Tolna Megyei Népújság, 1985. április (35. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-04 / 79. szám
e Képújság 1985. április 4. — Itt Tevelen, az iskolátokban rendezett farsangi összejövetelen megnyertétek a jelmezversenyt. Minek öltöztetek föl, illetve mit jelképeztetek? Mielőtt válaszolnátok, állapodjunk meg, ha a kérdés mindkettőtöket érint, akkor Zsuzsi válaszoljon mindig előbb. Tehát? — Én földgömb voltam, s a békét jelentettem, mert a jelmezemre rá volt írva, hogy ..Békét a világnak!”, és mert a íöldgömböt kékre festettük. A kék a béke színe. A kezemben pedig igazi élő galambot tartottam. — Az én jelmezem rakéta volt. Tulajdonképpen a háborút jelentette, de ráírtuk, hogy „Nem!”. Vagyis, hogy nem akarunk háborút, nem akarunk MX-rakétálkat. Szóval én a háború elleni tiltakozást jelképeztem — minden magyar .gyerek nevében, mert a „NEM” piros-fehér- zöld szaLagra lett írva... Persze... — Folytasd, Erika! — Szerintem minden ország minden gyereke fél a háborútól, s ha van rá lehetősége, tiltakozik is ellene. Azért volt a szalag piros-fe- hér-zöld, mert mi magyar gyerekek vagyunk. — Erika! Hiszel abban, hogy a gyerekek tiltakozása is segíthet megakadályozni a háború kirobbanását? Szóval Jelent valamit? Mennyit? — Ügy gondolom, hogy igen. Mert a világon sok gyerek él. A sok gyereknek sok anyukája és apukája van. A gyerekek és a szülők általában ugyanazt szeretnék, vagy ugyanazt nem szeretnék. Azt hiszem ha nagyon sok ember fog össze... — De mégis fegyverkeznek. S akik azt teszi, azoknak is vannak, lehetnek gyermekeik. — Az a jó, ha vannak. Mert ákkor tálán miattuk nem robbantják ki a háborút. Otthon arról szoktunk beszélgetni, hogy lehetetlen, hogy valaki elkezdje ledobni az atombombákat, vagy beindítsa a rakétákat. Mert, ha igen, akkor tudnia kell, hogy nem ő maga, sem a családja, sem azok, akiket szeret, nem maradnak életben. I — Térjünk vissza a jelmezetekre. Honnan az ötlet? S hogyan készültek el a több napos munkát igénylő „öltözékek”? Tehát Zsuzsi... — Egyik este apu valamilyen gyűlésen volt. Beültünk a szobába, s anyuval beszélgettünk. Szóba jött minden, s egyszer csak kitaláltuk, hogy én földgömbieszek. — Én is szerettem volna valamilyen jelmezt s akkor támadt anyunak az MX-ra- kéta ötlete. Át is szaladtunk a szomszédba Jáhn Elemér tanár bácsihoz. Nagyon tetszett neki a tervünk, de azt mondta, hogy Zsuzsi jelmezét ne úgy készítsük, ahogyan eredetileg akartuk, vagyis ne zászlócskákat tegyünk a hosszúsági és szélességi köröket jelentő drótokra, hanem vonjuk be a földgömböt valamivel. | — Es bevontátok. — Igen. Apu és anyu egész éjjel hegesztették a drótokat. Utánia bevontuk folpaokkal, azt meg kékre festettük be. Színtelen ragasztóval földrészeket ragasztottunk rá. Én is segítettem. Festeni, meg ragasztani. Ja, azt még nem mondtam, hogy kék harisnya és fehér csizma volt rajtam, meg fehér prém. — A rakétát meg műszaki rajzlapból ragasztottuk össze és szürke olaj festékkel festettük le az egészet... Rajtam piros harisnya volt, az a lángokat jelképezte. A feliratokat már mondtuk. I — Igen. És azt is, hogy a társas versenyben első helyezettek lettetek. — Egy nagy tortát kaptunk. — Mit szóltak az osztálytársaitok a jelmezetekhez? — Nagyon tetszett mindenkinek. Az egyik megkérdezte, hogy nem volt-e nagyon nehéz a földgömlb. — Az én osztályfőnököm nagyon örült, s azt mondta, hogy igen jó volt az ötlet. Az osztálytársaim közül néhánynak elmondtam hogy mit jelentünk mi ketten Zsuzsival. De a legtöbb előre nem tudta. Csak a címet mondtuk be a felvonuláskor. De azért értették... Nekik is eszükbe jut, hogy milyen borzasztó lenne a háború. — Mi jut eszetekbe, amikor a háború szót halljátok? — Hogy meghalnak az emberek. Hogy a gyerekek szüleit elviszik. Hogy egyedül maradunk... És nagyon félünk... És hideg lesz mindenhol. — Nekem pedig az, hogy embereket ölnek, házakat rombolnak, mindent kifosztanak. Hogy olyian bombákat dobnak le, mint Hiroísi- mában, és elpusztul minden... S ha nem, akkor tíz, húsz-harminc év múlva is nyomorék gyerekek születnek. És nem lesz fű sehol, a növények is kipusztulnak. Mert most az emberek már nem lövöldöznék egymást. Szóval nem lehetne megmenekülni. I — Honnan tudjátok, hogy milyen a háború? Hiszen szerencsére békében születtetek és éltek. — Beszélgetünk róla otthon is, az iskolában is. Meg a tévében is láttunk háborús filmeket. Egyszer olyant láttáim, hogy amikor vége lett a háborúnak, szép fehér ruhába öltözött egy asszony, és egy halom virággal ment az állomásra és várta a férjét. És leszálltak a katonák a vonatról, ő meg mindenkinek az arcába nézett... és a férjét nem találta. Nagyon sirt. — Zsuzsikám, te nehogy sírjál! Én azt hiszem, hogy nekünk nem kell sírnunk! Inkább beszéljünk még a filmről, aminek az volt a címe, hogy Szállnak a dar- vak. Emlékszel? A néni szétosztotta a halom virágot. Mit gondolsz, miért? — Mert rájött, hogy béke van. Mert hazajöttek a katonák... És lehet, hogy arra is gondolt, hogy az ő férje egy másik vonattal érkezik. — A háborúról nekem is az jut először az eszembe, hogy a gyerekek elveszítik a szüleiket. Meg az is, hogy milyen jó családban élni. Mert, ha nagyok leszünk, mi is családot akarunk, gyerekeket. Olvastam az Emberi sorsot. Szép, de nagyon szomorú könyv. Amikor az ember hazajött a háborúból, s rátalált a kisfiúra... aztán ketten mentek tovább. I — A barátnőkkel, barátokkal is szoktatok beszélgetni a háborúról és a békéről? — Mi nem. Mi inkább játszani szoktunk. Főleg a babákkal. Fölöltöztetjük, kocsiba tesszük, sétáltatjuk őket. — Mi igen. Főleg a barátnőmmel, János Emmivei. Egyik reggel is az volt a téma. Korán jöttünk az iskolába, mert héttől németünk volt. Mondtam Eminek hogy a szovjetek és az amerikaiak tárgyalnak, azt hiszem Genfben. A szovjetek azt akarják, hogy egyenletesen csökkentsék a fegyverek gyártását. Emmi pedig azt válaszolta, hogy milyen jó is lenne az, mert akkor a megmaradó pénzen házakat, iskolákat lehet építeni, meg hogy mindent széppé lehetne tenni. És akkor talán nem lennének éhező gyerekek a világban... Mit akartál mondaná, Zsuzsi? — Azt, hogy a múltkor is láttuk a tévében, hogy az egyik országban a gyerekek is sorban álltak kis tálakkal az ennivalóért. Olyan soványak voltak, hogy kilátszott a csontjuk. A felnőttek meg lövöldöztek. Ott nem lehet játszani a gyerekeknek, nem épülnek házak, senki nem vesz bútort, nincs szép ruhájuk. Az anyukám mondta, hogy nem is tanulhatnak a gyerekek. — Ti hogy tanultok? — Mind a ketten 4,3-at értünk el félévkor, de év végére jobbat szeretnénk! — Es szép ruháitok is vannak, ugye? Mondjad, Zsuzsi, mig Erika visszajön az iskolarádió stúdiójából. Biztosan nyert valamit a szóláncért, hiszen azért mondták be a nevét. — Van ám sok szép ruhánk. A legtöbbet anyukánk varrja. ö varrónő. De mindig megbeszéli velünk, hogy milyent szeretnénk. Most a legújabb a legszebb. Azt a farsangi bálra csinálta. Alul a szoknyáján fodrok vannak. Az anyag piros és kicsi fehér csüngök vannak rajta. Fölül együk fele a szoknya anyagából van, a másik meg fehér. Ejtett vál- lú és csónak kivágású. Szóval nagyon érdekes. Én nagyon szeretek Erikával egyforma ruhában árni. — Tessék, Zsuzsi! Itt a nyeremény. Az egyik csoki a tiéd, a másik az enyém. I — Gratulálok a nyereményhez, Erika. És ahhoz is, hogy olyan természetesen adtad nyereményed felét Zsuzsinak. Mindenben ilyen jól megértitek egymást? — Igen. Persze, néha előfordul, hogy összeveszünk. Főleg Zsuzsi dugja föl az orrát. S olyankor átköltözik a másik szobába. Én meg könyörgök neki, hogy jöjjön vissza. De van úgy is, hogy magától jön. Ez attól függ... — Hány szobátok van, hogy csak úgy költözködhettek? — Sok. És szép új a házunk. A mi utcánk, az Ifjúság utca a legszebb... Szerintem. Mert újak és nagyok a házak. Nálunk is vannak fölül szobák, meg alul. — Egyébként négy szobánk van. azokon kívül a konyha, a fürdőszoba... Olyan érdekes volt reggel a német óra. Minden gyereknek el kellett készíteni a házuk alaprajzát, majd a helyiségeket németül mondtuk... De folytatom: kamra, kazánház, raktár, garázs. Azt hiszem, megvan minden. A szobák meg úgy vannak, hogy a nappali az mindenkié, van egy hálószoba, az a szüléinké, a gyerekszoba kettőnkké, s van még egy szoba, az is jól néz ki... hát oda szokott Zsuzsi átköltözni. Meg tanulni is ott, így nem zavarjuk egymást. — De azért fölmondjuk egymásnak a leckét. I — Édesapátok hol dolgozik? Mivel foglalkozik? — Kőműves. A téeszben dolgozik meg már dolgozott itt az iskoláhan is. — Persze, hogy dolgozott az iskolában. Társadalmi munkában, amikor az új rész épült. Utána meg anyu is járt ide meszelni,, ablakot tisztítani. I — Mi az a társadalmi munka? — Amikor az emberek együtt dolgoznak... és azért megdicsérik őket. — De az a lényege, hogy szeretnék, ha valami megépülne, de a falunak nincs rá pénze, vagy egyikét évet várni kellene rá. Akkor ösz- szefognak az emberek, s ingyen megcsinálják. Az apukám azt mondja, hogy olyankor úgy dolgozik mindenki, mintha a boldogsága függne tőle. 1 — Lehet, hogy az iskola megépülésétől függött is! Hiszen mindketten ide jártok. De hallottam, hogy ti, nagyobb gyerekek is „beszálltatok” a munkába. — Igen. Szombaton és vasárnaponként jöttünk, s például adogattuk a téglát. Láncba. Meg, amit kellett. És igazán tudtunk örülni, amikor elkészült a kilenc tanterem, s amikor hatodiktól itt tanulhattunk. — Említetted, Erika, hogy nagyon szerettétek az alsós tanitónéniteket is, aki most Zsuzsiék osztályfőnöke. Miért? — Ja! Az Ambrus tanár néni... Persze, sok ilyen van az iskolában. Legfőképpen azért szeretjük, mert nagyon kedves, soha nem kivételezik senkivel, de igen szigorú, s lehet kérdezni bármit tőle, mindenre válaszol, mindenről beszélget a gyerekekkel. I — A sok beszélgetés is sugallta számomra, hogy szeretitek Tévéit és szeretitek az iskolátokat. — De még mennyire. Mert olyan szép. — És azért is, mert rengeteg programunk van, nagyon jó az úttörőcsapat, nyáron táborozunk. Idén is megyek Béla-telepre, tavaly pedig vándortáboriban voltam. S a táborban is jó, hogy ugyanúgy rendet kell tartani, mint otthon. — Én meg Bonyhádon is szoktam nyaralni a mamá- méknál. I — Gondolom, hogy idén is szeretnél a mamádéknál tölteni néhány napot, igaz, Zsuzsi? És még mit szeretnél? — Ha mindig jó tanuló lennék! — És Erika? — Én is szeretnék mindig jó tanuló lenni, de leginkább az lenne jó, ha a világon minden gyerek ilyen szépen és jól élhetne, mint ahogyan mi. V. HORVÁTH MÁRIA Emberből EMBER Negyven év! Sokaknak mintha tegnap kezdő------------------------ dött volna, mert minden napját n emes bélyegként bőrünkbe égette a történelem. Negyven esztendő! Sokaknak könyvek lapjairól, filmszalagokról, dokumentumokból megszólaló múlt. Négy évtized! Nép, nemzet, közös, maga formálta — fényesítette, sötétítette — sorsa; tegnapja, jelene. holnapja. Negyvenszer tizenkét hónap, negyvenszer ötvenkét hét: mi mindenre volt elég, s mi mindenre nem! Az ország teljes felszabadulásának dátuma április negyediké, ehhez a naphoz kötött a négy évtized, a negyven esztendő, ám előtte már hetek, hónapok sorakoztak egy új történelem naptárlapjain, a felszabadítók nyomán egy nép indult neki, indulhatott neki a szabadság birodalma felfedezésének. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés első ülésén — 1944. december 21-én, csütörtökön — elfogadott, a magyar néphez intézett szózatban ez áll: „Szabadságot, széles körű politikai jogokat biztosítunk a dolgozó tömegeknek, hogy megvédhessék érdekeiket és hallathassák szavukat az ország ügyeinek eldöntésénél.” Megvédhessék ... hallathassák ... Akkor még nem tudtuk — és jó, hogy nem tudtuk, mert beleroppanhattunk volna a tudatba, teherbe —, micsoda iszonyú rendet vágott sorainkban a háború. Félmillió halott, félmillió deportált, egymillió hadifogoly keleti és nyugati égtájak alatt, százezrekre rátelepült — a jogos, az oktalan — félsz, aminek hatására elhagyták az országot. Sorsok tragédiái, éles szögű kanyarjai mellé azután oda kellett írnunk az anyagi veszteséget, a háború következtében Magyarország nemzeti vagyonának negyven százaléka pusztult el. Innét indultunk. Rettenetes mélység ...? Igen. az, de éppen ezért mámorító a magasság lehetősége. Lehetősége annak, hogy EMBER legyen az ember, sorsában, önérzetében, méltóságában az, mert a saját gazdája, mert jelene, holnapja kovácsa most már, megkapva történelme legnagyobb lehetőségét. Ezer minden ellen kellett harcba szállni, de a legfőbb, a legnagyobb küzdelembe önmagunkkal bocsátkoztunk, a kisemmizeteknek, az ezerszer megtiportaknak, a mindig meggyötörteknek sikerek és bukások közepette vált legfőbb kincsévé a többé már nem görbülő gerinc, az alázkodástól. kiszolgáltatottságtól mentes mindennapi kenyér, a jog a szólásra, a hit az egyenrangúságban. Micsoda csata volt ez! Mert emlékezzünk csak, Illyés Gyula mit írt a Puszták népében: „A puszták népe alázatos; nem számításból, vagy belátásból az, hanem meglátszik még tekintetén is és abból is, amint akár egy madárkiáltásra fölkapja fejét, hogy örökségből, szinte vérmérsékletből, évezredes tapasztalatból az.” Igen, évezredes volt a tapasztalat; négy évtized elűzte ezt a lidércnyomást. Nem maradéktalanul, nem nyomok nélkül űzte el, úm egyre gyorsabb tempóban nevelte fel ez a négy évtized azokat, akik már nem tudták — nem kellett megtudniuk —, ki mindenkit illet meg a lekapott sü- veg, a bokacsattogtatás, a szobájából való hajlongva kihátrálás, az ezek jelképezte alá- és fölérendeltségi viszonyrendszer. Az így felnevelkedcket természetesen azok nevelték ilyenné, akik még tudták mindezt, megszenvedték. akik másokat nevelve, magukat formálva éltek, azaz kettős teherrel, terheléssel. Kettős teherrel, terheléssel éltek, élnek. Mert nemzetgazdaságot kellett új alapokon teremteni, s közben önmagunkat is újjáteremteni. Kettős teremtés tehát? Nem, ném: egy! összefüggnek, egymás nélkül csonkák, együtt egészek, egészük formál emberből EMBERT. Tények, tapasztalatok sereglése négy évtizeden át a tanú rá, micsoda roppant bonyolultságú ötvözete nagynak és kicsinynek ez a formálás, formálódás. Ezer élve szülöttből egyéves kora elérése előtt 116 halt meg 1941-ben, most tizenkilencnél tartunk — és sokalljuk. Tízezer lakosra 11,6 orvos jutott 1938-ban, most 31, akkor a lakosság 31 százaléka volt jogosult társadalom- biztosításra, 1975 ófa minden magyar állampolgár jogosult is egyben, s mégis, mennyi — nem indokolatlan — gondunk, bajunk van életünk e részének intézmény- rendszerével ...! Az emberebb ember ön- és közteremtése megjár sugárutakat és ösvényeket, a szocializmus makro- és mikroköreit úgy szövi át. hogy egyre szorosabbá teszi egyéni és társadalmi sors kapcsolódásait. Emlékezzünk csak: 1949-ben a tizenöt évnél idősebb népesség minden százas csoportjából hetvenötén voltak azok, akik az általános — a korábbi elemi — iskolának legfeljebb a hetedik osztályáig jutottak el, döntő részük azonban két—négy osztályt járt ki csupán. Innét indulva lehetséges igazi hatásában látni azt, hogy míg 1938-ban 12 ezer volt, addig napjainkban százezer a felsőfokú oktatásban részesülő, hogy abban az utolsó békeévben 9,2 millió példányban jelent meg könyv hazánkban, most pedig 100 millió felett járunk. 's Száraz adatok, mert folyamatok végső sűrítései az előbbiek, bennük, mögöttük azonban családok, egyének tíz- és százezreinek küzdelme, erőfeszítése megélhetésért, tudásért, majd szellemi. anyagi gyarapodásért, új, kis és nagy közösségeket jellemző magatartásmódokért, egy másfajta világlátásért, érdekegyeztetési mechanizmusért. Az érdekegyeztetés rögös útja olyan tájakon kanyarog, mint például az, hogy a felszbadu- láskor minden tíz aktív keresőből kilenc fizikai foglalkozású volt, ma ez az arány hét; a fizikai dolgozók körében folyamatosan emelkedik a szak- és betanított munkások, csökken a segédmunkások részesedése; a kereső nők negyven százaléka szellemi, ügyviteli pályán található ... s folytathatnák tovább annak igazolását, miként követelt egyéntől többet a társadalom, s mi módon gazdagodott erkölcsiekben, anyagiakban e többet nyújtás fejében az egyén. Százezrek milliók sejtjeiben él sajátos’ génként ■ ' a tudat, mivé lehettek, lettek — emberből EMBERRÉ —, dm más százezreknek, millióknak már készen kapott igazság a szocializmus igazsága, értékrendje, múltja, jelene és jövendője. Ne kérjük számon egyik csoporttól sem azt, amit objektív történelmi helyzete, szerepe határozott, határoz meg, de igenis, legyen — tükörbe nézésként — önelszámoltatás, közszámvetés tárgya az, miként lettünk, leszünk emberebb emberré. Miként leszünk olyanná. hasonlóvá, aki Veress Péter szavaival — azt mondhatja, „a szívem az osztályomé, a lelkem a szépségé, az eszem a szocializmusé.” MÉSZÁROS OTTÓ- Antal Zsuzsanna harmadik és Antal Erika hetedik osztályos tanulókkal
