Tolna Megyei Népújság, 1985. március (35. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-16 / 63. szám
1985. március 16. NÉPÚJSÁG 7 Kongresszuii és felszabadulási munkaverseny Terven felül 12 ezer tonna brikett Kedden jártunk a nagy- mányoki brikettgyárban. A következőket jegyezhettük fel, mielőtt a gyár vezetőivel beszéltünk volna: 1. Az üzem minden részlegében dolgoztak, látható jelei ennek: a hűtőszalagon vég nélkül gőzölög a tojásszén, a vagonok és a tehergépkocsik éhes gyomra felé. 2. A mázsaház előtt tizenhét tehergépkocsi-szerelvény, két kistehergépkocsi és egy lovaskocsi állt tüzelőért. 3. A tél itthagyta nyomát, sártengerben úszik minden. 4. Építkezéshez kezdtek, azaz egyelőre csak egy régi vízelvezető árokrendszer betonfalának bontásához, légkalapáccsal. Lelovics István üzemvezetőhöz pillanatnyilag nem ^ tudunk bemenni, mert éppen tanácskozik a vezérkar, a március 23-i kommunista műszakról. Tíz perc után nyílik az ajtó, s mehetünk friss információért. Kapunk bőségesen. — A külső, az Önök által rögzített kép valóban ilyen. Ám belül egészen más a helyzet. Mondok csak egy fontos tényezőt: az első negyedévben 12 ezer tonna brikettet gyártunk terven felül — tájékoztat bennünket Lelovics István. Ez a mennyiség, — ha negyven mázsát számítunk egy család évi tüzelőszükségletére, ennyit kap minden bányász, ingyen, illetmény- szenet, — háromezer családnak volna elegendő. A brikettgyár kollektívájának a terv szerint 1985-ben 290 ezer tonna tüzelőt kellene gyártania. Ám a központi irányító szervek kérték a nagymányokiakat is, mint minden bányaüzemet, hogy terven felül is adjanak tüzelőt az országnak. 330 ezer tonna brikett gyártását irányozták elő. Ennek érdekében a kilenc szocialista brigád tagjaival, — közel félezren vannak — a gyár gazdasági és párt- szervezetének vezetői gyűléseket tartottak. A termelési tanácskozásokon nem kellett sokat magyarázni, hogy miért van szükség a több tüzelőre. A gépek mellett állók, Árpa Lajos szocialista brigádvezető: terven felül is adunk tüzelőt a lakosságnak a rendezőn, a tárolón és a karbantartó műhelyben tevékenykedő emberek tudták, naponta minden műszakban érezték a mínusz húsz fokokat. S megszervezték úgy a munkát, hogy a folyamatos termelés akadályba nem ütközik. Minden vasárnap délelőtt a karbantartók veszik át a gyárat, a délelőttös műszakban átvizsgálják, felújítják a termelő berendezéseket, ha szükséges kicserélik a kopottakat, és utána már a vasárnap délutáni két órakor kezdődő műszakkal, a gépeket elindítják, s meg nem állnak a következő vasárnap, a hajnali hat órás műszak zárásáig. — Hogyan bírták, bírják az emberek, a gépek ezt a fokozott igénybevételt? — kérdeztük az üzemvezetőt. — Nehezen. Az emberek sokat szenvedtek a nagy hidegben. A brikettgyártás természetéből fakadóan nem zárt üzem. Huzatos, gőzös, vizes, állandóan a szabadban vagyunk, akik a gépeknél vannak, egyik oldaluk szinte megsül, a másik meg kopogósra fagy. Az a szerencsénk, hogy a néhány, mindenütt található lógós kivételével, az emberek derekasan helytálltak. Segített a téli időszakban az a műszaki fejlesztés is bennünket, amelynek révén a kötőanyagot folyékonnyá tudjuk tenni, köny- nyebbé vált a munka, s pontosabbá is a receptek betarthatósága. Azt lehet mondani, hogy a három nehéz hónap alatt minden műszak megküzdött a maga produktumáért, ugyanis a harmadok napi teljesítménye gyakorta meghaladta az ezer tonnát. Így sikerült az első negyedévben a tervet túlteljesíteni — bár még hátra van egy erős hét, de máris látszik, hogy ez a mennyiség lefut a présgépek alól. A kötőanyag lefejthető és folyékony halmazállapotban tartó üzem a múlt év végén készült el, Dogosi Imre gépész a termelési naplóba jegyzi az automatika adatait. A műszaki technikai bázis mellett az üzemszervezési intézkedések, a munkaidő- alap gazdaságos felhasználása tette lehetővé, hogy a termelés folyamatossá váljék. Külön kell szólni azonban a karbantartók hősies munkájáról is. Aki dolgozott már vassal, kint a szabadban mínusz tíz fok alatti hőmérsékleten, az tudja csak igazán értékelni a munkájukat. Üzemzavar az idén lényegesen kevesebb volt mint a megelőző évben, éppen a gondos gépvizsgálat és ennek nyomán a pontos karbantartás miatt. A téli próbatételek közé tartozik a vagonok fogadása is. Érkezett Nagymányokra legalább tíz bányából, három külországból szén. A vagonok alján, oldalán harmincnegyven centire fagyott a szén! Csákánnyal tudták csak kikaparni, a szállítógépkocsikra rakni, majd a feldolgozó üzembe küldeni. Amikor egy nagyobb szállítmány érkezett akkor igen sok ember vállalt plusz műszakot az után, hogy a brikettgyárban már letudta a nyolc órát. A szénbányászat dicséretére legyen mondva, a nagy- mányoki üzem működéséhez szükséges szén, és egyéb adalékanyag mindig volt. Van most is. A termelés folyamatos, az egyre növekvő igényeket, még most a tavasz közeledtén is, alig győzik kielégíteni. Amint győzködtek az idei tél nehézségeivel, úgy máris a jövőbe tekintő terveket tettek az asztalra: bővítik a brikettgyárat. A termelő berendezések kapacitását évi 370—500 ezer tonnára szeretnék növelni. Több variációt készítettek a műszakiak, s valószínű, hogy az ötszázezres terv kerül kivitelezésre. A beruházásfejlesztés piaci, anyagellátási és hitelkonstrukciós oldalát most vizsgálják. Az azonban biztos, hogy 1988. év végén már üzemelnie kell a korszerűsített brikettgyárnak. Most azonban még a régi füstös-kormos berendezésekből „folyik” a nyolcvan fokos tojásszén a dróthálóból készített hűtőszalagra, amelynek végén ott van egy vagon, egy tehergépkocsi és oda azon frissiben, melegen potyog a brikett. Néhány óra múltán pedig valamelyik családi házban ad meleget. Pálkovács Jenő Fotó: Gottvald Raktár a falak mögött és az ég alatt Gyakori és kényes téma manapság a készáru raktározásáról beszélni, legyen szó akár műszaki cikkről, ruhaneműről, vagy éppen könyvről. Minthogy az ipar is és a nagykereskedelem is abban érdekelt, hogy minél gyorsabban forgassa a tőkéjét, árutárolásra nem rendezkednek be, a raktározás tehát azokra a kiskereskedelmi egységekre marad, ahol az árut eladják. Csakhogy a boltok és áruházak építésénél nem a raktárépítés az elsődleges szempont. Tolna megye legnagyobb, és legváltozatosabb profilú áruházában, a szekszárdi Skálában Mikóczi György igazgatóval beszélgettünk a raktár- helyzetükről. — Szomorú témát választott — sóhajt fel az igazgató. A raktárkapacitás nálunk sem elegendő, kénytelenek vagyunk az áru egy részét külső raktárakban elhelyezni. Az iparcikkeket például a bolttól 6 kilométerre, az egykori kendergyárban tároljuk. A ruhanemű és az élelmiszer egy részét a közeli Dózsa György utcából hordjuk át, — három éve vásároltunk itt egy nagyobb családi házat, ahol viszonylag sok áru elfér. Az udvaron pedig kénytelenek voltunk fóliasátrat felállítani — ezt amolyan tranzit raktárnak használjuk. — Mi lenne az ideális eladótér—raktár arány. — Ötven-ötven százalék, de a 70:40 százalékarány is megfelelne. Nálunk az áruház területe 5200 négyzetméter, ezen belül csupán 700 m2 a raktáralapterüilet. Tulajdonképpen még így is „ki tudnánk jönni”, ha folyamatos lenne az ellátás* ütemezetten szállítanának a partnereink. Sajnos ez nem így van, s tudomásul kell vennünk, hogy addig amíg az eladópiac az erősebb, marad a jelenlegi helyzet. Ez azt jelenti, hogy akkor kell az árut megvenni, amikor van, nyáron a téli, télen a nyári szezonra felkészülni. Nekünk, inálunk kell készletezni, hisz a nagykereskedelem a tárolási funkciót képtelen átvenni. További problémát jelent, hogy a választékbővítés és az áruszínesítés miatt idén három áruházi cserét bonyolítunk le, aminek a halmozott értéke 70—80 millió forint. Ezt az árut már jóval korábban tárolni kell, hisz vagontételben érkezik hozzánk. Ezenkívül raktári kapacitásigénye van például az export árucserének is. — Mennyire lehet a raktári munkát gépesíteni? — Raktárainkban az egyetlen „gép” a sínen mozgatható létra, minden árut kézzel, illetve kézikocsival mozgatunk. A gépjárművekről villamostargoncával szedjük le az árut, teherliftbe pakoljuk, majd kiskocsin húzzuk be a raktárba. A jelenlegi raktárforma miatt — a polcok között kevés a hely — továbbá mert szűkösek az anyagi lehetőségeink, nem is gondolhatunk a belső raktárak gépesítésére. Az viszont jó lenne, ha lenne egy fedett áruátvevőhelyünk, s hóban, esőben nem a szabad ég alatt kellene átvenni az árut. Mindenképpen úgy lenne az ideális, ha megszüntethetnénk a külső raktárakat, s itt az udvarban építhetnénk egy nagyobbat. A felismerés persze önmagában kevés — ehhez pénz kellene. — Az alagsorban nincs mód raktárbővítésre ? — Nincs. A gépház van ott, a fogadóhelyiség, a hűtőrendszer aggregátorai, — a áruház üzemelését biztosító műszaki felszereléseket telepítették az alsó szintre. — Hogyan lehet rendet tartani ezekben a raktárakban? — Jelentős többletmunkával, és létszámmal. Számításaink szerint az eladók munkaidejük 30—40 százalékát töltik a raktárakban, — ennyivel kevesebb idejük jut arra, hogy a vásárlókkal foglalkozzanak. — Hogyan mozgatják a Kendergyár és a Skála között az árut? — Teherautókkal, a három gépjármű dolga az árumoz- gatásan kívül a házhozszállítás is. Kifejezetten raktári munkásaink nincsenek, viszont például az iparcikkosztályon, ahol nehéz áruféleségeket — kazánokat, gáztűzhelyeket, televíziókat — kell egyik helyről a másikra tenni, az osztály létszámába raktári segédmunkások is tartoznak. Itt az áruházban a tíz osztály közül csupán háromban segítik raktárosok az eladók munkáját. — Előfordult-e már, hogy azért nem tudták fogadni az árut, mert nem volt hol elhelyezni ? — Ilyen eset még soha nem fordult elő, mert vagy külső raktárba visszük, vagy pedig — ha a burkolata bírja az esőt, a havat — a gazdasági udvarban helyezzük el. — Raktárépítésre, -bővítésre, gépesítésre tehát nincs mód, — arra talán igen, hogy több olyan dolgozót alkalmazzanak, akik a képesített eladók helyett az árut a fogadóhelyről a raktárba, onnan pedig az eladótérbe szállítják. — A kérdésére egyetlen számadattal felelek: az elmúlt évben az áruházban dolgozók átlagkeresete 4171 forint volt. D. Varga M. Fotó: Kapfinger A.
