Tolna Megyei Népújság, 1985. március (35. évfolyam, 50-75. szám)

1985-03-02 / 51. szám

1985. március 2.

/' TOLNA ' __

A népújság

Alapítás után három hónappal

Mit akarnak a dombóvári városszépítők?

Témához illőbb helyszínt nem is választhattunk volna dr. Szőke Sándor tanárral, a Dombóvári Városszépítő Egyesület elnökével, mint a Gőgös Ignác Gimnázium alagsorában berendezett iskolamúzeum, pontosabban szólva helytörténeti kiállítás terme. A megye ez idő szerint egyetlen városszépítő egyesülete, induló tagságával —, mely alig haladja meg a félszázat —, a távoli és közeli múlt teremtette értékek védelmét egyszerre vállalta föl azzal a feladattal, mely a régi és az új harmonikus együttélése számára kíván a jelenleginél szélesebb mesgyét kitaposni, teret hódítani. Sziszifuszi munka ez? Bizonyos vonatkozásban az, és nem is minden esetben úgy, hogy a haladást pénzszűke gátolja. Bőven akadhat egy-egy fejlődésben lévő város életében olyan momentum, amikor az a látszat támad, hogy egyik kéz nem tudja, mit csinál a másik. Megépül mondjuk, mint Dombóváron is, egy új, külső-belső megjelenésével az ezredforduló próbáját is kiállni képes iskola. A város- fejlesztés mindent elkövet, hogy a korszerűtlen környezetből kiszabadítsa szanálással, környezetépítéssel a létesítményt, s jön egy magán- vállalkozó, hogy ellátva minden ehhez szükséges engedéllyel, belezavarjon üzletével a városkép egy darabkájába.

No de, itt vagyunk tehát az iskolamúzeumban, aminek anyagát 1965-ben kezdték gyűjteni Szőke Sándor azon diákjai, akiknek sikerrel keltette föl az érdeklődését a település múltja iránt. Korábban KISZ-klub volt a helytörténeti kiállítás mai otthona. A gyűjtemény akkor kapta — 1977-ben — ezt a helyet, amikor a patinás intézmény átállt a gőzfűtésre. Azóta gazdagodott a megyei múzeum segítségével elrendezett anyag, s talán nem tűnik szentségtörésnek, ha a rég- és közelmúlt tárgyi és írásos emlékeinek értékét ismerve, el is ismerve azt mondjuk ell hogy a mai Dombóvár már itt látható dokumentumai sem jelentéktelenek. Amiként a település városi léte óta bekövetkezett fejlődése sem az. Hogy nem elsősorban erről beszélgetünk? Természetes. Az egyesület létének értelméről, tevékenységének tartalmáról folyik a szó, és aki személyesen ismeri Szőke Sándort, nem ütközhet meg azon, hogy a krónikás rövid néhány perc alatt ismeretekre szomjas diákká lényegül. Majd azt fedezi fel, hogy ha dombóvári lenne, alighanem ő is fölesküdne a városvédők zászlajára. Azt mondja pedig a tanár úr, hogy szerény az egeysület vállalása. Az a

cél, hogy Dombóvár sikeresen őrizze, meg a régi települési képekből azt, ami érték, továbbá, hogy idegen elemek ne kerüljenek a szüntelen alakuló városképbe.

— Értékes indulótőkénk, hogy a városi tanács kész a városvédők véleményének, javaslatainak a méltánylására. Igénye, hogy döntéseiben helye legyen az egyesület észrevételeinek — mondja az elnök, majd arról esik szó, hogy igen sokan értelmezték rosszul a városszépítő egyesület szerepét, mert az alakuló ülésen olyan köz- tisztaság körébe tartozó problémákat is fölvetettek, amelyek tanácstagi beszámolók, tanácsülések napirendjébe valóak.

— Hallottam aggodalmaskodó hangokat is az egyesület alakulását megelőzően. Sokan féltek attól, hogy a sikeresen működő várostörténeti klub megtorpan, ha tagságára, vezetőire épül a városszépítő egyesület — vetem közbe.

— Én nem láttam és most se látok ilyen veszélyt, sőt... meg merem kockáztatni, hogy akik a város történetének feltárását, közreadását szívügyüknek tartják, azok tevékenyebben tudnak részt venni abban a munkában is, amit 50—100 év múlva az akkori várostörténészek a mai városszépítők küzdelmes munkájaként dokumentálhatnak.

— Küzdelmekre számítanak?

— Nem hinném, hogy bárhol az országban könnyű siker kecsegteti a városvédelemre, -szépítésre vállalkozó közösségeket. De mint említettem, a városi tanács igényt tart partnerszerepükre, és ez garanciának is tekinthető munkánk eredményességét illetően.

— Példa is van netán erre?

— Igen. Egyetértéssel találkozott az a javaslatunk, hogy meg kell őrizni az Arany János tér jellegét, kibontani a Korona, illetve a régi művelődési ház műemlék jellegű épületét az ráépí- tettség fojtogató félköréből. Van ott néhány olyan magas tetős ház, mint például a szociális otthon, vagy az orvosi rendelő, mely újjászületett. Folytatni kell ezt a munkát. A tanács az orvosi rendelő mögötti parkolóként használt területen ide illő szolgáltató pavilonsort kíván elhelyezni. Megőrizve persze a városrész századfordulós arculatából, ami arra érdemes.

— Ügy tudom, tanár úr tanácstag is, nemcsak elnöke a városszépítő egyesületnek, oszlopos tagja a várostörténeti klubnak. Mi a véleménye a Hunyadi tér pavilonjairól?

— Sejtem, mire céloz.

— Igen, elsősorban a mező- gazdasági bolt mellé ragasztott dobozszerű épületkére.

— Nem tetszik. Tetszik viszont, hogy a magánházépít- tetők közül mind többen térnek át a sátortetős építés helyett a nyeregtetős házak építésére. Ha járt Kapospula felé, ott már van néhány

igen szép nyeregtetős, árkádos lakóház.

— A dombóváriak régi büszkesége a parkosítottság, s igénye a zöldterületek növelései rendben tartása is.

— E téren is akad bőségesen tennivaló. Féltjük például a Hunyadi téri parkot. Sok lombjával, platánjaival nevezhetnénk ezt a városközpont tüdejének is. De láthatta, itt is elszaporodtak a stílusukban egymástól elütő bódék, amelyekre az elláitás szempontjából van szükség.

Csengőszó töri meg a múzeumi csöndet, ideje búcsúz- kodni és sok munkájához ugyanannyi sikert kívánni a város fölszabadulásának 40. évfordulója tiszteletére megalakult városszépítő egyesületnek. A jókívánság azonban ezzel nem kerek, kiegészítésre szorul. Sokáig ne maradjanak egyedül a dombóvári városszépítők, akadjon a megye más városaiban is 50—60, lakóhelyének múlt, jelen és jövendő értékeire aktívan vigyázó ember, akiknek szavát elvárhatják a helyi tanácsok! L. I.

Fotó: Magyarszéki Endre

Az egykori hercegi uradalom épületében kialakított rendelő, és mögötte az a parkoló, amelyet a környezetbe illő szolgáltató pavilonokkal népesítenek be

Szőke Sándor, az egyesület elnöke

A söntéspult előtt Dusán gubbasztott. Ivott. Vörös haja rágöndörödött fülére; bamba nevetéssel fogadott minden egyes szót, amit mostohaapám, Gábor úr édesapja, Faterka mondott:

— Azt mondta egyszer Ferencz Jóskának az egyik minisztere: „Kegyelmes uram! Nagyon panaszkodik a nép, jajgat, sír...” „Még egy kis adót rája!" — felelte a császár. Így ment az mindaddig Dusán, amíg egyszer azt nem mondta Ferencz Jóskának az a bizonyos minisztere: „Kegyelmes uram! örül a nép, táncol, iszik!" Erre a császár: „Most már nem szabad több adót kiróni rájuk, mert akkor nem fognak dolgozni.” Itt pedig mindenki úgy vedel, mintha mindent ingyen adnának... Nem tudom, most mit mondana Ferencz Jóska. De azt én mondom, neked, Dusán, jobban tennéd, ha legalább kisöpörnéd ezt a helyiséget, másképp a főnökasszonytól nem kapsz ebédet.

Az öreg Gábor jót nevetett, ő tudta, hogy min, kicsi, meggörbült ujjaival szaporán rakta a szódásüveget a söntéspultba, átvette a söröstől a sört, kitörölte a jégszekrény alját, összeszedte a söröskupakokat, s mire kiemelkedett felsőtesttel a söntéspult mögül, Dusán is megállapíthatta, hogy tökrészeg az öreg. Dusán nevetett, és csőmpós lábával kitántorgott az utcára. Nemsokára, amikor visszajött, nagy hangon tiltakozni kezdett, hogy ő bizony nem megy lovat hajtani még a németeknek se, ő paraszt, és nem lóhajcsár. (Amikor nem akaródzott Dusánnak lovat hajtani, akkor mindig azt mondta, ő paraszt.) Faterka ezen jót nevetett, mivel tudta, hogy Dusán el fog menni lovat hajtani, sőt, mi több, nem akar majd visszajönni, amikor dolga végeztével jól leitatják. Az öreg Gábor azt is tudta, hogy pontosan egy hét múlva Dusán tökrészegen ott fog ülni az ajtó melletti kis asztalnál, lehet, hogy lent a földön, egy fillér nélkül, soványan, szótlanul és bambán. Az újságok az újságtartókban a falra erősített fogasokon lógtak. Arra nagyon ügyeltünk, hogy mindig a legfrissebb napilap legyen az újságtartókban. Üjabban többen a napilapok kedvéért jártak hozzánk. Főleg a reggeli órákban, munkakezdés előtt. Egy féldeci rum, vagy egy hosszúlépés mellett elidőzhettek a kíváncsiak. Gábor úr sokat adott arra, hogy minél tájékozottabb közönség látogassa vendéglőnket.

1944 áprilisa szesztilalommal kezdődött. Na, nem egész napra szóló szesztilalom volt ez, csak az esti órákra korlátozódott.

— Mert Sztójai lett a miniszterelnök. Hát ez is jól kezdődik, kérem. Már kapkodunk, nem vitás — kezdte volna a beszélgetést Gábor úr az egyik újságolvasó civillel, azon az áprilisi reggelen, amikor nem volt éppen szolgálatban a vasútnál; de a civil újságolvasó nem válaszolt.

— Olvasta a mai lapban a kormánynyilatkozatot, kérem? — Es gyorsan féldeci kevertet tett a vendég elé, hogy szóra bírja.

HUNYADI

(Tény novella)

— Köszönöm, nem iszom.

— Még sose láttam nálunk, uram. Gábor Ervin vagyok — nyújtotta a kezét az idegen felé.

— Hunyadi Ferenc vagyok — fogott kezet Gáborral az idegen újságolvasó, és Gábor úr csodálkozására szűnni nem akaró csuklásba és nevetésbe fogott. Erre Gábor úr fészkelődni kezdett, és csak annyit tudott mondani:

— Nyugodjék meg, kérem.

— Hunyadi Ferenc vagyok, Hunyadi Ferenc vagyok! — kiabálta az fölemelt kézzel. — Uram, én Hunyadi Ferenc vagyok! — ujjongott még egy utolsót, aztán lerogyott a székre. Teljesen kimerültnek látszott. Barna, tüskésre nyírt haja itt-ott őszülőben, az arcán kamaszos vigyor, behorpadt, sovány mellén a szürke nagykabát szétnyílt.

— Hol van az a kormánynyilatkozat? — kérdezte ellentmondást nem tűrő komolysággal, amitől Gábor úr megijedt, s rábökött a Pesti Hírlap 1944. április 2-i számára, éppen oda, ahol az újság nyitva volt, és éppen arra a cikkre, amit az imént olvasott el láthatólag a behorpadt mellű tüskéshajú.

— Ahá, akkor ezt el kell olvasni! Ein moment...

Gábor úr Faterka mellé húzódott, és a fülébe súgta:

„Spiclinek látszik.” Faterka bólintott, az asztalhoz lépett és a horpadt mellű elől elhozta a Gábor úr által oda helyezett féldeci kevertet, valamint az elfogyasztott hosszúlépés utáni üres poharat. Az asztal asöntéspulttal szemben

helyezkedett el, s a horpadt mellű figyelemmel kísérte az öreg óriásbakancsba bújtatott csoszogását, amiből rögtön megsejtette, hogy kincstári holmihoz van szerencséje. Azon nyomban meg is kérdezte:

— Kiszuperált az istenadta? — mutogatott a hatalmas bakancsok felé, majd cinkosan közölte: — Én is ...

— Értem kérem, értem én... — felelgetett Faterka és odakacsintott a fiára —, mivelhogy én ezt azért hordom, mert máris indulnom kell szolgálatba. Mivelhogy a szolgálat, az szolgálat.

— Fater, akkor öltözz, majd én maradok helyetted...

— Siessen Faterka, mert az oroszok még megelőzik ... — biztatta az idegen, s mentegetőzve tete hozzá: — Nekem lehet, én bolond vagyok... Tiszta bolond vagyok, kérem, elhihetik, de sebaj: A nevem eszembe jutott végre, és ez a lényeg. Éppen az imént jutott eszembe, amikor kezet nyújtottam. Hát persze, hogy Hunyadi Ferenc vagyok, és persze, hogy bolond vagyok, s ha elmondom magának, hogy mit értek én ezen a kormánynyilatkozaton, akkor megint kényszerzubbonyt húznak rám, éppen azért semmit nem mondok. Csak éppen megjegyzem, hogy én az utolsó pillanatban értem a városba ...

Faterka fölvette a kincstári katonaruhát, a katonaköpenyt, amely szabályosan a földet súrolta, szalutált, Gábor úrra kacsintott, és elhagyta a vendéglőt.

Faterka távozása után Hunyadi Ferenc könnyíteni igyekezett a lelkén. Elmondta Gábor úrnak, hogyan tudott ő megszabadulni a katonaságtól... Mivel á repülőtéren állandó bombazáporoktól kellett tartani * (ahol repülőgépszerelőként teljesített szolgálatot), terve szerint „meghülyítette magát. A terv véghezvitele jobban sikerült a kelleténél, mivel a repülőgépszárnyakat cipelő teherautó gyorsabban vnent az elgondoltnál, és kelleténél nagyobb erővel csapódott Hunyadi Ferenc fejére.

— Csakugyan elájultam, és valóban elfelejtettem a nevem„ Ráadásul, amikor magamhoz tértem, rettenetes dolgokat kiabáltam. Horthyt lehülye-baromoztam, a németekről nyomdafestéket nem tűrő szavakat röpítettem a levegőbe, Hitlert Pojácakandúrnak neveztem, majd végül vezényelve magamnak, ordítottam, hogy: „Le ve-le; Le ve-le!” Végül is nem tudom, miért engedtek most haza, mert reggel a kórházban még nem tudtam megmondani a nevemet... Most meg tudom. Olyan ez, mintha újra születtem volna. Sőt, mintha most kezdenék csak élni! Ami igaz is, hiszen van nevem, hát élek ...