Tolna Megyei Népújság, 1985. március (35. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-09 / 57. szám
1985. március 9. ^NÉPÚJSÁG 7 Tél végén, Szentgálon Kényelmetlen, mert feszes tartásra kényszerítő a magas támlájú és csuhéjfonatú parasztszék, mégis elülnék rajta napestig, hallgatva a hófehér hajú, égszínkék szemű öregembert. A lakókonyha sarkában békésen duruzsol az olajkályha, mely télen át nem sokat pihent, mégse fogyasztott el hatszáz liter olajnál többet. Igaz, csak itt fűtöttek és a tavasszal-nyá- ron zöldbe boruló partoldal is védi a házat, amiben a Marsai család él 1929 óta. Akkor épült ez a gangosrangos küllemű ház és bontották le a partfalhoz támaszkodó nádfödelest. ötvenhat esztendeje ennek és aki most lakja, Marsai József akkor már 21 esztendős volt és a Zombához tartozó Szentgál-pusztának — noha házigazdánk szerint cudar egy uraság dirigált itt 45-ig az élet fölött — 365 lakója. Most csak 151, több mint felerészben olyan öregek, akik ugyanúgy hetvenkedők már, mint Marsai József a tanácstagjuk, könyvtárosuk és — ez már az újságíró önkénye — élő mesetáruk. Utóbbinak az igazát kipróbálhatja akárki, ha érdeklődése azonos a ráérő idejével és letanyázhat a Szentgál 55-ös számú, barátságos házban. Persze, azért van itt munkából elegendő télidőben is, etetni kell az állatokat, eltakarítani a havat, ami ha esiik, itt igencsak beterít mindent. Józsi bácsi minap vásárolt Zombán hét szép malacot, hogy azok a saját szükséglet fedezésén túl, forintokat fialjanak, mire elfogy az az évi 23 mázsa és 42 kiló kukorica, amit Marsaiék a háztáji fejében kapnak a téesz- től. Ügy nézem innen az ablakból, hogy baromfiakban sincs hiány. A kert is tisztes nagyságú, szőlővel, gyümölcsfákkal. Itt az előudvarban pedig rengeteg, tavaszi metszésre váró rózsatő. A két öreg — erről árulkodik a gazdálkodás törvényeinek megfelelően elkerített porta — szereti a rendet és ami azt kedvesebbé teszi, a szépet is. Csak ne esne olyan messze Szentgál központjától az a hat ház, amit már csak öt család lakik. Ha igaz, hogy „odabent kevés a fiatal”, itt fokozottabban az. No de ki szeret kilométernyit captatni sárban, porban, hóMarsai József: — Citera szólt szombatonként a lányos házaknál ban, vízben az autóbusz- megállóig, boltig, orvosi rendelőig, gázcsere-lerakatig? A fiatalok aztán végképp nem. Így aztán azok kezdték a bejárást, amit folytattak a tanköteles gyerekek, amikor sor került az iskola körzetesítésére. Józsi bátyánk azonban szót se szól erről, pedig a magakorabelieknek . ugyancsak sír az egyik szemük, amikor számba veszik a fogyatkozást, az elköltözéseket, újabban már azt is, hogy „növelni kell az 1952-ben nyitott temetőt”, amiből nem hiányoznak a családi kripták se. Ha csak egyik szemük sír az öregeknek, mit csinál a másik? Mit csinálna?! örül, ahogy Marsaiék is örülnek annak, hogy két aszonylányuk családostul Szekszárdon él. „Kell, hogy a gyerekeknek jobb legyen” — mondják tűnődve és ott van a szívükben az a hő vágy, ami az ő szüleik, meg azók szüleinek a szívében nem foglalhatott helyet: „Mindent kapjanak meg a gyerekek, meg a gyerekek gyerekei, amit csak ember a munkájával, szorgalmával meg tud szerezni.. Buzog tehát a szó, s ezt tenné akármeddig, ha idő- milliomosok lennénk, amint Marsai Józsi bácsi se az nyugdíjas létére. Az öreg háta mögött mai oltárként ott a televízió, tetején a rádióval. S az ablak szemöldökfája fölött igencsak magasan egy citera, a legény- korra emlékeztető, meg arra, hogy amikor még se út, se villany, így rádió, újság, betérő autóbusz se — együttesen kultúra —, hétvégeken mindig a soros lányos háznál jöttek össze szórakozni a fiatalok még 1945 után is sokáig. Újabban ritkán kerül le a falról a hangszer. A természet itt honos csendjét elég ha „megtöri” a rádió, a televízió és az újság. Akárhány sok megbeszélnivalót ad Józsi bácsinak —, aki 1974 óta batyuzza a könyveket Zombáról a székhelyközség könyvtárából a — Szentgál 55-be — kiváltképpen sokat. Mert nem tud olyan távol lakni manapság egy ember az élet zajlásától, hogy ne érezhetné magát akár remetei magányában is a világ kellős közepén. Így gondolja ezt, s vallja Marsai József, aki sokban hasonlít a világirodalmi rangú parasztregények hőseire. Azokra, akik szükségből tanulják meg még pendelyes korukban, miként kell megélnie a szegényembernek a jég hátán is, továbbá, hogy a szegényember sehogy se boldogul, ha csak a maga gondjá- nakibajának szűnésén fáradozik. Ezért lett előbb téesz-, majd 1967-ben tanácstag, rá hét esztendőre tiszteletdíjas könyvtáros, aki jó néven veszi, ha kigyalogolnak hozzá Olvasnivalóért, de arra se rest, hogy házhoz szállítsa kinek-kinek a kedvére való olvasmányt. — Mondom neki, hogy már nehéz a könyvek batyuzása — szólal meg a kályha mellől a háziasszony és hangja elárulja, hogy a könyvtárosság újabban nem úgy kerül vitatárgyként az asztalra, hogy biztatás a vége. A „csináld csak papa” helyett az járja, hogy „csinálja más”. Józsi bácsinak pedig nem nagyon akaródzik szót fogadni. Maholnap átadja a stafétabotot a huszonöt főt számláló közös tanácsban egy arra érdemes fiatalabb- nak, és nehéz azt még elgondolni is, hogy közhasznú dolog nélkül maradjon. — Tudja, volt nekem 30— 40 olyan olvasóm, akinek magam vittem a könyveket. Sokan elhaltak. Az utóbbi időben már szégyenlettem fölvenni az ötforintos levonás híján 300 forint tiszteletdíjat, amit könyvtárosként kapok. — Megvagyunk anélkül is — szól közbe az asszony, akinek senki se róhatja föl, hogy foggal-körömmel vigyázna az emberére, ha azt nem a nyughatatlan fajtából gyúrták volna. Büszke is rá, mert bizonyítandó, hogy nem akárki az ő ura, előhozza az okleveleket, kitüntetéseket, melyek nyomaité- bai egy hasznos élet közjóért végzett munkájának. Józsi bácsi somolyog kópésan, mert tudja, hogy a kímélet nevében folyó csöndes hadviselés úgyis az ő győzelmeivel záródik. Aki eddig nem tanult bele abba, hogy csak a maga dolgával törődjék, most már, elhagyva a hetvenhatodik évét, ugyan minek próbáljon meg kibújni a bőréből? Lehetetlen egy kívánság. Ahogy a régmúlt és közelmúlt emlékeinek a zsilipjét se lehet befagyasztani. Káros is lenne, hiszen amit lendült Szentgál élete, abban sok munkája van Marsai Józsefnek és a hozzá cselekvőkészségben hasonló embereknek. Legfeljebb nem mindahányan ölyan elégedettek, mint Marsai József téesz-nyugdíjas, tanácstag és könyvtáros, mert ő elégedett. — Nyugdíjkor 3500 forintot hoz a postás. Apám egy pengő napszámért gürcölt, anyám a négy gyerek — három fiú, egy lány — mellett 80 fillérért, s 36 fillér volt egy kiló kenyér — mondja csöndesen, majd ismét arra emlékezik, hogy milyen „nagyon vérszopó egy uraság” volt az övéké. Majd a bekötő út építése kerül szóba, s mindazon létesítményeké, amelyeket kevés pénzből, összefogással és a hajdanvolt szegények agyonverhetetlen leleményével, akarásával hoztak össze. Hogy ő, Marsai József borús években is optimista tekintettel taposta és mindig a sor elején járva az utat? Erről mesélnek az érmek. A kiváló társadalmi munkásoknak dukáló kitün-r tetés, a Munka Érdemrend bronz fokozata és — amit könyvtárosként, szellemi közösségépítőként kapott, a Kiváló Munkáért kitüntetés. Azt mondja Marsai József, hogy ezek nélkül, magas elismerés nélkül is azt csinálta volna, amit mert rábíztak, megcsinált. Elhihet- jük neki, mert úgy gazdája ennek a mi világunknak, ahogy mindannyian gazdái lehetünk, ha nem hagyjuk olykor-máskor, hogy megkísértsen a kényelem. LÁSZLÓ IBOLYA Fotó: BAKÓ JENŐ Élet a paksi Munkásművelődési Központban A főbejárat plakátjait mindig érdemes átböngészni Paks város az ország egyik legintezívebben fejlődő települése. Az atomerőmű építésével párhuzamosan igen gyors változások következtek be a lakosság számában és összetételében is. Az aktív keresők 70 százaléka munkás. Ez teszi nyilvánvalóvá, hogy a munkásművelődés kérdése kiemelt feladat volt és a továbbiakban is az marad. Kerülőúton jutok az igazgatói irodába, a főbejáratot ideiglenesen be kellett zárni, a néhány héttel ezelőtti szélvihar rombolását állítják helyre a homlokzat üvegfalán. A máskor mozgalmas előtér most csendes, csak a tárgyak emlékeztetnek a kedvelt tevékenységi formákra. — Hogyan határozza meg a környezet a művelődési központ tevékenységét? — Kérdezem Bordás István igazgatótól. — Nem hagyományos lakótelep ez itt az intézményünk körül. Az itt lakók jelentős része munkás, és ez a város egészét tekintve is így igaz. Ezt mindenképpen figyelembe kell vennünk a programok kialakításánál. Sajátos helyzet a miénk. Rendelkezünk egy hagyományos művelődési központi funkcióval, emellett filmszínház és könyvtár is vagyunk. Ezt a hármas közművelődési tevékenységet kell integrálnunk, mégpedig úgy, hogy egymást erősítsék. Az ittélők döntő többsége kevés szabad idővel rendelkezik, nyolc óránál többet dolgozik, s a szabadnapokat otthon tölti, nem a munkásszállón. Emiatt folyamatos művelődési alkalmat — tanfolyamot — sokan nem vehetnek igénybe. — A lakosság nagy százaléka a fiatal korosztályba tartozik. — Igen. Mivel sok a fiatal, sok ifjúsági jellegű rendezvényünk van. A fiatal szakmunkásokat említeném meg először, akik közül sokan látogatják a délutáni, esti órákban intézményünket, s nem minden esetben a program, hanem pusztán az együttlét kedvéért. A munkásszállók ifjúsági klubjainak patronálása is intézményünk feladata. Egy hete videovetítés volt az ÁÉV 22. sz. vállalatának „Generális” klubjában, de más technikai eszközökkel is segítjük ezeket a közösségeket. Az ifjúsági házban számítógépes tanfolyam indult. (Az MMK, a városi könyvtár és az ifjúsági ház egy igazgatás alá tartozik.) Divat az öntevékeny zenetanulás, sorra alakulnak meg a hangszeres csoportok, a művelődési ház a technikai felszerelést biztosítja. Hogy a legkisebbekről is szó essen, van ovimozink, iskolamozink, rendezünk gyermekhangversenyeket, népszerűek körükben a számítógépes játékok — kb. százféle van belőlük — és szívesen helyet biztosítanánk gyermekszínházi előadásoknak, de ilyen szinte alig-alig van, s rettentő drága. — Kérem, beszéljen arról, mely programoknak van a legnagyobb sikere, s említsen meg néhányat 1984-ből. — Alkotó művelődési közösségünk (színjátszókör, zenekar) 13 van, ezek egy része a zeneiskolában működik, 12 féle tanfolyam indult az idén is, és 6 klub tevékenykedik. Fokozódott a lakossági érdeklődés a mindennapi életben gyorsan felhasználható ismereteket nyújtó csoportok tevékenysége iránt (ilyen például az adminisztrátorképző tanfolyam). Sokan látogatják a kiállításokat, s ezt az emberek egyéb programjukhoz „csatolva” teszik. Teremőr helyett sikerült igazi házigazdát találni a kiállítóteremnek, de próbálkoztunk a magnós tárlatvezetéssel is, melynek ugyancsak sikere volt. Tavaly láthattuk Varga Imre, Amerigo Tot és Gross Arnold alkotásait is. Nagy népszerűségnek örvendenek a színházi előadások. Ennek ellenére a tavalyi két bérlet- sorozattal szemben az idén egyet indítottunk, anyagi lehetőségeink két színvonalas előadássorozat betervezését nem tették lehetővé. Nem vállaltuk a gyengébb minőséget, viszont jó előadásokat kötöttünk le. Sikerük van a pódiumsorozatoknak, ezek az előadások is bérlettel mennek. Igaz, a Hernádi—Szombati féle produkcióhoz kellemetlen élményeink fűződnek, de a művészek ígérete szerint még februárban megismerheti műsorukat a paksi közönség. Hamraosan pedig Piros Ildikó és Huszti Péter közös előadói estje lesz a program. — Mit kínálnak az atomerőműnél dolgozó külföldi munkásoknak, szakértőknek? — Filmszínházunkban nemcsak a MOKÉP által forgalmazott filmeket, hanem hetente egy alkalommal egyéb, orosz és lengyel nyelvű filmeket is vetítünk. Itt a városi könyvtár fiókkönytárá- ban is szép számmal vannak orosz nyelvű alkotások. A tavalyi évben 651 olvasónk volt. — Milyen arányban vannak a látogatók között a városkörnyék lakói? — Elégedettek lehetünk az érdeklődésükkel. Néhány számadat. Színházi bérletet a legtöbben madocsaiak vásároltak 63-an, Pusztahen- cséről négyen. A pódiumműsorok iránt a dunaföld- váriak érdeklődtek leginkább, 20 bérletesünk volt, de Kaj- dacsról is 13. Ifjúsági hangversenybérlettel pedig 30 kajdacsi és 16 györkönyi fiatal látogatta előadásainkat. Minden esetben a legmagasabb és a legalacsonyabb számokat említettem. Általában az a jellemző, hogy a bérletek felére a vidékiek tartanak igényt. — Milyen a művelődési központ kapcsolata a város más intézményeivel? — Az iskolákkal jó a kapcsolatunk. A munkahelyek kiállítás formájában lehetőséget kaptak a bemutatkozásra. A felszabadulási évforduló tiszteletére szocialis- tabrigád-vetélkedőt rendeztünk, 80 brigád 320 fővel vett részt. Mindenütt kialakítottuk a közönségszervezői hálózatot. Szinte valamennyi munkahelyen megalakultak a munkahelyi művelődési bizottságok. A Munkásművelődési Központ igen fontos feladatának tekinti a bizottságok munkájának segítését. Az aktívabb tagok, a PAV beruházási művelődési bizottsága, a konzervgyár, az áfész szinte napi kapcsolatot tartanak az intézménnyel. A művelődési bizottságok anyagilag támogatják a Munkásművelődési Központot, így megvalósul a több csatornás finanszírozás, mely jól kiegészíti az állami támogatást. Az áremelések kompenzálásához szükséges összeget nem kapjuk meg. A belépőket sem igen- lehet tovább emelni. Ha nem lesznek jobban preferáltak az intézmények, az a tartalmi minőséget veszélyezteti. A költségvetésből tekintélyes részt az épület külső, belső felújítására kell fordítanunk, s ez egyre aktuálisabb lesz. Sáringer Márta
