Tolna Megyei Népújság, 1985. február (35. évfolyam, 26-49. szám)
1985-02-23 / 45. szám
A NÉPÚJSÁG 1985. február 23. A „királyi hangszer” mestere Ha forgatókönyvet kéne írnom Horváth János tamási hárfásról, akkor valahogy így kezdeném: a rövid csengetésre egy fiatalember — a népművész egyik, vele együtt élő fia nyit ajtót, udvariasan betessékel, elveszi a kabátokat, aztán beljebb kísér. Gépzene szól, az asztalon a 62. születésnapra készített torta gyertyái pihennek. Ügy tűnik, a jövevények mintha megzavarnák a délutáni szórakozást, de nem, mert kiderül, már várták a „látogatást”. Rövid tanakodás, sok szíves szó, aztán a nem mesz- sze lévő vendéglátó egységből — jelen esetben Dám Hotelből — fiúi segédlettel „megérkezik” a közel százéves, 35 kilós hangszer, a pécsi Lenhardt gyártotta hárfa. Innen már könnyen peregnek az események, mivel zene és szó kiegészíti egymást. Egy futam a vén hangszeren, majd következik — „fülre” — egy húr meghúzása, aztán máris fotóriporter kollégám egyik kedvenc népdala, a Lovamat kötöttem „Minél simábban játszom a népdalt annál szebb, annál tisztább” melódiái töltik be a kis he- lyiséget. Figyeljük a játékot. Pergő ujjak, csodálatos akkordok, futamok. Erre mondják, írják a zenekritikusok, hogy mindez olyan, ami hatást gyakorol a hallgatóra. Mi, egyszerű zenekedvelő emberek viszont így fogalmazunk: annyira szép, szinte borsódzik tőle az ember háta. Megfog, megragad, csodálatot vált ki, aztán ámulatba ejt, majd felemel, később elringat. Eltűnődöm: nem véletlen juthatott az ókorban vezető szerep a hárfáknak, ami ma a zenekarban fontos hangszer, „szólóként” ritkábban használják, és népi hangszerként is előfordul. Érdeklődöm, honnan mindez a tudomány, és megtudom, a hárfaművész nagyapjától hatvanévesen tanulta meg az alapokat. A 16—17 éves korban már zenekarban játszó fiatalember, aki a hét testvére közül egyedül lett művész, hivatásos, A-kate- góriás, zenekarvezetői engedéllyel is rendelkező zenész. A muzsikus-dinasztia tehetséges tagja a nagyapai „örökség” után Budapesten különböző népi zenekaroktól, majd Túrán Lászlótól, Burka Sándortól leste el, hogy mi az a C-dúr, d-moll... és hogyan lehet azt ötször-hat- szor „megváltoztatni”. Egy- egy variáción aztán éjszakákon át gondolkodott, míg hosszú-hosszú gyakorlások után sikerült elsajátítania. Variációk egy témára — lehetne a bevezetője a következő képnek, hiszen a népdalok, nóták után visszatértünk, ismét a Lovamat kötöttem csodaszép dallamához. Bemutatót kapunk a különböző akkordokból. — Ez egy lágyabb, ez pedig egy Wágner-akkord — hangzik el többek között, aztán a kemény és a lágy akkordok használatáról, alkalmazásáról is szó esik, történetesen arról, hogy nem mindig jó, nem minden dalnál hasznos „Egy C-dúrt ötször-hatszor meg kell változtatni” a váltogatás. Példaként a népdalt említi meg Horváth János, mivel annak az egyszerűsége, a „minél simábban játszása”, adja a szépet, a tisztát. A népdal? Mindig is szerette játszani, vagy ahogy maga fogalmazza meg, „élthalt érte”. Ezért is lett, lehetett — megérdemelten — először a népművész, utána a Népművészet mestere, majd pedig a Magyar Nép- köztársaság Népművésze. Mivel Horváth János jó zenész, a titkáról faggatom, tudakolván, mi kell ahhoz, hogy valaki jó hárfás legyen? — Ez csak a jó ujj- mozgatástól, a szívtől és a vendégtől függ — összegez előbb, majd megmagyarázza azzal, hogy a vendégnek ismernie, szeretnie kell a zenét — amit ő ránézéssel meg is állapít, hogy így van-e, mert csak így tudja elbűvölni a hallott dallam, a játék. — Ha a közös „hangnem” megvan, akkor tudok tiszta szívből játszani, én magam is élvezem a zenét — vallja, és megtoldja — Ezt nem lehet ötven, vagy száz forinttal elérni... Kár, hogy olvasóink csak olvasói, és nem lehetnek hallgatói ennek a valójában, zenés beszélgetésnek, mert a hatvankét éves ujjak alól kiszaladó újabb melódiák ismét megfognak bennünket, a hárfáról szóló magyarázat pedig egy kis hangszerismertető. A bevezetőben említett szimfónikus zenekarban is használható hétpedálos koncert hárfában, ami a megért közel száz esztendőből harminc éve Horváth János tulajdonában van, „úgy a dú- rok, mint a mollok megtalálhatók”. Ha nem tévedek, akkor ezen az Érard által 1811-ben tökéletesített, kétrekeszes pedál hárfán minden húr hangja kétszer egy félhanggal emelhető. Kérte, ígért is érte legutóbbi tamási látogatásakor a Pécsi Szimfonikus Zenekar — mivel ők hijjá- ban vannak az efféle hangszernek — 100 ezer forintot, de a válasz az volt: „Amíg élek, nem válók meg tőle.” Harminc évvel ezelőtti történetet, a fővárosi Hársfa sörötzőt, az elmaradt rádió- felvételt — aminek az első, keveset „tudó” hárfa volt az oka — idézzük fel ezután. A budapesti Bruhingen Jánostól egykor 6 ezer forintért megvásárolt — jó érzékkel kiválasztott — hangszer sorsa elevenedik meg. Ezzel már nemcsak a rádióban, hanem a televízióban is kísérni tudta Kovács Apollóniát és Kürti Évát — a kedvenc hangnemükben. A mindig népdalokért élőhaló Horváth János az eltelt évek alatt sem maradt hűtlen a „tiszta forráshoz”, de mellette szívesen játszott és játszik az ország sok vendéglőjében „magyarnótát, operettet és bécsieket” is. Annyit ismer ezekből, hogy nem is lehet szám szerint megmondani. Évődöm: — János bátyám, lehet-e a címe a „dolgozatomnak” Az öreg hárfás? „Nincs aki örökölné a hárfás tudományt...” Kis szünet után máris kapom a választ: — Nem, mert a Balaton mellett van egy ajánlatom, és ha ezt olvasnák, akkor úgy gondolkodnának: mit csináljunk, mihez kezdjünk egy öreg hárfássál? Aztán meg azért, sem jó — fűzi hozzá —, mert a hárfa a hegedű meg a zongora mellett királyok hangszere volt, és ha valaki mulatni akar... szóval rontaná az ázsiómat. A bevezetőben egy elképzelt forgatókönyv — ugyancsak bevezető képeit — terveztem meg, amiből, és az azt követő sorokból kialakul egy kép. Kísérjen ki minket, zárja most a cselekményt a virtuóz módon játszott — olvasóinknak küldött — Kaszinó-csárdás és a megállapítás, hogy: „hat gyerekem közül nincs, aki örökölné a hárfás tudományt. A János fiam, gitározni tanult, jó zenész, két nap gyakorlás után operettből és bécsiekből szépen jön utánam, de...” C. L. Fotó: Czakó Sándor A z utcán ismerkedtek meg. A lány fagylaltot vett, mögötte állt a fiú. Megszólította. Aztán sétáltak, _— beszélgettek, nézegették a kirakatokat, vettek borítékos sorsjegyet. A lány tíz forintot nyert, a fiú nem nyert semmit. Aztán a lány sem nyert semmit a tíz forintért. Nevettek. „Hülyeség az egész” — mondta a fiú. „Azért jó az a pillanatnyi izgalom” — mondta a lány. „Igen, az jó...” — mondta a fiú. Másfél óra múlva már fennt volt a lány a fiú lakásán, és két óra múlva már szótlanul feküdtek egymás mellett. Mint két idegen a strandon, akik véletlenül egymás mellé terítették le a gyékényeiket. — Iszol sört? — kérdezte a fiú. — Nem szeretem... — mondta a lány. — Akkor konyakot. Van az is. Apámék feltankoltak, mielőtt lementek a Balatonhoz. — Te miért nem mentél...? — Majd egy hét múlva — mondta a fiú —, akkor veszem ki a szabadságom. De csak pár napra megyek le, aztán kirepülök Finnországba. Régóta gyűjtök rá, izgat az az ország. — Biztosan érdekes lesz... — mondta eltűnődve a lány. — Biztosan... — mondta a fiú. Később a lány azt ajánlotta, hogy főz kávét, ha van itthon. — Van... — mondta a fiú —, megtalálsz mindent a konyhában. A lány leszállt a heverőről, a ruháját kereste, hogy felöltözzön. „Jó alakja van — nézte a fiú —, egy kicsit lehetne teltebb is, de azért jó. Szépek a mellei, kemények, rugalmasak.” — Fordulj el — nézett hátra a lány. — Miért? — csodálkozott a fiú. — Csak. Nagyon kérlek... — Oké... — mondta a fiú és elfordult. A lány gyorsan felöltözött, és kiment a konyhába. „Ügy látszik golyós egy kicsit — gondolta a fiú —, most adja itt a szemérmest...” Nyújtózkodott, majd rágyújtott egy cigarettára. Nem volt elégedett önmagával. Talán nem is volt jó a lánynak. Na és...? Mit számít az? Még egy félóra, és tapintatosan elküldi. „Hívni foglak telefonon...” — mondja majd neki, és nem hívja. Egyszeri kaland, semmi több. A lány behozta a kávét, tálcán, rajta kis tányérkán cukor, csészében tej. Letette az asztalra. — Te... ne haragudj — mondta —, de hogy is hívnak? — Péternek... — mondta a fiú, és kis szünet után hozzátette: — Szűcs Péternek... — Engem Kiss Júliának — mondta a lány. — Hány cukorral iszod a kávét? — Hárommal... — mondta a fiú. — Édesen szereted? — Édesen. Miért? Baj? — Ugyan... — nevetett a lány —, az apám is így issza... Tejet kérsz bele? — Nem kérek... — mondta a fiú. — Odavigyem? — kérdezte a lány. — Nem... — mondta a fiú — felkelek én is... A lány bólintott, az ablakhoz ment, kicsit elhúzta a sötétítőt. Erős napfény zuhant be a résen, hunyorgott tőle. A fiú csak nadrágot húzott, félmeztelen maradt. — Meleg van... — mondta, amikor az asztalhoz ült. — Meleg... — mondta a lány, és ő is leült a fiúval szemben. Kortyolgatták a kávét. — Klassz... — mondta a fiú. — Nem titkárnő vagy véletlenül? miBMiM Egy lány meg egy fii — Nem... — nevetett a lány —, óvónő. — Ne mondd... — csodálkozott a fiú. — Miért ne mondjam? Olyan különös? — Nem is tudom... — mondta a fiú —, de annyi biztos, hogy ezt nem találtam volna ki... — Pedig nem különleges foglalkozás... — mondta a lány. — Ahogy vesszük... — mondta a fiú —, mert eddig még nem volt dolgom óvónővel. — Akkor most volt... — mondta a lány. — Igen... — mondta a fiú. Hallgattak, megitták a kávé maradékát. — És nem fárasztó...? — kérdezte a fiú. — Micsoda? — Hát... azokkal a kis srácokkal... — Nem... dehogy... — mondta a lány —, hiszen szeretem csinálni. És nagyon hálásak, kedvesek... És ami csodálatos, hogy szinte végtelen a fantáziájuk... Egy fadarabot is képesek táltosnak, sárkánynak vagy bárminek látni... És megszemélyesítik a buszt, nevet adnak neki... És hallgatják, hogy az' autók mit beszélgetnek egymással a parkolóban... Te el tudod képzelni, hogy az autók beszélgetnek? — Nehezen... — nevetett a fiú. — Pedig egyszer biztosan te is el tudtad képzelni... A múltkor egy kisfiú meg elújságolta, hogy megismerkedett egy markolóval... „Barátok lettünk — mondta —, és meghívtam, hogy jöjjön el hozzánk...” „És el fog menni?” — kérdeztem. „Biztosan — nézett rám komolyan a kisfiú —, hiszen megígérte...” — Jó fej a kisöreg... — nevetett a fiú. — Jó fej... — mondta a lány —, és ne hidd, hogy egyedül csak ő ilyen... Ilyenek szinte mind! És kíváncsiak! Te, ha tudnád, mi mindent összekérdeznek! — Miket? — Mindent. Miből lesz a kő? Mi az árnyék1? Laknak-e a Napon? Honnan jönnek a felhők? Milyen magasan van az ég? Soroljam...? — Hagyd... — nevetett a fiú. — És te ezekre tudsz válaszolni ? — Nem mindegyikre... — nevetett a lány is. — Amelyikre nem tudok, egyszerűen azt mondom, hogy nem tudom... — Nem félted előttük a tekintélyed? — Előttük nem kell félteni... ők még megértik azt is, ha valamit nem tud az ember... — Igaz... — mondta a fiú —, ők még megértik... Csend lett, nézték egymást. „Szép szeme van — gondolta a fiú —, tiszta tekintetű...” „Kellemes a hangja — gondolta a lány —, jó hallgatni ha beszél...” — Irigyellek — mondta később a fiú —, te azt csinálhatod, amit szeretsz... Nekem ez eddig nem sikerült. Csak vonszolom a napokat egymás után, és minden reggel nehezemre esik bemenni a munkahelyemre... — Mit csinálsz? — Kabinos vagyok... — mondta a fiú, és nevetett. — Vicces mi...? — Miért lenne az...? Az is munka... — Na jó, hagyjuk... — komolyodott el a fiú —, ez csak amolyan átmeneti állapot... Sajnos nem az első, és úgy érzem nem is az utolsó... — Mit szeretnél csinálni? — Valami értelmeset... — mondta a fiú. — Ez nem válasz... — mondta a lány. — Tudom — mondta a fiú —, de jelen helyzetemben most még itt tartok... Azok után, hogy negyedszerre sem vettek fel az orvosira, mit mondhatnék. — Feladtad? — Az orvosit? Talán már igen... — Bizonytalan vagy...? — Jó, akkor talán nélkül, igen... — És helyette...? — Nem tudom... Most még nem tudom... — Szeretnéd megtudni? — Hát persze... — Akkor majd segítek... — Te? Miben? — Abban, hogy megtaláld önmagadat... Ha ketten keressük úgy könnyebb. — Lehet... — mondta a fiú. Hallgattak. A függöny hasadékán már az alkony csúszott be szürkén és mogorván. A fiú Finnországra gondolt, Finlandiára, ahogy néha magában nevezte. A közeli utazásra, az élményekre. Fehérnek képzelt ott mindent, és illatosnak, mint egy frissen lehántolt nyírfát. És egy pillanatra odaképzelte a lányt is. Maga is meglepődött ezen, hiszen még gondolatban sem vitt oda magával senkit. Miért, hogy most mégis...? — Bekapcsoljam a magnót? — kérdezte aztán. — Kapcsold... — mondta a lány. — Milyen zenét szeretsz...? — Nem túl harsányat... — mondta a lány. — Jó... — mondta a fiú. A magnóhoz ment, bekapcsolta. A hangok csöndes esőként permetezték, mosták a csendet. A lány és ——J a fiú hallgatott. Ügy, mint akik már nagyon régóta ismerik egymást. Aztán egy idő után a lány felállt, a táskájáért nyúlt. — Megyek... — mondta. — Ne menj még... — mondta a fiú, és megfogta a kezét.
