Tolna Megyei Népújság, 1985. április (35. évfolyam, 76-100. szám)

1985-04-20 / 92. szám

1985. április 20.

NÉPÚJSÁG 7

A nagyszékelyiek „múzeuma”

Ahhoz, hogy értsük a jelenti, eligazodhassunk a mában, nélkülözhetetlen a múlt ismerete, értése, a múltban való eligazodás is. Ez jutott eszembe a Hegyhát völgyében megbúvó településen, Nagyszékelyben.

Miről van szó? Ha egy aprócska hírben kéne megfogalmaznom, annyit írnék: a nagyszékelyi nyugdíjasklub tagjai Lehelné Rozsos Janka vezetésével összegyűjtik a község népi kultúrájának tárgyi emlékeit és egyéb dokumentumait. A gyűjtemény — már most — megtekinthető az általános iskolában,

vagy ahogy a helybeliek mondják, a ),múzeumban”.

Tudom, a községben nem múzeumról van szó, hiszen egy, az iskola körzetesítése után üresen maradt, majd új funkciót kapott tantermet nem is nevezhetünk annak, de a jelző mégis takar valamit. »Azt jelenti, hogy az a terem az értékeket, a község lakóinak egy darabka múltját, történetét őrzi és segíti az emlékezést, a bevezetőben említett két időben — múltban, jelenben — való eligazodást. Mindezt talán egyszerűbben fogalmazta meg Nagyszékelyben Hargitai

Konrádné, akivel Lehelnéhez igyekezve néhány szót váltottunk: — Én is adtam egy olyan kabátot, amit az idős sváb asszonyok hordtak ... Hogy magyarul mi a neve, azt nem tudom, de németül úgy mondják, motza. Szívesen adtam, mert nekünk már nem kell, meg tudtam, hogy a községé lesz. Így legalább bemutathatják a fiataloknak, és azok megismerhetik a régi időt.

Ami Hargitai Károlynénái természetesnek tűnt, az másnál nem ment ilyen simán. Az egyszerű ember ugyanis nem tudja, hogy a padlás pókhálós zugaiba felrakott „értéktelen régiségnek, ócskaságnak” titulált dolgoki, vagy a ház más tárlótereiben még megtűrt használati eszközök, ruhadarabok, okmányok mennyit érnek. Kérdés lehet, mert tény volt az is, mond-e valamit még a gazdájának az a festett láda, az a régi szék, vagy éppen egy kendertiloló, de .egyéb is, amit funkciójából kiszorított az újt, a modernnek nevezett bútor, vagy éppen az új technika, az új eszköz, az új ruhadarab. Üjabb kérdés is adódott: hagyni ezeket a tárgyakat, eszközöket tovább porosodni, vagy tűzre vetni, s elfelejteni valamennyit.

Egy ideig ez a letűnt, idővel kötelezően (?) együttjá- ró ,>,múltégetés” volt a divat, és dívik még néhol ma is Nagyszékelyben. A modernes- kedő arcot öltő, jellegüket erősen megváltoztató úgynevezett sváb házak rejtekei- ből előkerülő régiségeket, azonban ma már legtöbbnyi- re nem kályhák gyomra emészti meg. Ebben nagy érdeme van Lehelné Rozsos Jankának, aki miután letelepedett a községben, igyekEz a német nyelvű biblia 1885-ből származik

szik menteni a pusztulót úgy, hogy azt az utókornak is bemutassák. Természetesen segítenek neki az általa vezetett nyugdíjas klub tagjai is.

Olvasóink körében ismert, mivel több esetben bizonyított tény, hogy egy-egy ember lelkes gyűjtőmunkája, kezdeményezőkészsége végül valami nagy mű, nagy érték létrejöttét is megalapozta. Nem akarjuk eltúlozni a nagyszékelyiek „Janka nénijének” érdemeit, de most is valami hasonlóról van szó.

A „Hogy is kezdődött?” — kérdésre Lehelné elmondja; hogy amikor megvették a házat, az előző tulajdonos el akarta tüzelni a különböző régi bútordarabokat, használati eszközöket, nem ismerve azok értékeit. Ök, fát adtak tüzelőnek, hogy mentsék, ami menthető. Később — a bontások, átalakítások után kárhozatra, pusztulásra ítélt dolgokért apró kerámiákat adott cserébe. Így kerültek hozzá a különböző

használati tárgyak, a csipkék, a hímzett ingujjak, fegyebek, amiket kezdetben magának gyűjtött. Később, helyét kinőtte a házi gyűjtemény, és a sok apró siker is „feldobta”. Motivációt jelentett az 1982 augusztusában Szekszárdon kapott pénzjutalom, de inkább az azt követő beszélgetés dr. Vadas Ferenccel, a szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum igazgatójával, aki bíztattai, nézzen körül a településen és ha összegyűlik annyi érték, no és akad egy alkalmas ház Is, ami ezt befogadja, illetve érdemes arra, akkor szóba jöhet a tájház is. Ezenkívül serkentő volt az is, hogy a megszaporodott gyűjteménynek Schlauch Ede, a pincehelyi általános iskola igazgatója helyet biztosított a nagyszékelyi, addig kihasználatlan oktatási intézmény egyik helyiségében. Ugyanilyen serkentő hatással volt a TEMAFORG által meghirdetett pályázat is* ahol a nyugdíjas klubbal elkészített tutyikkal — ha díjat nem is —, de erkölcsi és anyagi elismerést kaptak. Doppingolt a szekszárdi úttörőház — mint országos honismereti módszertani központ — és a társszervek által úttörőknek kiírt pályázat, amire beneveztek. Janka néni az idős és fiatal segítőivel együtt nemcsak a tárgyi, (használati) eszközöket, a viseletét, a népművészetet kutatja, hanem egy magnó segítségével a tárgyak mögé is benéz.

Igaz, a nyugdíjas ideje is véges, de azért sok minden összegyűlt már. Így például az egy hétig tartó lakodalmak szokásai, az esküvői szertartások, a menyegzőre sütött cifra kalács elkészítési módja és sok minden egyéb. Szót ejtünk a viseletről is. — Elsősorban a tutyi és a kapcakötés dívott, klumpát, fapapucsot hordtak és elég sötét ruhába öltözködtek

még a fiatalok is — mondja Lehelné Rozsos Janka, majd eltűnődik. — Az okát még ma sem tudom, de ha lesz időm, kiderítem.

Az edddigi tények ismeretében közbevetett „Miért ne lenne?” után arról is értesülünk), hogy a faluban már többen gyűjtik „a régi anyagot”, tudnak róla, kinél van, és az öreg házakból kiköltöző emberek is egyre inkább a „múzeumnak” ajándékozzák a különböző eszközöket. Beszélgetünk, s közben szó esik az „árván maradt” kovácsműhelyről is, ami hasznosítható lenne.

Vendéglátónk közli, hogy „állandó rendezés alatt van” — a gyarapodás miatt — a gyűjtemény, s a ma „még nincs kész”-et szeretnék tájházzá továbbfejleszteni.

Tudva azt, hogy a szerénység olyan erény, ami kivált- . ja az érdeklődést, ezért megnéztük a gyűjteményt, a helybeliek múzeumát.

A funkciót váltott tanteremben megsárgult fotók őrzik a régi szüreti mulatságok emlékét, a sötét prusz- •lik, a vászoningek, az alsószoknyák, a réklik, a fehér, sárga, zöld, barna alapú tu- tyik, a körbe futó virágmintáikkal, a főkötők, a konty- tartók, a berliner kendők, a motzák, a hajdani viselet emlékei. A virágmintás bölcső, a különböző méretű tulipános ládák mellett — esztétikusán elrendezve — láthatók a különböző funk- fcionális eszközök, a múlt századból származó bibliák, iskolai és egyéb dokumentumok. Felsorolni is nehéz. Természetesen mindegyik tárgyon ott van az adományozó, illetve a kölcsönadó neve és jele, amit egyébként a bejárattól balra is megtekinthetnek a látogatók — akik a vendégkönyv tanúsága szerint — már eddig sem voltak kevesen.

Ékes László Fotó: Kapfinger András

A jószándék, a belátás segíthet(ne)!

Riport a le hétről

— Tessék mondani, hol laknak Schillerék?

— Egyszerűen megalálják. Menjenek addigiamig az út jobb. oldalán nem találnak egy olyan hidat, melyen hatalmas fatuskók vannak. Az a Schillerék bejárata.

— Miféle fatuskók?

— Arról győződjenek meg maguk. Nem hiszem, hogy nehéz lesz... — és az idős ember sietve igyekszik tovább a község — Felsősána — bejárati útjának elején. Ügy tesz, mintha nem is látott volna bennünket, mintha nem is váltottunk volna szót. így a fatuskókra vonatkozó kérdések kénytelen-kelletlen bennünk maradnak ...

Valóban nem nehéz meglelni a házat és a barikádokat. Máris közeledik az idős asszony, aki köszönés helyett rezignáltan mondja:

— Azt hittem el sem jönnek! Nagyon vártuk magukat, mert nem lehet bírni, ami itt megy! De tessék csak beljebb jönni — mutat az ajtóra.

Tágas konyha, a szekrények tétjén gondosan elrendezett befőttek, savanyúságok sorakoznak katonásan. Még beljebb egy szoba. Szőnyeg, mindenütt a szőnyegen .. . rend és tisztaság. A sarokban televízió, amire rámutat és folytatva a legutóbbi beszélgetést, leszögezi:

— Azóta sem lehet nézni. A szomszédok állandóan he- gesztenek. Pontosan akkon amikor a legjobb műsor megy. Amikor az orosz műsorok ...

— Beszéli a nyelvet?

— Dehogy beszélem. Csak szeretem 'nézni...

(Az olvasónak tartozunk az előző beszélgetés rövid tartalmával. Schiller Gusztávné egy cetlire írt névvel megkeresett a szerkesztőségben. Előadta, hogy a „pártközpontból” küldték ide, hogy majd itt orvosoljuk a bajukat, gondjukat. Gondjukat, mely elsősorban az volt, hogy a szomszédjukban lakó férfi az esti órákban szinte minden nap hegeszt, s a saját gyártmányú szerkentyű igencsak zavarja őket a tévénézésben. S hiába fordultak eddig bárhova — 1981 óta — eredmény semmi. Mindezt („igazolandó”, levélek tömkelegét mutatta bizonyítékul.)

— Miért nem beszélik meg a szomszédaikkal, hogy a hegesztés zavarja önöket esténként a tévénézésbe?

— Azokkal nem lehet beszélni? így kénytelen vagyok kiállni akár tíz órakor is az utcára és ordítani. Olyankor nem válogatom meg a szavaimat ... Abba is hagyják a fusizást.

— Fusizást?

— Persze! Mit gondolnak? Csak a saját kerítésüket csinálták meg? Le van kötelezve nekik az egész falu. Dolgoznak ezek mindenkinek. Egyébként legalább harminc hegesztő masina van a faluban, de bejelentett mindössze egy.

— Ezt honnan tudja?

— Utána jártunk.

— De nemcsak ez a gond — veszi át a szót a férj. — Elszedegetik a kis földünket is. Hiába húztunk ki drótot a mezsgyére... Az asszony éppen át akar lopózni, hát el is vágta a lábát a drótban . . . Nem. Másutt nincs kerítés... Meg a cölöpöket is átteszik máshova. Kedvük szerint. Hiába hívjuk ki a földmérőket, hiába állapítják meg a telekhatárt. Hiába fordulunk a bírósághoz — és újból bemen ve a házba egy sereg periratot, jegyzőkönyvet vesz elő, melyek a hatóságok számtalan kiszállását, fölmérését tanúsítják. Az egyiket figyelmesen elolvassuk, s kiderüli, hogy a bíróság elutasítja Schillerék keresetét.

S egyre-másra kerülnek elő az olyan hivatalos leiratok, jegyzőkönyvek, feljegyzések, melyek panaszaikat cáfolják.. S hiába mondják Schillerék, hogy a szomszéd direkt azért töltötte föl kertjének földjét, hogy rongálja az ő kerítésüket, hiába mondják, hogy a szomszéd csak azért tette az ő felükre disznóóljának csepegő- jéd, hogy az ő kerítésüket elrohassza, s hiába állítják, hogy a fatuskók a kerítésron- gálók, a kapuösszetörők és az ő hídjukat használó kerékpárosok ellen állítódtak a bejárat elé, az emberben rendre kérdőjelek élednek. Aztán a több sirám, a férj testvérével, a falu más lakóival való szembe állítása, mindmind fából vaskarika.

Sokan próbálták meggyőzni Schilleréket már arról, hogy faluközösségben élni más módon kell, mint ahogyan ők teszik, úgy tűnik, teljesen hiábavalóan: A mi próbálkozásunkra is hangoskodás a válasz.

Az utcán több embert — férfit és nőt, a fiatalt és időset egyaránt megszólítottunk, de szinte szó szerint azonos volt az idős házaspárral kapcsolatos vélekedésük: „Egyszerűen nem tudnak beleilleszkedni! Talán azért, mert tanyáról jöttek, mert szomszédjuk nem volt, vagy ki tudja miért? Abban lelik örömüket, hogy másokat piszkálnak!”

— Irigyek az emberek — mondja Schiller Gusztáv. — Amikor ide jöttünk 1978-ban, mindenki azt beszélte, hogy honnan van pénzük az öregeknek hűtőt, tévét meg

miegymást venni. Nyilván, nem loptuk a pénzt... Megdolgoztunk érte.

— És a szomszédok? Akik építkeztek? Azok honnan vették a pénzt? — kockáztatom meg a kérdést egy korábbi megjegyzésére utalva.

— Azok? Meg a többiek? Hát tudnék beszélni...

— Beszéljen!

— Bejelentettük őket az illetékeseknél. Majd elválik minden ..."

auf /

A szomszédasszony készséggel mutatja porosodó hegesztő-készüléküket, melyet legalább egy esztendeje nem használtak, s elmondja, hogy ő bizony már .nem sirdogál ha a bíróságra hívatják, ha a szomszédasszony ordibál, ha jönnek vizsgálódni akárhonnan is. Kolleganői az óvodában is már-már derülnek a korábbi drámák sorozatán, a kellemetlenkedések fel-fel- törő áradatán. Az öregember az utcán csak legyint és eny- nyit mond: — Mindenki ismeri őket. Haragosai az egész falunak. Mindig arra lesnek, hogy kibe tudnak belekötni.

A fiatal nő pedig így fogalmaz: — Soha nem volt a faluban ennyi botrány. Itt mindenki megértette és segítette a másikat. Hogy Schillerék miért ilyenek? Fogalmam sincs. Tán nem szeretik a békességet?

A kétyi közös községi tanács elnöke Sárkány Titusz azon morfondíroz, hogy annak idején tanácsos lett volna egy külön Schiller-doszsziét, netán szekrényt rendszeresíteni a házaspár panaszügyeinek.

Pincehelyi Ferencnél a tanács költségvetési előadója — aki Felsőnánán lakik — így fogalmaz:

— Ha sistereg a tévé, mindenki tudja, hogy a kiabálás következik. Nem tanácsos azt gyerekeknek hallgatni. Köztudott, hogy a környéken rosszak a tévé-vételi lehetőségek. Pontosan ezért építik meg az átjátszót a kéki hegyen. Júliusban lesz készen. Egyébként Schillerék szomszédjait mindenki ismeri a faluban. Soha senkivel nem volt viszálykodásuk. Borzasztó, hogy valakinek ily módon kell bizonyítania azt, hogy dolgozik, hogy jóra- való ember ...

Schmidt János, a DÉDÁSZ Tolna megyei kirendeltségének igazgatója:

— Jól emlékszem a panasz sorára. Többször voltunk kint Felsőnánán ebben az ügyben. De soha, semmiféle problémát nem tapasztaltunk. Még a legapróbbakat sem. Erről mindig tájékoztattuk a bejelentőt. (A szomszédék villanyszámlája két havonta 560! forint.)

Felsőnánai látogatásunk után két nappal ismét a szerkesztőségbe keresett meg Schiller Gusztávné. Hangerejét nem állt módunkban mérni, de amit mondott, emlékezetes :

— Adják vissza az iratainkat! És egyébként is! Tudjuk, hogy a sok mocskosságot kitől szedhették... De mi tudjuk, hogy hova kell mennünk az igazunkért.

— Az egész falu ellen?

— Na és? Megtaláljuk az igazunkat!

— Talán a szomszédokkal, a haragosokkal kellene beszélniük.

— Majd akkor, ha térden állva könyörögnek!

V. Horváth Mária Fotó: Czakó Sándor