Tolna Megyei Népújság, 1985. április (35. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-30 / 100. szám
1985. április 30. Képújság 7 Versenyben a brigád A közösség vállalta a „napi” Mértékkel terveztek A tavasz már igazi arcát mutatta, amikor a főútról bekanyarodtunk Szakcs felé. Két oldalt a búzavetést borzongatta a szél, a fűzfák zöld ruhába öltöztek. Az Űj Élet Téesz udvarán is virágzott a megyfa. Az irodában Benedek János személyzeti vezetői a jubileumi munkaverseny egyik felelőse már várt ránk. Besenyei Zoltán téesz- elnök vendégeitől „szökött ki” hozzánk pár percre, és a kölcsönös üdvözlés után „átadott” bennünket Benedek Jánosnak, aki munkaverseny ügyben ült le velünk beszélgetni. — A szövetkezet csatlakozott a területi szövetség felhívásához, mi is méltó módon; munkával és felajánlásokkal kívántuk ünnepelni a 40. évfordulót. Jó munkával — kezdi a személyzeti vezető. — Nyolc brigádunk több mint száz fővel nevezett be a jubileumi munkaversenybe. — Milyen ez a nyolc brigád, mit értek el? — Hat brigádunk szocialista címmel rendelkezik, egy kiváló brigádunk van, három aranykoszorús, egy ezüstkoszorús, kettő pedig bronzkoszorús fokozatot szerzett. Egyéni kitüntetettjeink közül tíz kiváló dolgozó — ebből öt vállalati, négy mezőgazdasági kitüntetett, egy dolgozónk pedig kormánykitüntetést is kapott. A tízből heten fizikai dolgozók), köztük egy nő és egy harminc év alatti fiatal is van. összesen 1440 óra társadalmi munkáit ajánlottunk fel 86 400 forint értékben, amiből eddig 1010 órát teljesítettünk 60 600 forinttal. — Ne haragudjon, de én többre számítottam ... — A faluban épül egy egészségügyi központ, aminek az építését mi vállaltuk, és a brigádok vállalásainak egy része is ehhez kapcsolódott. Anyag- és pénzgondok miatt ennek a megvalósulása elhúzódott... Benedek János, aki a közösség erejében bízik Közben egy percre ismét szabaddá válik Besenyi Zoltán, aki elmondja, hogy a MÉM-ben Magyar Gábor miniszterhelyettestől kiváló növénytermesztési eredményeik elismeréseként kitüntetést vehettek át nemrégiben. — Az ügy húzódott — tér vissza a beszélgetés eredeti fonalához Benedek János —, így nem a brigádokon múlott a teljesítése. Reméljük; az idén még behozható a lemaradás. A nagy közösség azonban szintén vállalásokat tett Az intenzív gabona- programban 1984-ben vállaltuk, hogy a tervhez viszonyítva ezer tonnával több gabonát adunk, ami 3,5 millió forint többletbevételt jelentett. Az állattenyésztési főágazat több hízómarha tartását vállalta, bérhizlalással 396 bikát neveltünk, aminek súlygyarapodása utáni ellenértéke 400 ezer forint volt. A műszaki főágazat fuvarozással és ipari szolgáltatással terven felül hozott félmillió forintot. A három vállalás közösen 5 millió forint összértéket képviselt, de a teljesítési rovatba már 14 millió forint kerülhetett. — Ehhez csak gratulálni tudok. — A tavalyi év nagyon jól sikerült, különösen a kalászosok és a borsó jött be hihetetlenül jól. Sokat gondolkodtunk, számolgattuk az önköltséget, hogy mi éri meg. Itt Szakoson nagy hagyományai vannak az állattartásnak, és tíz év óta tartjuk az állomány létszámát. Nagy nyereség nincs rajta, de a falu szereti az állatokat, jelentős a bérhizlalás. — Kik a közvetlen segítői, munkaitársai a versenymozgalomban ? — Mindannyian sokat teszünk a sikerekért, közös az érdek, közös a teljesítmény. Losteiner Zoltán, Fehér János, Kovács Géza, Tobak László... de sorolhatnám a neveket tovább. Mi ugyanazt akarjuk, a jó munkát és a sikert! Péntek délután, a szakcsi téesz gépműhelyében még javában itart a nagyüzem. Sárdi János, a legrégibb brigádvezető egy MTZ kuplungjának cseréjén fáradozik társával. A 35 éves fiatalember így vall a brigádmozgalomról: — Mi már a hetvenes évek elején dolgoztunk a brigáddal, de szervezetten csak 1974-ben indultunk. Tizennégyen vagyunk a csapatban, vegyes az összetétel, zömmel a műhelyben dolgozunk, de két gépkocsivezetőnk is van. Negyedévenként megbeszéljük a tennivalókat. Már kilenc alkalommal elértük az aranykoszorús címet. — Az élet mindig kicsit többet követel. Bírják? — Fiatalon ne bírnám? Csak két idősebb kollégánk van, a többség fiatal szakember. Azon vagyunk, hogy a kampánymunkákat maximálisan segítsük. Itt nincs nyolc óra, ez mezőgazdaság. Zúgolódás sincs, mindenki teszi a dolgát, meg a pénz is kell. Annak örülnénk, ha végre létezne túlórapótlék. Télen nyolc órát, tavasztól kilencet teljesítünk reggel héttől ötig. A mindenkori helyzet diktálja a tempót. Jó a kollektíva, de olyan nem létezik, hogy mindig minden mindenkinek tetszene. — Újításról, átalakításról is beszélhetnek? — Tavaly a körbálafelra- kót alakítottuk át úgy, hogy homlokrakodásra alkalmas legyen, bevált és egyszerűbb lett. Ez is a brigád közös „gyereke”. — Mennyire számíthatnak egymásra? — Családi ház építésénél szinte mindenki ott van, szállítunk egymásnak, ha kell, a magánéletben is segítjük egymást. Rendezvényen, gyűlésen, ünnepen is ott vagyunk. A jutalompénzből közös családi kirándulást tettünk. — Mennyire érzi fontosnak a brigádmozgalmat? — Van értelme, előnye. Ha a szövetkezet gyarapszik, jobb a nyereség, ami rajtunk is múlik, nekünk is sokat számít. — Lehet-e jobban dolgozni? — Minőségi munkát kél! végezni, gondosabban, jobban odafigyelve. Itt a példa, mert ha én most a szétszedett gépen csak a hibás alkatrészt cserélem, és nem nézem át rendesen — ha már eleve szét van bontva — a többit, javíthatok hamarosan újra. A jó géppel jól lehet dolgozni. Nekünk meg az érdekeltségünk az órabéremeléseknél mutatkozik meg. Kijárok én is a határba is a műhelykocsival, de ha jól javítok bent a műhelyben, kevesebb a gondom a földeken. Nem toporog mögöttem a traktoros, hogy mennem kéne már, vinné, de rám vár. — Ha magán múlna, min javítana még? — Ott kell kezdeni, hogy igazán jó szakembereket kell kiengedni az iskolapadokból. Gondosabb, igazibb ösztönnel és felelősséggel rendelkező gárdát kell felnevelni. Ez az alapja elsősorban a továbblépésnek. Emellett erősíteni kell az anyagi ösztönzést is. — Hallgatnak magára az emberek? — Ügy érzem, amit el akartam érni, azt eddig elértem. — Jobban kell dolgoznia, példát kell mutatnia? — Szerintem igen. Ha én nekilátok dülleszkedni, abból nem lesz húzóerő, szakmailag pedig először bizonyítani kellett, ma már erre nincs szükség, de ide el kellett jutni. — Nagy a fejlődés a mező- gazdaságban is. Lépést tudnak tartani ezzel szakmai szempontból? — Sok újdonság megértésére a gyakorlat vezet rá bennünket, de vannak szak- folyóiratok, beszélgetünk; figyelünk. A szakmai továbbképzést azonban bővíteni kell. Kicsit kevesen is vagyunk, mert ha kettő elmegy, az már gondot okoz például a téli nagyjavításoknál. Csak azt érdemes elküldeni tanfolyamra, akit az érdekel is. — Mit vár a jövőtől? — Megélhetési gondoktól senkinek nem kell tartania ebben a hazában, de aki pluszt is akar, az otthon is fogja meg a munka végét; és akkor lehet gyarapodni. — Péntek délután van. Ha most beugrik egy komoly javítás? — Akkor annak nekilátunk, mert a gép nem tudja, hogy hétvége van. Ha végeztünk, akkor meg nekünk lesz majd hétvége. Szabó Sándor Nekem a munka gyógyír lett Kiállításra várva A kék melleskötényre pattogva hullnak a forgácsszilánkok. Az ablakhoz közel, a fény felé fordulva ül és farag Horváth Imre. Ez mindennapi ténykedése. — Minek vette ezeket? — bök a tollasodó, hangoskodó csibék felé, csak úgy magának motyogva. — A húsukat se kívánom, inkább főzelé- kes vagyok. Előtte az asztalon hatnyolc, félig megformált kettes figura. — Járt itt egy tanárnő — tekint fel egy pillanatra a munkájából —, azt mondta, elhozza hozzám a diákjait, megmutatja nekik a faragásaimat. Ezért csinálom, most ezeket az „iskolába menőket”. Táska lesz majd a hátukon. Látja, itt az alja, ez a régi vágása a fának. Ezen a felén könnyen reped, mert a fa a halála után is dolgozik. Erős enyvvel egy talpat ragasztok ide, ez védi a további repedéstől. Elhallgat. Farag tovább. Pár lépésre pácoltan állnak legfrissebb alkotásai, vagy félszázan. Első látásra soknak tűnik. Fokozódik a csodálkozás, amikor a szobába vezet, hogy a többit is megmutassa. Ezernyi faragott emberalak, mind-mind kiállításra vár. Asszonyok, férfiak, bottal, bátyúval, gyerekkel. Egymásba fogódzva, egymást ölelve, együtt. Egy akarásból születtek valamennyien. Mind egy ember kezeinek munkája. Aki életre keltette a holtnak vélt fát, most nem szól semmit. Félreáll és hol a szobrait, hol a szemlélődőt figyeli. — Van úgy — lép a karosszékhez —, hogy leülök ide és csak nézem őket, mintha sose láttam volna. Aztán elfog egy borzongás, hogy ezeket én a nyomorult kezeimmel faragtam... Azt, hogy nyomorult, szó szerint érti és mutatja, ma már minden gátlást leküzdve. A kérdő tekintetre pár mondatba sűríti élete fekete napjait. A folyamőröknél teljesített katonai szolgálatot, amikor has- és fejtífuszt kapott. Háromhónapos kórházi gyógykezelés után — remélve, hogy felépült — édesapja bognárműhelyében, jelenlegi otthonában, a szekszárdi Bethlen Gábor utcában kezdett dolgozni. Munka közben egyszer apja odaszólt, hogy milyen a jobb keze. Akkor vette észre, hogy a hüvelyk- és mutatóujja közötti izom teljesen elernyedt. Orvoshoz mentek. Alapos vizsgálat után a professzorok közölték vele, hogy a központi idegrendszere kezdett bénulni. A folyamatot megállították ugyan, de egészséges már nem lehetett. Nézi a kezeit, forgatja. — Egy életen keresztül így élni? — kérdi önmagától. A választ ő tudja, hogy lehet. önfegyelem és akarás segíti az embert. Horváth Imre már túl járt az ötvenedik életéven, amikor megtalálta önmaga hangját, amellyel mozgásában korlátozottan ugyan, kicsit bénán, de igaz hittel szólni tud az emberekhez. Amit mond, mindenki megérti. Egyszerű nyelvi, láttatva beszél. Ez a megtorzult élet, már a gyerekkorban adott jelzést egy sajátosabb, egyénibb önkifejezésről. — Festőművész szerettem volna lenni, szóval olyan festő — magyarázza. — Mondhatnám, hogy én a gimnáziumban nevelkedtem, itt Szekszárdon, mert ott volt pedellus — iskolaszolga — az édesapám. Bellák Sándor rajztanár, festőművész azt mondta egyszer apámnak; hogy József, adja nekem ezt a gyereket, én kitaníttatom ... Apám akkor nem szólt semmit, csak este Horváth Imre mondta, látod, kisfiam, milyen szegény ember ez a tanár úr, nézd a ruháját, ne legyél te olyan. így lettem bognár. Aztán jött a betegség, és elmentek az évek, évtizedek. Húsz évvel ezelőtt láttam egyszer egy hangulatlámpát amit egy szarvas tartott. Azt mondtam magamban, ha ezt valaki megcsinálta „sárból”, akkor én megfaragom fából. Azóta van nagy becsülete a legapróbb fának is itt az udvarban. Valami nagyon nehezen megfogalmazható érzés szállta meg akkor Horváth Imrét, és azóta is szorításában tartja. Farag naphosszat, gyűlnek a figurák. Sokasodnak, benépesítik a házat. Minden fában, ami kezébe kerül, már látja a faragandó formát. Csak a maga örömére faragott évekig, majd azt érezte, mozdulnia kell; megmutatni a munkáját. — Nem tudtam merre induljak, hogy ezekkel meglássanak ... A Szekszárdon élő fazekasok legyintően válaszoltak útkereső kérdéseire. Bepakolta kedvenceit egy bőröndbe, és beállított vele munkahelyére, a Szakály testvérekről elnevezett szövetkezetbe. Itt kezdődött valami új az életében. Az amatőrművészeti mozgalom megyei mozgatóihoz jutottak alkotásai. Zsűrizés, kiállítások. Báta- szék, Decs, Szekszárd, Kaposvár, Marcali, Zalaegerszeg, Pécs után, most Kecskemét következik, ahol a naiv művészek múzeuma részére már vásároltak tőle. A Tolna Megyei Tanács 1984- ben ösztöndíjjal jutalmazta a moslt hetvenöt éves Horváth Imrét. — Nincs semmi fontos az életben, csak az egészség, meg a béke. Ha dolgozni tud az ember — kísér a kapuig —, a betegséget, öregséget is könnyebben elviseli. Nekem a munka gyógyír lett. Decsi Kiss János
