Tolna Megyei Népújság, 1985. március (35. évfolyam, 50-75. szám)

1985-03-23 / 69. szám

e népújság

1985. március 23.

— Jakab bácsi először is elnézést kérek, hogy a múltkor elmaradt a beszélgetés, de sok minden közbejött, meg beteg is voltam.

— Mi az Gyurikám, már maga is betegeskedik? Hogyan megy az, maga még fiatalember, bezzeg én...

— Egy kicsit megtiszteltetésnek tartom, hogy éppen saját ötvenhatodik születésnapomon beszélgethetek magával.

— Hát ha ma van a napja, akkor isten éltesse.

— Köszönöm, és maga mennyi idős Jakab bácsi?

— Édes fiam, én már a nyolcvannegyediket taposom.

(Elnézést az olvasótól, de Jakab bácsival annyi idő óta és annyira ismerjük egymást, hogy kényszerülök az ilyen közbevetésekre, mert mindent megírni, ami a beszélgetésben elhangzott, lehetetlen lenne, hiszen az újságpapír terjedelme is véges.)

— Ügy hallottam, hogy hatvan éve szakszervezeti tag.

— Nem egészen pontos az úgy, majd csak október 25- én lesz hatvan éve, hogy fölvettek a nyomdászszakszervezetbe.

— Akkor nyugodtan megelőlegezhetjük a hatvan évet.

— Az nem úgy van. Pontosnak kell lenni. Bár ha egészen pontosak vagyunk, akkor négy évvel meg is toldhatjuk. Én 1920. február 15- én szabadultam. Mindjárt behívtak katonának. Ezzel elveszett két évem. A leszerelés után a nyomdában nem volt felvétel, a pénzügyhöz mentem dolgozni. Ott is elveszett két évem. És csak 1925-ben kerültem vissza a szakmába és lettem megint valóságos szakszervezeti tag.

— A volt Molnár-féle nyomdában?

— Oda. 1916-ban lettem tanuló és kilencszázhúszban szabadultam.

— Ez nekem érdekes. Ezek szerint négy évig tartott a tanulóidő?

— Addig bizony. No én kedvezményt kaptam, mert elvégeztem a négy polgárit, én csak három és fél évig voltam inas. A Molnár külön kérte ezt a szakszervezettől, ők engedélyezték.

I — A szakszervezettől?

— A budapestitől, ezt csak ők engedélyezhették. Nekem nem kellett tanonciskolába járnom, csak vasárnaponként rajzra. Persze ez a nyomdának előny volt, mert én egész héten dolgoztam.

— Ekkora hatalma volt a szakszervezetnek?

— Ekkora. Ez nagyon kiterjedt szakma volt. Külön közvetítő irodája volt a mi szakszervezetünknek. Munkaközvetítő irodája. Még

nyaralója is volt Abbáziában. Régen nagyon sokan eljártak vakolni Ausztriába, Németországba, Franciaországba. Sokan ott is maradtak, de a legtöbben visszajöttek. Akikre én emlékszem, a Kaufmann Mátyás Németörszág- ban járt tanulmányúton.

I — És maga?

— Én nem jártam külföldön. Pécsett sokszor. Az ottani kollégákkal nagyon jó kapcsolatban voltunk.

— Mielőtt elkezdtük volna a beszélgetésnek ezt a hivatalos részét, említette egy mondattal a második világháborút is.

— Nekem szerencsém volt. Futballoztam, aztán Bonyhádon egy meccsen úgy lerúgtak, hogy tályog keletkezett a térdemben. Be kellett vonulnom, de nem frontszolgálatra. Az ezredorvos ki is akart szuperálni, de volt egy főhadnagyom, aki ebbe nem nyugodott bele. Sőt az akkori főispán is megpróbálta elintézni, hogy leszereljenek, mert nagyon kellett volna egy hozzáértő gépmester a nyomdába. Neki se sikerült. Nem baj, fontos, hogy megúsztam.

— Jakab bácsi, most egy rövid időre térjünk vissza a szakszervezeti mozgalomhoz. Mikor lett tagja a szakszervezetnek?

— Pontosan 1925-ben. Huszonöt évig én voltam a mi szakszervezetünk könyvtá— Laci fia mesélt arról, hogy itthon a lakásukban rejtegették a könyvtári könyveket a nehéz időkben.

— A helyzet az, hogy a könyvtár nagyobbik része, a szépirodalom, a Bódai-féle vendéglőben volt. Hanem azokban a nehéz időkben a baloldali könyveket be kellett volna szolgáltatni. Azt már azért nem. Hazahoztam azokat a könyveket és itthon a házunk padlásán dugtam el.

— Mit értsek azon, hogy baloldali könyvek?

— Több kötet Marx, Engels, emlékszem jól, kék vászonkötésben.

— Nem lehetet akkoriban könnyű helyzetben, Jakab bácsi.

— Nem voltunk, de azért higgye el, akkor is voltak tisztességes emberek, meg persze tisztességtelenek is. A Horváth Lajos, rendőrségi nyomozó volt abban az időben, mindig időben figyelmeztetett bennünket: „Vigyázzatok, jön az Ágoston”. Tudtuk ez mit jelent. Az Ágoston egy ronda spicli volt, a Horváth meg rendes ember.

— Mi lett a régi könyvek sorsa?

— Bevonultam, aztán a háború végeztével hazajöttem. Akkor az egész könyvtárat bevittem a nyomdába. Hogy mi történt vele nem tudom, biztosan megvan valamennyi könyvünk.

— És amikor hazajött, a felszabadulás után, hogyan kezdődött újra?

— Á, az nagyon izgalmas volit. Negyvennégy december nyolcadikén értem haza. December tizedikén megyek befelé a városba, a Hármas- hídnál összetalálkozom Kovács Pali bátyámmal. Azt mondja: „Jakab, de jó, hogy jött. Annyi a plakát, hogy nem győzzük. A Davidov megöl, ha nem szállítjuk a plakátjait időre.” Mentem dolgozni.

— Azután aztán egyfolytában. ..

— így volt, Gyurikám, aztán egyfolytában a nyomdában dolgoztam nyugdíjig. De egy kicsit menjünk vissza a szakszervezethez. Tudja, az annak idején úgy volt, hogy nyomdász nem lehetett, aki nem volt szakszervezeti tag.

— Mikor ment nyugdíjba?

— 1964. január elsején. Há- ro évet rádolgoztam. Aztán már nem bírtam tovább. Nem hitték el, hogy elmegyek, az utolsó percig nem hitték el. Szegény Széli Pista se hitte. Mondogatta is, Jakab ne menj el, nem kell csinálnod semmit, elég ha ottvagy a gépteremben. No, de egyszer mindennek vége.

— Jakab bácsi, emlékezzünk egy kicsit a régiekre, ha már a Széli Pista neve szóba került. Nekem is volt sok ismerősöm, barátom a nyomdában, meg még van is.

— Tudja a Molnár-féle nyomdai műintézet részvény- társaság volt. A háború után a Román Béla volt az üzemvezető. Először rendes ember volt. Okos ember, én mondom, elhiheti. Hanem aztán a fejébe szállt a dicsőség. Az aztán végképp betette a kaput, amikor el • akarta venni az igazgató lányát feleségül. Mennie kellett. Én az Odepkát is szerettem. Tisztességes ember volt. ötvenhatban én is rászavaztam, hogy ő maradjon az igazgató, meg rászavazott a Szűcs Annus is, meg még hatan. A többiek ellene, leváltották. Sajnáltam. De aztán a Széli Pistát választottuk meg. Jól jártunk vele.

— Gyakran járok nyomdászok közé. Számukra a Haász Jakab fogalom. Azt mondják, csuda kemény ember volt, mégis szerették. Így volt?

— Azt hiszem így. Én az embereimnek kiverekedtem az utolsó krajcárt is. Tűzbe mentem értük, ha kellett. Nagyon szerettem azt, akit lehetett szeretni és azt hiszem, hogy a tisztességesebb- je engem is szeretett. Voltam mostanában olyan gyűlésen, ahol a fiatalok mondogatták súí idősebbeknek: Mutassátok már meg a Jakab bácsit. Hiszen ti szoktátok mondogatni, amikor a Jakab bácsi itt volt... No látja ilyen is van.

— Elismerés, kitüntetések?

— Nem panaszkodhatom, nem maradtam ki azokból sem. Munkaérdemérem, Fel- szabadulási Jubileumi Érdemérem, a Könnyűipar Kiváló Dolgozója, a sztahanovista oklevél és ötször a Kiváló Dolgozó kitüntetés. Olyan május elseje egyszer se volt, amíg dolgoztam, hogy az én nevemet ne mondta a legjobbak között a hangos- bemondó. Országos viszonylatban is egyszer hatodik voltam a legjobbak között. És hadd mondjam el azt is, hogy nemrégiben, egy külön rendelkezés lehetőségei alapján, nyugdíjamat 3090 forintról- 3600 forintra emelték fel és ehhez mindenhonnan gratuláló levelet kaptam.

— Lassan végére ér a beszélgetés, kötelességem megkérdezni — de megkérdezném anélkül is —, hogyan telnek a nyugdíjasévek?

— Nem panaszkodhatom, jól. Dolgozgatok a ház körül, minden napra megvan a kitűzött célom. Én sosem érek rá unatkozni. Beosztom a napjaimat, de azért persze pihenésre is jut idő.

— A nyomdába elláto- gat-e?

— Mostanában ritkábban. Novemberben voltam utoljára. De áprilisban megint megyek, akkor befizetem a szakszervezeti díjat. Egész évre.

(Megint közbevetés: Pannika néni, Jakab bácsi felesége, hűséges társa egy szép életen át, méregerős kávét hoz és szilvapárlatból készült likőrt. Jólesik a hosszú beszélgetés után. De még jobban esik. .., hanem térjünk csak vissza a beszélgetéshez:)

— Azt már tudja, hogy én mindig nyomdász voltam. Csak egy rövid időre pénzügyes. Akkoriban udvaroltam a mostani feleségemnek. Hát már megkérdeztem tőle, akkor is hozzám jön-e, ha én visszamegyek a nyomdába?

— Jakab bácsi, én egy pillanatig sem kételkedek abban, hogy igent mondott.

— No, igen ... anyuka ne szólj közbe.

Pannika néni szintén ős szekszárdi, éppen ezért köny- nyű volt azonos hullámhosszra kerülnünk, hiszen ismert és mindenkit ismer, aki nekem jelentett valakit, mégis közbeszól:

— Azt mondja nekem, hogy akkor is hozzámegyek-e? Mit mondtam én? Azt mondtam: én nem a nyomdához megyek feleségül, hanem magához. Itt vagyunk.

— Jakab bácsi, én ezt a beszélgetést abból az alkalomból írtam, hogy hatvan éve szakszervezeti tag. Ha a hatvanöt éves szakszervezeti tagságáról is számot adhatok öt év múltán, találkozunk ugyanitt?

— Jó lesz, Gyurikám, úgy legyen.

— Én is azt mondom erre, úgy legyen, mindőnk üdvére, hiszen Haász Jakab nemcsak szakszervezeti tag, hanem aktív tagja pártunknak is, érdeklődő, közéleti ember. Köszönöm neki a beszélgetést, Pannika néninek meg a kávét és a szilvapárlatot.

LETENYEI GYÖRGY

Múltunkból

Báta neve az országot — immár évszázadok óta — jobbára csak árvizek idején járja be. Nem így volt ez évszázadokkal ezelőtt, mintegy 150 éven át, amikor még külföldön is a híre járta. A hírnevet megalapozta IV. Jenő pápa 1434-ben, amikor búcsút engedélyezett minazöknák, akik az Űrnapján gyónnak és áldoznak a bátai bencés rendi templomban, amelynek „Szentvér” a neve.

Neves búcsújáró hely lett Báta — különösen a XV— XVI. században — ami azzal is járt, hogy drága ékszerek, kincsek kerültek' az apátság tulajdonába. S amikor a török Magyarországra tört, Mohácsról Budára tartott, a kincseket a Szent Márton várba menekítették. Csuvák János, Kálmáni Pál, Bátai Dénes, Bajai Imre, és Ba- bocsai Gergely bencés szerzetesek, valamint Porkoláb Antal, Ispán Miklós, Deák Balázs, Proc Márton és Szabó Márton helybeli polgárok, továbbá Máté atya, Győri Mihály és idősebb Miklós neve olvasható a menekítésről szóló írásban. (Leltárnak tekinthetjük az iratot, amelyben -arannyal szőtt miseruhákról, aranyból hímzett kereszttel ékesített mise és egyéb egyházi öltözékek sokaságáról olvashatunk.) A hivatkozott iratból azt is tudjuk, hogy az ajándékozók között volt Hunyadi János, Hunyadi László, Mátyás király, Szilágyi Erzsébet, Korvin János.

A kincsek birtoklásának vágya arra bírta egykor Pe- rényi Pétert, hogy elrabolja és Siklós várába vigye Báta mérhetetlen mennyiségű kincsét, amelyről az egykori szemtanú úgy vallott, hogy „annak mennyiségét csak az Isten tudjia...” A rablás a király tudomására jutott, ő adott utasítást a kincsek visszaadására. Ekkor a mohácsi csata utáni kegyeletes tetteiről ismertté lett Kanizsai Dorottya — Perényi Péter anyja — engesztelésül ezüst koronát és a Szentvér tartójának fedésére értékes lepelt adományozott.

A neves búcsújáró helyet felkereste a török ellen vonuló hajóhad parancsnoka, Báthory András. Az ország főurai a tragikus sorsot ért II. Lajos királlyal együtt itt töltöttek hosszabb időt a seregek bevárása és a búcsúnyerés miatt.

A Budára tartó török — az egykori források szerint — Bálánál 10 000 embert hányt kardra.

Miután a török sereg kitakarodott az országból, a drága holmik visszakerültek eredeti helyükre — de nem sokáig lehettek ott. Az 1539. évi újabb pusztulás után nyoma veszett a drága ruháknak, a drágakövekkel ékesített kegytárgyaknak, a Szentvér-ostyának, s ezzel megszűnt Báta hírnevének másfél évszázados ragyogása is.

Európa legjobb cselédje: a magyar

A Tolnamegyei Űjság 1935. január 23-án „Első lépés a gazdasági cselédek ügyében” címmel vezércikket szentelt annak a törvénytervezetnek, amely „félmilliónál jóval több” embert érintett: Idézünk a vezércikk első bekezdéséből:

„A felsőház legutóbbi ülésén elfogadta a gazdasági cselédek szolgálati idejéről szóló törvényjavaslatot. A szociális törvényalkotások sorában fontos helyet tölt be ez az intézkedés. A gazdatársadalom leghűségesebb munkatársai, a mezőgazda- sági cselédek nyerik vissza ebben a törvényben azt a szabad költözködési jogot, melyet eddig Szentgyörgymaptól, Szentgyörgy napig kezében tartott a gazda.”

A cikkíró nem sajnál néhány dicséretnek szánt mondatot leírni, ami azonban a magyar agrárproletariátus nyomorúságos helyzetét, kiszolgáltatottságát mutatja:

„.. .egész Európában nincs jobb mezőgazdasági alkalmazott a magyar gazdasági cselédnél. Nehéz hivatás ez, amely voltaképpen már akkor kezdődik, amikor négyesztendős korában először hajtja ki gazdaasszonyának sárgapelyhes libáit a libalegelőre. Ettől az időtől kezdve egész életén keresztül gyönyörű példáját adják ezek az emberek az önzetlenségnek, hűségnek, s az egyszerű evangéliumi életnek. S van-e gazda ebben az országban, aki előmenetelét és gyarapodását elsősorban nem a cselédjeinek köszönheti?”

De a vezércikk végénél kiderül mit ér a felsőház által elfogadott törvénytervezet. Idézzük:

„Ha egyéb nem is, az mégis biztosíttatott ennek a törvénynek a keretében, hogy- a mezők szorgalmas munkásai ne legyenek kénytelenek télvíz idején hurcol- kodni a sáros fagyos országutakon. Mert mikor az emberiség jórésze az év utolsó napján, reménnyel telve várja az újesztendőt és iparkodik minden búját-gondját elfelejteni, anák a szegény mezőgazdasági cselédnek éppen ezen a napon kellett elhagynia a meleg lakást és apró gyermekeivel együtt nekivágni a végtelen országúinak.”

Ha egyéb nem.... legfeljebb annyi, hogy nem január 1-én, hanem március 1- én kénytelen esetleg az országutat választani a hűséges cseléd... Ugye ez is valami. .. több mint félmillió embernek...

Utat a Dunához!

ötven esztendővel ezelőtt szinte nem vehette az ember kezébe a napi- és a hetilapokat úgy, hogy abban ne olvasott volna valamilyen elképzelést a Sió hasznosításáról. Minden politikai párt hasznot akart belőle húzni. Mindegyik úgy vélte: a kormány kisebb vagy nagyobb összeget biztosíthatna a Sió medrének kotrásához, s az így hajózhatóvá tett csatorna alkalmas lesz arra, hogy olyan vízi utat biztosítson a Dunához, amely igen előnyösen hasznosítható lesz nemcsak Tolna,, de Fejér, Veszprém, Somogy, sőt Zala megyének is. A Tolmamegyei Űjságban megjelent számítás szerint egy mázsa búzának Budapestre szállítása vonattal többe kerül Tolnából, mintha ugyanezt a gabonát vízi úton egészen Brai- láig vinnék. A lap szóvá tette, hogy ebben az időben felcsillant a remény külföldi hitelek felvételére. Aktuálisnak tartotta a szerkesztőség megjegyezni ebből az alkalomból :

„Ezen hitelforrások megindítása alkalmával nem szabad összetett kézzel néznünk, hogy az így hozzánk beszivárgó tőke ismét egy oentra- lizáiásra törekvő politika szolgálatába állíttassák, Budapest naggyátételére fordít- fcassék és a vidék abból vagy semmit, vagy csak morzsákat kapjon. A Sió-Sárvíz hajózhatóvá tétele egész Dunántúlnak az érdeke és e hatalmas vidéknek a nemzetközi hajó forgalomba való beállítása nemzeti érdek.”

A cikk címe, melyből idéztünk: „Utat a Dunához!”

K. Balog János