hiszem, néhány tanulságot levonhatnánk abból, hogy a gyulaji szövetkezet miért nem tudott többre jutni a lehetőségeinél. — Hogy ez a szövetkezet miért nem jutott többre, mint a szomszédos döbröközi téesz? Ennek a megértéséhez na- gyon-nagyon vissza kellene nyúlnunk. A gyulaji téesz 1950-ben alakult, tíz évvel korábban, mint a döbröközi. Sajnos, négyszeri-ötszöri egyesülés és szétválás volt ebben a községben. Minden koncepció nélküli fejlesztés előfordult: a szélrózsa minden irányában lepottyan- tottak egy-egy magot. A későbbi fejlesztés során sem fordítottak gondot arra, hogy a munkahelyeket központosítsák, gondolok itt az állattartó helyekre, a gépműhelyre, a gépesítésre, a magtárakra. Ahány telep, annyi improduktív munkaerő, nappali- meg éjjeliőr kellett, s ez nem a megalapozott közgazdasági szemléletet jelzi. A beruházási döntéseket ugyanez jellemezte, csakúgy, mint a termelés- szerkezet kialakítását, vagy a gépesítést. Túlzottan nagyra fejlesztették az állattenyésztést, amelynek semmiféle reális alapja nem volt. kevés volt a gondozó és korszerűtlenek az állattenyésztési telepek. Ennek az lett a következménye, hogy éveken keresztül milliós, sőt, többmilliós veszteséggel zárt a szarvasmarha-ágazat, ezen belül is a tehenészet. Így aztán 1984. októberére a tehenészetet teljesen fel kellett számolni, mert a fiatal teheneket intenzív termelésre visszaállítani nem lehetett. A Booscop szaktanácsot adott: a szaporodás-biológiához, a takarmányozáshaz, a csülökápoláshoz, — a díjat fölvette, de gyakorlatilag semmit nem csinált. Az állatokat nem etették, nem ápolták szakszerűen, s az is előfordult, hogy a tejipar az itt előállított tejet — a minősége miatt — literenként 1 forintért vette meg. — Amikor a gyulaji téesz élére is került, kellett-e embereket elbocsátania? — Igen. És azt hiszem, ez nagyon szükséges volt ahhoz, hogy megszilárduljon a munkafegyelem, s azokat, akik itt maradtak, anyagilag és erkölcsileg is kellőképpen megbecsüljük, ök azok, akik a korábbi munkájukkal hozzájárultak ahhoz, hogy még súlyosabb állapot nem alakulhatott ki, itt a termelő- szövetkezetben. A munkaerővándorlás korábban is jellemző volt a téeszre — a jogi szabályok betartása nélkül. Helyére kellett tenni ezt is. Huszonnégy dolgozó változtatott munkahelyet, és nem mindenki fegyelmi okok miatt. Akadt, aki úgy vélte, nem biztos a megélhetése a téeszben, hisz túl sok ígéretet kapott, amit nem tartottak be. Szívesen visszajöttek volna már sokan a szövetkezetbe — kevesebb bérért, mint amit korábban kaptak —, de a téesz vezetősége úgy gondolja, hogy a rendelkezésre álló munkaerővel meg tudjuk oldani a jelenlegi termelést, munkát. — Hogyan tud egyszerre két téeszben gondolkodni, különösen most, amikor az új gazdasági szabályozók is életbe lépnek, hiszen a két téeszt nem lehet egy kaptafára szabni. — A két téesz elsősorban anyagi lehetőségeiben tér el egymástól. A döbröközi téesz 16 éve saját anyagi erejéből gazdálkodik, hitelünk nincs, s évente 15—19 milliós fejlesztést tudunk végrehajtani. A gyulaji téesz 1984-ben is közel 22 millió forint 14 százalékos kamatú fejlesztési hitelt volt kénytelen igénybe venni. Egyszóval teljesen más szemléletet igényel a döbröközi téeszben egy döntés, mint a gyulaji termelőszövetkezetben. Szerencsés helyzetben vagyok, hisz Döbröközön az irányítás igen jó csapatmunka, a kollégákkal kora reggel, délután, szombaton vagy vasárnap megbeszéljük a gazdálkodás dolgait. Ez számomra nagyon megnyugtató, s több időt tudok a gyulaji téeszre fordítani. — Az eddigi gyulaji munkájának, illetőleg a vezetőség munkájának mi az eredménye? — Míg 1984. márciusáig 7 millió üzemviteli hitelt vett igénye a szövetkezet, addig 1985. április elejéig csak 3 millió kölcsönpénzeszközzel gazdálkodunk — 5 százalékos kamattal. — Két vezetőség, két gazdaság, két pártalapszervezet, kétféle mentalitású tagság. Hogy bírja ezt a tempót? — Egyre nehezebben. Tudomásul kell vennem, hogy elmúltam húszéves, és 25 éve őrlődöm az első vonalban. Tíz évvel ezelőtt még nem tudtam, mi a fáradtság. Most már, sajnos, tudom ... Itt nem 8, hanem 14—16 órás munkaidő van, nincs szabad szombat és vasárnap. Mert ha követelek, akkor elsősorban nekem kell példát mutatnom, helytállnom. A döbröközi kombájnok kukoricabetakarítás idején fél hétkor már Gyulajon voltak, a gyu- lajiak fél nyolckor ébredtek. Talán ez is egyfajta példa a lelkiismeretes munkára. Vigyáznunk kell, pontosnak lenni, mert a mezőgazdaságban egy-egy napos késés 100 ezres, milliós károkat, lemaradásokat okozhat. Ha aratni kell, és ha 16 órát enged a természet, akkor aratni 16 órán át kell. Ügy érzem, nem lesz gond, hisz az elmúlt évben már bizonyított a gyulaji tagság, nem sok külső munkára szorultunk. Idén kései tavaszi kezdés előtt állunk, de munkahelyi tanácskozáson minden területen részletesen ismertettük a tagság előtt álló feladatokat, s úgy érzem, hogy ezt mindenki megértette. Bízom a gyulaji téesz tagságában, abban, hogy amivel a természet késleltet bennünket, azt lendületes hozzáállással, szorgalommal pótolni tudjuk, s úgy érzem, abban is bízik mindenki, hogy sikerül itt, Gyulajon a holtpontról elmozdulni, ésszerű, megalapozott közös döntések alapján. D. VARGA MARTA Fotó: BAKÓ JENŐ Nézegetem a kinyílott barkát. Halványzöld tőből pelyhes selyemgubó emelkedik ki, csillogó fehér, a tövénél szürkés. A selyemgubóból ezüstfehér tűhegyek ágaznak szét, a végükön sárga pontok. Ha hozzáérintem az ujjam, sárga lesz az is. Virágpor. Hány tűből állhat a barka tüskés-puha virága? Számolni kezdem, harmincnál abbahagyom. Talán száz. vagy kétszáz. Kétszáz’virágpor-pötty. A lexikonok szerint a barka kocsánytalan virágokból áll. Ezek elnyílás után mindenestül lehullanak. Gumónként kétszáz pötty virágpor a földben. Imponáló gazdagság. Imponáló pazarlás. Vagy imponáló biztonság. Persze, méretek kérdése az egész. Egy bogárnak a kétszáz virágpor-pont jelentős mennyiség. Az embernek nem. Ha mondjuk festéket akarna csinálni a sárga virágporból, több tucat fiatal fűzfát kellene letarolnia. Kivonná, festékké koncentrálná a sárga anyagot, s a több tucat fűzfa élete árán megfestene vele egy női sálat. A sálat egy nő nyakába tenné, egyszer-kétszer-tízszer. Aztán a sárga sál kimenne a divatból, és a szemétre kerülne. Mire esetleg visszaalakulna fűzfává; talán több száz év is beletelne. De manapság nincs idő kivárni ilyen lassú folyamatokat. Semmire sincs idő. Az idő is relatívvá vált. Tartalma bizonytalanná. S vele a barkák sorsa is bizonytalanná. * * * Nézegetem a kinyílott barkát, selymes, fehér színeit, amelylek legalább tízfélék, a sűrű szürkésfehértől a csaknem eltűnő ezüstfehérig, azt a kis leheletnyi zöldet a tövén, s a két szélső kontrasztot: a szár mélybarnáját és a kis tűk végén vakító kénsárgát. Talán ha festő lennék. Talán ha ismerném ezeknek az árnyalatoknak a lelkét. Talán ha úgy élnének bennem, mint muzsikusban a dallamok. Talán ha nem lenne szükség szavakra. Szavakra: nevekre. A névtelen színek mind személyes ismerőseim lennének, nem téveszteném össze őket soha senkivel. Egyéniségük rejtelmeit szavak nélkül megkísérelhetném papírra menteni. Vagy a formákat legálább. A tojásdad tövet, ami ott a végén, ahol a tűk egészen sűrűvé válnak, amorffá halványodik. A vonalkák rendszerét, a párhuzamosok lassú szétválását, azt a legyezőszerű feszülést, ami benne van ebben a mozdulatlanságban. Mozdulatlanság? Ez sem igaz. Holnapra, vagy tálán már estére, a barka gumója elszakad az ágtól és leesik. Ha mozdulatlan volna, ez sose következne be. Gsak ezt a mozgást nem látom. Szeretnénk hinni, hogy amit nem látunk, nem létezik? Nem, inkább szeretnénk tudni, mi az, amit nem látunk. BARKA Szeretnénk megragadni. De hogyan? A szavak gyengék, kopottak. A barka nem mozdul a vázában, mondom, de tudom, hogy mozog, láthatatlan és rettenes erők mozgatják. A barka ugyanis él, és ezáltal feltartóztathatatlanul halad a halál felé. Lehet, ha festő volnék, és bár nem igényelném, hogy nevet adjak a színeknek, akkor is tehetetlen lennék. Lehet, talán tudnám, hogy a színek sem állnak meg egyetlen pillanatra sem, sűrűsödnek, sötétülnek, fakulnak, s elég a megörökítésre vágyó szem egyetlen rebbenése, már nem azonosak önmagukkal. Mi hát akkor ez az ámokfutó igyekezet? * * * Nézegetem a kinyílott barkát, immár mint egy soselátott jelenséget, valami idegent és megfejtendőt. Ami annyit jelent: azonosítandót. Azonosítani kellene önmagával, elhelyezni az ismert jelenségek rendszerében. Virág? A nárciszok, tulipánok, ibolyák között inkább holmi rovarra emlékeztet. De nem rovar. Rusztikus kézimunkák része, műanyag karácsonyfadísz is lehetne. De mégis: inkább valami bizonytalan szerves alakulat, a mohák, pókfészkek, elszáradt növényi rostok, megpöndörödött levélmaradványok, galacsinuk televány-világából. Az átváltozások, a körforgás félreismerhetetlen jegye süt belőle. A hovatartozása. Aztán hátrább lépek, és elébem tárul a barka — nem az az egyetlen, nagyító alá vett kis képződmény, hanem az egész ág. Pompázatosán ülnek a sárgásfehér selyem- gubók a hosszú ágon. az ág hegye az ég felé tör. Az üvegedényben víz csillog. Az ablakon át látható egy másik faág, azon ugyanez a csillogás, a tavaszi eső lehullni készülő cseppjei. Most, ebben a pillanatban kúszik el a felhő a nap elől, az ég, az ablak, a vízcseppek, minden felfénylik. A kis tüskés gubók mintha kigyulladtak volna, aranysárgán fénylenek. Kimondom a nevét: barka. Napfényben úszó nedves rétek jelennek meg a nyomában, madárcsicsergés, pattanó rügyek, illatok. Szép lányok, gyerekek — kezükben virágzó fűzfaág —, nevetés. Húsvéti kalácsban mazsola, festett tojások, locsolkodó legények viháncalása, szoknyák perdülése, friss víz, hajfonatok, egy kútkerék nyikorgása, hajdani szekerek lassan forgó kereke, rég elporladt ifjak fehér ingeujjia, rég elporladt szájak, ahogy kimondták: barka. Ez mind ő, ez a semmi kis növény, ez az emlékezetre nem érdekes esemény egy vázában, ez a miniatűr futó kaland életünk millió futó kalandja közt. Maga a szédítő viszonylagosság. És maga a biztos pont is, az örökkévalóság, a tavasz kiirthatatlan valósága.
