Tolna Megyei Népújság, 1985. február (35. évfolyam, 26-49. szám)
1985-02-09 / 33. szám
1985. február 9. NÉPÚJSÁG 5 EMLÉKEZET A minaD dolgaim rendezgetése közben akadtam a régi,------------—— megfakult fényképekre; az első világháborús k atonaportré mellett barna, műteremben készített családi fotók, s egy idilli kép: három hölgy szép finom ruhában ül a kerti széken, kezükben hímzés, arcukon mérhetetlen nyugalom. Ezen a képen aztán hosszan elmerentem, néztem a frizura különös egyszerűségét, a csatokat, öveket, a dísztelen, és éppen ettől igen szép szemeket és arcokat, a háttér szőlőlugasát. Kik lehetnek a képen? Nem tudom. Távoli nagynéni, vagy keresztmama rémlik messziről, valamikor a század élőn élhettek, s cseppet sem biztos, hogy olyan gondtalanul, békében önmagukkal, mint amit a kép tükröz. Mindenesetre valamiféle nosztalgia támadt bennem: el tudnék képzelni egy szép nyári koraestét a szőlőlugasban. Csakhogy hiába talál az ember kilométerekén át szőlőskertet, az nem pihenésre szolgál, hanem ültetvény, tőke, aminek gyümölcsét meg lehet enni, a bora szomjúságot olt, vagy bódít, pénzt hoz, boldogulást és gondtalanabb életet. A domboldalakon díszes tanyák, borházaki, amelyek gyakran nem a pihenést szolgálják, csupán arra valók, hogy egyen, igyon az asztala mellett a ház gazdája, és ritka vendége, a födele pedig védelmet nyújtson az eső ellen. Szőlőlugas? A sok-sok tanya közül csupán egyre emlékszem, ahol lugasra futtatott szőlő alatt üldögéltünk egy órácskát. Igazán nem sírom vissza a faszenes vasaló, a teknő, a a nyolc mázsás búza, a petróleumlámpa, a mérhetetlen kiszolgáltatottság korát, de abban bizonyos vagyok, hogy több idejük jutott az embereknek egymásra; illetőleg arra, hogy az élet praktikus, mindennapi dolgain túl vigyázzanak is a másikra. Még emlékszem azért a „tévétlen” korból azokra a nagyobb családi beszélgetésekre, amelyek hangos szó, vita, és veszekedés nélkül türelmesen magyaráztak, tanítottak a rendre, arra, hogy miféle jegyekkel különböztethető meg egymástól a hazug és az igaz ember, az ostobaság és az értelem, a felszínes, és az igazán mély szeretet. Miközben ezen gondolkodom, eszembe jutnak az estéink, az órákról éhesen hazaeső gyerekek, a vacsora, a tévé, a naponta ismétlődő kérdéseink, s igazán nem tudom, miért nem ülünk le gyakrabban csak úgy beszélgetni, legalább így télen, amikor nem kell az embernek naponta kétszer megforgatni a munkaerejét. „Majd ha nyugdíjba megyünk” — hallom vissza a hangunkat, de hát az sem biztos. Az egyik körzeti orvos mondta nemrég, hogy az idős emberek legalább annyira elfoglaltak mint a középgeneráció, hisz gyakran még a harmincon felüli ember is szülői segítségre szorul, arról nem is beszélve, hogy ahol egy helységben él a család, ott a nagymamára hárul a háztartás és az unokák felügyelete. Nincs hát idő nagyon arra, hogy a példa eszközéül megtörtént, tanulságos eseteket idézzen a nagypapa, az apa, a testvér. „Ideje mindig arra van az embernek, amire akarja, csupán beosztás dolga az egész” — mondja a nyugdíjas téesz- tag, aki most hatvanhét évesen szabályosan lesi az alkalmat, hogy életének legfontosabb, érdekes, olykor mulatságos eseteit felidézhesse. Igen meglepett, hogy erre nem a hozzá hasonló korú férfiakat választja, hanem olyan idegeneket, akiknek teljesen ismeretlen, éppen ezért roppant érdekes az ő világa. Figyelmesen hallgatják az öreget, jóízűen kacagnak az elszabadult kocsikerék okozta mulatságos helyzeten, vagy azon, hogy a szobába szabadult kos miként akarta felöklelni önmagát — a tükörben. Ahogy a különböző könyvkiadó-igazgatók nyilatkozataiból kitűnik, napjainkban a legkeresettebbek azok a könyvek, amelyek egy-egy szemtanú, át-, és túlélő visszaemlékezéseit tartalmazzák. Mindez jelzi), hogy ki vagyunk éhezve az igaz szóra, a valóság mélységeire. A „Tények és tanúk” sorozat egy-egy kötete csupán órákon át kapható, hasonló az eset a Gyorsuló idő sorozat füzeteinél is, a folyóiratok közül a Társadalmi Szemle és a Valóság forog legtöbbet kézben. A valóságfeltáró könyvek közül Galgóczi Erzsébet regénye, a Vidravas az ötvenes éveket idézi, a budapesti zsidóságról, a munkaszolgálatos századokról Magyar Imre írt könyvet, Tornai József prózakötetében, a Vadmeggyben pedig elénk teszi a szívét, a lelkét, az érzelmeit, az életét. Csupán néhány könyv az elmúlt hónapokból; s hányról nem beszéltünk még! Ezeket a könyveket nem lehet letenni, szereplőiben, valóságos eseteiben, történéseiben, önmagunk kétségeit, szorongásait, okos, vagy meggondolatlan lépéseit látjuk viszont. Nem is igen kell írónak lenni ahhoz, hogy emlékeit papírra vesse valaki, megteszik ezt igen sokan, főleg a nyugdíjasok közül. Magam is olvastam jónéhányat, többnyire olyanokat, amelyek a téeszszervezés időszakát, a szövetkezetek indulását idézik. Ügy tűnik, ebben az időben a kelleténél több volt az értekezlet, s kevesebb a pénz, az eszköz és a gép, a mostani szemünkkel nézve mérhetetlenül egyszerű és köznapi dolgokon torzsalkodtak az emberek, a könyvelést, az adminisztrációt, a bizonylati fegyelmet megteremteni képtelenségnek látszott. Mert mindezeken túl vagyunk, azért nem árt emlékezni a kezdetekre. Még most, ezekben az években mikor az egyéni gazdasorból téeszpa- rasztokká lett emberek, azok, akik felnőtt fejjel élték meg az átszervezést, a nyugdíjas éveiket tapossák. Ez az a generáció, amely egyszeri és megismételhetetlen, hisz olyan kapcsolatban voltak a földdel és az állatokkal; mint azóta senki, ök azok, akik olykor egy-egy zárszámadási közgyűlésen fölszólalva az út mentén elszáradott termést féltik, s akiknek a fiatalabbak félve mondják: bátyám ha öntik, még az aranyból is elcseppen. Ők azok, akik szép magyar beszéddel változatosan, és jó humorral mondják el emlékeiket. Emlékeznek barátokra, olyanokra, akikre számítani lehetett, akik valóban akkor álltak mellettük, amikor szükség volt rájuk, s olyanokra, akik kapni szerettek csak, adni nem, s gonoszsággal fizettek. Mert, hát hiába a mondás: az idő nem biztos, hogy megszépíti, inkább elmélyíti az emlékeket, s meglehet, hogy olyasmire is emlékszik az ember, amit valójában jobb lenne elfelejteni. Mindenki szeretne valamit önmagából az utókorra hagyni. Van aki emlékiratot készít, mások bélyeget, festményt, órákat gyűjtenek, magnón, filmen, videokazettán is meg lehet örökíteni azt, akit nagyon szerettünk. M i marad utánunk? — sejlik fel az emberben sokszor a — — kérdés, s választ erre nem biztos, hogy nyomban kapunk. A sárgult fényképeket nézegetem, a múlt üzenetét, a régi idők egy pillanatát, s az jár a fejemben: vajon ötven, hatvan év múlva mennyire kopnak meg a mostani fényképeink színei. Zeneműtárban Még ma is az Augusz-házban keresik sokan, így szokták ezt meg Szekszárdion, de elköltöztek már egy éve a megyei könyvtár Széchenyi utcai épületébe. A rendkívül népszerű — és a zenepedagógiát, de a hasznos irőtöltést is jól szolgáló — intézmény gazdag anyaga — lemezek, kazetták, könyvek és partitúrák — várják az oda látogatókat. Az egyéni látogatókon kívül gyakran térnek be ide iskolai osztályok egy-egy foglalkozásra, sokszor tartanak itt zenei vetélkedőket. Több ilyen is volt az utóbbi időben, ezeken készítettük felvételeinket. Fotó: BAKÓ JENÓ Mese — sztereóban Ruskóné Németh Judit és a technika A zenehallgatás rendkívüli módon leköti a tízévesek figyelmét Béresné Kollár Éva zenei vetélkedőt vezet Vidám zenehallgatás Városi verseny Vetélkedő diákok Zenehallgatás D. Varga Márta Több száz lemez a polcokon
