Tolna Megyei Népújság, 1985. április (35. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-30 / 100. szám
IO NÉPÚJSÁG 1983. április 30. Zelk Zoltán: Alkonyattájk hazafelé már a nagy völgybe értem: a bányában, a kőtörő parasztokat néztem. Számolgattam, hányszor lendül egy perc alatt karjuk, hányszor sebzi a fölcsapó kősörét az arcuk? Hússzor tán ... egy óra alatt egyezerkétszázszor... Alkonyodik. S ők dolgoznak reggel hét órától. Ezerkétszáz ... Hány ezer is tizenkétszer annyi? Eltűnődtem: tudhatnak-e ők még simogatni, puha kézzel érinteni asszony, gyermek-arcot? Vagy úgy megszokta karjuk már a sújtást, a harcot, hogy csak ütnének örökkön... Álltam még tűnődve. Puha zápor — este ömlött a fákrat, a völgybe. (A költő kiadatlan verse, 1937.) Kassák Lajos: Egy ember élete A műhelyben a fúrás volt a legnehezebb és legbutább munka. Az otromba gép meggyötörte a testemet, s ha a többi inasok bántani akartak, mint valami kínzószerszám elé, állítottak oda az otromba kerék elé. — Rajta, húzd meg! — mordult rám hol az egyik, hol a másik. — Rajta! Reggel hatkor elkezdődött ez a kálvária, és tartott egészen estig. Sokszor napokon keresztül. Rostákat szereltünk egy morva asztalosnak, és az öntött csapágyakat kellett nagyobb fúrókkal utánfúrni. Nem volt valami pontos munka, és éppen azért lehetett mellette ezt a gyötrő játékot végigcsinálni. Az öntött lyukak gödrösek és szögletesek voltak, a fúró részegen táncolt benne, az egész gépet ide-oda rángatta. S a másik inas ördöngös ábrázattal szorította a felső csavart, és szakadatlanul ordított: — Rajta, húzd meg! Rajta! Nem bírtam tovább, nem volt annyi erőm, hogy ujja- immal a hajtónyelet átfogjam. — Húzd, húzd, te gigerli! — üvöltötte a másik. — gimnázium, az jó volt, mi? De ez nem ízlik?! Most egész lelkemből utáltam ezeket a gyerekeket. Elvadult utcakölykök, otromba parasztkamaszok voltak, akiket félig állatokká formált az élet, s akik még mindig nem tudták megbocsátani nekem, hogy akaratomon kivül iskolába jártam, s a ruhámon gombok, s a lábamon cipők voltak. Ha panaszkodni mertem, durván kiröhögtek, s mint valami szemetet, rám zúdították egész embertelenségüket. Ha káromkodtam, akkor az arcomba ütöttek, ha sírni mertem, akkor lefogtak, és majdnem halálra csiklandoztak. Egyszer, mint valami keresztény rabszolgát, meg- imádkoztattak, s én éreztem, hogy az embertelenségnek ezt a cselekedetét sohasem fogom tudni elfelejteni. Reggeltől fúrtunk, s már későn délután volt, mikor valamelyiknek eszébe jutott a kínzásnak ez az újabb módja. A felső csavar szakadatlanul dolgozott, s a kerék már kiszaggatta az inaimat és összetörte a telkemet. Keservesen sírtam. — Térdelj le! — mondta a fúróvezető. Szédültem, erőlködtem. — Térdelj le és imádkozz! Emberfeletti erővel küzdöttem. Nem akartam megadni magam. Milyen jó lett volna, ha még erőm lett voltul hozzá, hogy a másikkal szembeugorjak, ha megszoríthattam volna a torkát, ha megfásult ujjaim között széttörhettem volna az egész komisz életét. De ehhez már nem volt erőm. Tudtam, ha fellázadok, egy ütéssel visz- szalök magától, s akkor minden rosszabb lesz. — Imádkozz, mert bele- döglesztlek! — mondta a másik, és láttam az égő szemeit, amint diadalittasan belém szúrja azokat. Tehetetlenül térdre ereszkedtem. — Miatyánk ki vagy a mennyekben! — röhögte. — No! Miatyánk... összeszoritott fogaim fájdalmasan fölszakadtak: — Nem! Nem! A másik ingerlőén és könyörtelenül újrakezdte: — Miatyánk, ki vagy a mennyekben... Mint akit összemorzsoltak valami láthatalan kezek, megadtam magam: — Mi a-a-tyánk — nyöszörögtem utána. — Hajtsd! Azért csak hajtsd! Ez jó olaj lesz rá! Ki vagy a mennyekben... A többiek ott álltak körülöttem. Mintha cirkuszt láttak volna, öröm és sötétség volt az arcukban. — Ki-i vagy a mennyekben. .. — No, tovább,, tovább! A többiek ordítottak: — Gyű, te! Ne, gyű! Tovább, gebécske, tovább! — Sze-en-tel-tes-sék meg a te szent ne-e-ved. — Jöjjön el a te-e országod, le-e-gyen meg a te akaratod. — Miképpen a mennyben, ózonképpen itt a földön is. Bocsásd meg a mi vétkeinket. — Miképpen mi is me-e- egbocsátunk az ellenünk vétkezőknek! — Es ne vigy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól... A-amen. A kerék lassan fölengedett, és visszajött a lélegzetem. — No, jól van! — mondta a másik és egészen meg volt nyugodva. — Most mehetsz. .. Rozsda, gyere hajtani! Ha most látott volna az anyám, meghalt volna szegény az én nagy emberi fájdalmamtól. Egész testem csurom víz volt az izzadtságtól, a kezeim súlyosak voltak, s menet közben, mintha a földön húztam volna őket (...) Még alig voltam fél éve a műhelyben, már ismertem az összes szerszámokat, és nagyon-nagyon örültem neki, ha valahol rám bízták valaminek az elvégzését. Az volt a legnagyobb örömöm, ha valamin komolyan és odaadással dolgozhattam. Még nem voltam ura sem az anyagnak, sem a tulajdon kezeimnek, de ebben a birkózásban már benne éreztem a jövő lehetőségeit. Egy napon a mester odahívott magához, s azt mondta: — Nesze, itt van egy darab vas, reszelj belőle egy laposfejű csavart, és vágd rá a menetet, hogy ebbe a mut- terba belemenjen. Majd meglátjuk, tudsz-e már valamit? Nehéz megpróbáltatások napja volt ez. Dolgoztam és izzadtam, és ha egy-egy pillanatban boldog is voltam a sikeres munkától, órák hosszat aztán kábulton gyötörtek a kétségek. Ebéd után két cigarettáért másik vasdarabot kértem a Józsitól. Az elsőt, nem tudtam, miért, elvágta a csa- - varvágó. — Szedd ki a forgácsot a fogak közül — mondta Józsi — és akkor jó lesz. Üjra nekifeküdtem a munkának. Az egész műhely a lármájával, a küszködő, káromkodó inasaival együtt elveszett számomra. Ügy éreztem, egy kis szigeten vagyok egyedül a satuval, a szerszámaimmal, s a készülő csavarommal. Mindent a lehető legpontosabban iparkodtam megcsinálni, s tisztán tartottam a környezetemet. Hét órára készen lettem. Szép, fényes fejű csavar volt az, amit kireszeltem, és könnyen járt a mutterban. — Vidd be az öreghez! — mondta a Józsi. — Elég jól megcsináltad. A mester innen is, onnan is gondosan megnézegette: — Egyedül csináltad? — Igen. — Biztosan emlékszel rá? — Egészen magam csináltam! — Jól van, most menj a dolgodra. Ha iparkodni akarsz, akkor lesz belőled valami. Mindent szépnek és vidáman elevennek láttak a szemeim. A mester sovány, hosszú alakja anélkül, hogy észrevettem volna, ott előttem felhúsosodott, s mintha mosolygott volna rám a fáradt, három szál bajusza. Ereztem, hogy enyém a világ, és nincsenek napok és csillagok, amik nagyszerűbbek a lakatosmesterségnél. (Részlet a regényből) Fiatal kárpátaljai magyar költők A határokon túli magyar irodalmak legfiatalabbikát, a kárpát-ukrajnai magyar li- teratúrát közel két évtizedig jóformán csak Bállá László és Kovács Vilmos verses- és prózakötetei képviselték. A megnövekedett oktatási, művelődési és publikációs lehetőségeket követően a hatvanas-hetvenes évek fordulóján rajiban jelentkeztek fiatalok. írásaikkal megtöltötték a napilapok irodalmi oldalait, s 1970—74 között az évkönyv-jellegű Kárpáti Kalendárium azóta megszűnt irodalmi mellékleteit. Spontán kezdeményezések után létrehozott, hivatalos és szervezett formában működő „egyesületük” a József Atti- li Irodalmi Stúdió. Havi fórumuk a Kárpáti Igaz Szó című napilap ifjúsági melléklete, a havonta megjelenő Lendület. Az összegzés, a megméretés szándékát antológiák jelzik (A várakozás legszebb reggelén, 1972; Szivárványszíniben, 1977; Lendület, 1982), s a Kárpáti Igaz Szó lapba tördelt füzetsorozata, a József Attila Irodalmi Stúdió kiskönyvtára, amely az évek során tucatnyi fiatalt juttatott „kötethez”. E másfél évtized legfőbb gondja — mint egyik nemzedéktársuk, Kovács Elemér írja 1983-as költészet napi cikkében — a kárpát-ukrajnai magyar irodalom hagyományainak, örökségének felmérése, sajátos helyzetének, feladatainak tudatosítása volt. A haladó irodalmi hagyományokat kutatva feledéibe ment értékeket tárnak fel, s emelnek újra az irodalmi köztudatba. S ha néha még egy-egy közismert irodalmi tényre való rácsodál- kozásuk el is árulja a forrásanyagok szűkösségét és esetleges voltát, igyekezetük, szándékuk mindenképpen dicséretre méltó. Ez a hagyományteremtő folyamatosságigény érethető verseikben is. S. Benedek András Francis Jammes: A munka nagy csupán A munka nagy csupán, s aki munkálkodik; ki tejjel fej teli üres sajtárokat, ki szúrós és kemény kalász közt válogat, ki barmokat legeltet az égerfák alatt, ki gyantát gyűjt az erdőn, vagy száraz gallyakat, ki fűzfák vesszejét kosárnak fonja meg, ki vén cipőt javít, fölötte elmereng, és félhomályban él, egy vén fogatlan kandúr s alvó rigó között s körötte sok gyerek dúl; tó sző s míg a vetél/kő csak csattog végtelen, a kertben tücskök zengenek éjfélig éberen; ki kenyeret dagaszt, aki bort szüretel, ki fokhagymát nevel, káposztát ültet el, s langyos tojásokért földig hajolgat. Radnóti Miklós fordítása Kiss Benedek: • • Üvegfúvók Lombot fúj magából a vadgalamb. Dagadozó fákon búg, búg a hang. Testünk-lelkünk ványadt, tikkasztja bánat. Üvegfúvók, fújjátok a zöld butéliáikat! Oláh János: Héphaisztosz! A kéz, mint patás kő, gurul. Láng és szél bicegve. Kilenc hosszúnál hosszabb éven át Thetisz és Eurünomé ölében. A halványzöld elem egész a felszínig világolt. Ott, ott kavartam a szikrát. Kéz, amit nem tudsz, az eleven röhejt kéne tűz és szerszám nyűgébe gyűrnöd. A szekrényben vasalt ruhák), törékeny ingek. Várják, hogy felöltsék őket; várják őket is, egyfelől a megtört test, másfelől a vasárnap délelőtti láng. De két ünnep között rendszerint egy egész hétnek kell eltelnie. Egy egészen hosszú hétnek. Addig rossz idők járnak a ruhákra: molyirtószag, bútorok ropogása emészti hajdani frisseségüik. A mester pedig, aki nagyapám, kint a műhelyben koptatja, amíg el nem kopik egészen, mert hát egyszer majd az lesz a vége, ezt nekem is be kell látnom, akinek ehhez semmi kedvem; hajdan volt gyermeki frisseségét. így egymáshoz gyűrnek, koptatnak mindent az évek. Már engem is munkába vettek, engem is, aki mit sem tudok még erről. Lobog, éppen úgy, mint bárki körül, körülöttem is a szikra. Elnyeli minden ütés után az egész műhelyt. Amikor fölmerül, látszanak a falak; a vertföld falon egyenetlen a sározás, a meszelés hártyája erre a felszínre lapul, a tűző fehért alig tompítja el a korom homálylása. A falon szerszámok feketédnek. Némelyik rozsdás a hosszú pihenéstől. Az a kevés, amit fényesre csiszolt a használat: néhány kalapács, fogó vágó, lyukasztó, ott hever az üllő körül, a dongó fatuskón. Éppen csak beléptem e szikra-hullámverésbe. Az üresen hagyott közökre derengés homálya borul, mint fölizzott vasra a ikékesszürkie ihűlés. Ebből a derengésből bontakozik ki a látvány: a műhely, a szerszámok, aztán nagyapám, végül Gál Gyula, de annyira rövid ideig csak, hogy sose mérhetem föl, harmadáig, negyedéig se egyszerre a látvány teljes egészéit (...) — Itt a gyerök — rikkantja el magát Gál Gyula, és bicegve áill odébb. Jobb kezében még mindig a nagykalapács, baljával meg hibás térdét támasztja meg. Fényes meggyfa botja ott van a sarokban. Átmegyek a műhelyen a széngáz dermesztő szagában. Nagyapám mellett állok. A fújtató óvatosan szuszog. Látom a parázsban fészkelő vasat. És ekkor megtörténik), hát megint csak, aminek előkészülete már az imént megérintett, tóiröppen újra, dlyan hirtelen, mint egy menekülő madár, az izzás tollaiban, szárnyver- desése a falakig ér. Nincs tovább, ez a kalitkája. Sajnáljam talán? — Hadd verjek rá! — Jó’ van — mondja nagyapám. A hang adig jön ki összeszorított foga közül. — Ehun e, nesze a kalapács — nyújtja felém Gál Gyula a magáét. El is venném. — Vidd csak a kisebbiket! — Elbírom ezt is! — Már a kezemben van. Tenyeremben a nyél megbízható üveg- hűse. — Ezt jobban szeretem. — Most, most figyelj! Elképzeltem már többször is, és még mindig nem történik semmi. Csák a fújtató szuszog óvatosabban. Most. Most egészen megállt. Csönd van. Emelem a kalapácsot. Nagyapám közben, legalábbis így látom, a hazugságig rövid mozdulattal a kohótól az üllőhöz fordul. Meg sem pihenhet a laskára vert, kormos üllőn a vas, lezuhan az egyik kalapács, aztán a másik, a nagyapámé, és rá rögtön az enyém. Ütés zuhan ütésre, mintha csontra zuhanna, mint az álom. Akadozó parádé. Sánta harangok kondulása. Hallom. Hangjuk ki-be jár a fülemen. Bi—bamm, bi—bamm, bi—bamm. Itt, az üllő két oldalán, mi magunk vagyunk a kettős nyelv: furcsa, hogy nagyapám a kisebb, és én a nagyobb. Nagyapám kezében csilingelve ugrik meg, mintha más ütemre vágyna, szinte elszakad, faképnél hagyva lassan emelkedő, mélyen ledöngölő ütéseimet, a kiskalapács, de mindig, ha egy kicsit vontatottan is, bevár a végén. Együtt egy ösztökélő s egy csillapító ütem. Nem, ezt a játékot nem erő szabja — nemcsak, hogy nem a mi erőnk, de senkié. A kalapácsok maguktól teremtik. Mégis úgy áll pillanatnyi csengésében-bongásában a műhely, mintha öröktől fogva állna, s ki tudja még, talán ugyanilyen sokáig. Az első ütések nyomán bőven szakadt a szikra. Nagyapám azt mondja: a hicc.- Most már éppen, hogy leugrik egy-egy, aztán az se. A fehér izzásból vörösbe, lilába, majd hűlő kékbe vált a vas. Az ütések nyoma is feketén, fényesen látszik meg rajta. Egészen elvékonyodott. Azt hiszem patkó lesz, de biztosat nem tudok. Lassan fölenged az ütések tompasága, finom, pengő felhangot kap mindenik, s már alig hagy nyomot a megkeményedett vason. Nagyapám most teszi vissza a tűzbe. Mellé állok. Most én kezelem a fújtatót. Lábbal lökdösöm az agyonkoptatott pedált. Harákol, köhög, nyüszít, de megy. A nedves szén sercegve adja meg magát, s áll össze fehér salakcsomókká. Nagyapám néha közéjük túr egy hosszú, hegyes piszkálóvas- sal, a végére tűz egy-egy izzó de már halott csomót, s háraveti a kohó sarkában toronyló rozsdáslila halomba. Friss szenet rak a helyébe, és megint a fújtatónak kell a tüzet megbékíteni. Gál Gyula segít. Odabiceg a fújtató láncához, szabad kezével, a másikkal támaszkodik, megragadja, s rángatni kezdi a láncot. Ólomnehéz karok. Amíg újra meg nem pu- hul a vas. A kohó padkáján fényes nyelű fogók sora, ott hevernek a szénporos ita- pasztáson. Jobboldalt, a leg- széltűl kis mélyedésben a nedves szén, benne a lapát. Baloldalt ég a tűz. Nagyapám arcába világít. Az arcon izzadtság máza. Menynyire megváltozott. Pedig ismerem. Egy más világ pokla visszafénylik itt. Megszokások halmaza választja el ugyan, de a rokonság mélyebb, semhogy megbolygatható volna. Már az, hogy itt ketrecbe zárják, láncon vezetik a tüzet, ha nem is olyan különös, ha láthatod másutt is, lenyűgöz. Tudom, és mégis. összevissza beszélek. Ezek a kis kihagyások any- nyira megzavarnak, hogy . nem tudok egészen biztosat mondani semmiről. Itt állok még a homályos műhelyben,
