Tolna Megyei Népújság, 1985. április (35. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-13 / 86. szám
IcfrtÉPCUSÁG 1985. április 13. IRODALOM Keresztury Dezső: Segítsetek! Vén fa, senki se vágta ki; hány kidőlt, ki vele nőtt! Alá gyűlhetne mind, aki árnyat keres, pihenőt. Terebélyül még koronám, kering benn nedv, erő; ki keres, termést is talál, ha van rá kedv, idő. Csak ássátok meg tövemet: ne terítsen alám bozót mind mohóbb aljnövényzetet, pióca gyökértakarót! Huba Attila: Szomorú szonett Már évek óta nem kel a Nap vígasztnyújtón ablakom alatt, rég nem élek már négy évszakot, nyáron vagyok, télen meghalok. Halálomnak te írsz balladát, halálomtól te kérsz éjszakát, mert nem látsz havas, éji fákat, s nem látod álmodni anyádat. Árvábban követed a holdat, mint az, ki most rólad dúdolgat és alszik némán négy fal között. Ne mondd nekem hajnalban hol vagy, uszályként szőke hajam hordjad, és uralkodj magányom fölött! Sárándi József: Groteszkek í. Napszemüveg Irhabunda Elérhet a világ gúnyja 2. Lábán cipő Fején kalap Tető van a talpa alatt 3. Lehet hogy nem lehet boldog a magánélet Némán derülnek rajtunk a nemesfémek Olvassuk újra — együtt! Gáli István: A ménesgazda Gáli István — olyan fiatalon ment el, s olyan keveset teljesített mindabból, amit tervezett... Hogy azonban mégis korszakjelző író, az nem a véletlen, a vakszerencse dolga, az a tehetségéé; van aki egy betű- óceánnyi életművel is csak pislákol, ha az utókor visszanéz a múlt sötétjébe, s van, aki akkor is ragyog, ha keveset is engedett neki az élet. Az 1931-ben született Gáli István ilyen tehetség, nem könnyű író, de mert minden idegszálával a korban élt, annak a kornak a krónikása lett, amely szülte — s az nem volt akármilyen időszak. Történelmi korszakváltások, megtorpanások és újrakezdések, élet- és sorsváltások korszaka az övé, és ennek az élménynek megírója, irodalmi újrateremtője ő. Költőként kezdte, mint annyian a magyar irodalomban. 1954-ben megjelent Garabonciás diák című verses népmesefeldolgozásai meg is érnék az újrakiadást. Akkor is, ha ő már azok megjelenésekor is elsősorban prózaírónak tudta magát. Pályakezdő éveiben Pécsett élt. és először katonakorának határőr-élményeit írta meg, de az ötvenes évek szerkesztői sok okból visszariadtak ezek problémáitól, hiszen nem napfény sugárzású diadalokról szóló történetek voltak, hanem igencsak valóság szülte írások. Gáli az osztrák szélen volt határőr, kemény időkben. és a valóság lenyomata, a felszedett élmény oly erősen ivódott bele, mint más íróba a kamaszkora. Állítólag Csorba Győző javasolta neki — érezvén a tehetséget a húszegynéhány éves emberben —, írjon verseket. írt, irta, de abbahagyta. Fontosabb volt neki a Magos család története, egy bányászcsalád világa, fontosabbak Tatabánya legendái, a fel- szabadulás emberi emlékei. S közben, mert irodalomból nem lehet megélni, rádiódramaturg: ír is rádiójátékot, komédiát — nem egyet. A Magos család, persze, ahogy a Rohanók című novellájában maga is megírja, az ő családja, a sűrítés, alakítás, változtatás ama követelményével, ami az igazi írót az egyszeri élmény megírásától az irodalom igazáig kényszeríti. A Patkánylyuk című 1961-ben megjelent kisregény után a következő évben napvilágra került elbeszélőciklus, a Kétpárevezős szerelem hozta meg neki az országos elismerést. A Szépirodalmi Könyvkiadó hazánk fel- szabadulásának 25. évfordulójára regénypályázatot irt ki. A díjnyertes művek egyike lett Gáli István regénye, A napimádó. Az igazi siker azonban nem az lett, hanem A ménesgazda. Az író a művet nem egyszerre írta, egyes részeit már korábban is publikálta, de a Csapda, és Az öreg után ez lett legsikeresebb, és tegyük hozzá, legigazibb regénye — ez utóbbit természetesen csak műfaji értelemben értve. A ménesgazda is a határon játszódik, mint a határőrélmény kései része , de egészében az ötvenes évek pontos korrajza, a megtámadott emberek, a volt méneskari tisztek támadó reakciójának és tragédiájának története. Ez a keret, és közben egy határmenti falu hétköznapi életét látjuk, a termelőszövetkezeti életforma-váltás gubancait. Mindazt, amit ma már úgy látunk, értelmezünk, mint a Rajk-per utáni korszak elhibázott politikájának vidéki lecsapódásait. A regény belső cselekményvilága töretlen tragédiát ábrázol: egy fiatal falusi kommunista reménytelen küzdelmét és halálát a kettős szorításban. Igaz hittel él benne az új világ megteremtésének vágya, de nem tud mit kezdeni a „felülről" jött „keményebben elvtárs" szemlélettel, és segíteni szeretne a régieknek, akik nem fogadják el a kinyújtott kezet, hiszen az egész világ mást üzen, mint ennek a szerencsétlen, jó szándékú kis kommunistának a vergődése. A könyvből 1978-ban Kovács András rendezett nagyhatású filmet. Sz. M. A ménesgazda (Részlet) A hadnagy az autóhoz sietett, és beszólt: — Tessék, Busó elvtárs. Ez a választék. Kikászálódott az ülésről a derekát egyengette. Kezelt a zömök századossal, akinek zsíros haja kilógott az elnyűtt tányérsapka alól, arca feketére cserzett. Tartózkodó zavartan fogadta a képviselőt, mert nem tudta, mit mondjon, tisztelegjen-e, végül széttárta a karját* és megismételte, amit a hadnagytól hallott. — Tessék, ez a választék — és megnyalta cserepes száját. Busó Mátyás fekete ruhájában, amiben az ülésszakra, Pestre utazott, nagyon tekintélyesnek érezte magát. A pesti tiszt mellé húzódott, akit inkább magához illőnek érzett. Három internált állt előtte. Ha igaz, nála mindegyikük többet ért a gazdálkodáshoz és mégis ő dönt. — Hány holdon gazdálkodott? — kérdezte ötletszerűen az elsőtől, és csak arra ügyelt, hogy a megszólítást elkerülje. A ritkás hajú férfi lesütötte a szemét. — Ezerhat-ezernyolcszáz holdon. Kétszáz hold bérlet — tette hozzá gyorsan, mintha ez a többlet bajba keverhetné még most is. — Maga hány holdon? — Nyolcszáz — böffentette a második, egy kopasz, kidülledt szemű. Ez ellenszenves vodt, a következőre nézett. — Hát ha úgy vesszük — kezdte a harmadik' egy kis ironikus felhanggal —, én kétszázhuszonegyezer-négy- százötvenegy holdon. — Ne marhuljunk* ember! — mordult közbe a tá - borparancsnok. De a magas, nagy csontú internált nyugodtan a szemükbe nézett. — Én az Eszterházy hercegség hitbizományának gazdasági központjában dolgoztam. És a kegyelmes úrnak ekkora birtoka volt Magyar- országon. Ausztriában és Morvában is lehetett — combjához szorította a pléh- tányért — valamennyi. — Irodista volt? — nézte gyanakodva. — Nem éppen. Az apám is főgazdász. — Miilyen iskolája van? — Akadémia. — Kicsit gondolkodott, aztán hozzátette: — Német oklevelem van. Azaz volt. Mert hát a háborúban... Legyintett, erre a százados rászólt. — Álljon vigyázzban! Ha ezt nem hallja, talán nem tud ilyen hamar dönteni. — Ez jó lesz. — Vitára készen nézett a hadnagyra, de az beleegyezőn bólintott. Amíg a papírokat intézték odabent, a tisztek cigarettázva álltak a kocsi mellett. Nem beszéltek többet a választásról, nézték a kondé- rok elé kígyózó sort. A százados újra hívni kezdte őket, hogy jöjjenek be az irodára, ne restelljenek leülni egy kicsit, a madár se jár erre, öríi/1, ha embert lát, nem tudta, amikor a falusi rendőrségtől idekérte magát, hogy ilyen szolgálat ea, szinte rabnak érzi magát ő is — végül valami pálinkát emlegetett, ami odabent van az asztalfiókban. De a hadnagy parancsra hivatkozott, hogy azonnal fordulniuk kell visz- sza. Busó Mátyás bólogatott, aztán elröstellte magát, és bebújt a kocsiba. Igazán ihattak volna egyet a századossal, ha ennyire kéri. Előkerült az emberük a batyujával, kezében egy darab kenyér, amit reggeli helyett kapott. Papírjait az irmok a hadnagynak adta át. Busó Mátyás az ablakon dugita ki a kezét), hogy mégse váljon el búcsú nélkül a tábor parancsnokától — és fellélegzett, amikor kiértek az országútra. — Mondja csak, hogy lehet ez — kérdezte új útitársától —, hogy a műtrágyától, aminek táplálnia köllene a növényt, lerozsdult a palánta levele? — Ez most vizsgáztatás? — A fenét! Ez a mi vizsgánk volt, amin elbuktunk. — Több mindent kellene tudnom ahhoz, hogy megmondjam. Mit szórtak szét? Nitrogén-!, foszfát- vagy mésztartalmú keveréket ? — Mégiscsak bizonyítani akarta tudását. — Az is fontos, hogy megfelelő időben jusson a földre. Van, amit ha reggeli harmatra szórnak, és nem a tövéhez, hanem a levélzetre, elpusztíthatja a növényt. — Óvatosan csipkelődve megint megkérdezte. — Hányasra feleltem? — Jól, nagyon jól — derült Busó Mátyás, mert védence egyre jobban tetszett. Nem szívbajos ezl, nem! — Be se mutatkoztunk, lássa, Busó Mátyás vagyok. A férfi fanyarkásan mosolyogva nyújtotta a kezét. — Braun Miksa, én is bé- emes vagyok. — Azelőtt nálunk a fél falut Braunnak hívták. Sváb? — Az is. Az én családomban minden van. Az apám, pedig már hetven volt, a harmincas években kivándorolt emiatt Chilébe. Én marha! — maradtam. — Az elöl ülő tisztre sandított. — A fasizmusra mondom, ugye. Busó Mátyás göcögött), és suttyomban társára hunyorított. Nagyon megvidámo- dott, hogy ilyen jól sikerült az útjuk. Oláh Zoltán: n ni D V Ujjaid hajló nyírfaágak Mint tengerszem szomorúsága arcomra húznak hűvös árnyat mély szemed meleg kökény-párna. remegő szélben apró nyelvek Párnádon pihen tekintetem szomorúságot szüretelnek. elalszom benne föl sem kelek. József Attila: Szállj költemény... Szállj költemény, szólj költemény mindenkihez külön-külön, hogy élünk ám és van remény, — van idő, csípjük csak fülön. Nyugtasd a gazdagok riadt kis lelkét — lesz majd kegyelem. Forrást kutat, nem vért itat a szabadság s a szerelem. Szólítsd, mint méla borjúszáj a szorgalmas legényeket — rágd a szívükbe — nem muszáj hősnek lenni, ha nem lehet. 1936. Csorba Győző: Szárszó, 1937. december 3. József Attila szellemének Már amikor fát lopni jártál hogy melegedj — tél volt — a lángnál láttad: a zörgő vagonokban hogy a meleg valahol ott van. Darab csönd a földhöz lapultál olaj-szén-gyomszag-göncbe bújtál hitted, hogy végső gyógyulásod csak ilyen tájékon találod. Meleget kaptál is — kihűlve megoldást — mindent túlkerülve. De kezed ronccsá nyomorítva már le nem írta, le nem írta! A versolvasó ünneplése Milyen jó volna mindennap más poétánk költészeti napját ünnepelni! Jelen pillanatban — természetesen fordított sorrendben a névsor Illyés Gyulával kezdődne. Folytatódna Nagy Lászlóval, Kormossal, Kassákkal, Füsttel, Szábó Lőrinccel, Radnótival, Babitscsal, József Attilával, Juhász Gyulával, Kosztolányival... Kosztolányi ? De hiszen helyben vagyunk! Mielőtt a költészet napját bevezették yolna — széles és általános demokratizálódás nélkül ez nem megy! — ö legalább nagyszerűen elképzelte a magyar líra ünnepi hétköznapjait az év minden napján. Adott volna ő teret és időt minden értéknek! Nemcsak Adynak, Arany Jánosnak, Petőfinek, hanem Czó- bel Minfcának, Radó Antalnak, Reviczky Gyulának is... S az év háromszázhatvanöt napjának múlásával új és új poétáknak! Az már a költői igazságszolgáltatáshoz tartozik, miért. A húszas-harmincas évek lírájától eltekintve, olyan méltó elődök neveivel példá- lódzott, akik ezt megérdemelték. Megérdemelték — mondom — pusztán azzal a ténnyel is, hogy az „édes Kosztodén yi”-nák eszébe jutottak ! Íme egy példa a művészi alázatra, a műalkotásokban való igazi megmerülésre és megméretésre. Amely különben azt is mutatja, hogy a magyar költészet legterebé- lyesebb fái — egyszersmind ősfák is. Ha úgy tetszik, az emberi termelés annál inkább emberi jellegű, minél inkább elszakad a közvetlen fizikai, biológiai szükségszerűségtől. A legalapvetőbb emberi termelés tehát a műalkotás, a költészet létrehozása. A költő személyes élményei, tapasztalatai alapján megformált üzenet akkor válik csak értékké, ha a befogadó élete és teljes emberi világa — maga is nyitott könyvvé válik; a műélmény az olvasóban is megszületik, s végül — az esztétikum közvetítésével — mindez beépül az olvasó személyiségébe. Mostanában igen nagy íróink ünnepeit, centenáriumait tartjuk. Kosztolányi az idén, március 29-én lett volna 100 éves; Babits és Juhász Gyula valamivel korábban, de egy évben, 1983-ban. Nos, a híres Négyesy László-szemi- náriumról Juhász Gyula — akit ott az egyik legragyogóbb tehetségnek tartanak számos éveken át — később így ír: „Meghatottan emlékszem vissza arra a barátságra, amely Babitscsal és Kosztolányiival összekötött. A költészet mindenen uralkodó szeretetében találkoztunk. Egymásnak olvastuk föl verseinket, szinte egymás jelenlétében írtunk... A legfontosabbnak a verset tartottuk, mert a jó vers a legtömörebb, legzártabb, legegyénibb és legidőtállóbb kifejezése az élet lényegének... A vers mégiscsak a legművészibb irodalmi forma, ősi és örök. Mindezek mélyén pedig ott volt a magyar föld és a magyar lélek: a szekszárdi szőlőhegy, a palicsl tó, a hortobágyi Puszta, a Tisza partja, az anyánk csókja és a dajkánk dala, amely minden esztétikán és szociológián túl hangot és színt ad a művésznek és embernek.” Kedves olvasók, a költészet napját ünnepelve — József Attila is még csak a nyolcvanadik születésnapját ülné most — fogadjuk meg Juhász Gyula intő szavait: „Nem azért kutatjuk a költői alkotás titkait, hogy költeni tudjunk — ez a kiválasztottak gyönyöre és édes kínja —, de azért, hogy olvasók legyünk ... öntudatosan és ízléssel ölvasók, ákik tudják, mit és hogyan kell olvasni.” S még hozzá tesz egy intelmet a befogadói nyitottság, elfogulatlanság és beleérzés fontosságáról: ........a feléje irányuló szeretet nélkül a költészet hazai és távoli virágai pusztán herbáriumi tárgyak lesznek előttünk, számokkal és nevekkel felruházva.” A költészet napján tehát hadd ünnepeljem most a rendszeres és igényes olvasót. Az olvasót, aki nem sajnálja a fáradtságot, sőt, a valóságos fizikai fájdalmat sem, amibe óhatatlanul kényszerül egy-egy új gondolatsort, vagy új költői eszköztárt megismerve, annak befogadása közben. Aki a költészetet választja, a szabadságot, a méltóságot, az emberi öntudatot választja. El a hasztalan dolgoktól — mondhatod ezt is —, de nincs igazad, mert mindennap más poétánk költészeti napját is ünnepelheted — egymagádban. Méltósággal és kikezdhetetlenül. RÓZSA ENDRE
