Tolna Megyei Népújság, 1985. február (35. évfolyam, 26-49. szám)
1985-02-12 / 35. szám
1985. február 12. a Képújság Moziban Ki kém? - tudja a fene A nálunk is jól ismert Richard Widmark most éppen Ranson, az egyik kémfőnök szerepében ni velük. Araiak, aki melles■ A film eredeti angol címe Hanky Panlky, ami magyarra lefardithatátflan szójáték. Lefordítani épp úgy lehetetlen, Tmnt etaieséftni a cselekményét. Mert az amerikai bűnügyi filmvígjáték- ikérrt hirdetett, nálunk Ki kém, ki níém kém? címmel bemutaltottt film cselekménye annyira szövevényes, vagy inkább bonyolult, hogy néző legyen a talpán, aki első látásra el tudja mesélni. (No de bűnügyi történetről lévén szó, nem is mesélni, hanem megnézni kell — vélhették a szerzők, és ez a céljuk, elnézve a teltházas mozikat, azt hiszem, bejött. A Megbilincseflltók címszereplőjeként megismert Sidney POitier most filmrendezőként jelentkezett, tagadhatatlanul sikerrel. Met a Ki kém, ki nem kém? című film mindenképpen profi- munka. Aki hajlandó elsik- lani a forgatókönyv apróbb, nagyobb logikai bakugrásai fölött, az szórakozni is tud rajta, amihez nagyban hozzájárul az ismert komikus, Gene Wilder. Mindenesetre könnyű helyzetiben vannak a bűnüldöző szerveik, ha ilyen kétbalkezes, balek bűnözőket kell üldözniük. Hogy munkájuk — amihez a technika minden huszadik századi csodáját bevetik — mégsem eredményes, az megmagyarázható azzal, hogy épp otlyam balekok, mint a bűnözők — (legalábbis a forgatókönyv szerint, így hált nem esük nehezére a főbaleknak sem leszámolleg békés dhioagói építész, aki nytanaUni, kikapcsolódni jött New Yorkba. És mi sem természetesebb, minthogy rövidesen őt üldözi a rendőrség, és ki ltudja hány kémbanda. Mert itt a krónikás is elbizonytalalnodik, és férfiasán bevallja: a film végére is csak sejtései vannak arról, ki kém, ki nem kém. Arról pedig, hogy miért követtek el ennyi logikátlan, 'megmagyarázhatatlan lépést a film szereplői, még csak fogalma Sincs. Mert már az alapkonfliktus is érthetetlen. A film elején a kémek látják, hogy a szimpatikus főbalek egy postaládába dobja a csomagot, amiért utána az élethalálharc folyik. A profi kémek ezek- után nem robbantják fel a postaládát, nem feszítik föl, nem ultik le a levélgyűjtő postást, nem rabóljiák el tőle a levelet, hanem elkezdik üldözni bálekkámat, aki azt se tudja, miit dobott be a levélszekrénybe. Természetesen ő szerzi Vissza a küldeményt, és bonyolítja tovább az amúgy is bonyolult cselekményt. Persze, ha kémeink az előbb említett változatot követik, akkor nincs film. így pedig van. Közel 'kétórás. Meg lehet nézni. Aki megnézi — lelke rajta. TAMÁSI JÁNOS Pódium Bitskey Tibor önálló estje Hangverseny Szekszárdon Octav Aurelian Popa és a Pécsi Filharmóniai Zenekar Kár, hogy Bitsykey Tibor önálló estje szigorúan követi az ilyen műsorok hagyományát: egy kis zongora, egy kis gitárzene, közben pedig hallhatjuk a kitűnő művészt. Valóban az, tiszta orgánumából, versmondókészségéből egész estére is futná, felesleges hát a magyarázkodó bevezetés, a közbe ékelt „egyéb”, mert ebben a közegben a Liszt-rapszódia is inkább ráadás, pedig Hernádi Ákos a befejező rész némi tempóbeli megingásaitól eltekintve hatásosan adta elő. Bitskey Tibor műsorának középpontjában Szabó Lőrinc „A huszonhatodik év” című ciklusának szonettjei álltak. A gyász és emlékezés izgalmában keletkezett 120 szonett századunk költészetének kiemelkedő alkotása, amellyel kapcsolatban nem indokolatlan világirodaimat emlegetni. A szonett zárt forma, tizennégy sorának meghatározott rendjében él a vers, s az is Szabó Lőrinc titkai közé tartozik, hogy a százhúszszor tizennégy sorokból verses regényt alkot. Bitskey Tibor érti és átéli ennek a tragikus regénynek minden elemét, művészete itt emelkedik legmagasabbra, máskor viszont mintha fölösleges tempót diktálna magának, ami nemegyszer a vers érthetőségét is veszélyezteti. Például Csokonai Az estve című versében, ahol az ilyen sort: Indzsenéri duktus nem járt semmi hellyen — tagoltabban elmondva sem biztos, hogy mindenki megérti. Előadásának értékéből azonban ez mit sem von le: jó, méltán elismert színészszel találkozott a szekszárdi közönség. Cs. Balassa Sándornak két nappal a pécsi ősbemutató után bukott volna meg a műve Szekszárdon?... Vagy inkább a szekszárdi közönség bukott meg Balassa előtt? ... A talányt ki-ki fejtse meg maga; aki pedig nem volt ott a koncerten, számára adalékul annyit: Az egy álmodozó naplójából című darab hat tételének elhangozta után a közönség észre sem vette, hogy tapsolnia volna illő, s miután ezt Breitner Tamás tapintatos meghajlása, a szokásokhoz híven mégis „kiprovokálta”, a tetszés- nyilvánítás bizony addig sem tartott, amíg a dél-dunántúli zenekari élet igazgató karnagya a drapériákon kívül jutott volna... Pedig ez a mű jó. Nemcsak Balassa korábbi alkotásai, az Ajtón kívül, az Antinómia, Xéniák, Hárfástrió... és a nemzetközi megítélésben is mind magasabban jegyzett ázsió a biztosítéka ennek, hanem a konkrét valóság. Hogy a közönség nem értette meg a darabot?... Hogy mi a szerepe az „álmodozásnak” — kínlódás inkább az, a javából! — szki- zofréniás, atomterhes világunkban? Gyanítjuk: a cím válhatott megtévesztővé, „egyenesben, direktben” hamis romantikát sugallva, s így elfeledve a bennfoglalt paradoxiát, grimaszt, groteszk fintort, keservet. Copland klarinétversenye aztán sok mindent oldott és feledtetett. Különösen, mert Szekszárdon is élünk néhá- nyan, akik emlékezünk Octav Aurelian Popa húsz évvel ezelőtti, budapesti nemzetközi versenyen való feltűnésére. Debussy Rapszódiája volt az a mű, amellyel mindannyiunkat megigézett a fiatal Popa csodálatos hangszíne, intonációja, s az a magától értetődő, önfeledt muzsikálás, amiről mi, akkori, szakmabeli „tinik” nagyon is jól tudtuk, hogy félelmetes, páratlan technikai, mesterségbeli felkészültséget rejteget a háttérben... És persze fütyültünk, hogy Popát, a huszonéves román művészt másodiknak hozta ki a zsűri, amikor elsősége, előttünk, vitathatatlan volt. S hogy a dologban mégiscsak lehetett valami, tanúsítja az is, hogy ma már szinte senki sem emlékszik az akkori versenygyőztesre, ám Popára, mintha csak a jelenben „varázsolna”, igen. Popa időközben ősszé vált. De művészete ugyanolyan hamvas, üde, sőt most válik csak igazán de igazán varázslatossá. A Copland-mű ugyan egészen másféle, mint az akkor játszott klasszikus, romantikus darabok,' de afelől semmi kétséget nem hagyott az interpretáció, hogy napjaink földkerekségének egyik legnagyobb klarinétosa járt az elmúlt héten Szekszárdon. (Ez nem túlzás. Díjak, dokumentumok, s hovatovább egy teljes művészi pálya igazolják.) Zárásul Honegger: III (Liturgikus) szimfóniáját hallottuk. A monumentális mű csúcsformát hozott ki a Bécsiekből; Breitner Tamás érett, komoly dirigensi mivoltának csak a leaőszintébb elismeréssel adózhatunk. Egyik legfiatalabb, önállósított együttesünknek és vezetőjének a hallhatóan, kézzelfoghatóan termékeny kölcsönhatása még számos ígéretet tart a jövőre nézve. A Honegger-szimfónia előadását ilven előhírnökként értékeltük. — dt — Könyv Balogh Sándor: Választások Magyarországon - 1945 Az 1945. őszi tönwémytható- sági és parlamenti választások a nemzetközi érdeklődés 'közóppcrrítj atía állMtóttálk a népi demofcraíiikus Miagyar- országút, Washington és London, illetőleg Moszkva egyaránt élérik figyelmet szentelt nemcsak maguknak a választási eredményeknek, hanem már a választásokat közvetlenül megelőző eseményeiknek is. A szövetséges nagyhatalmak a magyarországi választásokat középes délkelet-európali politikájúk és a további együttműködésük egyik próbájának is tekintették. Nem volt azonban kisebb e választások belpolitikái jelentősége sem. A felszabaldulás után ugyanis lényegében most nyílt először lehetőség arra, hogy a nemzet, közelebbről a társadalom 'különböző rétegei és az egyes választók is véleményt nyilvánítsanak, sőt mi több, ítéletét mondjanak — a parlamentáris demokráciának 'megfelelően — a pártok politikájáról és gyakorlati tevékenységéről, a koalícióról, s ezzel együtt a népi demokratikus átalakulás jelenéről és jövőjéről. Balogh Sándor gazdag — és eddig jórészt ismeretlen — nemzetközi és hazai levéltári forrásokra, dokumentumokra, a koraibeli külföldi és magyar sajtóra, valamint a történeti irodalom legújalbb eredményéire támaszkodva tárgyilagosan és hitelesen ábrázolja a szövetséges nagy hatálmak hivatalos képviselőinek állásfoglalásait és magatartását, a nemzetközi mércével is egyik legdemokratikusabb választójog megalkotását, a pártok választási kampányát, a választási eredmé- nekat, s alzók Ibelföldi és külföldi fogadtatását. Megvilágítja a szerző a budapesti nyugati politikai ■missziók és a pártok vezetőinek, Valamint a polgári köröknek a kapcsolatait, a választások nemzetközi ellenőrzésének kieszközölését célzó próbálkozásokat, s nem utolsósorban Mindszenty József hencegprímásnak a választási eredményeket befolyásoló ákcióit is. Az országos és választóke- rületenkénti adatok mellett a szerző részletesen vizsgálja a szavazatok pártankénti megoszlását a város és a falu, a kisebb és nagyobb földrajzi 'tájegységek, a nők és a férfiak stb. viszonylatában. Tévénapló Történelem A csodák kora a fényképezéssel kezdődött, majd a fonográffal folytatódott, amikor a hangot lehetett rögzíteni, aztán egyszer csak megmozdult a kép, s 1895 december 28-án — nevezetes dátum — Párizsban bemutatták az első „élő képeket”, s innen már csak egy lépés volt az első „játékfilmig”, amit a Lumiére-fivérek mutattak be Párizsban, s ez volt a címe: A megöntözött öntöző. Jó két évtized kellett hozzá, s az „élő képek” meg is szólaltak, a film pedig meghódította a világot, de közben meg is örökítette. Ma már tudjuk, beláthatatlan jelentőségű, hogy történelmi események maradtak meg a filmszalagokon, ami nemcsak illusztrációt jelent, hanem történelmi forrást is. A XX. század történelme elképzelhetetlen a film nélkül, mert minden, ami történt, nemcsak könyvek lapjain szerepel, hanem újra meg újra felidézhető, látható is. A magyar történelem sorsfordító eseményeiről is filmfelvételek beszélnek, s a televízió most indult új sorozata, „A velünk élő történelem” negyven év eseményeit mondja el, felidézve a régi dokumentumokat. A mélypontról indult történelmünk, a romok között kétségbeesett emberek bolyongtak, azt keresve, hol tudnák elkezdeni életüket. Néhány pillanatra felvillantak ■ a háborús bűnösök is, akik a pusztulást hozták az országra, majd változik a kép, az óvóhelyekről előbújtak eltemetik halottaikat, s megindul a munka, mert mindenki őszintén hisz abban, hogy lesz magyar újjászületés. A legtöbb nézőnek ez valóban megelevenedett történelem, akik pedig átélték a súlyos időket, majd a remény időszakát, ismét láthatják, honnan indultunk. Televíziónk teljesítménye nem egyenletes. Több év tapasztalata azt mutatja, hogy a dokumentumfilmek állnak az élen, itt a tévé valóban példamutató gondossággal szegődik a történelem társául, mert ezek az alkotások nemcsak a mának szólnak, hanem a jövőnek is. Ilyen vállalkozás „A velünk élő történelem”, melynek szerkesztői Berecz János és Radványi Dezső, a rendező Mátray Mihállyal „történelmi felelősségtudattal” fogtak munkához, azzal együtt is, hogy lesz néző, aki vitatkozni fog a filmmel, ahogy a bevezető nyilatkozatban olvasható, a fontos az, hogy ezt a hétszer egyórás dokumentumsorozatot „hiteles korrajznak szánták”, a Népszabadságban folyó másik sorozat párjaként. Az emlékezés izgalmával néztük az első részt. cs. Dunaújváros harmincöt éves Kitűnően gazdálkodtak a félórányi adásidővel a televízió Múló legenda című műsorának készítői, akik arra vállalkoztak, hogy bepillantást nyújtsanak a 35 éves Dunaújváros mai életébe, s ugyanakkor felidézzék a kezdeteket, amikor a települést még Dunapentele, majd Sztálinváros néven jegyezték. Mai dunaújvárosi képsorok peregtek, míg Nagy László: Himnusz minden időben című versét megzenésítve hallhattuk a műsor elején és végén, s ezáltal a visszaemlékezés ünnepélyessé vált. A stúdióbeszélgetés dunaújvárosi résztvevői sokféle városlakót képviseltek. Ok arról is beszéltek, hogy miért kötődnek a városhoz. Persze, ezáltal sok mindent megtudtunk magáról a településről is, közvetett módon. A városi vezetők a várossá válás körülményeiről beszéltek. Izgalmasabbnál izgalmasabb gondolatok kerültek felszínre a 30 perc alatt, olyan problémák, melyek további gondolkodásra késztetnek, hiszen nem Dunaújváros, hanem egy ipari jellegű település fejlődésének sajátos vonásaként tűntek fel. A város életében perspektívát a nagymérvű ipartelepítés jelentett. Ez a folyamat azonban befejeződött. Milyen szerep jut az értelmiségnek, szükség van-e rájuk? Mitől szocialista egy város? Dunaújváros megszűnt az ígéret földje lenni. Hangzott el a műsorban. Besorol a kisvárosok közé? Ezekről a gondolatokról nemcsak Dunaújváros esetében érdemes meditálni. — sm — Rádió Demarkációs vonal a konyhában Vannak olyan percek, amikor az ember menekülni szeretne a hallottaktól, de nem tud. Bemeséli magának, hogy más ember történetéhez, sorsához, gondjához és tragédiájához annyi köze van, mint egy útszéli kilométerkőnek. Amíg ilyen gondolatokkal viaskodik, rájön arra, hogy logikája a hibás, mert minden embernek minden emberhez köze van. Ha másért nem, az okulásért mindenképpen. Feltételezhetően Antal Éva és Gácsi Sándor ilyen célzattal készítette el a „Tőlem mindent megkapott...” című riportdokumentum összeállítását, melyet a reggeli rádióbarátok hallgattak végig az elmúlt hét péntekének délelőttjén. Ha gondokkal ébredtek fel aznap reggel, akkor e műsort követően bizony nem támadt táncra kedvük, s amelyik rádióhallgató rosszul bánik édesanyjával, azon csavarinthatott egyet- kettőt a lelkiismeretfurdalás. Mert a riportdokumentumok összeállításában — inkább így: megkomponálásá- ban — igencsak jártas szerzőpáros története a szeretetlen- ség története volt. Az anyaigyermeki szeretetlenség mindig volt-van tragédiája. Meg- vallani önmaga előtt sem könnyű, nemhogy az egész rádió nyilvánossága előtt egy hetvennégy éves parasztasz- szonynak — akinek férje betegen jött haza a hadifogságból, s abbéli betegségében halt meg —, aki felnevelt három gyereket, hogy öregségére élete nem ér egy hajítófát sem. Hogy csak első fia — akit igaz, hogy a két lánytól megkülönböztetve szeretett — nyitja rá hetente az ajtót, kisebbik lánya, akinek családjával egy helyen — az ő házában él —, bár mondja, hogy szereti az anyját, csak hát a szavak ritmusa, esése és éle mindenre másféle magyarázatot ad. Montázsriport egy tragédiáról csak olyan emberrel vihető végbe, aki már mindent tisztán lát, és nem vádol, csak érvel. A rádió két munkatársa megtalálta ezt az öreg parasztasszonyt — találhattak volna belőle sajnos, többet is. Antal Éva és Gácsi Sándor olyan illemtudóan kérdezett, hogy már annak szárazságától is lúdbőrözött a hátunk. S még valamit: mindketten ügyeltek arra, hogy egyik sértett félnek se adjanak igazat. Az adás végeztével a tények ismerete mellett csak a szomorúság maradt a rádió- hallgatóknak üzenetül. Ilyenkor az ember hajlamos arra gondolni, hogy a szülői-gyermeki felelősség nem parcellázható fel évekre, ajándékokra, forintokra, meg szavakra. Magam is ebben vagyok kénytelen hinni. szűcs
