Tolna Megyei Népújság, 1985. március (35. évfolyam, 50-75. szám)

1985-03-16 / 63. szám

e “népújság

1985. március 16.

Múltunkból

— Hovatovább egy éve, hogy találkoztunk azon a családias hangulatú estén, amikor a Nagymányoki Német Nemzetiségi Együttes Kretzer Józsi bácsi névnapját ünnepelte!

— Már egy éve lenne annak a jó emlékű Szepi-nap- nak? Döbbenetes gyorsasággal tud elmúlni egy-egy év, ha nem ér rá az ember az idő múlékonyságával foglalkozni.

— Én úgy ismerem, hogy fele annyi lekötöttség mellett se tudna ölbe tett kézzel meditálgatni olyasmin, hogy az idő szalad.

— Tényleg nem nekem való az ilyesmi. Akkor érzem jól magamat, ha sok a dolgom. És hát... van elég. Magyart és németet tanítok az általános iskolában, vezetem az 1977-ben alakult nemzetiségi együttest és tagja vagyok a Magyarországi Németek Demokratikus Szövetsége választmányának.

— Ezenkívül családanya, két remek kisfiúk van, akik most az édesapjuknak segítenek éppen bekosarazni a tárolóba a brikettet.

— Hát igen. Egyre több dologban tud segíteni a két gyerek. András most elsős, Zoltán pedig az ősszel lesz elsős.

— Beszéli a család a német nyelvet?

— Gyanítottam, hogy ez a kérdés el fog hangozni. Odahaza, nálunk ez volt a család nyelve, amíg férjhez nem mentem, anélkül, hogy én úgy beszéltem volna az itt honos tájnyelvet, mint édesanyámék, vagy a dédi- kénk, de azért mindent megértettem. Amikor összeházasodtunk Andrással — aki itt a brikettgyárban mérnökként dolgozik —, a szüleimnél laktunk sokáig, amíg el nem készült a házunk. Akkor rá való tekintettel az öregek is a magyar nyelvet használták. Most András az, aki intenzív nyelv- tanulásra szánta el magát, már megvette a szükséges anyagot is.

■ — A gyerekek?

— Mivel nálunk az iskolában anyanyelvi oktatás címen tanítjuk a németet, And- ráska már most, elsősként tanulja a nyelvet. Ö szerencsésebb. mint Zoli, mert az óvodából hozott magával alapokat. A kisebb előkészítetlenül kezdi majd a németet tanulni.

— Úgy tudtam, hogy ma is az édesanyjáékkal élnek együtt, ott fenn, a tanácsház melletti házban.

— Mint említettem, ott laktunk fiatal házasokként, de azóta is mindennaposak vagyunk otthon mert hétköznap édesanyám főz nekünk is. Hétvégeken viszont én látom el a családot. Nem nagy egyébként a távolság. Itt a szőlőtőkék között lerakott betonlapok haza vezetnek. Erre közlekedünk legszívesebben.

— Sikerült már háziasszonyként a kuglóf készítés titkait is ellesnie az édesanyjától?

— Olyan finomat én meg se próbálok sütni... Ha édesanyám kedveskedni akar a fiúknak, ő készíti a kuglófot most is. De készítse is még sokáig!

— Nem zavarja, hogy hol Ágotának, hol pedig Ágnesnek szólítják?

— Megszoktam már, és nem veszem rossz néven, hogy két keresztnevem van. Sokan kislány korom óta ismernek idehaza, talán ezért alakult

így— Gondolom ezért lett az együttesnek a vezetője is, mintegy bizonyítva, hogy a saját hazában is lehet valaki próféta, ha jó cél vezérli.

— Szóba se jöhet a pró- fétaság, mert ha nem akadok megfelelő társakra a tantestületünkben, a községben, most nem beszélhetnénk hagyományőrző együttesről.

— Ami nagy kár lenne, hiszen amit ez az utánpótlással együtt közel száz tagot számláló együttes 1977 óta csinál, az tekinthető akár küldetésnek.' is, hiszen a nagy és a kisebb haza kultúráját színesíti, gazdagítja.

— Jól esik ezt hallani, mert nincs a megyében, vagy itt, a Dél-Dunántúlon még egy olyan hagyományőrző együttes, mely mostohább körülmények között él, dolgozik, mint a mienk. Kultúrházunk nincs, úgy tűnik, egyhamar nem is lesz. Ez pedig nemcsak a munkánkat nehezíti, hovatovább a fejlődésnek is gátat szab. Nem tudunk például kapcsolatot teremteni más hazai együttesekkel, mert nincs hova meghívnunk őket. Hetente kétszer van próbánk az iskola erre a célra rendelkezésre bocsátott napközis tantermében. Évi ötvenkét hét, az száznégy próbanapot jelent. Alkotó légkörű munkát. de kevés a fellépési lehetőség. Pedig az amatőrmozgalomban dolgozóknak ma is az a legszebb fizetségük, ha a közönség tetszése igazolja vissza fáradozásaik eredményét.

— Ez úgy hangzik, mintha elégedetlen lenne.

— Nem, nem vagyok elégedetlen, hiszen nyolc év van csupán az együttes mögött, és megszereztük a bronz, ezüst, és tavaly az arany minősítést. Gyakran jelentkezünk a rádió körzeti stúdiójának nemzetiségi műsoraiban, volt már két televíziófelvételünk, és tavaly sikerült első alkalommal külföldre is eljutnunk. Nyolc nap alatt az NDK-ban, Halle megyében tíz előadásunk volt. Mindannyian tudjuk, hogy ez eredmény. Az is, hogy a szövetség által a felszabadulás 40. évfordulója tiszteletére meghirdetett „Reicht brüderlich die Hand”, a Nyújtsd a baráti jobbodat elnevezésű kulturális szemle országos döntőjén holnap, március

17-én mi is ott leszünk Szek- szárdon, az utánpótlásegyüttesünkkel. A távolabbi jövő aggaszt.

— Arra gondol, hogy az alapítók, a jelenlegi együttes magját jelentő kórus tagjai idősek?

— Erre is, mert ezt a gondot nem lehet félresöpörni. Fiatalítani kellene a kórust, de a lehetséges utánpótlás nem beszéli, még csak tanulja a nyelvet. Időszerű lenne aztán több segítséget kapnunk a szövetségtől is. Tolna megyében nincs német nemzetiségi néprajzzal foglalkozó szakember. Hiányát látjuk. Most is elkelt volna a segítség, amikor színpadra állítottuk a kismányoki búcsúi hagyományokat.

— Ezt is úgy. hogy az általános iskola honismereti szakkörösei gyűjtötték föl az anyagot?

— Igen. Krasz Lőrincné — szintén német szakos — és Hadikfalvi Istvánná tanártársaim irányításával történt a gyűjtés, a földolgozás már együtt.

— Ügy tudom, hogy Nagymányok és társközségei lakosságának harmincöt százaléka német nemzetiségű.

— Statisztikai adatok szerint igen. Valójában többen lehetnek az olyanok, akik az anyanyelv elhagyása ellenére a német nemzetiséghez tartozhatnának.

— Azt hiszem, hogy ez nemcsak nagymányoki. Tolna megyei jelenség.

— Magam is ezt ^tapasztalom a választmány tagjaként. Ezért érzem olyan nehéznek néha a hogyan tovább kérdését, mert a nemzetiségi kultúra, az anyanyelv átörökítése elsőrendűen a család feladata kellene, hogy legyen. Van aztán, amikor elröstel- lem magamat, mert az elmúlt 15—20 év folyamán gazdagabb lett a nemzetiségi köz- művelődés, ahol frissen kezdődött. mint nálunk is, fellendült a hagyományok ápolása. Talán jobb lenne a mi helyzetünk is, ha lenne hol összehozni egy. a bonyhádiakéhoz hasonló német nemzetiségi klubot. Itt, ha rendezünk valamit, nincs más, mint az áfész presszója, ami nagy- közönség befogadására alkalmatlan. A gyerekek hagyományos farsangi rendezvényét háromfele osztva tudtuk például megrendezni. Kezdték az óvodások, folytatták az alsótagozatosok, majd a felsősök zárták a sort.

— Volt valaha itthon olyan föllépése az együttesnek, amikor valahányon színpadra léptek?

— Hogyan lett volna, amikor már az eleién beszéltünk a mi nagv fájdalmunkról . . . Színpad sincs a próbáinkhoz, ígv a vendégfelléoésekkor kell „megtanulnunk” az éppen soros színpadot.

— Legalább egy szabadtéri színpaduk lenne ...

—De nincs, ha csak neki nem látunk, hogy társadalmi összefogással építsünk egyet. Ki lehetne használni nyáron. Megiegyzem. javul azért némiképpen a közművelődés helyzete, az iskola szomszédságában megkezdődik rövidesen a volt kántorlakás felújítása, átalakítása. Persze, ott sem alakítható ki olyan nagy terem, ahova színpad is

férne, ahol bálokat, rossz idő esetén iskolai ünnepségeket is lehetne tartani.

— Nem akarom fájdítani a szívét, de kissé komikus, hogy adva van egy, a jók között jegyzett nemzetiségi együttese Nagy- mányoknak, amely együttes járt Halléban és környékén. Itthon a televízió ismertette meg munkájukat két alkalommal is az ország tévénézőivel, és itthon csak a kis létszámú

csoportokra szabdalt együttest ismerik.

— Sajnos, ez a helyzet. De ne gondolja, hogy az ismert nehézségek tartósan el tudják venni a kedvünket. Két fenntartónkra, a helyi termelő- szövetkezetre és a bonyhádi áfészra nem lehet panaszunk. A nagyközség állami, párt-, társadalmi vezetői szintén odafigyelnek a munkánkra. Ha valamit szeretnénk, az nem más. mint az, hogy a szövetség velünk is számoljon, amikor az országon belül együtteseket utaztat.

— Hallottam valamit arról, hogy felmerült egy gazdaváltással történő névváltoztatás lehetősége a közelmúltban.

— Igen, a bonyhádi művelődési központ igazgatója. Paksi András javasolta, hogy legyünk völgységi német nemzetiségi együttese az intézménynek.

— És? Egy tucatnyi problémától megszabadulhatnának így, a központnak autóbusza is van az utaztatáshoz. Föltehetően néprajzost, táncdramaturgiához értő szakembert is könnyebben kerítene.

— Ügy gondoltuk, hogy maradunk nagymányoki német nemzetiségi együttes, mely áll egy kórusból, egy tánccsoportból és az utánpótláscsoportból.

— Látja, ezért bízom én abban, hogy a nehéz körülmények között működő együttest nem érheti olyan baj, ami veszélyeztetni tudná a létét.

— Belőlem sem hiányzik a bizakodás, ami a folytatást illeti, még abban is nagyon bízom. Egyre több magyar származású gyerek tanul ugyanis németül, és már most van olyan székely kislányom, akinek jobb a kiejtése, mint sok német származású gyereknek. Öröm velük dolgozni, s látni, hogyan csüggnek azoknak az idősebb néniknek az ajkán, akik a próbákon a napi szenzációkat svábul beszélik meg.

— Mit vár az országos döntőtől?

— Azt. amit minden ilyen nagyszabású találkozótól várni lehet. Üj ismerősöket, új barátokat, és bíztatást az elkövetkező évek munkájához. Szeretnénk jól szerepelni, hiszen a döntőn Tolna megye szerényebb létszámot képvisel, mint például Baranya.

Helyt kell állnunk derekasan.

— Nem féltem az együttes utánpótláscsapatát, de azért ott drukkolok majd a nézőtéren!

LÁSZLÓ IBOLYA

Hetvenöt esztendővel ezelőtt megorrolt a Tolna megyei Közlöny szerkesztősége a vasutasokra. A duzzogás- nak oka egyetlen távirat volt. A szóban forgó táviratot valahol — a vezércikkből nem derül ki, hogy hol — Hie- ronymi Károly kereskedelemügyi miniszternek adták fel, amelyben a vasutasok bizalmat szavaztak neki. Az újság szerint ez a távirat és ez a bizalom igazán Kossuth Ferencet illette volna, mert amíg a funkcióban lévő kereskedelemügyi miniszter igazán semmit, mi jó lett volna, nem tett, Kossuth Ferenc viszont annál többet. És a cikk sorolja: Kossuth Ferenc nevéhez fűződött egy fizetésrendezés, amely „ha nem is ő, de az ő rezsimé alatt véglegesen elintézve, és mindenki megelégedésére rendezve”. Aztán érdemeként hozta a lap, hogy beszámította az ideiglenesen letöltött szolgálati éveket a nyugdíjba. Nem hagyhatta ki a szerző a felsorolásból azt sem, hogy Kossuth Ferenc rendezte a vasutasok kedvezményes arcképes igazolványát, amélynek eredményeként negyedannyiért utazhattak a vasút dolgozói, mint más földi halandó. „Behozta továbbá a szolgálati pragmatikát, amelyből minden alkalmazott megtudhatja: micsoda jogai és kötelezettségei vannak a fölsőbbséggel szemben”.

Hieronymi Károlyról viszont lehúzza a vizes lepedőt. Közli, hogy az egy évvel korábbi vasutassztrájk kizárólag az ő bűne. „Ez a sztrájk elég bizonyítékát adta annak, hogy mennyire nem rokonszenvezik a vasutasokkal, amikor olyan kifejezésekre ragadtatta magát, hogy: „Majd megtanítom én a kutyákat ”, majd meg „A vasutasok között csupa műveletlen és félművelt viduumok vannak”.

Természetesen nem kell túl komolyan- venni a lap füstölgését, hiszen ő maga is Kossuth párti volt... Az ilyen heccelődés egykor megengedett volt, s ne feledjük, 1910-ben parlamenti választás volt. Kellett a voks ...

Ősz fejjel az iskolapadban

1910. március 17-én megjelent újságban olvashatjuk, hogy a Tolna megyei analfabéták megkezdték a vizsgát a betűvetésből. Idézzük: „Tolnavármegyében az analfabéták oktatása ügyében kibocsátott tanfelügyelői felhívás lelkes visszhangra talált a tanítóságban. Több helyen oktatják az analfabétákat. A vizsgák már kezdetüket vették. Így Nagy Béla kir. segédtanfelügyelő e hó

9-én az ozorai és 12-én a si- montornyai analfabéták vizsgáján elnökölt. Ozorán 24 vizsgázott eredménnyel, kiknek a bizonyítvány és 3—3 értékes és hasznos könyv nyomban ki is adatott. Az analfabéták mind földmívesek voltak. A legidősebb 42 éves volt. Réber Ferencné magániskola-tulajdonos tanította őket mindennap este 6 órától 10 óráig a legnagyobb lelkesedéssel, aminek meg is lett a jó, üdvös és hasznos eredménye. Simontornyán 10 tanuló nyert bizonyítványt, kik sikerrel vizgáztak. A legidősebb 45 éves volt. A legtöbb napszámos volt. Itt idősb. Takács Ferenc rk. kántortanító oktatta őket nagy fáradtsággal, de a legnagyobb szívességgel”.

Ügy tűnik, tanulni a XX. század első évtizedében sem volt szégyen, még akkor sem. ha a haj már őszülni kezdett...

Sok szolgáltatás díjtalanul (?)

Mint napjainkban, 75 esztendővel ezelőtt is tele voltak az újságok hirdetéssel. Közülük egyet idézzünk:

„Olcsó pénzkölcsön! 4,5%, 5%, 5,5%-os kamatos kölcsönt eszközlünk ki, úgy hogy csupán a kamat fizetésével a tőkét is teljesen visz- szafizeti! Akiinek drága kamatos kölcsöne van, azt olcsóbb kölcsönre cseréljük ki. Váltóra 3 napon belül szerzünk kölcsönt. Aki házat, földet, szőlőt akar venni, vagy eladni, ezen szándékát jelentse be nálunk és mi az eladást díjmentesen hirdet- tetni fogjuk helybeli lapokban diszkréció mellett. Akinek eladó lakása van, vagy aki bérbe szándékszik venni, forduljon hozzánk és mi annak bérbeadását díjtalanul fogjuk eszközölni, megkímélve ez által úgy a kiadó, mint a bérbe venni szándékozó közönséget az időt rabló utánjárástól és fáradtságtól. Tisztviselőkölcsönöket szintén gyorsan megszerzünk. Tisztviselő, csendpr és katonatisztek, úgyszintén nyugdíjas hivatalnokok 1000. korona kölcsön után törlesztésképpen csupán havi 6 korona 25 fillért fizetnek vissza. Házvételre az értéket kieszközöljük, mely a lakbérfizetéssel fizetendő vissza. Több csinos úri ház olcsó és kedvező feltételek mellett eladó, írásbeli megkeresésnél csupán válaszbélyegeit kérünk. Egyéb felvilágosítással díjmentesen szolgál a GAZDASÁGI ÉS HITELFORGALMI VÁLLALAT, SZEKSZÁRD”.

Ami igaz, igaz, a szolgáltatás gazdag skáláját sorolja a hirdetés, s szinte mindent ingyen. Felvetődik a kérdés: vajon miből éltek meg ezek az emberek? A ráfizetésből?

Működő gyár - néhány hónap alatt

Szekszárd XX. századi iparosítása ennek a századnak első évtizedében kezdődött. Egyik állomása a jéggyár alapítása volt. Ez a jéggyár mintegy fél évszázadon át szolgáltatta a jeget a megye- székhely kocsmáinak, vendégfogadóinak és a magán- fogyasztóknak. A Tolnamegyei Közlöny 1910. március

17-én közölte a hírt:

Jéggyár Szekszárdon. Az érdekeltek kötelezték magukat 5 évre, hogy évenként 200 napon át bizonyos meny- nyiségű jeget átvesznek, s így a város felállítja a jéggyárat. Polgármester, mérnök és' tiszti ügyész a képviselőtestület megbízásából megkötötték a szerződést a Röch-gyárral, amely a jéggyárat a szerződés értelmében június hó elsejére üzemképes állapotban átadja azon feltétel mellett hogy a hozzá szükséges épületet teljesen készen május hó elsejére megkapja. — így az építkezést március hó 15-én a városi mérnök felügyelete alatt meg is kezdték, hogy május elsejére készen legyen. A villamos telep mellett lesz a jéggyár. A jég métermázsája 3 korona lesz azoknak, akik kötést tettek a várossal. A jéggyár felállítása az épületekkel és a hozzávaló motorral együtt körülbelül 44 000 koronába fog kerülni”.

Pusztító tüzek

Hetvenöt évvel ezelőtt, 1910. március 11-én gondatlanságból nagy tűz pusztított Janya-pusztán. Az egykori tudósításból kiderül, hogy a tűz este nyolc órakor lobbant lángra a bérlet egyik legnagyobb istállójában. A tűz gyorsan terjedt. Az istállóban lévő 90 szarvasmarha közül 25 bennégett, 11 -et pedig csak súlyos égési sebekkel lehetett kimenteni.

A Bartal uradalomhoz tartozó Magyalos-pusztán pedig március 20-án pusztított a tűz. Ott délután 1 órakor csaptak magasra a lángok. A nagy szélviharban a szal- mafedeles pajták csaknem mindegyike leégett. A faddi tűzoltók csak nagy erőfeszítések árán tudták a tüzet lokalizálni. A jelentések szerint a kár mintegy 30 000 korona volt.

K. Balog János