Tolna Megyei Népújság, 1985. április (35. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-30 / 100. szám
1985. április 30. Illyés Gyula: Két kéz (Részletek) Aki kezelt e kézzel, szoborral kezelt, érccel; nem melegséget érzett: vas merevséget. Mintha nem egy érző lényé volna e kézfő, hanem egy óriás nép nyújtaná biztatásképp. De ez a tenyér nem holt, ez élő-eleven volt, ez olyan hű erő volt, mint maga a termőföld. Ezzel a természet szólt, ha épp okosat gondolt, olyasmit mondott ezzel, mint virággal, gyümölccsel. Mert hogy szállt az ostorfa, ha kézbe e kéz fogta! Kapa hogy sürgött-pörgött, ha őhozzá szegődött. Zsákok hogy telítődtek, telten hogy emelődtek, padlásra hogy repültek, teltek és ürültek. E kézzel állva párba a kalapács hogy járta, s hogy csengett, ahogy illő, hozzá az üllő! Ha ujjal csak hozzáért, megindult a kazángép füttyentve a másik gépnek egy óriásit. ö műve volt kis varsám, rézpatkóm csizmám sarkán; a fatalpon szál drót, mely első korcsolyám volt. Mintha mindegyik ujj'ba kis mester lett volna bújva, Tíz pici mester, — járták; hogy is csinálták? E két kéz után kaptam, ha elzuhantam; ez simogatott, ez vert, ez gyúrt belőlem embert. s már itt megfeledkezem erről-arról. Később aztán, amikor emlékezni szeretnék, persze; hogy nem megy (...) Ütjük a vasat. Kötelesség? Fokozatosan jutok a fáradtság már-már ellenőrizhetetlen közelébe, lüktetése, mint egy mohó száj, befal. Ott, ahol az izmok a csontra tapadnak, ott állandósul, legalábbis valahol arrafelé; a fájdalom. Erőfeszítés és elernyedés között ekkor már alig van különbség. Egy egészen kicsi, éppen csak, hogy. Ez teszi lehetővé mégis, hogy cselekedjem. Nagyon kell figyelnem. így megy, pereg, folyik tovább minden. Most még abbahagyhatnám, úgy érzemi, nem teszem mégsem. Miért? Ha abbahagyom, ha nem ismerem meg már ekkor, a kezdet kezdetén csaknem egészen azt, amit esetleg később sem kellett volna ennyire, talán más úton megyek tovább. No persze ez sem biztos. Játék. Annyira elérhetetlen s érthetetlen, hogy még csak a csábítása se érint. Pereg tovább a féltés: a saját útját járja minden. Jövő és múlt? Kiegyezek mindennel én is. Hanyatló kedv fölött toporzé- koil a nap. Szikrákat szór tovább a munka, s bebugyolálja a műhelyt. Forrasztunk. Szívesen elhagynám már a helyem, de hiába nézek az ajtó felé, a halvány, napszagú fény üres, senki sem lép vissza belőle felém. Kicsit elbámészkodtam. Káromkodva röppen ki a vas a tűzből, nagyaDám gyorsan, gyorsan — remeg a keze, mert gondosan kellene — egymásra illeszti őket eldobja az egyik fosót. a kalapácsot keresi, a fatuskón kapkod. al'shogv megtalálja, lesújt vele máris, puhán huo- pan az ütés. mintha sárba süpoedne el. ott marad a nyoma. Aztán szedídebb nyomok kerekítik el a kezdeti Képújság 11 Ki a müveit ? Mint a bizonytalan táncos, aki csak a kályhától tud elindulni, öregedő emberként azon kapom magam, hogy essék bármiről szó, starthelyül falusi gyerekkorom jut eszembe, oda futok vissza képzeletben, és onnan indítom bizonytalan tűnődéseimet. Ki a művelt? — teszem föl magamnak a mindig időszerű — de ma, a sokat kárhoztatott „tévéműveltség” korszakában különösen időszerű — kérdést, és rögtön az egykori Pesti Hírlap vasárnapi melléklete jut eszembe. Az a reszkető kíváncsiság, amely- lyel vártam. De az a tehetetlen szomorúság is, amely rámtelepült, ha nem értettem belőle valamit. Volt egy állandó rovata: apró érdekességek nagy emberek életéből. Olyasmik, hogy milyen szellemeset válaszolt Nagy Frigyes valamely szemrehányására Voltaire; hogy mit 'evett reggelire Napoleon Szent Ilonán; vagy, hogy mit - szagolgatott — rohadt almát szagolgatott — írás közben Friedrich Schiller. A tehetetlen szomorúság annak Szólt, hogy fogalmam se volt róla: ki az a Voltaire, Napóleon, vagy Schiller. De még inkább a rovat címének. „Miniatűrök” — ez volt a cím, és senki a környezetemben meg nem tudta mondani, hogy az mi az ördögöt jelenthet. Minthogy valamelyik számban a budai pasáról íródott az egyik apróság, a hangalaki rokonság alapján arra a gyermekes szófejtési ötlertre jutottam, hogy a rovatcím voltaképpen azt jelenti: „Nini, a török”. De akkor miért írják úgy, hogy ^miniatűrök” és, hogy kerül a rovatba Voltaire, Napóleon, vagy Schiller, akik a nevük alapján aligha lehetnek törökök. A tehetetlen szomorúság önnön műveletlenségem miatt telepedett rám. Ügy éreztem, körülvesz egy mérhetetlen nagy világ, s én nem tudok róla semmit. Most viszont úgy érzem, hogy kérdéses: csakugyan műveletlen voltam, csakugyan nem tudtam semmit? Mert először is írni-olvasni-számolni tudtam, és ezek nagyon fontos gyakorlati készségek, de volt bennem egy szellemi készség is: a kíváncsiság. Ha azt akarja a világ, hogy megismerjem, jöjjön csak, mutatkozzék be, én örömmel fogadom. Másodszor azonban tudtam én egyebet is. Tudtam, hogy a búzának kövérebb, az árpának soványabb a kalásza, és hosszabb rajta a toklász. Tudtam, hogy aratáskor, hajnali harmattal, hogyan kell a kévéhez kötelet csinálni. Tudtam, hogy kacsatöméshez sós vízbe kell áztaitni a kukoricát, s egy kis zsírt is kell a vízbe tenni, jobban csússzanak a szemek a kacsa nyelőcsövén. Hogy őrléskor mennyi vámot tart magánál a molnár. Hogy a bicikli belsőgumiját miként kell megragasztani. Hogy legeltetéskor mit ehet a tehén a felfújódás veszélye nélkül. Hogy a lovas kocsi melyik részét hívják fürhécnek. Hogy Luca-napkor záptojást kell áthajítani a háztetőn. Hogy mennyi szalma, vagy hány kéve szárizik kell a kemencébe, kenyérsütéshez. Hogy szél lesz, ha napnyugtakor vörös az ég alja. Hogy a kehes lőnak égő-füstölő rongyot kell az orra alá tartani. Hogy augusztusban reggel kilenc óra van, hó Kásáék nagy diófájának a tetejéig érkezett a nap. Fölsorolhatatlan, hogy mi mindent tudtam, és most hajlamos vagyok rá, hogy azt gondoljam: ez a műveltség. Tájékozottság a közeli környezetben és kíváncsiság a távolabbi iránt. Hajlamos vagyok rá, hogy a műveltség összetevői közül azt tartsam fontosabbnak, ami életműveltségnek nevezhető. Szemben azzal a makacs hagyományú műveltségideállal, amelynek nevében engem kinevetnivalóan műveletlennek bélyegezhettek azért, mert Voltaire nevét úgy olvastam a Pesti Hírlap képes mellékletében, ahogy kinyomtatva állt: Vol-ta-ire. Ha netán hivassa, ne sértődjék meg a mama Újkígyóson azért, hogy most kiszerkesztem, a makacs hagyományú műveltségídeád jegyében őt is műveletlennek bélyegezhetnék. Hat elemi, göcsörtös írás, helyesírási hibákkal, foglalkozási minősítés szeriint háztartásbeli, és bizonyos, hogy Voltaiere-t ő lis Vol-ta-ire-nek olvasná. De mennyi természetes báj a hatedemisi, göcsörtírásos, helyesírási hibás leveleiben. A magúik nemében remekművek mind. És mennyi szakismeret a szakmátlamná minősítő „háztartásbeli” megnevezés mögött. Annyi, hogy ez aztán végképp föHsorolhatatlan. A mama ezernyi dolgot tud. A kenyérsütésről, a ruhavarrásról, a kacsatömésről, a hur- kabél-mosásról, a folttisztításról, a tehénfejésről, a palántázásról, a cSirkenevelésről, a babafürdetésről, a betegápolásról. A maga nemében vaflóságos polihisztor, toronymagasság ban egy agyoniskolázott kékharisnyóhoz képest. Azzal a kíváncsisággal ráadásul, amely a televízió elé ülteti minden nap, és amely — minthogy nem szégyen már a falun sem olvasással tölteni az időt — könyvet vetet a kezébe. Ha így kiszerkesztem őt, és dicséretét zengem, ne tekintessék ez a fiúi elfogultságnak. A dicséret nem egyedül néki szól, hanem annak a műveltségtípusnak, amelyhez rajta kívül sokan sorolhatók még, és amelyet életművelt- ségnék neveztem az előbb. Olyanfajta műveltség ez, amely nélkül ilexikonfejű ember elképzelhető ugyan, de harmonikus személyiség sehogysem. Én magam ilépten-nyomon műveletlenségbe ütközöm, de egyik ütközéses esetnek sincs köze Voltaira nevének helyes kiejtéséhez. Hanem az életműveltségbe tartozó magatartásműveltséghez Van például köze. Jönnék ki este egy lakóházból, az üveges nagy kapun kívül gimnáziumi osztály toporog, a kapu csak belülről nyitható. Nyitom tehát, hogy kilépjek, s jót tegyek velük is. Még csak bésnyi a nyílás, de már tódulnak befelé, ajtóstul sodorva félre engem, és egyikük sem tudja, hogy megköszön ve a segítséget, engem kéne először ki enged - niök. Műveltek? Talán ismerik a halmazelméletet, az orosz mellléknévragozást vagy a popzenei újhullám sztárjait. És mégis műveletlenek. Pillanattal hamarább érkezem az áruházi üvegajtóhoz, mint a kifelé igyekvő elegáns pár. Elöl a hölgy, mögötte az úr. Nyitom az ajtót, de nem lépek be, kézmozdulattal jelzem a hölgynek: tessék, lépjen ki ő. Kilép, nem köszöni meg a gesztust, de kilép mögötte az úr köszönet nélkül, mintha szolgálatom neki is járna. Valószínűleg doktor. Doktor med. Vagy doktor iuris. De műveletlen. Megírok valamit, vélemény van 'benne. X-nek ez nem tetszik, de nem a véleményt cáfolja, engem ócsárol. Mintha erkölcsi vétket követtem volna el azzal, hogy olyan véleményt mondtam, amely nem egyezik az övével. X szakmabeli, mindenféle iskolákba járt, házikönyvtára van. De műveletlen. Mert nemcsak az udvariassághiány számít műveletlen- ségnek. A tolarenciiaihiány is. Hogy ki a művelt ezek után? Tökéletesen senki. De valamelyest mindenki, aki törekszik rá. Élettapasztalással, viselkedéskultúrával, türelemgyakorlással. Függetlenül attól, hogy le tudja-e írni jól Rousseau nevét. Pedig ez még kacifántosabb, mint a Voltaire. FARAGÓ VILMOS Dómján Gábor: A szoba hőse Örök nyár Jakul egy képen — A szoba húsé nem becsapható. Szülők figyelnek ünneplőben. Asztalon virág, táskarádió. Kijár a deszka az ágyból, a sarokban vakolat pereg. Lármás mennyezet. Beázás. Lavórba gyűlik cseppre csepp. Fiókok mélyén a rokonság: testvérek Bécsböl, Amerikából. A postáskisasszony ha szendereg, levelek hullnak a hajából. És emelkedik a szoba szintje: kalligrafikus árvaság... Kezdőbetűk cirkalma árad a korlát kovácsoltvasán. Térség hullámzik a levegővel. A dombtetőn katonai tábor, az idő fehér alkalmait tépi a szél az akácról. Péntek Imre: Laza keret Cetlik, címek, telefonszámok, lejárt jegyek, határidők, a mássá válás jegyzőfüzetében sietős rögtönzések. Kinek ennyi a tartozása, az követeléssel törleszt; panel-világ ablakhierarchiája tízemeletes burleszk. sebeket. A szikra pergő áradása a mellemig ér, meztelen lábam s a derekam alatta van. Feltartom a kalapácsot. Megint a soromra várok. A nyél kinyúlik bal hónom alatt, a fej, a súlyos fej leesni készül, még visszatartom. — Most — mondja nagyapám. Elengedem. Sőt! Talán még arra is van időm, erőm, hogy egy kis lendületet adjak bele. Bamm, bamm, ba-bamm. Mintha beszélne. — Ölég! — Közéi hajol hozzá, vizsgálja a forradás vonalát. Aztán meg messze tartja magától. Mégis belejátszik a hűlés hideg fénye a vörösbe, hihetetlen, hogy ennyire gyorsan. — Mögfórt — dörmögi szinte csak magának. Visszateszi a tűzbe. Most már minden nyugod- tabb. Lassan zakatol tovább a fújtató, és én leenged am a kalapácsot. Pihen. Pihenj! De hát ez nem tart sokáig, ahogyan semmi sem. Újra ott van a vas az üllőn, szinte remeg papírszíne. És zuhognak az ütésék. Csak arra figyelek, pontosan oda, oda, az üllő egyetlen pontjára sújtsam mindegyiket. Van aJlkalmam újra és újra javítani. Látom az ütések nyomát. Megint. A vas előbb megnyúlik, aztán görbülni kezd. Nem nagyon tudom felfogni, hogy esetleg nekem is részem lehet abban, ami itt történik. Most a kalapács helyett egy vágó fekszik a vasra, nyelét nagyapám tartja a kezében. Ütöm. Az óvatosan mászik előre, vékony vájatot hagyva maga mögött — hát igen, a patkószegék tömött fejének. Az árok végighúzódik a hűlővörös, üveges felszínen. Most jön a másik hajlat. Az. tán a kisebb javítások. Le- tehetem a kalapácsot. A kékes vaspernyébe fújok. Elég volt. A küszöbön ülve bámulom tovább nagyapámat, aki újra a tűzbe mártja a patkót, előkapja, pedig még nem is piros, igazít rajta keveset. Forgatja, nézegeti, oda-odacsendít egyet-egyet. Készen van. Fölemeli a fogót. és a műhely közéjjé felé nyújtja. A fogó szája kinyílik, s a kék patkó lehup- pan a jjorba, serceg, füstölög, és kis karikákat éget maga köré. — Lehűthetem? — Hagyd! — Miért? — Mer’ mökkeménszik. — És az baj? — Baj hát. — Miért? — Mert e’törik. — El? — Hát jjersze. — Attól, hogy lehűtöm? — Attu. — A papa is le szokta hűteni. — Csak később. — És később lehűthetem? — Le. — Sokára? — Hücsd má, ha annyira akarod. — És most nem keményszik meg? — Dehonnem. — Akkor még várok inkább egy kicsit. — Várj! — És mikor lesz jó? — Hát ha már nem piros. — Már nem piros. — Dehonnem. — Csak egy kicsit. — Hát egy kicsit se lögyön , — Értem. — Ott állok a szürke vasdarab fölött.) piszkálom, forgatom. Az az érzésem, már nem is meleg, megfoghatnám akkor szabad kézzel. Csák ha föléjehajolok, csapja meg arcom a meleg, vibráló levegő. Mint a rongy, egyformán gyúródik mögötte a por, a vas. Ott hagyom. Nagyapám keres valamit. Az ócskavasban turkál. Talán még várnom kellene, de már nincs hozzá türelmem. Különben is, olyan hosszú az az idő, ami egyik perc és a másik perc között elmúlik, beláthatatlan. — Most már lehűthetem? — Hűcsd! — mordul föl mérgesen nagyapám. Kicsit megijedek, de tudom, nincs tétovázásra időm. Fogóba fogom az ártatlan patkót, és a vizeshordóhoz megyek vele, ott áll a fújtató agyonfoltozott bőrlebenyege alatt, és belemártom. De ki is kapom azonnal. A víz fehér habot vet, gőz, forró gőz fröcsköl ki belőle, a buborékok alól. Az újra szárazra került vas hirtelen veti le magától a sötét nedvességet, haimuszürkén, hamisan dereng. Visszaengedem a vízbe. Most jó mélyre dugom. Halk morgás hallatszik, s a nehezen felszínre vergődő gőzbuborékok pukkanásai. Aztán ennek is vége. Ott a mélyben intéződik el minden. Kiemelem, hogy meleg-e még. A nedvesség sötét és összefüggő rétege most már csaik lassan szakadozik le róla, a pára szelíden száll el, s nehéz porszagot hagy maga után. Fáradt kéz söpri le a légutakat. Aztán újra visszaengedem. Lent himbálózik egy kicsit a víz fekete tükre, amikor elnyeli, de különben semmi, néhány gyűrű csak a fogó nyele körül. Látom a saját arcomat a torz felszínbe gyűrve. Amikor újra kiemelem a fogót, a nedvességtől egészen fekete a patkó, s csak lassan alakulnak ki rajta a világosszürke száraz foltok. Egészen lassan. Alig jjárolog. A víz visszacsurog a hordóba. Megérintem az ujjammal. Még mindig meleg, de csak annyira, mint egy állat. Ledobom a kiégett porba. S ahogy ott fekszik, már szárazon, a fogó nyitott szája lassan ösz- szecsukódik. (Részlet a Közel című regényből.) HIAJUS
