Tolna Megyei Népújság, 1985. április (35. évfolyam, 76-100. szám)

1985-04-04 / 79. szám

1985. április 4. NÉPÚJSÁG 7 Izményi terefere „Nekünk már ez a ..." Régen volt — az egészen fiatalok úgy tartják, talán igaz se volt —, hogy Győré társközségének, Izménynek a lakosságát ezren felülinek számolták. A székhelyközség­től nem messze, s egy domb mögött megbúvó falucska soha nem volt se nagy, se különösebben híres-neves. Utóbbi akkor lett, amikor az alaposan megcsappant la­kosságú Izmény ismeretlen­ségből kilépő hagyomány- őrzői kiénekel ték-táncolták- verselték-mesélték a Röpülj pávában az elsőséget. En­nek előtte, még a megye la­kói között is akadtak olya ■ nők, akik nem tudták el­igazítani a kérdezősködőt abban, hogy merre is kell menni, hol van az az Iz­mény. Az ország más vidé­kein lakók? Azok tán azt sem sejdítettók, hogy Tolna megye felé kell tekintgetni, s egy megyetérképen keresgél­ve lehet csak megtalálni a piciny települést. A sok nemtudom a jeles győzelem után váltott tudjukra. Anél­kül persze, hogy a régmúlt­ra is fény vetült volna. Ez a lakosságában megfogyatko­zott, el is öregedett kisköz­ség tulajdonképpen több, mint 600 éves már, 1378- ban Tóth-Izmény Kdrály-Iz- mény néven említtetett. De őriznek olyan feljegyzéseket is. melyeken Izmén és Iz­mény néven szerepel. A köz­ségbe mezőgazdasággal fog­lalkozó német ajkúakat 1723- ban telepítettek. A fölsza- baduíiást követően cserélő­dött ki itt is a lakosság. A betelepültek kisebb része felvidéki, zöme székely. Iz­mény ma 180 házat szám­lál, 670 lélekkel. Már hat éve ennyien laknak itt, ami azt jelzi, hogy ami olyhosz- szan fájt a szíveknek; „ke­vesebb fiatal megy el ha­zulról.” Halnak is, születnek is, mégis megállt a fogyat­kozás. S bizony ez látszik a falu képén. Elsőbb a tele­pülés kapuját jelentő dom­bon, a körzeti iskola épüle­tén, s ez mögött kétszintes sorházaknál, S lent, a falu- központban, ahol csizma nél­küli is lehet immáron köz­lekedni. Szilárd az út, meg­építették. Rendezett a köz­pont. az öreg házak egyik­másika vetekszik takaros­Zsók Ágoston nyugdíjas bányász Ságban az újakkal, s nem­csak úgy, hogy nagyobbra vágott ablakszemeket kap­tak a faragott faoszlopos tornácú régi sváb házak. — Nyugodtak itt az em­berek — mondja Komáro­mi Lajos nyugdíjas téesz- tag, aki tanácstagja, vb-tag- ja is ez idő szerint a közös tanácsban az izményieknek. A jókötésű, 61 éves férfi a padlásról kászálódott le jöttünkre, ott hagyva az egyenletesen zümmögő mor­zsológépet. Nem sürgős a dolga. Múlt héten adott le két szerződött bikát, így most kevesebb kicsit a do­log. Igaz, a malacok ugyan­csak étkes jószágok. De estig csak meg lesz morzsolás után a darálás is. — Nemcsak ott kint az is­kola fölött építkeznek a né­pek — adja tudtunkra —, hanem itt lent a faluban is, a régi házak helyére, vagy mellé, hogy aztán lebontas­sák a régit. Pedig némelyi­kért kár. Még akkor is az, ha az öreg házak között akad 100—150 éves is. Akarunk ilyet látni? Sétáljunk át Zsók Ágostonékhoz. Ott lak­nak szemben az italbolttal, abban a nagyon szép, ren­dezett előkertű és gazdasági udvarú házban. Hát igen ... volt bizony gond évekkel ez­előtt a házhelyek hiánya mi­att, sokan nem költöztek vol­na innen el, ha időben gon­doskodik a tanács új házhe­lyekről. Az is nagy áldás lesz, ha annyi kínlódás, vita után megoldódik végre az ivóvízellátás. Azt a szép, nagy tervet betemette az idő, hogy majd Nagymányok regionális vízműve ellátja a térséget egészséges vízzel. Hat évvel ezelőtt kelteződött ez a terv, de reménynek se volt eléggé megalapozott. Mondjuk, hogy iskolás gyerekeket láttunk itt nem messze a tűzoltószertár előtt rendkezkedni és ugyancsak serényen forgatják a tavaázi nagytakarításhoz szükséges szerszámokat. Azt feleli er­re, hogy a közterületek rend- beszedése az ünnepre, ápri­lis 4-re és a mindjárt utána ránkköszönő húsvétra a fia­talok dolga. A porták előtt, a portákon pedig a tulajdo­nosoké. Ahogy a hat évvel ezelőtti évben egy főre négy­száz egynéhány forint érté­kű társadalmi munkarész is. Tavaly már 1957 forint, s ha hisszük, ha nem, 1 millió 276 ezer forintot tett ki a la­kosság hozzájárulása a fej­lődéshez. Azt a kötődést is reprezentálva, amit nem sok­kal ezután Zsók Ágostonná, Erzsi néni juttat kifejezésre, amikor a hogy, s mint van­nak itt 1985 tavaszán kér­désre azt feleli: — Műnk itt vagyunk itt­hon, s nekünk ez a szép is, meg a jó is. Nem tudni, mi vár itt még tavaszi tisztogatásra, ren­dezgetésre, mert olyan a nyugdíjas bányász, Zsók Ágoston portája, s belül a hajléka, hogy reá két jelző illik leginkább. Egyik: idil­li. A másik: patika tisztasá­gú. Még a pázsittal szőnye- gezett gazdasági udvar is. Házigazdánk 63, hitvestár­sa 65 éves. Négy felnőtt gye­reket mondanak magukénak, s unokákat is. Déváról, il­letve Felvincről .kalandoz­tak ide, ahova atyafiságuk korábban érkezett. Ágoston bácsi — aki földművesből lett bányász, amikor nem bírt a 23 hold földdel — ne­gyedszázados bányászkodás után, 56 évesen ment nyug­díjba. S bizony igen sokáig állt ki a kapuba déli órán, amikor indult.a három autó­busz a műszakba igyekvő bányásztársakkal. — Azt szerettem a bá­nyában, azt az emberközös­séget — mondja, s nem ke­vés nosztalgiával fűzi hoz­zá, hogy akkor még bányá­ba jártak innét úgy 180— 186-an. Most meg? Talán ha 30 aktív bányásza van a fa­lunak. Nyugdíjasa viszont annál több. Pedig lehet ám itt fiataloknak is nyugodtan, szépen élni. Ok, mindenesetre így él­tek, élnek, s nem meglepő, hogy négy, maholnap közép­korúnak nevezhető gyerme­kük — a lány, aki itt lakik —, s a többiek a városlakók, Fábián, Lajos és Ágoston szí­vesen látogatják a családi fészket. Van itt minden, ami a dolgot mindig találó, de pihenésre is érdemesült öre­geknek kell. Itt tanyáznak, mert ide futnak be az ele­gáns buszok. Nincs érkezés, búcsúzás, ami Ágoston bácsi figyelmét elkerülné. — Maguk biztosan sokfe­le járnak és sok szebb falut látnak — jegyzi meg Erzsi néni visszautalva első meg­szólalására. Arcán mosolygó várakozás, majd elégedett­ség. Hát persze, hogy akad rendezettebb, szebb is elég. De értjük, az igazát. Kinek- kinök az a legszebb, legjobb, ami az övé. Az izményiek­nek, Izmény, a kicsi haza. Topogás, kopogás odakint. Mii megyünk, két piktor tel­jes munkadíszben igyekszik befelé, hogy ha lehet, még szebbek legyenek az ünne­pek. — Jöjjék el máskor is — szól utánuk a ház asszonya most már a mester két fo­gadva, ml meg úgy keze­lünk Zsók Ágostonnal, hogy viszontlátásra. Mert tényleg meg kellene írni egyszer majd ennek a nagyon egy­másnak teremtett, hazatalált emberpárnak a történetét... LÁSZLÓ IBOLYA Fotó; DECSI KISS JANOS Utánpótlás a húsüzletek pultjai mögé Ha pontos akarok lenni, akkor azt mondhatom, hogy klasszikus hentes- és mé- szároSképzés nincs. Van ugyan vágóhídi szakmun­kásképzés, meg a töltelék­árut is megtanulják gyárta­ni, de taglót nem lát a hen­tesipart tanuló, aki majd a pult mögé áll és kiszolgál bennünket. Az a helyzet ugyanis, hogy valamikor a mészárosok ál­talában marhát vágtak, és virslit készítettek, a hente­sek pedig sertést öltek és ennek húsából tölteléket csi­náltak. A mostani szakem­berképzés egyik ága: hús- és hentesáru-eladó. Tizenhármán tanulják e mesterséget. Ugyan a tagló­val nem találkoznak, csak könyvben, s inkább a hús- bontás, a csontozás és az el­adás, a portéka mérése és légióként a vevő pontos-fi­gyelmes kiszolgálása a ta- nulnivaló. A Tolna megyei MÉSZÖV és a Népbolt indított egy osz­tályt, tizenöt hallgatóval, hogy az egyre szorongatóbb szakemberhiányt pótolni tud­ják, a pultok mögött hozzá­értő emberek szolgáljanak ki bennünket... De már csak tizenhármán vannak. Két tanuló elment, egyik tenge- lici leány, másik mázaszász- várt fiú volt. — Mit tanulnak, hogyan érzik magukat a fiatalok? — a kérdés Papp Sándor­nak, a fiatal szakembernek, oktatónak szól. — Hogy a kérdésre pon­tosabban tudjak válaszolni, kissé távolabbról indulók, mintsem az én működésem­től fogva. Ugyanis a Nép- bolt piactéri üzletében tíz éve dolgozom, Pécsett a vá­góhídon végeztem. Itt író Jó­zsef kitűnő mesterem keze alatt tíz évet töltöttem el, sok ezer vevővel találkoz­tam és tudom, hogy a vevő a legnagyobb úr, én pedig szolgálom őt a lehetőségek­hez, a helyzethez képest a lehető legjdbban. No, az író Józsi mestere Folland János volt, őróla meg azt kell tud­ni, hogy a régi szekszárdi vágóhíd legjobb mestere volt, olyan magas színvonalon dol­gozott, hogy még most is emlékeznék ár az emberek, pedig már nyugdíjas. Még mindig keresik... Tehát a „múlt” adott, itt lehet sóikat, újat tanulni. Itt így kezdő­dött ez az osztály, hogy az üzletvezetőm vállalta a szak­mai oktatást, de miután hét­főnként sok elfoglaltsága van, így nem tudta folytat­ni, s én átvállaltam a szak­mai oktatást. A gyerekek nagyszerűek. Már látni né­melyikből a nagy fokú ér­deklődést, azt hogy egyik­másikból lesz majd kiváló mester. Az iskolánk, a Be- zerédj szakmunkásképző mindent megad, az elméleti képzéshez a gyerekek fejlő­déséhez és úgyszintén a két gazda az áfész és a Népbolt is, hiszen a költségeket ezek a cégek viselik. Az első félév után a ta­nulók már a pult mögött töl­tik az egyik hetet, a mási­kat pedig elméleti tudásuk gyarapítására fordítják. Eredményeik jó erős köze­pesnek mondhatók. Tudniva­ló már az üzletbéli mozgá­sukról, a tantermi foglalko­zások színvonaláról, hogy Prech Zoli kaposszekcsői fiú a húsbontást nagyon érti, Gyorsok Gabi mázaszász- várt fiú pedig a csontozást kedveli. Az iskolapadban Banvák Erzsébet mőcsényi és. Megyeri Erzsébet pince­helyi kisleányok a legügye­sebbek. Még gyerekek. Fél évvel, egy évvel az általános isko­la után a munkássá válást tanulják. Jó kereskedők akarnak lenni, s a vevőket akarják kifogástalanul szolgálni, ezt tanulják az iskolapadban és a Népbolt üzletében, ahol Papp Sándor a szakoktató­juk, akinek, tudjuk már, hogy mestere író József volt, íróé pedig Folland Já­nos... PÄLKOVÄCS JENŐ Fotó: GK. y

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents