Tolna Megyei Népújság, 1985. április (35. évfolyam, 76-100. szám)

1985-04-20 / 92. szám

1985. április 20. a Képújság Falüsi turizmus Vendégváró virágkertész tó. Most építem a társalgót, a felső szintjén pedig há­rom hálófülkét alakítok ki. — Hány vendég fogadását tervezi ? — A már használható szo­bákban 6—8 személy számá­ra tudok kényelmes elhelye­zést biztosítani, ha a háló- füllcékef is számolom, akkor 11-nek. Természetesen az egészségügyi és tisztálkodási követelményekkel együtt. ön virágkertész, nem lá­tok a ház körül állatokat. Kérem, mondja el mi az, amiért érdemes volna ide­jönni. — így igaz, ahogy mondja. Nincs a ház körül szarvas- marha, se ló, de még mala­cok sem, nincs kakas, kere- keskút, sőt még harangláb sem. A község lakói igen kedves vendégszerető em­berek, úgy gondolom, aki állatokra kíváncsi, bármelyik portán megnézheti ha a gazdát megkéri. Amit én tu­dok nyújtani és eltérőt a többi helytől, az a kertésze­tem, a kertem. Közel két holdnyi területen termesz­tek virágot. Dáliát, kardvirá­got. tulipánt és négyezer tő rózsát. Ez azt jelenti, hogy júniustól októberig min­dig lehet a ház körül nyíló virágot látni, — Biztosan imeri a köz­mondást, hogy...? — Aki a virágot szereti rossz ember nem lehet... — Igen. — Ismerem, de erre én azt mondom, találkoztam már olyan rossz emberrel, aki vi­rágokkal rakta körül magát, meg olyan jó emberrel is, aki nem szerette a virágot, mé­gis a kettőjük barátsága kö­zül kellene választanom, hát Jágának alapfokú telepü­lés, Kaposszekcső községi tanács társközsége. A szék­helyközségtől hat, Dombó­vártól tizenhárom kilomé­ter távolságra található. Dombóvárról Sásd irányába indulva a 611. számú fő köz­lekedési úton a Skála-Rayon raktárnál Kaposszekcső előtt kell jobbra letérni és betonút vezet a községbe, ahol 123 lakásban 369-en él­nék. A kereskedelmi ellátás és a szolgáltatás színvonala meglehetősen gyenge. Mű­ködik egy élelmiszerbolt és egy italbolt. Filmet nem ve­títenék, de majd minden la­kásban van televízió, a kör­nyék csendes, levegője tisz­ta. Mindezt azért tartottuk fontosnak elmondani, mert ebben a községben kezdett hozzá Bánó Ferenc jágónaki virágkertész, hogy a falusi üdülés feltételeinek, követel­ményeinek megfelelő körül­ményeket alakítson ki. Rövid ideig tartó beszélgetésünk során — mert a tavaszi mun­kákkal volt elfoglalva — el­képzeléseiről, terveiről kér­deztük. — Hogyan született az a gondolat, hogy házát ven­dégek fogadására alakítsa át? — Két-három évvel ezelőtt — kezdtem el a házamat rendbe tenni, de olyan sok­szor hallottam a falusi turizmus, illetve a falusi üdülés iránti igényekről, ezek növeléséről, hogy úgy döntöttem, megpróbálkozom vele. Ennek eredményéként alakult ki a jelenlegi álla­pot. Egyelőre azonban nincs minden kész és tartok attól is, hogy gondjáim lesznek. — Milyen munkák vannak vissza? — Azzal kezdeném, hogy jelenleg három szoba elké­szült, amiből kettőben galé­ria is van már, és használha­A kis házat fenyőfák védik A társalgó tetőterében h áiófülkéket alakítanak ki az utóbbi mellett döntenék. De hadd folytassam a szol­gáltatásoknál. A vendég szó­rakozásból hajnaltól napes­tig kapálhat, kutyát is hoz­hat, bár nálam is van két kuvasz. Ha úgy tetszik, a kö­zeli forrásból hordhatja a vizet mosakodáshoz is. Ki­rándulhat az erdőbe, de nincs messze Gunaras, Si- konda sem, egy-egy város­nézésre Pécsre, Kaposvárra is el lehet menni, az utazá­si idő gépkocsival nem több harminc—ötven percnél. — Az étkeztetést is meg tudná oldani? — Ha a vendég úgy kí­vánja teljes ellátást adok, de azt is biztosítom, hogy ő főz­zön, és ha szükséges csak a szállást adom, és egyformán kedves lesz számomra a ha­zai és a külföldi vendég is. — Arra már megvan az el­képzelése, hogyan toborozza a vendégeket? — Az az igazság, ezzel még nemigen foglalkoztam. Dom­bóváron már érdeklődtem korábban az Idegenforgalmi Hivatalnál és a gunarasi campingben is — mivel az építkezést még nem fejeztem be, ez ügyben nemigen tájé­kozódtam, de nem is értem rá. — Tételezzük azt fel, hogy megkeresi önt egy utazási iroda, azzal, hogy megfelelő jutalék ellenében biztosítja a vendégeket. Hajlandó vol­na ilyen szerződést aláírni? — Természetesen igen, ha ez a szerződés mindkettőnk­nek megfelelő biztosítékot nyújtana és kölcsönös elő­nyökkel járna ... Szarvas Antal Jordan Popov: Micsoda barátok voltunk! Mocsida barátok voltunk, ó istenem, micsoda barátok! Megtisztítottam helyette 30 kiló hagymát, ő harmincszor kifényesítette a cipőmet, en­ni adtam neki a csajkámból, ő megitatott a kulacsából, le­velet írt az édesanyámnak, csomagot kaptam az apjától, a hátán cipelt, én pedig mes­terséges légzéssel keltettem életre. De egyszer csak útjaink el­váltak. Sziámi ikreknek hívtak bennünket, mindig együtt voltunk, de tessék, elváltunk egymástól Ki gondolta vol­na? Ki tette ezt? Az élet. Egyszer, évekkel ezelőtt, amikor még motorkerékpáron száguldoztam, megpillantot­tam egv utca kereszteződésé­ben. — Hogy vagy? — kérdez­tem. — Jól — válaszolta. — Gyere el hozzánk egy­szer! — mondtam, és éppen abban a pillanatban, amikor oda akartam kiáltani neki a címemet, zöldre váltott a lámpa, és indulni kellett. Két évvel később láttam újra. Ekkor már megvettem a Skodát, s 6 motorkerékpá­ron járt. Mellém sorolt, anél­kül, hogy észrevett volna. Hirtelen letekertem az abla­kot, és elkiáltottam magam: — Mi van veled, te elve­szett lélek. hová tűntél? — Jól vagyok — válaszol­ta. — Es te? — Hol így, hol úgy_ Miért nem jössz el egyszer? 0 bólintott, de ebben a pil­lanatban zöldre váltott a lámpa, és én megindultam egyenesen, ő pedig balra ka­nyarodott. Lehet, hogy eltelt egy év is, vagy másfél, amikor ismét összefutottunk az egyik ben­zinkútnál. Éppen tankoltam, és a kocsisoron átnézve lá­tom, hogy a sorára vár mo­torkerékpárjával. Mögötte egy nő ült. — Hé, hogy vagy? — ki­áltottam el magam, ő rá­mutatott a nőre. — Megnősültem. — Gratulálok! — mondtam neki. — Miért nem jöttök el az asszonykával? Ekkor a kocsioszlopból du­dálni kezdtek, hogy mi lesz már, és vissza kellett ülnöm a volán mögé, hogy induljak. Utoljára Burgaszban láttuk egymást a Szozopol felé ve­zető úton. Igen nagy volt a torlódás, és mi az egymással szemközti folyamatban halad­tunk. Előremész három-négy métert, megállsz, várakozol, majd ismét nekilódulsz. Ek­kor egy Trabantban ült. Én egy vadonatúj Zsigulit vezet­tem. Kézmozdulattal kérdez­tem tőle: „Hogy vagy?" ö bólintott: „Jól”. És rámuta­tott két gyerekre, akik hátul ültek. Alig láttam őket. Két ujjammal V-betűt formáltam, ami annyit jelentett: „Gra­tulálok!” ö a szívére tette a kezét: „Köszönöm”. Ekkor, egyik kezemmel Szófia felé, a másikkal pedig rámutatva meg akartam neki mondani, higy: „Miért nem jöttök el egyszer?” De a két folyam hömpölyögni kezdett, az autók nekilendültek, és el­vesztettük egymást. Ettől kezdve nem láttam öt sem a közlekedési lámpák előtt, sem a kötelező vizsgá­kon, sem a javítóműhelyek­ben, sem pedig a benzinku­taknál. Pedig micsoda barátok vol­tunk, ó, istenem, micsoda ba­rátok! Bolgárból fordította: Adamecz Kálmán. Frankföldi mutatványosok Fernand a gyeplőt mélyen hasa alá húzta, s bőszen „ho-hó”-zott a lejtőn zötykölődő ekhós szekér bakján. Szikár, barna arcán magabiztos vonások ültek. Jacqueli­ne világos, lengő ruhában a szekér után kötött), kimust­rált gumiabroncson himbálódzott — ő volt a fék. Hosz- szúkás arcán szőke tincsek ugrándoztak, köztük vidám vadgesztenye szempár fénylett. Barbuche, a gyér szakál- lú kecske, békésen baktatott az árokszélen, ostoba fejét meg-megrántotta a szekér orrához erősített pányva. A kocsi alján húzódó deszkapolc hálója mögött csirkék for­golódtak. És a slampos-zömök igásló még valakit hú­zott: a másfél éves Benjámint, aki a napszítta ponyva alatt békésen aludt. A vándormutatványos család bezötyögött St. Michelbe, s hangos „hé-hó”-val megállapodtak a falucska szűk fő­terén. Az őszibarackosból teli furgonokkal hazapöfögő pa­rasztok mogorva arcráncaiba mélyen bevilágított a na­rancstónusú délutáni nap. öt perc sem telt el, s a csöpp faluban már mindenki tudott a fura jövevényekről. Fernand kifogta a lovat, és a polgármesterlak felé indult. Hamarosan elégedetten baktatott vissza: — Megvan az engedély! Gyerünk, hamar, este ját­szunk! Csak megnézte, cigányok vagyunk-e... Jacqueline szó nélkül sürgölődni kezdett, pontosan tudta a dolgát. Legelőször a színes vászonplakát került föl az útszélí öles tölgyfa kérgére: „Fernand és Jacqueli­ne, az ezer trükkű illuzionista pár itt ma este nyolckor mindenkit szeretettel vár!” Majd nyomatékül Fernand egy özönvíz előtti dobot vett elő, s élesen megpergetve négyszer-ötször kikiáltotta ugyanezt. A szemközti szatócsüzlet pultja mögül a boltosné kí­váncsian dugta ki bozontos fejét. A kis .teret körülfogó kőcsipkés házak nap hevítette spalettái nyikorogva tárul­tak föl, s az ablakokban töppedt anyókák apró szembo­gara fénylett tompán. A térre szállingózni kezdtek a gyerekek, és lesték Fer­nand fürge mozdulatait, ahogy a félkör alakú, négyszintes nézőpadsor meg a piros paravánoa, hevenyészett szín­pad lassan összeállt. Színes; virágmintás ruhában, zilált, marionettmozgá­sú lány kacsázott a plakát elé, s csonka hangokat gur- gulázva, boldog vigyorral tapogatni kezdte. „A falu bolondja” — látta rajta rögtön Jacqueline; és néhány barátságos szót szólt hozzá. A jámbor lélek ezt- azt motyogva otthonosan elhelyezkedett a kocsirúd tö­vében, s halkan dudorászni kezdett. Az út közepén sánta, foltos szőrű eb tűnt föl, megállt kicsit, fáradtan körbelesett, majd a szekér alá vonszol­ta magát, ahol mancsára hajtva fejét félrecsüngő nyelv­vel lihegett. Fernand fogta megint a dobot, megpergette keményen, s kiáltott: , — Fernand és Jacqueline, az ezer trükkű illuzionista pár itt ma este nyolckor mindenkit szeretettel vár! Aztán enni adott az állatoknak, majd a kocsirúdra akasztott tükre elé ült, s nekiállt kifesteni az arcát. A kirajzolódó fehér-fekete-piros színek láttán a félkegyel­mű lány éles hahotázásba tört ki, de hirtelen elcsende­sedett, és sétálgatott megint tovább ernyedt taglejtéssel. — Gyülekeznek már? — kiáltott ki Jacqueline a sze­kérből', és óvatosan letette a jóllakottságtól kipirult Ben­jámint. — A csirkéket be kellene hajtani! — Jó, de úgy látom, még várhatunk, nem sietik el ezek a St. Michel-iek .. j Közben a két sarokkal odébb lévő kiskocsma megtelt vacsorájukat elégedetten fel-felbüfögő férfiakkal. Be­szédtémát nem kellett keresniük: — Na, mit szólsz? — kezdte egy rezes képű, püffeteg figura. — Megint cigányok jöttek a nyakunkra...! Csak ezek kóborolnak még ilyen ványadt kordákon Citroen he­lyett. — Pedig a nő szőke, igaz, a bőre elég fekete — foly­tatta alig nyelve le borát egy laskagomba fejű alak. — Tán nem láttál még pingált hajú cigányasszonyt? — krákogott közbe egy kefenyakú), köpcös emberke. — Ismerem ezeket jól, nem kell ezeket védeni! És, hogy csinnadrattáznak! Fernand megint épp megpergette a dobot, mondóká- jához hozzátéve: „Aki jön, aki nem — még tíz perc, és kezdjük szenzációs produkciónkat! Csak szaporán, sza­porán, foglalja el mindenki a helyét, amíg van!” Az utol­só mondatot csupán fanyar gúnyból tette hozzá, mert érezte, a házak előtti kispadokon fejüket összedugó asz- szonyságok semmi jót nem susmutolnak róluk. Igen, ott is ugyanazok a gyűlölködő vércsehangok csattogtak, mint a kocsmában. A nézőknek felállított padsoron négy-öt gyerek fész- kelődött izgatottan, meg a jámbor félkegyelmű kupor­gott még a fölső soron, bokájánál szorosan összekulcsolt kézzel. — Hagyjuk a fenébe! Szereljük le és együnk! — vá­gott öklével a kocsi ponyvájára Jacqueline. — Maradt még egy borunk a múlt hétről... — Csodás egy népség! — merengett el keser-édes bo­hócarccal Fernand, majd fölpattant, levágta a kezében agyongyűrögetett festékes vattát, s fölcsattant. — Ma nem szerelünk le, azért is játszunk! Fogta a dobot, vadul megpergette és kiáltott: — Mélyen tisztelt publikum! Kezdődik a fergeteges produkció! A gyerekek arca kigyúlt, abbamaradt a nyüzsgölődés. Ekkor asszonyok trappoltak a térre magabiztos léptek­kel, s lerángatták a pádról síró, toporzékoló csemetéiket. Aztán kopogó sarkokkal eltűntek a kapualjakban, döng- ve csapódtak be utánuk a tölgyfaajtók. Csak a félkegyel­mű lány gubbasztott tovább, s mosolygott bárgyún. Fernandék csak egy számot adtak elő, amit a függö­nyök mögül leselkedő népek meredt szemekkel figyeltek: a parasztnak öltözött Jacqueline furkósbottal kergeti a pipacsarcú bohócot, és mindahányszor le akar rá sújtani, a bot elrántja, s maga vágódik hasra. Fernandék abbahagyták, és csendben leszerelték a szín­padot. Fernand letörülte arcáról a festéket, s a szekér­ből egy csálé kis asztalt penderített elő. Három farön­köt állított mellé. Kenyeret, bort, érett kecskesajtot tett az asztalra, majd intett a bolond lánynak. Az otthonosan letelepedett, arca suta mosolyra rándult, s békésen fa­latozni kezdett. Reggel Fernand friss ,,hé-hó”-jára ingva, zötyögve megindult a szekér. Jacqueline hátul, az aszfalton sus- torgó gumikeréken állt. Kinyújtott kezével a szekér va­sába kapaszkodott, a másikkal meg integetett hátrafelé. A félkegyelmű lány vállára kókadó fejjel ült az útszé- len, s nézte, nézte a lassan távolodó kocsit. GRABÖCZ GABOR

Next

/
Thumbnails
Contents